Ez olyan gyönyörű, mint egy dal. Vagy majdnem. Az első strófa tényleg olyan, hullámzik a sorok között a dallam, aztán a kegyetlen kórussal megszakad - a felkiáltások. Azután már nem hallom a dallamot, csak sírást; és szégyent érzek. Végül gyönyörű őszi képet látok, és a szavak szinte észrevétlenül mázolják narancsba a képzeletemet... (Majdnem) minden érzéket kielégítő alkotás! ^__^

Szerzõ válasza: Jaj, nagyon-nagyon szépen köszönöm! ^^ Azt hiszem, tényleg ősz volt, amikor írtam... csak arra emlékszem, hogy nagyon zokogtam a 123-as buszon, és egy foszlány megmaradt a lombok kavargásából. És valahogy úgy éreztem, osztozom Matthew fájdalmában, hogy ebben a magányban most talán meg tudnám őt érteni - nagyoon sokáig nem tudtam megragadni a karakterét, és még most sem megy. Akkor és ott felismertem, hogy valamit talán... csak enged most elcsenni magából. És mire megírtam, már nem is sírtam. ^^