Lágy, sziszegő hang ébresztette öntudatára. Hetek óta először nem érezte magát kialvatlannak. Kinyitotta a szemét. Ismét félhomály uralkodott a szobában. Minden csendes volt. Kutatóan nézett körül, hogy megtalálja a hang forrását. Szinte már csalódottnak érezte magát, mikor meglátta a párnáján összetekeredett kígyót. De vajon miért ébreszthette föl?
//Nagini.//
//Rowle üzeni, hogy hamarosan érted jön. A gyűlés előtt sok megbeszélnivalótok van még.//
- Ismét láncon rángat majd ostoba követői elé? – mormogta keserűen és megérintette nyakörvét. Legalábbis ezt akarta tenni, ám a bőr pánt helyett csupán gézt tudott megérinteni ujjaival.
//Többé nem aláz meg nyilvánosan. Legalábbis valami ilyesmit motyogott, mikor reggel visszahozott a szobádba// - magyarázta a kígyó
//Ez igazán… nagylelkű tőle// - válaszolta a fiú enyhe gúnnyal a hangjában. Bár tekintete még mindig összetört volt, Nagini nem tudta nem észrevenni a változást. De vajon mit csinálhatott Rowle, amivel elérte ezt a változást?
-I gazán nincs szükségem a hálájára, Mr. Potter – érkezett a kimért válasz az ajtóból.
- Akkor szerencse, hogy nem vagyok egy hálás fajta – vigyorgott pimaszul Harry.
- Valóban? – vonta föl pihés szemöldökkezdeményét Voldemort, meg-megránduló szájjal. A fiú egy pillanatra összevonta a szemöldökét, ám homloka hamarosan kisimult.
- Valóban – biccentett. – Nagini azt mondta, beszélni óhajtasz velem.
- Milyen cserfes kígyóm van – emelte a mennyezetre vörös szemeit a férfi, de bólintott. – Valóban beszélnünk kell – a fiú csak várakozóan nézett rá. – Gondolom észrevetted, hogy levetettem rólad a nyakörvet, és nem is szándékozom visszatenni, feltéve, hogy képes vagy felnőttként, értelmes felnőttként viselkedni. Képes vagy rá?
- Képes – húzta el a száját Harry. – Más egyéb?
- Ne szemtelenkedj!
- Igazán sajnálom – hajtott fejet gúnyosan, mire a másik rácsapott.
- Azt mondtam, ne szemtelenkedj!
- Én pedig mondtam, hogy sajnálom.
- Folytatnám, ha nem bánod. A másik dolog: Pár percen belül szeretném megkezdeni a mai gyűlést. Amennyiben elég erősnek érzed magad… - itt elakadt, mint akinek nehezére esnek kiejteni a következő szavakat. – Szívesen venném, ha csatlakoznál hozzám egy… hm… igazán érdekes eseményre… - az „igazán érdekes eseményt” új ejtette ki, mintha valami rettenetesen szörnyű dologra készülne. A gonosz vigyor pedig, ami arcán ült, csak megerősítette a fiú gyanúját, hogy nem biztos, hogy élvezni fogja a dolgot. Mégis, a fellobbanó lángok a vérszín szemekben elégnek bizonyultak, hogy felkeltsék kíváncsiságát.
- Nos, mondanám, hogy kirobbanó formában vagyok, de azt hiszem, ez nem fedné az igazságot. Ha harcra kerülne a sor, biztosíthatlak, hamar otthagynám a fogam a küzdőtéren… - egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Szó sincs semmiféle harcról. Tehát? – kérdezte a nyilvánvalót Voldemort.
- Miért is ne? Ha már nem vagyok egy hálás fajta.
Ezúttal nem siették el a dolgokat. A férfi tudta, egy olyan varázslat, amit ő hajtott végre, mást napokig az ágyhoz láncolna, így nem csodálkozott, mikor feje és gyomra tiltakozni kezdett az ellen, amire készült. Nem mutatta ki fáradtságát. Nyugodt, szinte izgatott arckifejezéssel közelítette meg a termet… Egy másik termet.
