A mű eredeti szerzője: Amelia Bedelia
Angol cím: Boredom
Link a történethez: http://www.fanfiction.net/s/4455886/1/Boredom
Szerzői megjegyzés: Ez egy Jake/Nessie történet. Ha nem akarsz BD spoilert, ez az utolsó esély, hogy visszafordulj!
Jó szórakozást!
Unalom
- Szóval? - boxolt a vállamba Emmett egy önelégült mosoly kíséretében. - Milyen volt az első napod?
Oldalra billentem az erőtől, ami ebben a hétköznapi gesztusában volt. Apám elkapta a vállamat, hogy egyhelyben tartson, amíg visszanyerem az egyensúlyom. Amint egyedül is képes voltam megállni, apám Emmetthez fordult, és halkan rámorgott.
- Már az első napján megpróbálod zavarba hozni? - sziszegte a fejem felett.
Emmett megforgatta a szemeit.
- Nyugi, Edward, szívós csajszi ez.
Automatikusan megfordultam, megnéztem Emmett hatalmas bicepszét. Hangtalanul megráztam a fejem. Persze, egy kicsit valóban tartósabb voltam, mint a legtöbb emberi lény, de Emmett erejéhez képest sehol sem álltam.
Anyám gyorsan Emmett és apám közé lépett, hogy félbeszakítsa a veszekedésüket.
- Edward csak vigyázni próbál Renesmee-re – mondta lágyan, miközben a kezét Emmett vállára tette. – Nem akarja, hogy rossz benyomás érje az első napján.
Emmett forgatta a szemeit.
- Mintha bármikor újra találkoznánk ezekkel az emberekkel... – morogta.
Anyám lágyan sóhajtott, úgy tűnt, valami zavarja Emmett viselkedésében, de tudtam, hogy a vita véget ért.
Kicsoszogtam a szemerkélő esőbe és a lábamat bámultam séta közben. A családom a parkoló sarkához sietett, ahol a két külön kocsinkkal álltunk.
- Gyere, édesem – szólt utánam anyám.
Ahogy felnéztem vettem csak észre, hogy kicsit jobban lemaradtam, mint általában szoktam, így aztán a kocsihoz kocogtam, ahol a szüleim már vártak rám.
Mihelyst bemásztam a hátsó ülésre, apám kihajtott a parkolóból a másik kocsi után, amiben a családom többi tagja ült.
- Nos, Renesmee? - kérdezte anyám, miközben hátrafordult az ülésen, hogy rám nézzen.
Én alapvetően elég csendes voltam, de sosem azért, mert szomorú lettem volna. Amit közölni akartam, könnyedén továbbíthattam bárkinek, egyszerűen csak azzal, hogy megérintettem az arcát.
Valószínűleg ezért nézett ki anyám olyan nyugtalannak, amikor meglátta, hogy a kezeimet összefonom a mellkasom előtt, és a számat is összezárom.
- Élvezted a sulit? - kérdezte aggodalmas arckifejezéssel.
Kinyújtottam az egyik kezem magam elé, és csupán egyetlen ujjammal megérintettem a homlokát. Minden gondolatom aznapról áthaladt az elmémen, mint egy elektromos szikra, végigfutott a karjaimon, keresztül az ujjamon, és megtöltötte anyám fejét.
Összeráncolta a homlokát.
- Renesmee, nem lehetett ennyire rossz - vígasztalt. Próbált jobb kedvre deríteni.
Apám - miután hallotta a gondolatokat a fejemben, amit anyámmal osztottam meg - így szólt:
- Még sosem jártál iskolába ezelőtt - emlékeztetett halkan –, fontos, hogy az alján kezdd el, hogy aztán felküzdhesd magad a csúcsra!
Anyám bólintott.
- Csak egy pár évig lesz így - mondta - aztán ott az egész életed, hogy mást csinálj.
Visszahúztam az ujjamat, és összefontam a karjaimat megint, ezzel visszautasítva, hogy bármilyen módon beszéljek a szüleimmel.
Csendben hajtottunk haza. A szüleim folyamatosan nyugtalan pillantásokkal bámultak hátra, és egymásra is. Abban reménykedtem, hogy talán azon vitatkoznak, hogy visszaküldjenek-e arra a nagyon kellemetlen helyre.
