A kastély ajtaja hatalmas dörrenéssel csapódott be az érkezők mögött. A két feketehajú férfi közül az egyik erőteljesen próbált szabadulni ujjak alkotta börtönéből, míg a másik csak egyre erősebben szorította. A haragjuk olyan mértéket öltött, hogy az épület összes berendezési tárgya remegni kezdett.
- Eressz el, te rohadék! – sziszegte a zöld szemű.
- Ha most azt hiszed, hogy ez meghat, nagyon tévedsz! – érkezett a vörös szemű válasza. Tekintete ismét azzal a karmazsin lánggal égett, mint egy héttel korábban. – Ez alkalommal túlfeszítetted a húrt!
- Ni, csak, ki beszél?! Fogalmam sincs ki lökött oda egy vörös hajú bányarémnek! Bárcsak megdöglenél! – rángatta továbbra is a karját Harry, miközben gyűlölettől izzó smaragd pillantását a másik lángoló tekintetébe mélyesztette.
- Akkor te is velem jönnél! – sziszegte a fülébe Voldemort, ahogy hátracsavarta a karját, és magához rántotta.
- Még jobb! Legalább soha többet nem kellene a hányingert keltő pofádat látnom! – csattant fel a fiú.
- A hányingert keltő pofámat, mi? – Voldemort érzékien megnyalta a fülkagylóját, ám tekintete minden volt csak kedves és érzéki nem.
- Mit csinálsz? – Harry hangja csak egy kicsit remegett, ám teste elárulta, hogy mennyire megrémült.
- Mit csinálok? Harry Potter azt hittem, már vagy annyira felnőtt, hogy ne kérdezd meg a nyilvánvalót…
- Ugye nem… - a fiú szemei tágra nyíltak a félelemtől, amikor a Nagyúr belecsókolt a nyakába, szabad keze pedig a hasára csúszott. – Ne csináld ezt! Hallod?!
- Ugyan már, Potter – nevetett halkan Voldemort. – Te is élvezni fogod.
- Ne! – a fiatal varázsló újult erővel kezdte rángatni magát, ám csak azt érte el, hogy csuklóján csúnya horzsolások keletkeztek. – Engedj el…
- Nem, most megtanulod, mit is jelent ellenszegülni Voldemort nagyúrnak – lehelte a férfi, lehelete pedig csiklandozta a Kis Túlélő bőrét. Azonban ez nem hogy kellemes érzéseket ébresztett volna benne, csak tovább szította így is hatalmas méreteket öltő rettegését.
- Te is azt fogod tenni… nem igaz? – suttogta. Szemei könnyben úsztak, és magában felkészült a legrosszabbra. Hiszen úgysem tehetett semmit.
Azonban a következő pillanatban már azt vette észre, hogy kétségbeesetten kapálózik a férfi válláról krumpliszsákként lógva, miközben Voldemort továbbra is erősen tartva őt nyugodtan a lépcső felé veszi az irányt. Mikor pedig már kezelhetetlennek találta a helyzetet egész egyszerűen rácsapott a hátsójára.
Ez a módszer pedig hatásosnak bizonyult, ugyanis a fiú nyugton maradt és a megalázottak elkeseredettségével tűrte, hogy felvonszolják őt egy ismeretlen helyre.
’Ezt nem hiszem el! Úgy tesz, mintha én lennék minden rossz forrása, pedig ő volt az, aki odahajított annak a szipirtyónak. Aztán pedig nem átallott utánam csörtetni, bár ő inkább „méltóságteljes bevonulásnak nevezte” azt az igencsak érdekes formáját a bevonulásnak, hogy ahogy a szoba elé ért az ajtó tövestül kiszakadt a tokjából, a kandalló lángjai irtózatosan magasra csaptak, a különböző dolgok pedig remegni kezdtek. És persze ez után a kis belépő után karon ragadott, és egy „távozunk”-ot odavetve a megrettent Malfoynak kivonszolt az épületből. Most meg ez! Elegem van!’
Harry gondolatait az szakította meg, hogy lehajították egy hatalmas ágyra. Ijedten nézett körbe, de látóterét számtalan párna és egy test töltötte be, így csak sejteni tudta, hogy Voldemort hálószobájában lehet.
