Azt hitte már megszabadult minden emberi voltától. De nem. Amióta a fiú a közelében volt, valami megváltozott. Szemmel nem látható, kezekkel nem tapintható, mégis minden teljesen más lett. Törődnie kell a másikkal, még ha csak a saját érdekei miatt, akkor is. Nem hagyhatja, hogy legyengüljön, elméje megbomoljon, elzárkózzon a külvilágtól, depresszióba essen. Azt meg, hogy meghaljon még annyira sem. Erősnek és legalább annyira jó mentális állapotban kell lennie, mint most, ha nem akarja ő is követni. Vajon megérte az örökélet?
- Mindenképpen! – biccentett csak úgy magának. Ő ugyan nem láthatta, de arca ismét változott egy kicsit. Nem feltűnően, ám nem is észrevehetetlenül.
Felállt székéből. Gondolkodnia kellett. A fiú szemtelen volt, a végletekig pimasz, ám nem ostoba. Pontosan tudta, mit és hogyan lépjen, és volt elég bátorsága, hogy meg is lépje. De miért gondol állandóan a nyavalyás Kis Túlélőre? Miért tolakszik be agyába hihetetlen zöld szeme, verítékben fürdő arca, forró könnyei? ’ Elég legyen!’ – kiáltott fel magában. Karmazsin szemei veszélyesen villogtak, ahogy valamiféle célpontot keresett dühe levezetésére.
A tapéta és egyéb dolgok sziszegve adták meg magukat az emésztő lángoknak, ahogy hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Már nem volt annyira feszült, ám azt el kellett ismernie, hogy meggondolatlanul cselekedett, mikor puszta akaratával felgyújtotta a gyűlések színhelyéül szolgáló termet. Persze nem tagadhatta, hogy elégedettséggel töltötte el a tudat miszerint hatalma mindennél nagyobb. Rajta kívül senki nem volt képe puszta akarattal végrehajtani elementál varázslatokat és egyéb bűbájokat sem. ’ Ez így nem igaz. Az az átkozott kölyök képes rá. Még nem tökéletesen hajtja végre, de ugyanúgy hajtja uralma alá az elemeket – legalábbis a tüzet –, mint én.’ – gondolta keserűen. A Halál Jegye megváltoztatott mindent, mindent…
SSS
A rémálmok újra és újra megtalálták, nem engedve egy perc nyugalmat sem neki. Így nem is csodálkozott, amikor reggel zuhanyzás előtt egy nyúzott, karikás szemű sápadt arcot pillantott meg a tükörben.
- Ez vagy te. Csupán egy árnyék – vigyorgott rá gúnyosan képmása.
- Mintha magamtól nem tudnám – morogta a fiú, majd lassan a zuhanyfülkéhez vánszorgott. A víz azonnal alázúdult, valószínűleg valami földalatti hőforrásból.
Ahogy a fekete csempét figyelte tekintete üvegessé vált, és újra átélte eddigi élete minden borzalmát. Körmei felsértették tenyere bőrét, ahogy erősen ökölbe szorította kezét, hogy elűzze a borzalmakat, ám nem járt teljes sikerrel. Smaragd tekintete akár ezernyi üvegszilánk, összetörten csillogott a visszatartott könnyek tengerében. Mindent elveszített. Vére elkeveredett a forró vízzel, ami marta a sebes bőrt. Nem érdekelte.
A zuhanyfülkéből egy teljesen más ember lépett ki. Egy közömbös arcú, jéghideg pillantású, határozott fiatal férfi. Nem fiú. Férfi. Egy gyors szárítóbűbáj, aztán nyakörvét többé a legapróbb figyelembe sem véve felöltözött. Fekete ing, fekete nadrág és természetesen talár. Feleslegesen nem gombolta be. Nem nézett tükörbe, mielőtt elhagyta volna a szobát. Pedig lehet nem ártott volna megerősítenie álarcát. Szemei mindig elárulták.
Nyakörve vezette. Esély nem volt figyelmen kívül hagyni. Az a rohadék ismét megdöntötte elhatározását. Tudta a lánc Voldemort kezében vár rá, és ő kénytelen engedelmeskedni.
Kimérten lépett be az étkezőbe, mint aki saját akaratából van jelen, a kígyóarcú férfi pedig elhúzta száját. Valami nem stimmelt. Talán a hullaszín bőr? Nem igazán volt érzéke a színekhez, ám mintha a férfi bőre egy egészen kicsit sötétebb lett volna. És a szemei… Félreértés ne essék, ugyanolyan vörösek voltak, mint eddig, mégis, ha beléjük nézett, mintha nem ugyanazt látta volna, mint eddig.
