- Harry Potter… - motyogta Voldemort nagyúr csukott szemmel, majd szemhéja megrebbent és lassan utat engedett a karmazsin lávafolyamnak.
- Mi az Voldemort, már álmodban sem tudsz nélkülem élni? – vigyorgott fáradtan a zöldszemű varázsló. – Bár, ha figyelembe vesszük, hogy két napig húztad a lóbőrt, talán már kezdem elhinni, hogy évek óta nem aludtál… Talán.
- Miért van az, hogy már korán reggelről a te ostoba locsogásodat kell hallgatnom? – zárta le ismét szemeit a férfi, és végigsimított tar fején, ami többé már nem volt kopasz. Ujjai erősszálú hajba akadtak, ahogy végigfutottak a fejen. – Mi a fasz ez?! – pattant fel riadtan.
- Hát nem pontosan az… - jegyezte meg Harry szarkasztikusan.
- Kussolj, Potter! Mi van a fejemen? Mi ez az egész?
- Hát én hajnak nevezném. Fekete hajnak. Ha orrod is lenne, meg normális szád, esetleg azt találnám mondani, hogy egész tűrhetően nézel ki – vázolta a helyzetet a fiú, mit sem törődve a gyilkos pillantásokkal, amiket a sötét mágustól zsebelt be.
- AZT MONDTAM, KUSSOLJ, POTTER! – rivallt rá a Nagyúr, mire szemtelenül elvigyorodott és egy tükröt adott a kezébe.
Az idősebb férfi, aki kezdett emberi formát ölteni, azonnal elejtette a tükröt, ahogy belepillantott. Immár csipkeszerű fekete szempillával keretezett vörös szemei elkerekedtek, hófehér kezei ökölbeszorultak. ’ Nem… ez nem lehet! Évtizedek munkája… és mit értem vele? Azt hogy egy pillanat alatt romba dőlt az egész? Miért? Ez már nem Voldemort nagyúr! Ez már ismét Tom Denem! A koszos mugli félvér kölyke! Nem lehet! NEM!’
Felkapta a tükröt és egyenesen a kandallóba hajította. A kandallóba, ami nem is a saját szobájához tartozott. Meglepetten nézett körül a helyiségben, és elképedése csak nőtt, mikor tudatosult benne, hogy az jelenleg Potter birtokában van.
- Tegnapelőtt szimplán belealudtál a székedbe. Mondhatom igazán érdekes látvány volt, ahogy végigfolyt a nyál az álladon, miközben az ujjadat szopogattad… - a fiú nem tudta befejezni a mondatot, mert a másik egész egyszerűen nekiugrott.
A lendülettől Harry hanyatt vágódott a földön, Voldemort pedig rajta landolt. Vörös szemei eszeveszett dühvel villogtak, mikor a fiatalabb varázsló arcába vágott. Legalábbis ő úgy tervezte. Csakhogy Harry arrébb rántotta a fejét, így a Nagyúr ökle a parkettán landolt betörve azt. Azonban nem csak a fa recsegését lehetett hallani, hanem csontokét is. Voldemort felkiáltott a fájdalomtól, Harry pedig lehunyta a szemét, mint aki türelemért könyörög.
- Komolyan mondom, rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. Látszik, hogy Mardekáros vagy… csak azokat lehet ilyesmivel kihozni a sodrukból – jegyezte meg halkan a fiú, miközben felemelte kezét, hogy megvizsgálhassa Voldemort furcsán álló és bedagadt ujjait.
- Nem is tudtam, hogy medikusi képesítésed is van, Potter – sziszegte a férfi, de nem volt ereje elrántani a kezét.
- Tekintve, hogy nem tudsz rólam semmit…
- Elég sok mindent tudok – vicsorgott rá Voldemort, de szinte azonnal megbánta szavait, ahogy meglátta a Harry tekintetén átsuhanó mély fájdalmat.
- Ez igazán… megmutatja, milyen ember is vagy te – válaszolta csendesen. Nem volt dühös, vagy gúnyos a hangja. Csupán beletörődést lehetett kihallani belőle, beletörődést az iránt, hogy soha nem lelhet békére.
Előhúzta pálcáját, és pár mozdulattal rendbe rakta a Nagyúr kezét. Aztán csak feküdt a hátán a fehér mennyezetét figyelve. Nem törődött vele, hogy Voldemort még mindig a combján ül, és folyamatosan őt figyeli. Lehunyta szemét, és hagyta, hogy egy könnycsepp kicsorduljon fekete szempillái alól.