Apám hallotta a gondolataimat, de nem szólt semmit.
Hamarabb otthon voltunk, mint kellett volna - de gondolom, ha a családodból senki nem vezet lassabban száznál, nehéz bárhova is lassan megérkezni. Vetettem egy pillantást az új otthonunkra - amibe kevesebb, mint egy hete költöztünk - majd kiugrottam a kocsiból és gyorsan a ház felé szaladtam.
A Cullen ház, ha lehetséges, még nagyobb volt, mint amit Forksban hátrahagytunk. Ez is három emeletes volt, viszont dupla olyan széles, mint a régi. De - érveltem magamban - gondolom nagyobbnak is kell lennie, mint az előző, számításba véve, hogy néhány új lakó is van.
Félúton jártam a bejárathoz, amikor eszembe jutott, hogy a hátizsákomat a kocsiban hagytam, de nem voltam olyan hangulatban, hogy visszaforduljak. Ehelyett egyenesen besétáltam a házba, elvonultam a konyhából kiszűrődő csevegés mellett, és céltudatosan a lépcső felé tartottam, fel a harmadik emeletre.
A harmadikon töltöttem a legtöbb időmet. A szüleim szobája az enyém szomszédságában volt, a legjobb barátom szobája pedig közvetlenül a folyosó túloldalán.
És én pontosan ide tartottam.
- Nessie, hát megérkeztél! - kiabálta Jake, abban a pillanatban, ahogy besétáltam a szobája ajtaján. Az ágyán terpeszkedett mind a százkilencvennyolc centijével - egyik kezével a feje mögött, másikkal a távirányítót tartva.
Gyorsan kikapcsolta a tévét, és az ágya végébe dobta a távkapcsolót.
- Olyan unalmas volt nélküled itthon - dörmögte, laza vigyorral fordulva felém.
Ahogy észrevette az arckifejezésemet, leugrott az ágyról, és az ajtóhoz jött, mielőtt még megmoccanhattam volna, hogy a szobájába lépjek.
- Mi történt, Ness? - kérdezte halkan. Tágra nyílt, barna szemei fel-le jártak, tanulmányozva minden centimétert az arcomon. - Mi a baj?
Mozdulatlanul álltam egy percig. Azt vitattam magamban, hogy akarom-e titkolni a gondolataimat a ház többi lakója előtt - de gyorsan eldöntöttem, hogy nem kell törődnöm azzal, mit hallanak a többiek.
- Utálom a sulit - suttogtam neki eszeveszetten. - Nem élvezem - lefelé bámultam, egyenesen Jake meztelen mellkasára - egy ici-picit sem.
Egy pillanatig csend volt, majd Jake nevetni kezdett. Rápillantottam, mire abbahagyta a kuncogást.
- Nessie - magyarázta egy lágy sóhaj kíséretében -, a suli nem az élvezetekről szól. - Az az idegesítő magabiztos mosolya visszatért, ahogy a forró kezét a vállamra tette. - Én még harmadik előtt kiszálltam. Gondolod otthagytam volna, ha élvezetes lett volna?
Bosszúságomban kifújtam egy leheletnyi levegőt, elbámultam Jacob mellett a szoba sarka felé – De hát én elsős vagyok - morogtam mérgesebben egy pillanatra. Jake valószínűleg meg akart nyugtatni, nem még jobban felidegesíteni. Hátraléptem egyet és végignéztem a teljesen kifejlett testemen. - Úgy értem, úgy nézek ki, mint egy elsős?
Jake is lenézett rám és lassan végigpásztázta az alakomat, majd visszatért az arcomhoz. Az arca rózsaszínre váltott, ahogy felemelte a kezét, hogy megvakarja vele a fejét.
- Uh, nem - motyogta zavartan -, nem, nem tűnsz elsősnek...
Elégedetten bólintottam.
- Köszönöm! - kiáltottam, a levegőbe lendítve kezeimet. Majd az ágyához masíroztam, és ledobtam magam a szélére. - De elsősnek vettek fel!
