Voldemort a másodperc egy tört részéig elképedve állt, és bámult a még mindig őt figyelő zöld szemekbe, majd ösztönösen a másik tarkója után kapott, és egy kissé lehajolt, hogy végre elmélyíthesse a csókot. Kinyitotta ajkait, hogy nyelve végre megízlelhesse a fiút, ám az még mindig nem engedett neki utat.
Kérdőn vonta fel bal szemöldökét, miközben lágyan ostromolta, csábította társa – vagy inkább ellenfele – puha ajkait. A válasz pedig egy kihívó pillantás volt. Tehát Potter csak ingerelni akarta őt… vagy még sem? Szabad keze a Kis Túlélő derekára siklott teljesen közel vonva ezáltal magához a törékeny testet.
Tudta, hogy nem kellene sok hozzá, hogy a fiú végre feladja, ám ahogy már megszokhatta volna, az átkozott Harry Potterrel semmi sem úgy működött, ahogy ő azt eltervezte. Ugyanis Harry Potter mielőtt veszített volna, egész egyszerűen kisiklott kezei közül, és megszakította a csókot. Ő pedig egyre értetlenebbül és dühösebben állt pár centire tőle.
- Mégis mi volt ez, Potter? – szűkítette össze a szemét. Hangja metsző és jeges volt.
- Egy csók… - válaszolta nyugodtan a fiú.
- Valóban. És minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy ebben a jutalomban részesülhettem? – egyre jobban elhalkult a hangja.
- Hát tulajdonképpen végleg megdöntöttem az elméletedet, miszerint a velem való testi kontaktus segíthet egyesíteni a hatalmunkat – a fiatalabb varázslót látszólag egy cseppet sem hatotta meg a gyilkos pillantás, amivel jutalmazták a válaszért. – Emellett valami köszönetfélének mondanám… Azt hiszem…
- Szóval végleg megdöntötted az elméletemet, mi? – sziszegte Voldemort nehezen kordában tartott dühvel. – Tényleg ezt hiszed?
Ismét lehajolt, és mielőtt a másik még ráeszmélhetett volna, mire is készül, ismét birtokba vette a száját, csakhogy ezúttal teljesen. Nyelve besiklott a fiú fogai közt, majd aprólékosan feltérképezte a szájpadlást, hogy aztán végigsimíthasson a nyelven is.
Harry felnyögött, és fél kézzel még mindig új kedvencét tartva próbált szabadulni, ám Voldemort derekára kulcsolta mindkét kezét, és olyan erősen tartotta, hogy esélye nem volt a menekülésre. Nem értette mi történik, bár legbelül tudta, hogy az ő hibája, hogy ennyire elfajult a dolog. Ismét ostobaságot csinált, és most számolnia kellett a következményekkel.
’ Vajon ő is meg fog erőszakolni, mint a szolgái? Újra át kell élnem…’ – a félelem kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni benne. Csakhogy emellett valami megmozdult benne. Szemei hatalmasra tágultak, ahogy Voldemort dühödt erőszakossága, lassú, csábítássá változott.
Nem tudta mit kellene tennie. Rettegett, hogy ismét meg kell tapasztalnia mindazt a szörnyűséget, amit MacNair és… Igen… és amit a nagybátyja követett el ellene, azonban érezte, ahogy ereje bontogatni kezdi szárnyait, és lassan beburkolja őt. Mit tegyen?
Lehunyta szemét, hogy elrejtőzzön az eleven lánggal égő vérszín szemek kutató pillantása elől, és a félelem lassan minden sejtjébe beette magát, míg ereje kiszabadulni vágyott. Erőteljes remegés futott át a testén, és akkor… Voldemort egész egyszerűen elhúzódott a szájától.
Nem merte kinyitni a szemét, rettegett, hogy a férfi most tovább megy, ám teltek a másodpercek, és semmi nem történt. Hatalma lassan hömpölyögve kúszott vissza teste és lelke legmélyére, hogy apró őrlángként várakozzon, míg fel nem kínálkozik az újabb alkalom.