Rémülten nyitotta ki szemeit, mikor megérezte, hogy egy kéz gyengéden letörli az immár ajkánál járó kristálycseppet. Azonnal menekülni próbált, ám két erős kéz és egy test szorította a földre.
- Hagyj békén! – suttogta.
- Miért tenném? – érdeklődött enyhén sziszegő hangon Voldemort, majd végig simított az arcán le egészen az állcsontjáig, onnan pedig a nyak puha bőrére siklottak hószín ujjai.
- Ne! – esett kétségbe a fiú. A tekintetében ülő szilánkok megremegtek.
- Azt hiszed, hagynám, hogy beleőrülj a rémületbe, Harry Potter? – kérdezte a férfi szokatlanul lágy hangon, majd furcsa dolgot tett: felhúzta magához a fiatal varázslót, és szorosan átölelte. – Valaha nekem is hiányzott egy forró, biztonságot adó test, ami képes elhitetni velem, hogy semmi baj nem érhet. Én nem ígérek neked semmit, Harry Potter. Valószínűleg mellettem több fájdalom fog érni, mint bárhol máshol, de nem engedhetem meg, hogy elmenj – a törékeny test már nem remegett karjaiban. – Azonban képes vagyok rá, hogy alkut ajánljak neked.
- Alkut? – érkezett a halk kérdés.
- Alkut. Hajlandó vagyok megosztani veled a saját legfájdalmasabb emlékeimet, amennyiben te is hajlandó vagy további dühkitörések és egyéb felettébb kínos dolgok nélkül végigülni a gyűléseket.
- Most azt ajánlod, hogy legyek a bizalmasod és tanácsadód, Voldemort? – nézett az arcába a fiú. Pillantása kíváncsiságot tükrözött, ami már jó jelnek volt tekinthető.
- Milyen agyafúrt egy kölyök vagy te! – nevetett fel a férfi. – Miért is ne? Elég bátorságot érzel hozzá, hogy végezz az ellenfeleiddel? – mikor bólintott feltett még egy kérdést. – És az én ellenfeleimmel?
- Nem végezhetek a világgal, és nem is óhajtok…
- Milyen szerencse, hogy én sem. A semmi fölött uralkodni nem érdekes. Nos, Harry Potter?
- Ha igent mondok, az azt jelenti, hogy Dumbledore és a Főnix Rendjének megmaradt része lesz az ellenfelem? – kérdezte Harry.
- Valóban. Biztos vagyok benne, hogy a vén bolond az utolsó emberéig küzdeni fog – bólintott Voldemort.
- Nemet kellene mondanom, hiszen én vagyok a Kiválasztott… - húzta el a száját a Kis Túlélő.
- De mégsem teszed – vigyorgott gúnyosan a sötét mágus.
- Valóban nem. Beleegyezem, hogy az egyetlen ember legyek a Földön, aki mindent tud rólad, Tom Rowle Denem. A világos oldal, mely sosem segített, mikor bajba jutottam és Dumbledore a sakk játszmáival már semmit sem tud nyújtani nekem, ami maradásra bírna. Hiszen megölettél vagy megöltél minden számomra fontos személyt… És még sajnálod is – a gúny mögött Voldemort tisztán érezte a magányt és fájdalmat.
- Remélem, tudsz róla, hogy a sötét oldalt életed végig kell szolgálnod…
- Hát persze… De véget ér valaha az életem? Ha elárulnálak képes lennél feláldozni a sajátodat?
- Harry Potter nem ölnélek meg. Találnék rá módot, hogy az örök időkig kínozhassalak, anélkül, hogy bármi bajom esne – húzódott ördögi vigyorra Voldemort szája.
- Kedves tőled – fintorgott a fiú. – Ugyan nem vagyok hajlandó felvenni az ostoba jegyedet, de megegyeztünk. A világos oldal – amely talán nem is olyan patyolat tiszta – elveszett.
- Milyen drámai… - mordult fel a férfi.
- Milyen szép a hajad… - felelte Harry, mire fejbe csapták.
- Már megmondtam, hogy kussolj, Potter!
- De most komolyan, mit fogsz csinálni, az egyre növekvő hajkoronáddal? Hiszen csak az elmúlt 10 percben legalább öt centit nőtt – a gúnyos vigyor csak nem akart eltűnni a kölyök képéről, Voldemort pedig a torka után kapott.