Szórakoztatta a fiú elképedése a másik színhely láttán. Bár meglehetősen jól titkolta csodálatát, smaragd szemei elárulták. A szobát szánt szándékkal varázsolta el. Kelet mesés palotáinak tróntermei sehol sem voltak ehhez képest. Mindenhonnan színes, áttetsző drapériák lógtak, hatalmas párnák és perzsaszőnyegek. Arany csillogás, ezüst lángok mindenütt. És a gazdag kompánia megcsúfolásaként egy csontokból épült trónszék.
A feszültséget vágni lehetett. A halálfalók idegesen álltak helyükön, fejüket leszegve. Féltek, pedig ezelőtt még sosem mutatta meg nekik művészi oldalát. Talán pontosan az ismeretlen keltett bennük rémületet. És nem is alaptalanul. Hangosan, kegyetlenül kacagott fel, mire mindenki a földre vetette magát. Akár a kutyák.
- No, lám csak! Egy aprócska kis változás, és ti mind remegő szerencsétlenekként kuporogtok előttem. Szánalmas! – sziszegte jeges hangon.
- Nagyúr! – Lucius Malfoy hangja erőltetett nyugalommal szólt. – Mi…
- Ó, nem Lucius! Még nem jött el a pillanat! – trónjához sétált és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Csúfsága tökéletesen illett a bútordarabhoz. Mintha csak bele született volna.
Várakozóan nézett a mindenkit figyelmen kívül hagyó, szobát feltérképező fiúra. Hirtelen, villámcsapásként hasított tudatába a tény, hogy a tőle alig két méterre álló fiatalember tökéletesen illik a pompába. Törött ólomüvegként ragyogó zöld szemei, lágy vonásai az ő teljes ellentétének hatott.
Fanyar mosoly jelent meg szája szögletében, majd szolgái legnagyobb elképedésére, a Kis Túlélő észrevéve pillantását, hangtalanul csatlakozott hozzá. Kifejezéstelen arca, és kimért léptei bebizonyították, valóban nem elég erős még. Akkor miért volt mégis jelen? Hiszen kivételesen választási lehetősége is volt. Miért?
//Hetek óta először kíváncsivá tettél Voldemort// - sziszegte halkan a fiú.
//Milyen kedves tőled. Akkor talán foglalj is helyet// - egy kisebb zöld-ezüst bársonykárpittal díszített aranytrón jelent meg sajátja mellett.
//Mardekáros… és persze fényűző… Mi más jellemezne téged?// - mosolygott enyhén gúnyosan Harry. – //De hatásos, lássuk be.//
- Kegyelmes uram… a kölyök…? – kérdezte alázatosan Malfoy.
- Egy vendég Lucius. Egyszemélyes közönsége mai kis előadásunknak.
- De Kegyelmes uram, ha meg nem sértelek… a fiú nem is olyan rég még csupán egy láncra vert rab volt…
- Kétségbe mered vonni döntéseimet? – érdeklődött veszélyesen lágy hangon Voldemort.
- Nem… nem merném…
- Reméltem is. Nem óhajtok ilyen jelentéktelen dolog miatt megválni tőled… Állj vissza a helyedre – a mellette ülő halkan sóhajtott. – //Valami esetleg nem tetszik?//
//Szóltam egy szót is?//
//Hagyjuk!// - egyáltalán minek megy bele ilyesmibe? Talán élvezi? Igen, nagyon is élvezi a küzdelmet a fiúval. Életében talán először talált egy másik személyt, aki szórakoztatja. Ez pedig hatalmas szó.
- Mondjátok, halálfalóim, tetszik ez a kis pompa? A csillogás, ez a fényűzés? A szultánok aztán tudják, hogyan kell élni! – fordult vissza a csuklyások felé. – És sejtitek, miért van ez? Hiszen a mai napi események cseppet sem adnak okot erre.
- Nagyuram, ha megengeded… mindannyian ott voltunk és vártunk rád… - lépett elő Féregfark.