- Az, hogy teljesen féleszű vagy, lassan teljesen nyilvánvalóvá válik előttem – hallotta meglehetősen közelről a Sötét Nagyúr hangját, ő pedig lassan kinyitotta szemét, csakhogy hihetetlen közelről figyelhesse meg a világ talán leggyönyörűbb szempárját, a vékony ónix gyűrűbe foglalt rubin köveket, amik még mindig izzottak üregükben. – Már egyszer ugyan feltettem a kérdést, de most még egyszer kérdem: Szerinted hagynám, hogy beleőrülj a félelembe, Harry Potter?
Nem tudott válaszolni. Az előtte álló, immár teljesen emberi férfi, aki ijesztően hasonlított ahhoz az emberhez, akit mindennap a tükörben lát, túlságosan sok meglepetést okozott neki. Nem bízott benne… Már senkiben sem bízott.
- Amíg hasznodra vagyok, biztos nem – felelte végül keserűen. – És azt hiszem te nyertél… legalábbis részben. Nem vicces, hogy sosem tudunk dűlőre jutni? – lepillantott a karjában szunyókáló állatra. ’ Tehát ezért nem mocorgott. Sok pihenésre van szüksége, hiszen még fiatal.’ – felemelte kezét, és ismét végigsimított a puha bundán.
- Egy ostoba kölyök vagy – morogta Voldemort, majd hátra lépett, elengedve a fiú derekát. – Menjünk be, mert nagyon késő van.
- Ennyivel el is intézed? – kérdezte megütközve Harry.
- Mit kellene még mondanom? Nem tartozom az érzelgős fajták közé. Ha egy kicsit elgondolkodnál, rájönnél, semmiben nem különbözünk, csupán az életfelfogásunkban. De még az is ugyanoda vezetett – fanyar mosoly jelent meg a Nagyúr szája sarkában, ami ugyanolyan duzzadt volt a csóktól, mint a fiúé, aztán megfordult és kissé dideregve ismét folytatta útját otthona felé.
- Mit kellene még mondanom? Bárcsak tudnám… - suttogta Harry, majd követte a férfit, aki éppen elérte a kaput, és várakozóan nyitva tartotta. – Talán, hogy köszönöm. És sajnálom.
Nyugalmat erőltetve vonásaira, sietve megtette a megmaradt pár métert és Voldemort keze alatt besurrant az ajtón. A Nagyúr elvégezte a megfelelő bűbájokat, amik a kastély védelmét szolgálták, aztán a könyvtár felé vette az irányt, intve a fiúnak, hogy kövesse.
XXX
A kutyus összegömbölyödve aludt Harry ölében, aki a kandalló elé telepedett le egy halom párnára, amit valószínűleg Voldemort varázsolt elő. Az említett egy karosszékben helyezte magát kényelembe szintén nem messze a meleg forrásától. Ujjai kezdtek ismét életre kelni. Pillantása a két kölykön nyugodott. Nem szólt egy szót sem, csak figyelte furcsa kettősüket, és az a képtelen gondolat támadt a fejében, hogy úgy ücsörögnek, akár egy család.
’ Hát persze, egy család… Nevetséges’ – rázta meg a fejét.
- Mond csak, adtál már neki nevet? – kérdezte félig önkéntelenül, mire Potter lassan ráemelte smaragd szemeit, amik visszatükrözték a lángokat.
- Nem… Nem tudom, mi lehetne a megfelelő – rázta meg a fejét, majd ismét lenézett kis kedvencére.
- Maligne – jegyezte meg pár perc szünet után Voldemort.
- Hogy mi? – a hatalmas szemekben csodálkozás ült.
- Nevezd Maligne-nak. Ha felnő, tökéletesen illik majd rá ez a név.
- Oh… És mit jelent? – apró elégedettséget érzett, hogy sikerült felébresztenie a fiú érdeklődését.
- Nem árulom el. Majd egyszer meg tudod – mosolyodott el halványan.
- Milyen kedves tőled – morogta duzzogást tetetve Harry.
- Ki állította, hogy kedves vagyok? Azt hiszem meg kellene ölnöm.
- Ha megtaláltad azt az elvetemült bolondot, aki ilyen valótlanságokat állít, előbb hozzám küld – válaszolta a Kis Túlélő.
- Csak nem elvenné a gyilkolás örömét szerény Nagyságomtól, Mr. Potter? Hová fajul a világ? – emelte az égre a szemét a Nagyúr.