- Hát - Jake az ajtó felé fordult, majd halkan behúzta azt maga után - Minél fiatalabbként kezdesz, annál tovább maradhatunk itt - mutatott rá. - Ha negyedikesként kezdenél, nem lenne lehetőségünk maradni pár évnél tovább, igaz?
- Igaz - értettem egyet gyorsan, de még a közelében sem voltam annak, hogy meghátráljak a vita elől. - De nem gondolod, hogy legalább valami haladó csoportba rakhattak volna?
Ez a megjegyzés láthatóan összezavarta Jake-et.
- Hogy-hogy nem oda raktak? - kérdezte szemöldökráncolva. - Úgy értem, te már most több idegen nyelven beszélsz, mint én...
Sóhajtottam.
- Anya azt mondta, hogy az alapoknál kell kezdenem - magyaráztam. - Azt mondta, meg kell kapnom "a megfelelő oktatást", mielőtt haladó osztályba kerülhetnék.
Jake szemöldöke szórakozottan felszökkent.
- Ah, a jó öreg anyu - dörmögte mosolyogva, majd megragadta az asztalánál lévő fa széket, és odahúzta mellém. Leült rá, közvetlenül velem szemben.
- Tudod, hogy csak vigyázni próbál rád, Nessie - mondta. - Pár év múlva elköltözünk megint, és akkor sokkal inkább készen állsz majd egy kicsit több kihívásra. - Előredőlt, a könyökét a térdének támasztva, mintha próbálna bepillantani a levert kifejezésem mögé - Rendben? - kérdezte egy kis mosollyal.
Nem tudtam mást tenni, csak visszamosolyogni:
- Gondolom - motyogtam, felnézve rá. Zihálva szívtam be a levegőt, mikor észrevettem, Jake milyen közel van hozzám. Úgy tűnt, ő is akkor fogta fel, mert abban a pillanatban, ahogy hátradőltem az ágyon, ő is felemelte a könyökét a térdéről, és hátranyomta magát a széken, amennyire csak lehetséges volt.
- Senki nincs egyetlen órámon sem - panaszkodtam újra, hogy megpróbáljam megtörni a kellemetlen pillanatot, amit közöttünk okoztam. - Alice az egyetlen az osztályomban - védekeztem. - És az órái fele haladó csoportban van!
Jake vállát vont
- Talán összebarátkozol majd valakivel – vetette fel.
Megforgattam a szemeimet.
- Persze - nevettem halkan -, mert biztos van egy csomó lány, aki szeretné itt tölteni az éjszakát, ahol összesen kettő személy alszik, te meg én.
Jake mosolygott a gondolaton. Biztos voltam benne, hogy ő is elképzelte, mit gondolnának a suliban, ha tudnák, milyen különleges diétán vagyok.
- Hát akkor, miért nem viszel pár könyvet magaddal az iskolába?- kérdezte Jake - Tudod, hogy szórakozz, ha kezd unalmassá válni az óra.
Megráztam a fejem.
- Már minden könyvet kiolvastam itthon. Nincs semmi új.
- Mi lenne, ha elmennénk venni pár új könyvet? - kezdett volna felállni. - Mehetünk most rögtön, ha akarod.
Megint visszautasítottam, de azért izgatottan mosolyogtam.
- Ne, jó ez így.
Jake lassan visszaült a székére, végigfuttatta a kezét a haján, amíg sóhajtott egyet, majd magabiztosan elmosolyodott.
- Még mindig kihívhatom apádat egy küzdelemre, hogy valami jobb osztályba rakjon - mondta nevetve.
- Tudod, én utáltam Edwardot, mielőtt megszülettél - mondta egy sóvárgó sóhaj kíséretében. - Sosem jutottunk el odáig, hogy megküzdjünk egymás ellen, ahogy mindig is akartunk - anyád nem engedte...
Rávigyorogtam.
- Hát, biztos vagyok benne, hogy nagyon élveznéd, meg minden, de nem hiszem, hogy ez működne - fejeztem be nevetve.
Jake szemei felcsillantak, ahogy nevetni kezdtem.