- Crucio! – a görnyedt kövérkés alak, azonnal összeesett és vinnyogva rángatózott a földön. – Megengedtem, hogy beszélj, Féregfark? – minden halálfaló megmerevedett hihetetlenül haragos uruk láttán. Aki még pár másodpercig fenntartotta az átkot, majd felemelte a pálcát. – Nos?
- Nem… Kegyelmes… uram – nyöszörögte a mágus, ahogy feléje kúszott.
- Akkor?
- Nem gondolkodtam… mérhetetlenül sajnálom… bocsáss meg… Nagyuram…
- Tűnj a helyedre – rúgta fejbe, ahogy az megcsókolta volna a talárja szegélyét. – Valóban nem mentem el… El tudjátok képzelni, mi lehetett az oka, hogy nem jelentem meg ma reggel a Mágiaügyi Minisztériumban? Hogy átvegyem az engem megilletett helyet? – válaszul mély csendet kapott.
Harry fejében lassan egy gondolat kezdett teste ölteni. Reggel… a thesztrálok látványától összes régi emléke előtört… Nem az állatok tehettek róla. Csak a szörnyű emlékekre emlékezett… vagyis majdnem. Egy lágy sziszegő hang furakodott elő. „Megmentelek… Harry.” Vajon mi történhetett? A fal épségben volt kettejük között, semmi te nem érzett. De akkor mégis mire készül? Mit tett vele?
- Nos, elmondom nektek. Ez a fiú, aki az én tulajdonom – tudta, hogy most nem szólalhat meg, bármennyire szeretett is volna –, és ez a fiú, A Fiú, Aki Túlélte ma reggel rosszul lett. Tudjátok, miért, hű halálfalóim? – újabb csend. – Bellatrix, Walden… előre lépnétek? – két alak vált ki a tömegből. Ösztönösen hajtották hátra csuklyájukat és vették le álarcukat.
Harry megmerevedett. ’ Nem lehet… nem lehet, hogy látta… Honnan?… Mégis miért?... Ők ketten lennének? De a nő hangját bárhol felismerné… Akkor mi lehet az oka?’
- Nagyúr? – rebegte a nő.
- Van rá esély Bella, hogy tudod, miért hívtalak pont titeket előre? – Voldemort hangja negédes sziszegés volt, a két alak mégis összerezzent. – Valami baj van?
- Nem, Kegyelmes úr… - rázta a fejét hevesen Bellatrix.
- Ejnye, ejnye… Hát nem is emlékeztek… milyen szomorú… Pedig Bella tőled többet vártam volna… - a pálcáját a nő mellett álló falfehér hóhérra szegezte.
A férfi testén ezer seb szakadt föl. Emellett hatalmas kínok járhatták át belülről, ugyanis a földön fetrengett és vonaglott. na meg persze üvöltött. Bellatrix iszonyattal figyelte a lassanként elvérző testet. Ő vajon milyen sorsra jut?
- Ez egy jó kérdés, kedves Bella. Mond csak, kinek a fejéből pattant ki ez a zseniális ötlet? – Voldemort hangja fenyegető suttogássá halkult.
- Ke… Kegyelmes uram… mi csak… mi csak… szórakoztunk egy kicsit… a kölyöknek semmi komolyabb… baja nem esett…
- Azt leszámítva, hogy megerőszakoltátok, félholtra átkoztátok, mit értesz szórakozás alatt?
- Nem…
- Meghazudtolsz?
- Eszembe sem jutott… Csak meg akartuk mutatni, hogy hol a helye…
- Azzal, hogy majdnem megöltétek? Két és fél hétig feküdt kómában! És majdnem szétzúztátok az elméjét! Ha nem élte volna túl, vagy netalán maradandó károsodást szenvedett volna… most imádkozhatnál, hogy mihamarább túl legyél az egészen… Ám mivel csupán a személyisége egy része veszett oda… Talán túléled az elkövetkezőket… - sziszegte hihetetlen haragot és erőt sűrítve a hangjába, majd a már saját vérében és ürülékében fetrengő másik bűnösre pillantott. Intett a pálcájával, mire a még mindig rángatózó test kifeszítve emelkedett a levegőbe. – Egy pillanat Walden és veled is foglalkozom. Bellatrix, gyere ide! – a nő úgy indult el, mint akit zsinórokon rángatnak.