Az asztal szépen megterítve, természetesen két személyre, egymáshoz közel. Voldemort persze az asztalfőn foglalt helyet, hol máshol, neki pedig mellé kellett ülnie. Még mindig az önállóság látszatát keltve nyúlt egy zsemléért, mikor meghallotta a lánc kattanását. Nem tehetett róla, hogy egy pillanatra megmerevedett.
- Ahogy elnézlek, nem volt túl jó éjszakád – jegyezte meg a Sötét Nagyúr. Ő figyelemre sem méltatta. – Felőlem akár hetekig is játszhatod a sértődöttet, ám ne feledd, könnyedén szóra bírlak, ha akarlak – lesújtó pillantást kapott válaszul, ám a zölden izzó szemek fájdalma egy pillanatra kizökkentette nyugalmából.
- Ha lenne lelked, neked sem lenne azok után, amiket műveltél – szólalt meg Harry jeges hangon, és letette a félig megevetett vajas zsemlét. Töltött magának egy csésze kávét, és lassan kortyolni kezdte.
Voldemort nem tudta, most mit is kellene tennie. Büntesse meg pimaszsága miatt, vagy elég, ha visszavág? Esetleg engedje el a füle mellett a megjegyzést? Elgondolkodva figyelte a szokatlanul sápadt arcot, a kávétól nedves rózsaszín ajkakat, majd döntött.
- Honnan tudod, Harry Potter, hogy nekem hogyan telnek az éjszakáim? – érdeklődött enyhe gúnnyal a hangjában. Mikor nem kapott válaszul csak egy kérdő pillantást, folytatta. – Már nem emlékszem, mikor aludtam utoljára. Biztosan nem az elmúlt 20 évben – látta, ahogy a másik szája picit megrándul. Pedig nem viccelt. Apja volt az első, aki üldözte őt, aztán a gyilkosságok számának növekedésével egyenesen arányosan jöttek a többiek. ezért inkább nem aludt többet. Voldemort nagyúr testében nem is volt rá túlzottan szüksége.
- Most mondhatnám, hogy szar neked, de lássuk be, megérdemled – jegyezte meg Harry szarkasztikusan.
- Kedves tőled – sziszegte a férfi. – Edd meg az egész reggelidet – mordult rá egy pillanattal később.
- Nem vagyok éhes.
- Nem érdekel!
- Engem sem – vont vállat, és fölállt az asztaltól.
Egy erős rántás, halk szisszenés, haragosan villogó szemek párbaja. Csak pár pillanat az egész. Voldemort arcán gőgös mosoly árad szét, amikor a másik félre néz. Nyaka vérzik. A fiú letörli. Leül és eltűnteti az étel másik felét is. Tehetetlen dühvel mered maga elé.
- Gyűlöllek – suttogta. Könnyei hangtalanul folytak végig az arcán.
- Ha ez megnyugtat, én sem rajongom érted – vont vállat az idősebb férfi. A fiú nem szólt semmit, csak lehunyta a szemét, mintha így ki tudná rekeszteni a feszültség forrását elméjéből. Voldemort csak nézett rá. – Na, állj föl! Elhagyjuk a házat – mikor a másik nem mozdult, rántott egyet a láncon, mire a fiú leesett a székről. A földről, négykézláb – akár a kutyák – nézett föl a Sötét Nagyúrra.
Tekintete smaragd lángokkal égett, amit a megalázottság és a düh élesztett fel benne. Kiköpött a földre, majd feltápászkodott. Voldemort enyhe érdeklődéssel figyelte, mit fog csinálni. Ám csak állt izzó szemeivel… és várt.
- Ma még megmozdulsz, vagy egész nap engem fogsz bámulni? – Harry hangja metsző volt. Újabb pofont kapott a Nagyúrtól.
- Hallgass! – szűrte a fogai között a férfi és látszott nagyon vissza kell fognia magát, nehogy pálcát rántson. – Most indulunk – azzal megfordult, és a fiút maga után rángatva kivágtatott a házból.
Harry mikor meglátta a thesztrálok által húzott hintót úgy torpant meg, mint aki falba ütközött. Emlékei egy perc alatt a felszínre törtek ismét, és már nem volt ereje harcolni ellenük. Leguggolt, és karjait védekezően a fejére szorította, hátha így könnyebben védheti magát. Vállai veszettül rázkódtak, mindezt tetőzendő pedig előre-hátraringatózott.
- Ne… ne… könyörgöm… - suttogta. – Miért nem engem?
Voldemort visszafordult megnézni, mi baja lehet a fiúnak, de arra még ő sem számított, amit látnia kellett. A Kis Túlélő rosszabb állapotban volt, mint hitte. Arról azonban továbbra sem volt fogalma, mennyire. A fal minden érzéséből és gondolatából kirekesztette. A zöld fűben kuporgó vékonyka alakról lerítt, hogy segítség kell neki. Ám azzal ő nem szolgálhatott. Először is: mert nem volt ideje rá. A tervének pontosan kell végbe mennie. Másodszor: nem is érdekelte. Legalábbis ezzel hitegette magát. Végső soron pedig mellette sem állt soha senki.