- Valószínűleg nem tennének semmit ez ügyben - mondtam belenyugodva a sorsomba. - Már beírattak az órákra, úgyhogy kétlem, hogy változtatnának rajta. Emellett - tettem hozzá halkan -, azt hiszem, szeretnék, hogy ismerkedjek, tudod...
Jake pislogott, lefelé bámult a kezeire, majd felnézett rám.
- Mi? - kérdezte halkan.
Vállat vontam.
- Tudod - mondtam lehalkítva a hangom, mintha ez egy titok lenne. Felemeltem az egyik kezem az arcához, hogy megmutassam neki a gondolatokat Alice-ről és Jasperről, Rosalie-ról és Emmettről, Carlisle-ról és Esméről, és végül a szüleimről.
- Valakivel.
- Oh - Jake megköszörülte a torkát és visszatért a kezei bámulásához. - Valakivel, aki iránt érezhetsz valamit - nyelt egyet mozdulatlanul. - Romantikus érzelmeket.
Bólintottam
- Hát, igazából sose mondtak ilyesmit, de mindig szerettem volna tudni, hogy azt akarják-e, hogy találjak magamnak valakit az iskolában. Úgy értem - tettem hozzá -, ők is biológia órán ismerkedtek meg, ugye?
Jake nem válaszolt, csend volt pár percig, és én pánikolni kezdtem, hogy valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Aztán Jake átnyúlt a köztünk lévő levegőn és felemelte a kezemet, védőn az erős szorításába fogta.
A szívverésem már így is átlagon felüli volt, de biztos voltam benne, hogy most még inkább felgyorsult, ennek a mozdulatnak a hatására.
Lassan rám nézett, és gyengéden elmosolyodott.
- Minden rendben lesz - biztosított. - Ne aggódj a suli miatt, vagy... vagy bármi más miatt - mondta megszorítva a kezemet. - Ne aggódj azon, hogy mit akarhatnak a szüleid, vagy hogy milyen unalmasak az órák, vagy... bármi más miatt. Megígérem, hogy minden jobb lesz holnaptól - biztatott -, és jövőre még csak emlékezni sem fogsz, milyen rossz volt az első napod az iskolában.
Elfogadtam a szavait, túl nehéz volt bármivel is ellenkezni, amit Jake mondott.
- Valószínűleg igazad van - motyogtam, engedve egy kis mosolyt díszelegni a számon.
Jake vállat vont. Beképzeltnek tűnt.
- Ahogy mindig - mondta, és képtelen volt elrejteni a vigyorát. Vele kacagtam én is.
A nevetésem elhalt, ahogy megemelte a kezeinket, és egymáshoz nyomta őket, tenyeret a tenyérhez, és átfűzte az ujjait az enyémek között. Aztán a gondoskodó tekintetébe néztem.
- Köszönöm, Jake.
***
A következő nap a suliban alig volt jobb, mint az első. Sokkal előbb mentem be az osztályba, mint kellett volna, azt remélve, hogy valaki szintén megjelenik olyan korán, mint én, és így kénytelen lesz majd beszélgetésbe elegyedni velem.
Jól feltételeztem, hogy más is feltűnik majd ilyen korán; egy pici lány, keze teli nehéz könyvekkel, tizenöt perccel csengetés előtt botorkált be a terembe.
Integetéssel indítottam a társalgást, és küldtem egy "helló"-t a kislány felé. Vagy a jelenlétemen lepődött meg, vagy csupán azon, hogy úgy általában beszéltem hozzá. Túl gyorsan tekintett körbe, és az egész teste követte a mozdulatot.
A kezében felhalmozott könyvek valahogy előrezuhantak, le a földre, egy nagy halomba.
- Oh, engedd meg, hogy segítsek neked - ajánlottam, miközben felszökkentem a székemből. Egy pillanattal később már mellette térdeltem, és segítettem a sok könyvet felemelni a kezébe.
- Um... Köszi. – Tágra nyílt, nyugtalan szemekkel bámult engem, de gyorsan elszakította a pillantását, amikor visszanéztem rá.
Az aggodalma nem volt odaillő - hihetetlenül idegesnek tűnt. Én csak kedves próbáltam lenni, tettem valami olyat, amit nem kellett volna?
