7. fejezet
Ütőkártya
Lucius egészen meglepődik azon, milyen jól fogadja ezt az újabb, számára valószínűleg újra csak igen kellemetlen információt. Egy szemhunyásra el is feledkezik, miért feszül ki körülötte a kép, miért telepedik vállára az a nehéz, feszültségtől terhes csend. Csak magára figyel, érzi, ahogyan pálcáját érintő ujjai hegyén át áramlik belé a hűvösen fénylő mágia, mely most olajos nyugalommal veszi be testét, zsibbasztja el tagjait, nehezíti el szemhéját.
Leheletnyit megrázkódik a pillanattól, finoman beleszív a szikrázó levegőbe, majd arcvonásaiba ivódik az a kiszámíthatatlan, hűs fuvallat, mely villanó tükröt varázsol fémes tekintetébe. Engedve a pillanat súlyának, fejét kicsit oldalra billenti, sápadt ajka egy ártatlan félmosolyba ível, majd így tekint fel, alulról, az őt mereven figyelő Tristanre. Hangja kellemes, élét elfedi a finom hangsúly, melyre mindig is olyannyira ügyelt, hogy önmagát fejtse ki.
- Nos kérlek, a szülei már biztosan aggódnak érte… - Egy villanásra tekintete találkozik a már közben helyet foglalt harmadikéval, de annak égkék szemei puszta érdeklődést tükröznek felé.
- Ó, minden bizonnyal. – Tristanból kiszakad egy sóhaj, melyet Lucius jelen esetben inkább érez terheltnek, mint megkönnyebbültnek.
- Ez esetben mire alapozol? – vált csevegő hangnemre a szőke férfi, és hátat fordítva a másik kettőnek, arcát az ablakon beívelő napfénybe tartja.
Élvezi, ahogyan a langyos fény elsimítja vonásait, és láthatatlanul feloldódhat a káprázatban. Közben hallja, ahogyan mögötte egy szék megadóan feljajdul – minden bizonnyal Avery nem bírta tovább a feszültséget.
- Lestrange baglya bármelyik percben megérkezhet, amiben számításaink szerint az áll, hogy idősebb Barty Kupor ma nem ment munkába. – Szinte Lucius dobhártyáján sistereg fel Tristan pálcájának vége, majd rögtön megcsapja orrát a dohány jellegzetes, emlékeket idéző füstje.
- Eddig minden rendben is lenne… - segít rá a társalgásra egy kicsit Lucius.
- Igen, csakhogy az imént felvázolt probléma felvet némi változást – hajtja egy levegőre a szavakat Tristan.
- Miért kéne alkalmazkodnunk a problémához? – Lucius úgy érzi, leginkább magának teszi fel ezt a kérdést, mert a többiek láthatóan képtelenek ennek feldolgozására. – Egyáltalán, hol itt a probléma? – fordul meg újra, kezeit széttárja, vállát finoman megvonja. Tekintete nyílt, szemöldökét egy ártatlan ívbe rántja.
- Hát, ha a fiú egyszer maga mondta, hogy… - Tristannek ideje nincs arra, hogy válaszoljon erre a művészien költői kérdésre, mert Lucius egy jegesen szikrázó pillantása eszébe juttatja a kérdés lényegét.
- És ki mondta, hogy a fiú mondhat itt bármit is? – Lucius még mindig nyugodt, lekezelő. Pillanatnyi helyzetfölényét kiélvezve, egyenesen szánja a még értetlenül rá meredő alakot. Ennyit Tristanről…
- Jó, az egy dolog…
- És az pedig egy másik dolog, hogy te viszont nem tartottad be az első, mondhatnánk, alapvető szabályt – ingatja fejét Lucius, és most megértően néz le a másik sápadt arcába, akár egy vérszomjas angyal. – Nincs kapcsolat a szállítmánnyal – hangsúlyozza kimérten az utolsó szavát a szőke, majd egy szívdobbanásnyit vár, hogy Tristan is rendbe szedje arcvonásait.
- Mióta…?
- Azóta, hogy engem is voltatok szívesek belevenni ebbe az egész röhejbe. Nos, voltam olyan naiv, hogy elhittem, így együtt, ti hárman, már vagytok képesek önállóan véghezvinni valamit, amit elvileg elterveztek. De, akkor be kell látnom, hogy tévedtem - emeli színpadiasan szemeit a plafonra a Malfoy fiú -, még a tervvel sem voltatok tisztában, nem hogy a kivitelezéssel. Mi az, hogy leállsz és jóízűen elbeszélgetsz egy olyannal, akit elvileg a terv részeként kéne kezelni?
- Nos, én…
- És ne haragudj, drága, Te már az elején túlléptél ezen a „munkaviszonyon”. Ez egyszerűen nevetséges, amit ti műveltetek, igen, műveltetek, mert ez már művészet! – mondata végére megenged magának egy szánakozó nevetést, de hangja üresen cseng a visszhangtalan konyhában.
- És most mit akarsz? Kezedbe veszed az irányítást? Malfoy lesz a mi jótevőnk, és így még a Nagyúrnál is bevágódhatsz? – Tristan végre szóhoz jut, de hangját megremegteti az elfojtott, keserű nevetés.
- Miért kéne nekem „bevágódnom” nála? – dől neki lustán a konyhaszekrénynek Lucius.