//Mit akarsz tenni veled, te rohadék?// - sziszegte a fülébe Harry. Haragja végigcikázott a testén.
//Várd ki a végét!//
//Szemétláda!//
//Ugyanár, hiszen hálával tartoznál…//
//Nék…// - a smaragd szemek izzottak üregükben. Voldemort nem válaszolt. Helyette lágyan végigsimított a sápadt arcon, mire a másik visszahőkölt.
- Most pedig, meg tapasztalhatod, milyen is az, ha meg- és összetörnek. Nem garantálom a szellemi épséged, ám erre akkor kellett volna gondolnod, mikor ott a cellában felemelted a pálcát tartó kezedet – egy apró pálcamozdulat, a következő pillanatban pedig Bellatrix már egy lebegő pódiumon fekszik néhány ruhafoszlányban, arca jeges rémületet és kínt tükröz, ahogy a föléje tornyosuló alakokat figyeli.
Voldemort érezte, ahogy a fiú megremeg, és reszketeg sóhaj hagyja el ajkait. Ám tudta, nem bánja, ami azzal a kettővel történt, még ha jelen pillanatban dühös is. Majdnem a vállára tette a kezét, mintegy bátorításként… Majdnem.
A kínzás azonban tovább folytatódott. Valamiféle olajat folyattak végig a boszorkány testén, majd karmos ujjak futottak végig a vékony testen. A nő vonaglott a kéjtől, ajkait kezdetben halk, majd egyre hangosabb nyögések hagyták el. Aztán valami belemart a bordája fölé. Vér fröccsent, amit egy hangos kiáltás kísért.
- Istenem… még! – sikoltotta.
Ahogy ezek a szavak elhagyták ajkát, a furcsa árnyékszörnyek arrébb léptek tőle, és egyetlen csettintésükre bilincsek és láncok futották be egész testét. Némely láncszem vörösen izzott örökkön tartó bélyeget égetve Bellatrix bőrébe, aki amint rájött, hogy nem folytatódik ez a hihetetlen élmény vadul rángatni kezdte béklyóit, ráadásként üvöltött.
- Silencio – húzta el a száját unottan Voldemort. Szavai nyomán csend lett, amit csupán McNair zihálása és a vércseppek lusta csepegése tört meg. – Ó, persze nem feledkeztem Waldenról sem. Harry Potter, szeretnéd te befejezni a művet? Hiszen te szenvedtél miattuk… - a vörös szemek a tágra nyílt szemű enyhén remegő fiúra villant. Talán túl messzire ment volna?
- Nem… Nem akarom – rázta meg a fejét, és hatalmas erőfeszítések árán sikerült arcát érzelemmentessé varázsolnia.
- Legyen… Ha már nem érdekel, akkor fejezzük be mihamarább – vont vállat nem törődöm módon, majd intett ezúttal a kezével. A hóhér testébe legalább egy tucatnyi kard állt, keresztüldöfve mind a bőrt, mind a csontokat és izmokat. Bellatrix köré pedig egy ezüst lángokból álló kalitka épült fel pillanatok alatt. – Remélem megértettétek ezen kis bemutató célját, és többet nem kell ilyen eszközökhöz folyamodnom. Nem tűröm, hogy bármit egyetlen ujjal is érintsetek, ami az enyém!
- Milyen kedves tőled, hogy próbálod menteni az erényemet – állt fel székéből Harry. Érezte, hogy minden szempár rászegeződik, de sikerült nem mutatnia, mennyire irritálja ez a figyelem –, de azt hiszem már elkéstél vele. Bár te hajlamos vagy azt hinni, nem vagyok a tulajdonod, és a kettőnk közti kapcsolattól te ugyanúgy függsz, ahogyan én is, Tom Denem – a jeges hang mögött fenyegető düh próbálta átszakítani gátait, amiket a fiú szabott neki. Harry intett egyet a kezével, mire a hóhér vesztét okozó kardok egyenként súlyos csattanással vágódtak a márvány padlóba, legalább félig eltűnve benne.