A kezem már félúton volt az arca felé, hogy megosszam vele a gondolataimat az aggodalmával kapcsolatban, de gyorsan leállítottam magam, szégyenkezve az akcióm miatt.
Ezt nem teheted, szidtam magam. Ő semmit nem tud a vámpírokról, és a vérfarkasokról – és a vámpír hibridekről, gondoltam magamban, az utolsó fajtát a végére hagyva, ahogy emlékeztem saját magamra.
Hihetetlenül frusztrált voltam magam miatt, csalódottan néztem, ahogy a lány keresztül sietett a termen, hogy olyan messze üljön tőlem, amennyire csak tud. Ez csak egy automatikus reakció volt részemről, ahogyan megosztom másokkal a gondolataimat. Sokkal jobban oda kell figyelnem, mint általában.
Visszatértem a helyemre, sokkal inkább letörve a cselekedetem miatt, mint ahogy talán kellett volna. Ez az iskola dolog nem nekem való - ébredtem rá. Sokkal gyorsabban tanulok egyedül. Hazavihetném ezeket a tankönyveket, és hetek alatt ki tudnám olvasni őket. Sokkal felkészültebb lennék, mint az osztály fele.
Erre az ötletre koncentráltam. Amíg azon voltam, hogy megfogalmazzam az érveimet, amivel majd ezt az ötletemet tálalom a szüleimnek ma, a suli után, egy csoport osztálytárs jött be a terembe, élénken beszélgetve egymással.
Hátrafelé sétáltak a teremben és nekem egyre jobb kedvem lett, ahogy ráébredtem, hogy van még egy második esélyem, hogy barátkozzak. Felültem a székemen, és előredőltem az asztalomon, amíg egy izmos fiúra mosolyogtam, aki elsétált mellettem. Biccentett egyet üdvözlésképpen, majd visszafordult a mellette lévő lányhoz, és elvigyorodott valamin, amit az épp mondott neki. Leült a mellettem lévő padba, és továbbra is a hátát mutatta nekem, ahogy folytatta a beszélgetést.
Nyomott hangulatban süllyedtem vissza a székembe. Komoran bámultam a kezeimet, és azon gondolkodtam, vajon milyen erősen kell a csuklómba döfnöm az ollót, hogy legalább a bőrömet megsértsem vele - bármi, amivel kikerülhetek ebből a teremből. De azonnal rájöttem, hogy semmi esély arra, hogy az olló akár csak egy kicsit is ártson nekem. Forgatókönyv szerint csak az olló menne tönkre.
Csendben figyeltem, ahogy az osztály többi része becsoszog, és elfoglalják a helyeiket. Még csak nem is törődtem azzal, hogy valamelyikükre is rámosolyogjak. Nem ért annyit az egész. Ezt a kínzást egyedül kell elviselnem.
Becsöngettek, jelezve, hogy kezdődik az óra, és a tanár belépett az ajtón, egy pár lemaradt diákkal a háta mögött. Valamiért a tanárt nem érdekelte a késésük, és gyorsan bele is csapott az anyagba.
- Ah, jó reggelt, osztály - üdvözölt minket, mintha elsőre nem látott volna bennünket, amikor belépett a terembe.
Az olvasószemüvege fölött bandzsítva felpillantott az osztályra, hogy megszámolja a székeken ülő tanulókat. Úgy tűnt, hogy a helyes eredményre jutott, mert nem vesztegette az időt, hogy a névjegyzékből szólítson fel minket.
- Megértem, hogy ez még csak a második nap, de úgy gondolom, hogy egy kicsit hasznosabb lesz, ha az algebra alapismereteivel kezdjük, mintha arra fecsérelnénk az időt, hogy nevetséges „ismerd meg, ki-kicsoda” játékot játszanánk.
Elhalványult a hangja, ahogy a matek könyvbe dugta az orrát, az első fejezetet tanulmányozva. A táblához fordult, felkapott egy krétát, és a fekete felülethez emelte. Éppen azon volt, hogy felfirkantsa ez első számtanpéldát a táblára, amikor egy halk kopogás hallatszott.