’ Ebből következik, hogy tökéletesen meg tudod érteni a helyzetét. Ugyanazt élte át, mint te, lehet, még rosszabbakat is. Mire vársz még?’ – szólalt meg egy számon kérő hang a fejében.
Egy halk sóhaj, majd visszasétált a fiúhoz. Jobb híján leguggolt hozzá, és a vállára tette a kezét. Az azonnal elhúzódott. Látszott rajta, hogy nagyon fél. Tehát csak óvatosan. Egyik karját a hasa köré fonta, míg a másik kezét a homlokára tapasztotta, nehogy ismét kiszakítsa magát a karjaiból. Lassan, nagyon lassan, centiről centire vonta egyre közelebb magához. Tisztán érezte a szíve vad ütemű dobolását, és a reszketést, amely nem akart alább hagyni.
- Ne… ne tegyétek ezt velem! – sikoltott fel Harry egy perccel később Harry, és vadul szabadulni akart, ám a férfi vasmarokkal tartotta.
- Nyugalom. Meg kell nyitnod felém az elméd… Ez most már a te érdeked is – suttogta a fülébe.
- NEM! NEM!... Nem… - sikoltozta.
- Nem hagyhatod, hogy elmerülj az emlékekben… Erőszakkal is be tudok, törni, de félek, végleg megbomlik az elméd… Érted, amit mondok? – maga sem hitte, hogy képes még ennyire lágy hangot előcsalni torkából.
- Kérlek… ments… meg… - a fiú nem látta őt. Zöld szemei mintha világítottak volna, hihetetlen rémülettel és kétségbeeséssel teltek meg, a szilánkok pedig lassan porszemekké zúzódtak. Ha ez megtörténik, mindennek vége.
- Rendben van. Bízz bennem! – lehelte, és óvatosan végigsimított a könnyáztatta arcon. – //Megmentelek, Harry… Hunyd le a szemed!// - sziszegte utolsó szavait, mire a fiú csodák csodájára engedelmeskedett. - //Engedd el magad! Nem lesz semmi baj.// - tudta, hogy hazugság, hiszen már így is elég nagy volt a baj, de ez most nem számított. Amíg a karjaiban tartott test ennyire feszült, nem kockáztathatja meg a behatolást.
Eltelt egy perc, majd kettő… és lassan kezdett megszűnni a remegés. Mélyeket lélegzett. Ehhez neki is nyugodtnak kell lennie. Egyetlen ártó gondolat sem szivároghat át a másik elméjébe, mert mindent elronthat. Enyhe zavart keltett benne, mikor rájött, hogy eddig lágyan simogatta a fekete fürtöket.
Végül mindketten elég békések voltak ahhoz, hogy belekezdhessen. A tervnek már úgyis annyi, majd levezeti emberein dühét. Most ez nem számít. Lépésről lépésre kezdte megbontani a pajzsot. A fiú szerencsére nem ellenkezett. Egyenletesen lélegzett, csak olykor-olykor rándult össze. Tudta, nem kell teljesen leomlasztania a falat, hogy beléphessen az elméjébe.
Mikor megfelelő nagyságú lett a rés, mint valami szellemet a palackból, úgy engedte szabadon saját lényét is. Elég nyugodt volt hozzá, hogy ne következhessen be az, ami pár nappal ezelőtt. Tömény félelem, ez volt az első, amit megérzett. Aztán ahogy egyre mélyebbre merészkedett, jöttek sorban: Megalázottság, Harag, Gyűlölet, Fájdalom, Magány, Elkeseredettség, Tehetetlenség, Kétségbeesés, Csalódottság. És mélyen, nagyon mélyen Szeretet és Boldogság. Az emlékeit még nem látta, de sejtette, semmi jóra nem számíthat.
Az első emlék mellbe vágta. Saját magát látta, amint kényszeríti a másikat, hogy kövesse. A nyakörv tüskéi felsértik a nyak puha bőrét, ami már így is elég sebes, és éles fájdalom hasít a testébe. A sajátjába szintúgy. Tudhatta volna, hogy ez lesz. De nem állhatott meg.
A következő ugyanolyan fájdalmasan élt saját testében is, mint a másikéban. Az a fájdalom már majdnem megközelítette az Adava Kedavra után átélt kínokat. És némely elemében túl is szárnyalta azt. Hiszen míg előbbinél, csupán teste szakadt elemeire, addig pár nappal ezelőtt az elméje is majdnem megsemmisült.
A fájdalom egy része most visszatért, ám ez nem tántorította el attól, hogy tovább merészkedjen. Muszáj helyreráznia valahogy a kölyök fejét, mielőtt túl késő lesz. Ám arra, ami következett, még ő sem számított.