- Ne kelljen többet szólnom…
- Különben? – Harry pillantása kihívó volt.
- Különben az egyezséget figyelmen kívül hagyva valami igazán szörnyűt fogok tenni… - sziszegte a fiú arcába pár centis távolságból.
- Már ne is haragudj, de az egyezségben csupán annyi volt, hogy nem hozlak kínos helyzetbe az embereid előtt. Az, hogy egyéb helyzetekben hogyan viselkedem, már nem kapcsolódik szorosan a témához – Voldemort úgy érezte, hogy puszta kézzel képes lenne végezni az alatta heverésző – jelen esetben ugyan ücsörgő – félkegyelmű, de roppant agyafúrt kölyökkel.
- Mond csak Potter, tervalkotásban is olyan nagyszerű vagy, mint a szabályok kicselezésében és áthágásában? – szűkítette össze vörös szemeit a Sötét Nagyúr.
- Ugyan, dehogy! Én a spontaneitás híve vagyok! – hirtelen a smaragd szilánkok megremegtek, valószínűleg néhány emlék hatására. Azonban hamarosan visszatért a megszokottnak számított gunyoros félmosoly, és a közömbös tekintet. – Na de, mond csak, meddig szándékozol még rajtam terpeszkedni, ahelyett, hogy kapnád magad, fürdenél egyet, és elindulnál a Hülyék Minisztériumába, hogy magadévá tedd?
- Már ne is haragudj, de magáévá az ember csak nőket szokott tenni… - vágott vissza Voldemort, mire Harry szája megrándult.
- Mondom én, hogy poénkodni próbálsz… a sikerességéről inkább ne ejtsünk szót, de akkor is próbálkozol…
- Potter, tényleg most mondom el utoljára: Voldemort Nagyúr. Soha. Nem. Poénkodik – válaszolta jeges hangon.
- Hmpf…
- Ebből elegem van! – pattant fel az idősebb varázsló, és egy pillanat alatt eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött.
- A hajadra meg köss egy halálfejes kendőt, hátha nem látszik majd, hogy lassan a derekadat verdesi! – kiabált még utána Harry, miközben lassan feltápászkodott, és leheveredett az ágyára.
A párnájának határozottan más szaga volt… egyáltalán nem kellemetlen, furcsa módon egy kígyót idézett fel benne, de nem azt a jellegzetes penészes szagot, amit általában a hüllők árasztanak… ez az illat bekúszott a bőre alá, jeges, és semmihez nem hasonlíthatóan kesernyés volt. Neki mégis tetszett.
Ahogy ez végigfutott az agyán, egyből felpattantak eddig csukva tartott szemei. Hosszú idő óta most először érezte azt, hogy valami elnyerte a tetszését. A hosszú idő pedig nem azt az egy hónapnyi intervallumot jelentette, amióta Voldemort vendégszeretetét élvezte. Már nagyon rég óta elvesztette az érdeklődését minden és mindenki iránt. Az a hallucináció is csak képzeletének utolsó mentsváraként szolgált volna…
Hiszen szerettei azelőtt meghaltak számára létezni, hogy ténylegesen elhagyták volna ezt a világot. Lehet, hogy együtt küzdöttek, és magát hibáztatta halálukért (na meg persze azt a vén bolondot), mégis lassan három éve…
Ismét lehunyta a szemét. Már nem tehetett semmit. Legalábbis semmi olyat, amit ők valaha is díjaztak volna. Talán ő mellette állt volna… De hogy a többiek? Hermione és Ron elfelejtették abban a pillanatban, amikor egymásra találtak. Nem is számított másra. Kapcsolatuk Sirius halála után egyre jobban kihűlt, neki pedig maradt a magány. Ginny a kishúga nem lehetett állandóan mellette, hiszen neki is a saját életét kellett élnie. Legalább ő nem felejtette el valamennyire… és talán mellé állt volna. Remus meghalt egy összecsapásban a vérfarkasokkal, így végképp elvesztett minden reményt, hogy valaha boldog legyen.
Az illat megnyugtatta, és beburkolta őt. Már nem tehetett semmit. Átállt, és beleegyezett, hogy segít elpusztítani azt az embert, akit valaha a legjobban tisztelt. Valaha. A megannyi fájdalom után talán Dumbledore árulása fájt neki a legjobban. Hiszen minden szaván csüggött, bízott benne, ahogy senki másban, mégis az igazgató csak egy különösen fontos bábunak tartotta drága sakktábláján. Erre a gondolatra pedig keze akaratlanul is ökölbe szorult.