- Oh, um, igen? Gyere be - hebegte a tanár meglepődve azon, hogy félbeszakították.
A riadt tekintetéből ítélve biztos voltam benne, hogy ilyen dolgok nem történnek túl gyakran ebben a teremben.
A tanár előrelépett, hogy kinyissa az ajtót, aztán megdermedt ott, ahol volt.
- Helló, uh... ez az első napom itt - magyarázta a férfi a másik oldalról.
Felismertem a hangot - ezt nem tudtam eltéveszteni! Felültem egyenesen az asztalomnál, várakozóan - centikre attól, hogy lebillenjek a székemről -, hogy lássam a látogatót. Tudtam, hogy ki az - hogy kinek kellett lennie.
Hitetlenül bámultam Jacob Blackre - a legjobb barátomra - aki épp behúzta a nyakát az ajtókeret miatt, és belépett a terembe, egy túl kicsi hátizsákkal a hátán.
Csendben odaadott egy darab papírt a meglepett tanárunknak, majd mosolyogva figyelte az alacsony férfit, ahogy észhez tért a kábult hallgatásból. Gyorsan a szelet papírért nyúlt, hogy megkaparintsa Jake kezéből, miközben hitetlenül bámulta azt, majd visszahúzta a nyakát, és felkancsalított Jake-re.
- Elsős? - megerősítésre várva Jake abnormális magasságát, és izmos testfelépítését tanulmányozta. – Te elsős vagy?
Jake bólintott, igazolva a tényt. Lehajolt, lehalkította a hangját, de még így is az egész osztály hallotta a szavait. - Visszamaradtam pár évet.
A tanár szája egy „O”-t képezett, ahogy lassan leeresztette a kezében lévő papírt az oldala mellé. Aztán bólintott, és a terem felé mutatott
- Akkor menj csak, és keress egy helyet - mondta -, bárhol jó lesz.
Csendben figyeltem, ahogy Jake a padsorok között haladt, nem találkozott a tekintetünk. Aztán izgatott meglepetéssel vettem észre, hogy a mellettem lévő üres pad felé tart.
Az osztály felével együtt azt bámultam, ahogy Jake bepréseli magát a padjába. Hallottam egy halk reccsenést, ahogy megpróbálta beerőltetni a térdeit az asztal alatti kis részre, de gyorsan feladta, és kinyújtóztatta a lábait maga előtt.
Mostanra a tanár elkezdett beszélni, könnyedén visszazökkent a normális munkájába, de én képtelen voltam odafigyelni. Túlságosan lefoglalt Jake bámulása, aki épp a lábánál lévő táskájában turkált. Úgy tűnt megtalálta, amit keresett, majd visszaült, és egy spirálfüzetet meg egy tollat helyezett az asztalára.
Aztán meglepett kifejezéssel az arcán felém fordult, mintha most szúrt volna csak ki.
- Hali – üdvözölt lágyan egy vigyor, és egy kacsintás kíséretében. - A nevem Jake, új vagyok itt - kinyújtotta a kezét a köztünk lévő folyosón keresztül.
Mélyen beharaptam az alsó ajkamat, próbáltam elrejteni a mosolyomat. De gyorsan kinyújtottam én is a kezemet, tovább játszva a játékot
- Én Renesmee vagyok - suttogtam -, de te hívhatsz Nessie-nek.
- Nessie - ismételte. - Nagyon remek becenévnek hangzik.
Kuncogtam. Néhányan felénk fordultak az osztályból a zajra, és észrevették, hogy Jake meg én jó viszonyban vagyunk. Nem foglalkoztam a kíváncsiskodó tekintetekkel, inkább visszafordultam a legjobb barátomhoz.
Mikor megfordultam, Jake egyenesen előre bámult a terem eleje felé, és a kezében egy darab papírt tartott.
Megkaparintottam, és mohón olvasni kezdtem a szavakat, amiket ráfirkált.
Bajba fogsz kerülni, ha folyton nevetsz – állt a papíron –, és én nem akarom, hogy bajba kerülj, már a második napodon.
Mosolyogtam, majd gyorsan ceruza után kezdtem kutatni a táskámban, és találtam is egyet. Gyorsan az övé alá firkantottam egy gyors választ.