A fölé tornyosuló alak éppen az ingjét gombolta ki, szépen sorjában, minden gomb után egyre lejjebb húzva ajkait, amik a fiú bőrén pihentek. A vérszín szemek továbbra is lángoltak, Harryben pedig tudatosult, mindezen kényeztetést csak a harag váltotta ki a Nagyúrból, és valóban nem fog tétovázni.
Ezzel egy időben a rövid időre távozó páni félelem visszatért és hatalmas könnyeket csalt a szemébe, ám úgy tűnt már ez sem hatja meg a szörnyeteget, akit oly balgán kezdett a szövetségesének hinni. És aki minden eddigi fájdalmát tetézve készült elcsábítani az érzékeit, csakhogy megmutassa, ki az úr, és ki a szolga…
„Azt hiszed, hagynám, hogy beleőrülj a félelembe?” – hallotta a fejében a sziszegő hangot, ám ez csak az emlékeiből előbukkanó hazugság volt. Mert az volt. Egy hatalmas Hazugság!
Lehunyta szemét, hogy legalább látnia ne kelljen, amint a másik kénye kedvére elszórakozik a testével, hogy aztán még inkább meggyötörje. És mindezt egy mondvacsinált sérelem miatt.
XXX
A félelme vibrált a levegőben, teste remegett, és kezdetben még ellenkezett is. Ám az ágyon fekve már csak egy magatehetetlen, a kétségbeeséstől némán zokogó gyönyörű fiút látott maga alatt. Tisztában volt vele, mit követtek el ellene Belláék, és azon a bizonyos elzárt emlékén kívül, mindent tudott a múltjáról.
Pontosan tudta, hogy a lelke csupán egyetlen hajszálon függ, ám a büszkesége, a haragja, és a féltékenység. Igen, dühítette, hogy Potter milyen bájosan mosolyog arra a riherongyra, még ha csak kényszerből is, az pedig, hogy csakúgy eltűnt a Malfoy kölyökkel csak megkétszerezte haragját. Még akkor is, ha semmit sem csináltak. Hiszen, mikor berobbant a szobába Potter már majdnem elaludt a másik pedig egy karosszékben olvasgatott.
Ez persze nem jogosította fel arra a kölyköt, hogy faképnél hagyja, utána pedig üvöltözzön vele. Valahogy tehát kénytelen volt kompenzálni a történteket. És ez lett belőle. Egy görcsösen remegő félmeztelen vékony kis test, ami várja az elkerülhetetlent.
Önkéntelenül simított végig a könnyáztatta arcon. Az érintés nélkülözött minden szexualitást, vagy vágyat, inkább tűnt megnyugtatónak, mintha egy apa vagy egy gondos szerető próbálná megnyugtatni fiát, kesergő kedvesét. Nos, az, hogy Pottert a fiának tekintse lehetetlen volt, a másik lehetőséget pedig nem is próbálta alaposabban átgondolni.
Sosem volt senki iránt gyengédséggel. Szeretői – már ha annak lehet nevezni azt a sok szerencsétlent, akiket egyetlen alkalom után megölt, vagy elhajított – arctalan árnyként kavarogtak emlékei között. Egyetlen nő vagy férfi sem tapasztalta meg soha, milyen az, ha ujjai finoman simítanak végig vonásain, ahelyett hogy követelőzve, a vágytól elvakulva, ugyanakkor valahogy még mindig hidegen és számítón megszerezzen tőlük valami becsest, valami fontosat.
És akkor majdnem egy félévszázad után, amit keserű magányban, az egész világot gyűlölve, megjelent egy apró, vézna kölyök, akiről egy alkoholista némber azt állította, hogy egyedül ő képes legyőzni. És Ő elkövette élete talán legnagyobb hibáját. Hozzásegített egy alig egy éves gyermeket a saját életéhez. Csakhogy ez a gyermek felnőtt, alatta feküdt darabokra tört személyiséggel – ami megint csak az ő érdeme volt – és fájdalmával régen eltemetett érzések és emlékek tömkelegét ébresztette fel benne. Életének majd 70 éve alatt most sajnált először valamit. Méghozzá azt, hogy miatta valaki másnak is át kellett élnie ugyanazt, amit neki.