- Mond csak, Harry Potter, te egésznap henyélni akarsz? A legtöbb Nagyúr jobb keze általában tevékeny és tettre kész… Ám, mintha ez belőled hiányozna…Vagy tévednék?
- Elmehetsz anyádba… - mormogta Harry a párnába.
- Potter! Anyám halott, akárcsak a tiéd, és valamilyen hihetetlen rossz vicce miatt a sorsnak, ugyanúgy az életét adta az enyémért, mint a tiéd. Kár, hogy én nem értékelem eléggé.
- Szar lehet… De tudod, az még szarabb, hogy én sem. Egy emléket szerettem… vagy úgy tettem, mint aki szeret, de nem vagyok rá képes… - a fiú keserűen felnevetett, majd az ágyból kimászva kigombolta viseletes ingét, és laza mozdulattal a földre hajította.
Voldemort csak nézte a törékeny, igen vékony alakot, aki nem zavartatta magát, és félmeztelenül kotorászott a szekrényben, ami tele volt fekete és fekete ingekkel. Vállai valamelyest szélesebbek voltak az átlagnál, és látszott, hogy izmos is volt, ám látszólag nem csak az utóbbi egy hónap miatt vékonyodott le.
- Ha már ilyen tüzetesen végigvizsgáltál, megmondanád, melyik inget válasszam? A fekete alapon feketét, vagy az egyszerű feketét? – fordult meg Harry látszólag igencsak tanácstalanul két ugyanolyan inget tartva a kezében. Sápadt mellkasán még mindig látszott a heg, ahol megvágta, de a fiút ez egy csöppet sem zavarta.
- Te most szórakozol velem? – vonta fel szemöldökét a férfi.
- Én? Jézusom, Voldemort! Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Eszembe sem jutott… még a gondolat árnyéka sem fogalmazódott meg a fejemben… - nézett a sötét varázslóra, tágra nyílt szemekkel.
- Potter, ez nem fog összejönni – morogta Voldemort, és próbált közönyös arcot vágni. Valamiért nem akarta, hogy a kölyök továbbra is fedetlen felsőtesttel grasszáljon. – Vedd fel, amit a bal kezedben tartasz, és induljunk végre.
- De az ronda! – húzta el a száját a fiú, majd sietve felkapta a másikat. Voldemorton látszott, hogy elszámol legalább ezerig, mielőtt sarkon fordult volna, hogy elhagyja a szobát. Harry Potter pedig elégedetten követte őt.
A Mágiaügyi Minisztérium nem változott semmit az öt évvel ezelőtti látogatása óta. A szobrokat restaurálták, így semmi nyoma nem maradt Dumbledore és Voldemort csatájának. Lévén majdnem dél, a varázslók és boszorkányok mind a helyükön voltak, az őrvarázsló pedig nem tehetett semmit. Hiszen Voldemort nagyúr már halálfalói társaságában elég félelmetes látványt nyújtott (haját pár bűbáj segítségével láthatatlanná tette), ám volt valami, jobban mondva valaki, aki még ennél is rémisztőbb hatást keltett.
Harry Potter.
Amikor az éppen szolgálatban lévő őr meglátta a belépő mindössze öt személyből álló csoportot, köztük a világos oldal halottnak hitt megmentőjét, semmiféle átokra nem volt szükség az elkábításához. Magától elájult.
’ Én mondtam, hogy a kendőt válaszd. Akkor talán nem esik össze ilyen hirtelen.’ – jegyezte meg Harry gondolatban, ám választ nem kapott. Voldemort amióta elhagyták a kastélyt, és ide hoppanáltak egyetlen szót sem vesztegetett a fiúra.
Lucius és Rabastan csendben lépkedtek uruk és a fiú mögött, próbáltak a lehető legkevesebb okot adni rá, hogy az igencsak paprikás hangulatú Nagyúr megbüntesse őket. Sejtették ugyan, hogy Potter lehet az oka uruk dühének, de nem merték szóvá tenni. Bella és Walden „büntetése” éppen elég volt számukra. Nem kívántak sem egy lángoló kalitkában beleőrülni a vágyakozásba, sem pedig egy tucat kard által, saját vérükben és ürülékükben ázva meghalni.
