Most olvasom, még vagy öt napig nem lesz frissítés? Na sebaj, ne aggódj, addig még vagy ezer kritikát bezsebelhetsz tőlem, mert úgysem fogok nyugodni, nem mellesleg mindenféle őrült vágy van bennem, hogy közöljem a gondolataimat. Ez van. Úgyhogy ha érdekli a többséget, ha nem, írok egy tág kritikát, ami kifejt mindent, aztán meg legfeljebb kitörölteted, vagy letiltatsz a merengőről – vagy esetleg más teszi ezt meg -, vagy bérgyilkosokat fogadsz és megöletsz. Nekem aztán mindegy, válogass. Először is szeretném elmondani azt, amit már én is, és sokan mások is elmondtak már nem egyszer; azt szeretem nagyon a történetedben, hogy mindent aprólékosan kidolgoztál, főleg ebben Harry átváltozott személyét, és a régi lélekmaradékát értem. Valamint én azt a gondolatmenetet, amivel az úgynevezett „sötét” oldalt „jóvá” teszed, és ezeket olyan módszerekkel, hogy közben teljesen logikus, csak én például sosem gondoltam volna így rá, na azokat nagyon imádom. Nagyon kifejező volt az egészben a Dracóval történtek, már az elején is, mikor Harry teljesen normálisan, mint ember az emberhez beszélt vele, és nem kezdett el rögtön ráugatni, meg semmi, nekem például ennél tűnt el örökre Harry Potter és alakult csak át simán Harryre. Néha olyan megérzésem van, hogy egyszer majd, mivel Harry így tanítja Dracót, a fiú pedig elég hitvány belőle, és rengeteg gyermekkori sérelmet hordoz magában (Draco mármint), a szőkeség majd megpróbál az életére törni, vagy ki tudja, a „jókhoz” csatlakozni. De ez meg ugye csak megérzés, és melegen ajánlom Dracónak, hogy ne így legyen. :D Piton és Harry… az egészben az a legjobb, hogy Piton végre tényleg nem Jamest látja Harryben, mert az a Harry Potter, akit ő ismert és gyűlölt sem létezik. Végre egy ilyen fic! Amikor először feltűnt Maligne, mint kétlábon járó valami, engem valahogy szívbecsapott, mert mi jogon csábítja el ő Harryt Voldemorttól, nem ugye? *logika, logika* Egyébként először nagyon nem kedveltem őt, most meg, itt a kihasználós-csókos jelenetnél egyből a szívembe lopta magát, hogy egyem meg. :D Bocssánat. Voldemort als Tom Denemre igen kevés vélemény érkezik, pedig az ő lelki világa szintúgy remekül ki van munkálva, amiképpen egyre jobban kezdi megkedvelni Harryt, magának sem látja be, de így van. Szeretem azokat a részeket, amikor a fiúért aggódik, vagy mikor személyesebb, belsőségesebb kapcsolatba kerülnek egymással – ilyenek egyébként már eléggé régen voltak, szóval hajrá. :D Tom Denem (határozottan Tom Denem, és nem Voldemort), mindig is egy olyan ember a történetedben számomra, akinek az életfelfogása határozottan hasonlít az enyémre, a gondolatai és a céljai. Voldemortból, a megalakult Voldemortból kevés dolgot szeretek, de ez a kettősség, ahogy leírtad a Tom-Voldemort gondolatmenetet, valami olyat indított meg bennem, hogy Voldemort iránt egyre nagyobb szimpátiát érzek. Csak mert. ”Elégedetten vette tudomásul, hogy Denem nem ellenkezik” - ez például nagyon ütős volt, mikor olvastam. ”A fiú, az ostoba, tudatlan Harry Potter, az arrogáns, pöffeszkedő és gyűlöletes James Potter fia, mostanra halott volt, akárcsak az apja.” Fantasztikus.^^ És akkor most ezt így inkább be is fejezem, mert még annyit istenítelek a végén, hogy teljesen elszállsz magadtól, annak meg ugye nem lenne jó vége – szóval csak rád gondolva, a te érdekedben hagyom abba. *logika ismét* Most teljesen őszintén, kajak nem tudok semmi rosszat mondani erre a ficre. Szia, remélem nagyon nem húztam ezzel az agyadat.