„Egy félholtra kínzott sebek által szabdalt mezítelen test kiláncolva lóg a falról, vére tócsában áll alatta. Két igencsak víg kedélyű kámzsás alak áll mellette. A fiú felemeli a fejét, tekintete elkínzott, ködös és beletörődött. Nem ismeri a hangjukat. Szemei hirtelen páni félelemmel telnek meg, ahogy egyikük bezárja a köztük lévő távolságot, és kesztyűbe bújtatott ujjait végigfuttatja a sebek mentén. Egyre lejjebb és lejjebb. A fiú nyöszörög, próbál rángatózni, mire a másik ismét átokkal sújtja. Ezúttal nyugton marad. Könnyei sisteregve tűnnek el a koszos kőpadlón. A halálfaló pedig tovább folytatja, amibe belekezdett.
Keze ütemesen mozog a rab hímtagján, ám mikor nem éri el a kívánt eredményt, dühösen rávág a fiúra, és egy pálcaintéssel a fal felé fordítja. Nem teketóriázik, sietve kigombolja talárját, hogy elő tudja venni saját férfiasságát, és már benne is van. A fiúból még feltör egy utolsó fájdalmas sikoly, aztán elájul.”
Más helyzetben nem érdekelné egy ilyen eset. Bár megvetette a szadizmus ilyen fajtáját, de embereinek nem tiltotta. Az áldozatokkal azt tehettek, amit akartak, feltéve, hogy megszerezték a kellő információkat. Ám ebben az esetben ez nem volt elfogadható. Harry Potter nem egy áldozat volt, és még szüksége volt rá. Ráadásul még rengeteg emléken kellett áthaladnia, hogy megtudja, melyik az, ami ilyen hatást váltott ki nála.
A karjaiban fekvő test ismét enyhén remegni kezdett. Szerencséje volt, ha belegondol. Nem ébren kellett végigkínlódnia, amint megerőszakolják. Ám ez semmit sem változtat az erőszak tényén. Lehet, hogy a fiú nem ismerte fel a hangjukat, de ő igen, és kegyetlenül megtorolja majd, amit a másik ellen elkövettek.
//Még egy kicsit. Már csak egy kicsit.// - sziszegte halkan a fiúnak, aki mintha bólintott volna.
Újra elmerült az emlékek tengerében. A csatatéren voltak. Bár ezt nem lehetett csatatérnek nevezni. Ez csupán egy mészárszék volt. Hullák minden felé. Potter pedig mindennek közepén tágra nyílt szemekkel. Láthatta, ahogy személyisége darabokra hullik, ezernyi szilánkként ékesítve tekintetét. Megadja magát a halálfalóknak, akik elhurcolják őt.
Valószínűleg ez volt az utolsó csepp. De mi lehetett az első? Talán a szülei halála? Vagy a keresztapjáé? Mi? Egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedett. És… rátalált. Azonban már az első két másodperc is olyan kegyetlennek tetszett, hogy nem volt hajlandó megkockáztatni sem a saját, sem a fiú lelki épségét. Már ha ezt lehetett még egyáltalán egészségnek nevezni.
Egyetlen lehetősége volt. Le kellett pecsételnie az emléket úgy, hogy a fiú többé, vagy legalább egy jó ideig. Ha utálni fogja érte, hát tegye. Azonban nem hajlandó megőrülni… ennél jobban… csak mert őkelmének ismét mártírt van kedve játszani. Ostoba griffendéles vonások. Majd ő kineveli belőle.
Elengedte Harry elméjét, és koncentrálni kezdett. Nem volt kíváncsi több képre. A meglévők is bőven többet mutattak, mint amennyit tudni akart. Hirtelen bevillant az utolsó emlékfoszlány. A lelki terror egyik különösen kegyetlen válfaja. Ráadásul egy hat éves gyerek ellen…
Sietve visszafordította figyelmét feladatára. Elzárta az emléket. Nagyon mélyre, hogy ne érhesse el. Ugyan kénytelen volt energiát is szolgáltatni ezáltal a fiúnak, de megérte. A fiatal, sokat megélt lassan megnyugodott. A halottait nem feledhette, különben örökre elveszne a gyűlölet mocsarában. De azokkal már meg kellett birkóznia.
A törékeny testtel karjaiban felemelkedett, és visszasétált a kastélyba. A mai terv már úgy is kútba dőlt. Legalább az áldozatokat sem kellett csak úgy találomra kiválasztania. Majd meglátják azok a szerencsétlenek, milyen az, mikor ellenszegülnek Voldemort nagyúr parancsának, és kárt tesznek a tulajdonában. Meglátják, és azt kívánják majd, bárcsak gyorsan jönne el a halál…
|