Ugyan még mindig haragudott arra az ostoba kölyökre – először is, mert vele senki sem szórakozhat. Másodsorban pedig, mert hosszú idő után először ébresztett benne vágyat valaki, aki ráadásul egy mihaszna kölyök volt csupán sötét, és fájdalmas emlékekkel, és ugyanolyan mértékű magánnyal, mint ő –, de mint mondta, semmiben sem különböznek egymástól. Amiből következik, hogy képes volt megérteni az indítékait.
- Teljesen megrontott Mr. Denem – csóválta a fejét a fiatalabb varázsló kihívóan mosolyogva. Sajnálatos módon nem volt elég jó az álcája, hogy átverje vele a másikat. Szemei mindig elárulták.
- És még rám merészeli kenni az egészet? Ez már tényleg tűrhetetlen! – háborodott fel teljesen a Sötét Nagyúr. Azonban arca hamarosan elkomorult.
Mindketten érezték, hogy a feszültség ismét utat nyert magának, és a csenddel együtt alattomosan beszivárgott közéjük. Egyikük sem tudta mit kellene lépnie, tehát hallgattak, és próbálták eldönteni, mi lenne a leghelyesebb lépés. Végül a fiú szólalt meg, ám nem azokat a szavakat ejtette ki a száján, amiket Voldemort várt volna.
- Akkor Maligne lesz – bólintott, de ismét a tüzet bámulta.
- Értem. Jó tudni, hogy életedben először elfogadsz valamit, amit én mondtam – Voldemort hiába próbálkozott nem sikerült elűznie szavai gúnyos élét.
- Életemben először… Tudod, szinte fáj elismerni, hogy igazad lehet. Ugyanolyanok vagyunk. Bármerre járunk is a hullák száma csak növekszik. A hogyan már nem lényeges – pontosan erre gondolt. Ismerik egymást, ahogyan csak önmagát ismerhetné az ember, az elméjüket elzáró fal ellenére is tudják, mire gondol a másik. És mégis egyedül vannak.
- Ejnye, ejnye. Még húsz éves sem vagy, de szavaid akár egy megkeseredett öregemberé is lehetnének – húzta el a száját a Nagyúr, miközben felállt, és nyújtózott egyet.
- A te szavaid meg úgy hatnak, mint egy lelketlen szörnyetegé – Harry nem tudta megállni, hogy ne vágjon vissza.
- És mi probléma van azzal? Hát nem egy lelketlen szörnyeteg vagyok? – nézett le gúnyosan vigyorogva az előtte ücsörgő fiúra, aki erre összevonta a szemöldökét.
- Már mondtam, a gyenge színjátékaidat tartsd meg az embereidnek. Mindketten tudjuk, hogy közöd nincs a szörnyekhez. Inkább vagy egy magár hagyott gyerek, mint szörnyeteg. Nem fogom azt mondani, hogy bocsánatos bűn megölni minden számodra ellenségnek tekinthető embert, de meg tudom érteni, miért tetted.
- Milyen éleslátó is vagy te… Ha szorgalmasabb lennél, és kevésbé viráglelkű, még azt találnám mondani, hogy hasznos is vagy… - fintorgott Voldemort.
- Tehát nem vagyok hasznos?
- Állította bárki is, hogy az vagy? Mert, hogy én nem, az biztos.
- Akkor minek tartasz magad mellett? – fakadt ki villogó szemekkel a Kis Túlélő, és ő is felállt. Maligne a párnák halmán aludt tovább.
- Hogy legyen, aki elszórakoztat. Ugyanis lehet, hogy nem vagy egy felettébb hasznos lény, ám a folyamatos ellenszegülésed, és állandó szemtelenkedésed igazán kedvemre való, még ha ugyanakkor idegesít is.
- Igazán? – Harry hangja metsző volt.
- Igazán. Potter a világ nem körülötted forog. Sőt a világ miattad veszett el – ütötte tovább a vasat a férfi, élvezettel figyelve, ahogy a másik tekintete egyre sötétebb lesz.