Valószínűleg meglehetősen bűnösnek érzed magad, hogy bajba keversz, mi?
Nem tartott sokáig a válasza.
Nem érezném magam bűnösnek emiatt, csak aggódom, hogy apád letépi a fejemet, ha rájön, hogy ez az én hibám.
Megint hangosan nevettem, de a tanár egyszer sem tért el az órai anyagtól. A diákok tekintete már más lapra tartozik.
Néhány levelezés, és pár amőba meccs után, miközben próbáltuk elkerülni az osztálytársak fürkésző pillantását, a csengő megszólalt, és vége lett az órának.
- Oh, uh... – a tanár elszakította a tekintetét a tábláról, és úgy nézett ki, mintha most kezdene ébredezni egy jó kis álomból.
Felkancsalított az órára, hogy megbizonyosodjon az időről. Valószínűleg meglepődhetett, hogy az ilyen gyorsan elszállt, amíg ő monoton hangon egyenletekről beszélt.
- Nos, a házi feladat a táblán látható – motyogta. A tábla sarkába mutatott, míg összeszedte a dolgait. - Holnap reggel találkozunk.
Az osztály elkezdett bepakolni a táskákba. Én is követtem a példájukat, de képtelen voltam eltűntetni azt a nevetséges vigyort az arcomról.
- Ah, nos – motyogta Jake, miután kikászálódott a szűk padból –, ez az egész suli dolog pont olyan fájdalmas, mint amilyenre emlékeztem.
Nevettem.
- De ötvenszer jobb, most, hogy itt vagy – mondtam neki.
Kacsintott.
- Minden jobb, ha én itt vagyok - mutatott rá egy pimasz vigyor kíséretében.
- Oh, persze – mondtam szarkasztikus hangon, megrázva a fejemet.
Mi voltunk az utolsók a teremben - még a tanár is kisurrant, mielőtt nekünk esélyünk lett volna kimenni. Megfordultam, és a kijárat felé indultam, de Jake hangja megállított.
- Nem tudod véletlenül, hogy merre van a százötvenkettes terem? - kérdezte, feltartva az órarendjét. - Mert ez itt azt írja, hogy a következő órám francia.
Megfagytam, képtelenül arra, hogy higgyek a szerencsémnek. Visszarohantam Jake asztalához, és szó szerint kitéptem a kezéből a táblázatot. Kettészakadt, pont a közepénél, de ez egyáltalán nem érdekelt. A papír nálam lévő felét tanulmányoztam. Igen, igazam volt! Ő is abba az osztályba fog járni, mint én! Valójában minden órája velem volt! Minden egyes órája!
Leesett állal bámultam vissza Jake-re, ő pedig egyszerűen csak rám mosolygott.
- Azt hallottam - kezdte suttogva, közelebb lépve -, hogy van ez a lány, akivel van egy pár közös órám. Talán ismered is - mondta. A mosolya kiszélesedett. - Vörös, göndör haja van, és hihetetlenül csinos - és én biztos vagyok benne, hogy a bőre ragyog a napfényben.
Nem tudtam megszólalni - nem voltak szavak, hogy kifejezzem, mennyire boldog is voltam. Jake ismét meglepett engem, jobban, mint ahogy valaha is álmodtam, hogy lehetséges.
És aztán, mielőtt még tisztán tudtam volna gondolkodni, ledobtam a félbetépett papírt a földre, hagytam, hogy a padlóra lebegjen, és Jake mellkasának préseltem magam. Az egyik kezemet a vállára emeltem, a másikat pedig a nyakához tettem. Úgy tűnt, azt várja, hogy az ujjaimon keresztül küldjem át a gondolataimat.
És valószínűleg ezért nézett olyan meglepetten, mikor ehelyett magam felé húztam őt, és megcsókoltam.
Semmi ilyesmit nem tapasztaltam még. Nem olyasmi, mint amikor egy családtagnak adsz puszit – és tudtam, attól a pillanattól, hogy az ajkaim érintették az övéit, hogy nem tudom már tovább családtagnak tekinteni őt. És már nem is csak a legjobb barátom volt. Szerelmes voltam Jacob Blackbe.