És hiába gyűlölte gyengeségét, múltját, a koszos vérét, nem beszélve az olyan emberekről, akik mindent megkaptak az élettől, és ezzel még kérkedtek is, soha nem akarta, hogy valaki más is ugyanabba a helyzetbe kerüljön, mint ő. Az sem számított, hogy ő a kegyetlen gyilkos, akinek még a nevét sem merték kiejteni az emberek.
- Jól van Potter, kinyithatod a szemed – mormogta. Ujjai még mindig körülölelték a sápadt arcot.
- Miért? Miért teszed te is ezt velem? – érkezett a halk kérdés. A fekete csipke szempillák megremegtek.
- Meg kell tanulnod engedelmeskedni… - válaszolta a Nagyúr. – De kivételesen nem hazudtam. Nem fogom hagyni, hogy teljesen megsemmisüljön a személyiséged. Úgyhogy nyisd ki a szemed, nem foglak sem elcsábítani, sem megerőszakolni.
A remegő smaragd szilánkok izzottak üregükben, ahogy Harry lassan felnyitotta a szemét, hogy belenézhessen az őt figyelő vérszín íriszekbe. Tisztán látszott, mennyire fél. Egy hószín mutatóujj felfogta az utolsó kicsorduló könnycseppet, majd a gazdájával együtt eltávolodott az áldozattól.
- Holnap Rodolphus megöli a feleségét. Szeretnéd megtekinteni? – nézett le Voldemort immár térdelő helyzetből a fiúra.
- Úgy beszélsz a gyilkosságról, mintha valami színházi előadás lenne – a fiatalabb varázsló hangja rekedt volt.
- Bellatrix az egyik leghűségesebb szolgám volt… Akkor sem tagadott meg, mikor csupán egy tengődő lélek voltam, és büszkén vállalta azt, ami. Mégis egy egész hete szenved abban a lángkalitkában, már teljesen kifordult önmagából, és elvesztette a józan eszét. Lehet, hogy választhattam volna kegyesebb büntetésformát is, ám példát akartam statuálni, emellett tudtam, ha kapna még egy lehetőséget, nem kímélt volna téged…
- Tudod, hiába emeltünk falat magunk közé, tökéletesen tisztában vagyok vele, mit miért teszel. Legalábbis eddig úgy hittem, tökéletesen tisztában vagyok vele… Úgy tűnik, tényleg nem lehet beteljesíteni a jóslatot, hiszen nincs egyik és nincs másik. És Dumbledore egy pillanatnyi gondolkodás nélkül odadobott, hogy végezzek veled, és magammal. A legrosszabb pedig az, hogy meg is tettem volna. Sosem bocsátok meg annak a vén bolondnak! Fulladna bele a citromporába! – az utolsó mondat hallatán az eddig komor arcú Voldemort felhorkant.
- Mily nemes halál, a drága igazgatónak! – húzta el a száját.
- Azt hiszem a te szemét és kegyetlen húzásaidat majd megtanulom elviselni, azonban Dumbledore-nak ez lesz az utolsó sakkjátszmája – Harry hirtelen ült föl, szemei pedig elszántan villogtak. A Nagyúr gonoszan vigyorgott, ahogy tekintetük találkozott, és szép lassan egy igazán impozáns terv kezdett körvonalazódni elméjükben.
- Harry Potter, úgy vélem, öröm volt üzletet kötnöm veled.
- Kezdem én is ezt gondolni, Rowle – bólintott a fiú.
- Akkor talán egy pergament és tintát kellene előkeríteni…
- Nem. Bármilyen eltökélt legyek is, nem tudok olyan könnyen elsiklani a tény fölött, hogy kis híján megint megerőszakoltak… - a zöld szemek elhomályosultak egy kissé.
- Szó sem volt erőszakról… esetleg csak egy nagyon minimálisról… - egyezett bele végül a férfi, látva a közeledő viharfelhőket a másik tekintetében. – Ahhoz képest már majdnem sikerült…
- Látszik, hogy régen elfelejtetted, milyen is érezni.