- Akkor rohadj meg az összes hazugságoddal együtt! – az összes harag és fájdalom elemi erővel tört fel a testéből, és Voldemortra zúdult, aki megrándult, mikor a nekicsapódó energialöket mély vágásokat ejtett a karján, hasán, mellkasán és a combjain.
Meglepetten, a fájdalomtól hunyorogva meredt a tomboló Potterre, aki úgy tűnt nem elégedett meg ennyivel, hiába vérzett saját maga is. Igaza volt. Ha ő komolyan megsérül, a másik sem kerülheti el ugyanezt. Éppen felemelte volna a kezét, hogy megállítsa a fiút, amikor egy fekete árnyék ugrott be a látóterébe és hanyatt lökte a Kis Túlélőt, aki szerencsére a párnákon landolt.
Úgy tűnt az a kis dög végre vette a fáradságot, hogy feltápászkodjon, és közbeavatkozzon. Bár már akkor tudta, hogy igencsak szeszélyes lény, amikor megtalálta a jellemzését az egyik igencsak sötét témájú könyvében, ám azt azért nem gondolta volna, hogy képes addig várni, amíg mindketten sebekkel borítva zihálnak majd.
Tökéletesen illet rá ez a név. Hiába minden báj, és szépség, a kis rohadék, akkor is csak egy szörnyeteg maradt. Akárcsak az alatta fekvő kölyök. Na és persze ő maga. Mindig a legszebb külső takarta a legrohadtabb belsőt.
Ahogy lépni akart, éles fájdalom hasított a lábába, ő pedig nem állhatta meg, hogy felnyögjön. Gyűlölte gyengeségeit, ám a tudat, hogy végre sikerült előhívnia a fiú fájdalmát ellensúlyozta a sebek okozta fájdalom keltette dühöt. Azonban tudta, hogy a szabadság, amit Potter jelenleg érzett, csupán időleges, pár nap múlva visszatér az önmarcangoláshoz. Ez pedig vissza is vett elégedettségéből.
Maligne felé fordította fejét, vörös szemei hihetetlen jó kedvtől csillogtak. Tehát élvezte az előadást. Azt pedig, hogy az alatta elterülő alakhoz dörgölőzhet, még inkább. Tudta, hogy azonnal beleszeret majd, amikor meglátja. Azzal már inkább problémája volt, miért zavarja őt ez annyira.
- Azt hiszem nem ártana ellátni a sebeinket. Nem gondolod, Harry Potter? – kérdezte, azon erőlködve, hogy ne szisszenjen fel a fájdalomtól.
- Csak nem ellenszolgáltatás, amiért így sikerült felbasznod az agyam? Szemétláda – érkezett a mogorva felelet.
- Csak egy olyan hülye agyát lehet felbaszni ilyennel, mint te – vigyorodott el fájdalmasan Voldemort a másik pár nappal korábbi szavait idézve.
- Menj a picsába! – nyögött fel a fiatalabb férfi.
- Micsoda ékesszólás és gazdag szókincs – kínosan lassan térdelt le, hogy jobban láthassa a másik sérüléseit.
- Tudod, nem volt, aki megneveljen – keményedett meg Harry tekintete.
- Mily furcsa, hogy engem sem – húzta el a száját, majd lágyan fejbe csapta a kölyköt, mire az egy gyilkos pillantással jutalmazta. – Ha lenne egy kis eszed, már rájöhettél volna, hogy nem te lennél a jobb kezem, és bizalmasom, ha értéktelen lennél. És bármilyen kínos, na meg persze fájdalmas bevallanom. Nem a sebhelyed értékes, hanem te, te nagyon korlátolt.
- Tehát csak átverted a fejemet, hogy kieresszem a gőzt… Voldemort, csak nem elkapott valami kórság. Mostanában igazán furcsán viselkedsz…
- Biztosan igazad lehet… Talán ezt a kórságot Harry Potternek hívják – morogta a férfi, miközben Sötét Nagyúrhoz nem méltóan végigdőlt a párnákon, és eszméletét vesztette.
Ezzel persze nem is lett volna probléma, hiszen nem könnyű sérüléseket szenvedett el, ám sajnálatos módon, az, hogy ő elájult, azzal járt, hogy Harry agyát is lassan elnyelte a sötétség, így pedig senki nem maradt, aki elláthatta volna őket.
|