Pár percbe beletelt, mire Jake felfogta, mit is tettem. Úgy tűnt, megdermedt, és megijedt a meglepetésszerű akciómtól. A kezei az oldala mellé rögzültek, és nem tett semmilyen hirtelen mozdulatot, de nem tartott túl sokáig, hogy reagáljon.
Hamarosan két forró kezet éreztem a derekamon. Először csak az ujjai hegyét érzékeltem, ahogy lágyan a csípőmnek nyomja őket. Szelíd, óvatos érintés volt, valami, amit éppen csak, hogy éreztem az ingem anyagán keresztül, aztán a szorítás erősebb lett. Egy pillanatra megijedtem, hogy azért rakja a forró kezeit a derekamra, hogy eltoljon. A karjaimat gyorsan még szorosabbra fontam a nyaka körül, azt remélve, hogy így majd jobban igyekszik visszahúzni magához. Azonban kellemesen csalódtam, amikor megértettem, hogy a kezei nem próbálnak eltolni, hanem valójában közelebb húztak.
Borzongás futott végig a gerincemen az érintésére. A kezei a csípőmön, a testem szorosan az övéhez préselve - semmi sem lehetett volna ennél tökéletesebb. Ez egyszerűen színtiszta gyönyörűség volt.
Jake-nek kellett megszakítania a csókot. Biztosan tudtam, hogy én sosem hagytam volna abba, ha ő nem húzódik el előbb, de izgatott bizsergéssel a mellkasomban vettem észre, hogy nem mozdította el a kezeit a derekamról.
- Nos - suttogta apró, felületes légvétellel, aztán idegesen kuncogott - sosem vártam ilyen fajta köszönömöt.
Hirtelen zavarban éreztem magam, az állam is leesett. Nem várt „ilyen fajta köszönömöt”. Ez azt jelenti, hogy nem is akarta, hogy megcsókoljam? Nem ugyan úgy érez irántam? Lehet, hogy leromboltam a barátságunkat?
Az aggodalmamat hamar elvágta, mikor Jake még közelebb húzódott, mint előtte. A mellkasát határozottan az enyémhez nyomta. Megcsókolta a homlokomat, és az egyik kezével megérintette az államat, majd finoman megemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Nem volt több pár centinél az arcunk között.
A levegőt is akadozva vettem, ezt az egyszerű feladatot is nehéznek találtam. Túl sok mindent akartam volna mondani neki, de nem találtam a szavakat. De ha még meg is találtam volna a megfelelő kifejezést, akkor sem tudtam volna elmondani neki anélkül, hogy a hangom ne törjön meg.
Lágyan felemeltem a kezem hogy ráfektessem az arcára. Úgy tűnt, belesimul az érintésembe, becsukta a szemét, és ekkor megnyitottam az elmém, hogy üzenetet küldjek neki.
Visszajátszottam, ami épp az előbb történt, ahogy megcsókoltam Jake-et. De nem ez volt, amit mutatni akartam neki. Az érzelmek ebben az emlékben; ezt akartam, hogy tudja, hogy hogyan éreztem.
Ahogy a gondolataim elfogytak, zihálni kezdett, és a szemei hirtelen kinyíltak. Tágra nyitotta őket, és kutatón nézett rám, mintha csak könyörögne, hogy még többet hallhasson.
Aztán a saját kezét arra a kezemre rakta, ami az arcán pihent, és ezt suttogta
- Én is szeretlek téged.
A szívem megugrott, egyenesen kitágult. Hihetetlen, hogy ezek az egyszerű szavak mit művelnek egy lánnyal, ha azok a megfelelő személytől hangzanak el.
Előrehajoltam, hogy újra megcsókoljam.
Szerzői megjegyzés: kicsit bizonytalan voltam abban, hogyan is tudnám megközelíteni Renesmee karakterét, de remélem, hogy elég közel jártam hozzá – nyugodtan tudassátok velem, szerintetek hogyan személyesítettem meg őt, és min kéne javítanom.
Köszi, hogy elolvastátok.
Hűséggel:
Amelia Bedelia
|