- Talán neked sem ártana.
- Nem leszek olyan, mint te!
- Hát persze, hogy nem. Mindig is olyan voltál. Már akkor megmondtam, hogy mi ketten sokra vihetnénk, mikor 11 éves korodban másodszor találkoztunk. Egy az egyben olyan voltál, mint én. Csak nekem sosem volt szemüvegem… De az a mindent elsöprő gyűlölet, amivel rám néztél…
- Mármint arra az undormányra, ami voltál?
- Nem hiszem el, hogy egy teljesen komoly beszélgetés közepén is képes vagy az idióta beszólásaiddal megszakítani a másik gondolatmenetét – morogta Voldemort.
- Mond azt, hogy nem úgy néztél ki, mint egy… nem is tudom, mivel jellemezhetnélek leginkább. Annál még a kígyófejed is szebb, pedig az nagy szó!
- Nem állok le veled vitatkozni a külsőmről. Inkább menj vissza a szobádba, pesztrálgasd még egy kicsit azt a dögöt, vagy feküdj le aludni, csak menj innen. Mára tökéletesen kimerítetted a türelemkészletemet.
- Még válaszolsz egy kérdésemre – a fiú arca ismét teljesen komoly volt.
- Mi lenne az? – nézett rá gyanakodva a Nagyúr.
- Miért zaklatsz szexuálisan minden alkalommal, amikor dühös vagy rám?
- Hát nem nyilvánvaló? Ez az egyetlen olyan dolog, ami ellen fizikailag is tiltakozol – hazudta szemrebbenés nélkül.
- Ennyi? Képes vagy csak ezért minden alkalommal majdnem az őrület határára sodorni?! Hát te tényleg egy nagy gyökér vagy! – Harry egy pillanat alatt kiugrott az ágyból, és már az ajtónál járt, mikor meghallotta a férfi hangját.
- Sosem ígértem neked semmit. Igazán korrekt voltam, hiszen megmondtam, hogy mellettem valószínűleg több fájdalom fog érni, mint bárki más mellett. Te pedig nem ellenkeztél. Beleegyeztél, hogy egyedüli élő emberként látod a valódi arcom, ismered az igazi énemet, ám egyszer sem mondtam, hogy az igazi Én másmilyen. Sőt a te szempontodból rosszabb. Hiszen…
- Hiszen én Tom Denemmel, egy magányos, önutálattal teli, sérült fiatal férfival élek együtt, akiben ugyanaz a szenvedély él, ami bennem, és nem Voldemort nagyúrral, a kígyóarcú rémmel. Azt hiszed, nem tudom? De attól még egyáltalán nem jobb! – fakadt ki a fiú. – Tökéletesen tisztában vagyunk egymás gondolataival, következő lépéseivel. Azonban van egy dolog, amit te sosem fogsz megérteni. És ez az egyetlen dolog, ami megkülönböztet minket.
- Hiszen benne olyan erő lakozik, amit a Nagyúr nem ismer…
- Valóban, nekem van valamim, ami belőled már régen kiveszett. És ezért is érzem magam olyan nyomorultul. Ha lehetne, most azonnal végeznék magammal. De ez persze sohasem történhet meg – Harry lassan lecsúszott a földre és a kezébe temette arcát.
- Valóban – válaszolta halk, keserű hangon Tom. Ebben a pillanatban ismét az a kétségektől gyötrődő, magányos fiatalember volt, aki, hogy gyengeségeit elrejtse, megalkotott egy maszkot, és felvett egy új nevet. – Nem engedhetem, hogy meghalj. Valóban. Önző vagyok, saját magamon kívül senki más érdekeit nem nézem. Hiszen sosem volt rajtam kívül senki más – lassan felállt és közelebb sétált a magába roskadt fiatalemberhez.
A szoba képe hirtelen elmosódni látszott, a sötétség lassan mindent fölzabált. Ismét a saját világában volt. Minden lépéssel egyre jobban elmerült az árnyakban. Az otthona, ahol senki sem érte el, hogy újabb sebet ejtsen a lelkén. Egyedül volt.