- Micsoda egy pimasz kölyök vagy te! – sziszegte ingerülten Voldemort. Számolni fog a kis suhanccal, ám jelen pillanatban, nem érzett elég erőt még ahhoz sem, hogy felemelje a kezét, nem hogy varázsoljon.
- Te pedig egy szószegő rohadék! – vágott vissza a másik. A halálfalók lélegzete elakadt. Fogalmuk sem volt miről folyt a vita, arról meg, hogy mi következik, még annyi sem. – Nem volt jogod hozzá… Fel tudod fogni? Nem volt jogod hozzá, hogy láthasd az emlékeimet! – üvöltötte a fiú. Indulatai elszabadultak, és legszívesebben puszta kézzel esett volna a székében semleges arccal ücsörgő alaknak. – Legalább élvezted? Élvezted a látványt, ahogy tucatnyi megaláztatást és fájdalmat kellett elviselnem? Élvezted? – a csend egyre feszültebbé vált. Senki nem mert megszólalni, a Nagyúr pedig egyre csak várt a válaszadással. Karmazsin szemei fáradtan, fénytelenül figyelték a mellette forrongó fiatal minden apró rezdülését.
- Nem – felelte végül. Majd a szolgái felé fordult. – Most azonnal távoztok! Lucius te beszélsz a miniszterrel. Nem kínzod meg, csupán közlöd vele, hamarosan fontos látogatója érkezik. Két nap múlva.
Mindannyian meghajoltak, majd amilyen gyorsan csak lehetett elhagyták a kastélyt. Ez a módszer, amit a Nagyúr használt elrettentésnek, még számukra is soknak bizonyult. Nem akartak többet látni.
Voldemort lehunyta szemét. Teljesen kimerítette magát, de a kölyök csak ordítozni tud. Más már régen halott lenne ezért, de ő még mindig mellette állt és izzó tekintettel meredt rá. Érzete pillantását a bőrén. Valahol megértette, hogy dühös, ez mégsem jogosította fel arra, hogy a szolgái előtt ilyen módon hozza kellemetlen helyzetbe. Mégsem tudott haragudni rá. Nem tudott haragudni rá, ez pedig felettébb frusztrálta, de már nem tudott hangot adni nem tetszésének, ugyanis elméje hosszú évek után először adta meg magát a fáradtságnak, és mély álomba merült.
- Voldemort? – szólította meg Harry homlokráncolások közepette. ’ Elaludt volna? Milyen nyugodt az arca. De mióta van szempillája?’ – kerekedtek el a szemei, ahogy észrevette a vékony fehér, alig látható szálakat.
Mit csináljon vele? Nem hagyhatja itt, még akkor sem, ha egyáltalán nem örül annak, amit tett. Ráadásul a másik sem hagyta sorsára, sem reggel sem korábban. Miért ne segíthetne ő is? A legnagyobb ellenség szó már majdnem az első nap tovatűnt közülük… De akkor mit jelentettek egymás számára? Rivális? Sorstárs? Barát? ’ Elég groteszk módja lenne ez a barátságnak.’ – húzta el a száját a gondolatra, és mégis… hiszen senki más nem merne ellenszegülni a Nagyúr akaratának. És senki nem is élné túl. Ironikus.
Felemelte pálcáját és kilebegtette a teremből hátrahagyva a még mindig vérző holttestet és a vonagló, némán sikoltozó, ketrecbezárt nőt. Majd Voldemort eldönti, mi legyen velük. Jobb híján a saját szobájában szállásolta el a férfit, nem tudván, melyik is lehet az ő szobája. Ugyan hívhatott volna egy manót, de úgy érezte, most így kell tennie. Halvány mosoly jelent meg arcán, miközben egy szót suttogott: - Köszönöm.
|