Ahogy Voldemort megállt a keresett ajtó előtt, úgy torpantak meg követői is. Na meg persze Harry Potter, aki egy csepp érdeklődés nélkül tekintett a dísztelen tölgyfa ajtóra, ami mögött a mágiaügyi miniszter irodája rejtőzött. Szerencsére Caramelt időben eltávolították, ám a jelenlegi miniszter sem volt sokkal sikeresebb. De hol érdekelte ez őt? Az ajtó hangtalanul feltárult, Voldemort pálcájának közreműködésével, a négy férfi pedig a világ legtermészetesebb módján sétált be a kissé túldíszített helyiségbe.
- Scrimgeour – szólította meg a Nagyúr az ablakban álló oroszlánsörényű férfit. A sziszegő hang hallatán a miniszter összerezzent, majd kínos lassúsággal megfordult. Fáradt tekintete végigpásztázta a négy alakot, majd megállapodott a legalacsonyabbon.
- Harry Potter – suttogta, és bár arca nem tükrözött érzelmeket, hangja elborzadással volt tele.
- Így hívnak, tudom – válaszolta a fiú közönyös hangon, mire a két halálfaló szeme egy hangyányit elkerekedett, míg Voldemort próbált türelmes maradni.
- Gondolom sejti, miért ejtettem meg ezt a kis látogatást – vágta el Harry újabb kivételesen szellemes felszólalásának lehetőségét a Sötét Nagyúr.
- Talán azt hiszi, győzött, ám a háborúnak még nincs vége… - jegyezte meg Scrimgeour.
- Ez netalán azt jelenti, hogy nem adja át nekem az irányítás lehetőségét? – érdeklődött gúnyosan vigyorogva Voldemort.
- Miért kellene ezt tennem? Csak mert a kölyök… magával van? Imperius alá helyezte, esetleg addig kínozta, míg hajlandó nem volt együttműködni magával, de akármikor lázadást robbanthat ki – a miniszter igen magabiztosnak tűnt. Látszólag fel sem merült benne, hogy Harry önszántából csatlakozhatott a sötét oldalhoz.
- A tény, hogy az Imperius nem hatásos ellenem, nem igazán támasztja alá az állítását. A kínzásokat inkább hagyjuk… azonban csak magának, amiért ilyen kedvesen emleget, elárulom, sajátakaratomból, egy ellenállhatatlan ajánlat miatt álltam e mellé a… Voldemort mellé – helyesbített, mikor szeme sarkából meglátta a felrobbanni készülő varázslót – mosolyodott el hidegen Harry, az oroszlán kinézetű férfi pedig, azt hitte rosszul hall.
- Ne hülyéskedj, édes fiam… hogy állhattál volna éppen te át? Hiszen neked kell megölnöd… őt.
- Miért kellene? – csodálkozott a fiú. – Csak mert egy alkoholista kurva azt jövendölte egy jó pár üveg whisky után, hogy meg kellene ölnöm a mellettem álló férfit, hogy béke és szeretet legyen? Hát azt lesheti maga is és az a vén kecske is, bárhol is van jelenleg.
- Azt hiszem, nincs több oka az ellenkezésre – jegyezte meg Voldemort könnyedén miközben a miniszter csak hápogni tudott döbbenetében. – Esetleg szeretne még valamit mondani?
- Én… én… Harry, fiam gondolt ezt át még egyszer! Képes lennél annyi ártatlan életet ennek a… férfinak a kezébe adni? Nem gondolsz az emberekre, akik hisznek benned? Akik…
- Azt hiszik, hogy rég halott vagyok? Ezt akarta mondani? Vagy azt, hogy akik soha egyetlen ujjukat sem mozdították, hogy segítségemre legyenek? Akik szó nélkül elhitték, mikor a minisztérium őrültnek és beszámíthatatlannak titulált? Akik simán végignéznék, ahogy a saját véremben fetrengem egy csata után? Vagy akik szobrot emelnének a halálom után, csak mert megszabadítottam őket egy nem kívánatos mocsoktól? – törtek elő a fiú torkából a szavak megállíthatatlanul. – Tudja mit? Leszarom ezeket az ártatlanokat. Egyiküket sem ismerem, azokat, pedig akiket ismertem, már rég eltemették. Egytől egyig. Szép sorjában.
Az irodára dermesztő csend borult, majd nem sokkal később egy zöld fénycsóva, és egy puffanó test jelezte, Voldemort nagyúr megunta a várakozást, és saját módszerével intézte el a dolgot.
|