- Egyedül a sötétségben, boldogsággal körülvéve, amit sosem érhetsz el – két hang törte meg a süket csöndet.
Két fájdalommal telt ember hangja, akik egymástól nem messze álltak egymástól. Jobban mondva egyikük ült. Hasonlóságuk elképesztő volt, akár ikrek is lehettek volna, de egyikük tekintete ónix gyűrűbe foglalt lángoló rubin, míg a másiké csupa izzó smaragd üvegszilánk.
Egymást figyelték, alakjuk egyre élesebb lett, ahogy kezdtek ráébredni, hogy valaki más hangját is hallották a sajátjukon kívül. Az ülő alak, felnézett, hangtalanul tanulmányozta az övéhez oly hasonló vonásokat.
- Fájdalmak, melyeket egyedül éltem át, és senki nem állt mellém, senki nem értett meg – a vörös szemű férfi mintha választ várt volna kinyilatkoztatására.
- És sebek, melyeket azoktól szenvedtem el, akikben a leginkább megbíztam – érkezett a bólintással egybekötött válasz.
- Kárhozott vagyok, egy szörnyeteg, akit mindenhol kitaszítottak, ellöktek magától az emberek.
- Magam sem tudom, mi vagyok. Leginkább egy báb, egy sebhely, egy mentsvár. Mindenki annyira ismer, vagy meg akar ismerni, mégis egyre távolabb kerülök.
- Hatalmam bárkiét felülmúlja bárkiét, nevemet kimondhatatlanná tette a rettegés. Mégis ki vagyok szolgáltatva… Neki
- Messiásnak tartottak… a Megmentőnek, aki véget vet a borzalmaknak. De csak azt tettem, amit Ő mondott.
- A Bábmester – tekintetük egybekapcsolódott, tekintetükben gyűlölet lobbant. És rájöttek, már nincsenek egyedül.
- Semmit nem ígérek… – kezdte a vörös szemű.
- Mellettem több szenvedés fog érni, mint bárki más mellett… – válaszolta a zöld szemű.
- Mégsem akarok egyedül maradni az árnyak közt… Csatlakoznál hozzám, Harry Potter?
- A társam leszel, az egyetlen ember, aki ismeri minden rezdülésemet, és láthatja a valódi arcom…
- Aki átélte minden emlékem, és akivel megosztom a hatalmam…
- Hogy mindenkinél hatalmasabbá váljunk, Tom Denem – egymással szemben álltak Voldemort nagyúr szobájában, csakhogy egyikük sem volt az említett Nagyúr.
- Váljunk – bólintott Tom, és felemelte kezét, hogy végig simítsa a fiú arcát, ám a mozdulat félbe maradt, mikor a föld közeléből figyelmeztető morgás hangzott fel. – Tehát a te műved ez az egész, te büdös dög – emelte szemmagasságba a Harry kedvencét, mire az egyetértően vakkantott.
- Maligne? – a fiú láthatóan teljesen meghökkent. – Megmondanád miféle lény ez? – nézett társára.
- Még nincs itt az ideje – rázta meg a fejét az idősebb férfi, és átnyújtotta az állatot gazdájának, majd teljesen komolyan nézett rá. – Annyit azért elárulhatok, hogy az előbbi… esemény főként ennek a kis szörnyetegnek köszönhető.
- Neki? – Harry kissé távolabb tartotta magától az arcát nyalogató Maligne-t, és az elégedett vörös szemekbe nézett, ám nem sikerült olvasnia bennük.
- Ja és még valami. Gratulálok, mostantól kezdve esélytelen, hogy valaha megszabadulj tőlem. Ugyanis köt a Sötét Eskü… - Tom Denem hangjába egy kis keserűség vegyült.
- Értem – emelte rá smaragd szemeit a fiú. Pillantása nyugodt volt, sem dühöt, sem megbánást nem tükrözött. Csupán eltökéltséget. – Akkor vesszen Dumbledore?
- Miért is ne? Ha nincs jobb ötleted? – és Tom Rowle Denem 70 év után először szívből nevetett fel.
|