- Ó elnézést, el is felejtettem… Neked bérelt helyed van a seggnyalók sorában! – nevet fel rekedten Avery. Hangját együttesen szaggatja a lemondás, a fanyar düh, és a keserű dohány.
- Nevezd úgy, ha neked ez jobban esik. – Luciust nem igazán hatja meg a másik kétségbeesett mérge.
- Nekem lassan már mindenhogy jól esik… - fújja ki Tristan az utolsó slukk bánatát remegő ajkai közül, majd megüresedett tekintetét a szürke szemekre függeszti.
Luciust ez a nem várt – vagyis, Tristan esetében mégis csak kiszámítható – mozdulat még kevésbé sem hatja meg, mint a fekete férfi iménti kifakadása. Egyedül az tudja felborzolni idegeit, hogy ismét nem képes eldönteni, melyik volt az őszinte.
- Ne kalandozzunk el, kérlek – inti le végül a másikat, mire annak arca ismét megélénkül.
- Pedig az előbb már majdnem belevittelek a…
- Erről beszéltem. – Lucius közbevágása igen csak meglepi Tristant, de a szőke következő szavaira arcvonásai ismét elhalványulnak. – Hogy te mindenkit csak belerángatni tudsz a dolgokba, de már magadat sem tudod kimenekíteni a problémából. Vedd észre magad. – Lucius nem hitte volna, hogy ezt egyszer Tristannek is elmondja, nyíltan, miközben már magát érzi nevetségesnek ebben a kioktató hangnemben. – A helyzet megkívánta volna tőled a teljes odaadást…
- Nos, én odaadtam magam – húzza el a száját Avery, egy finom ráncot varázsolva bal ajka szélére. – Beleadtam mindent…
- Kérlek. – Lucius tekintete felhasítja a mondatot. – Komolyan kellett volna venned a feladatot, ezzel magadat. Magadat kockáztatod, és emellett még három másik életet!
- A fiút nem számoltad! – mutat rá kedélyesen Tristan.
- Nem számít… - szűri a szavakat fogai között Lucius.
- Látod, most te is azt mondod, hogy nem számít! – dől hátra székében a másik férfi, majd ráérősen meggyújtja az aznap már sokadik szál cigarettáját.
- Számolni kell vele, de nem kell számításba venni! Ő csak egy eszköz, amit fel kellett volna tudni használnotok! Egy eszköz, amit ki kellett volna használni a cél elérésére! És nem úgy kihasználni, ahogyan te azt tetted – fojtja bele a szót az épp megint felvágni készülő Tristanbe a szikrázó szőke. – És nem számít, mit akar ez a fiú! Az egyetlen dolog, ami számít vele kapcsolatban, hogy a feladat vele együtt sikeres legyen. Hogy fel tudjuk őt használni, mint a zsarolás, fenyegetés, vagy amit akartok tárgyaként.
- Most azt gondolod, hogy újat mondtál nekem mindezzel? – Tristan hangja szokatlanul tompán és komolyan cseng, kiveszik mögüle az a kacagásnyi visszhang. – Most azt gondolod, értesz is bármit, ami folyik körülötted? Nos nem, ki kell hogy ábrándítsalak, de lassan megunom azt, hogy teljesen hülyének nézz… - tekintete vészjósló, izzószén pupillája kifeszül a viharkék íriszekben.
Lucius csak hitetlenül legyint egyet – egy újabb színjátéknak tudja be Avery hangulatváltását.
- Mit gondolsz, nem tettem volna meg mindazt amit mondtál, hogyha nem jön közbe ez a váratlan fordulat?
- És miért kellett közbejönnie, mondd? – ül le most vele szemben a szőke férfi, arcán villogva tükröződik a tettetett kíváncsiság.
- Pontosan ez az: kellett. Ennek meg kellett történnie, Lucius! – Tristan egy lendületre teljesen megfeledkezik magáról, hirtelen felemelkedik a székéről, és egy villanásnyi mozdulattal hideg ujjai közé fogja Lucius hegyes állát. – Nálunk van az ütőkártya! – Arca egy megszállott mosolyba torzul, fogai megvillannak ragadozó tekintetében.
- Ne haragudj, de még mindig nem vagy egyértelmű – vonja el kelletlenül fejét a kígyózó ujjaktól a Malfoy fiú.
- Az adu ász! A fiú! Ezzel kiüthetjük az egész mocskos minisztériumot! – Tristan érzi, hogy egy kicsit elragadtatta magát, így inkább visszaül székére, de tekintete még mindig meghatározhatatlan fénnyel ég. Kapkodva szív bele cigarettájába, majd hirtelen a mellette közben szinte láthatatlanná vált fiúhoz fordul.
Ifjabb Barty Kupor körvonalai közben már-már beleivódtak a piszkosszürke konyha közegébe, seszínű szőke haja halott fénnyel koptatja a csendéletet, szemei vizesen merednek bele a semmibe. Lucius egy szívdobbanásra megdermed, mikor a fiú végül rá fordítja valószínűtlen kék tekintetét, és nem az őt megszólítóra.
- Barty! Ugye szólíthatlak így? – kérdezi őt az izgalomtól halovány, remegő hangon Tristan, de ő még mindig nem válaszol, csak szenvtelenül pásztázza a vele szemben ülő Lucius megfeszülő arcvonásait. – Nos, Barty – Tristant úgy látszik, nem zavarja meg ez a kis közjáték -, kérlek, meséld el a kedves házigazdádnak, miért is vagyunk még itt. Reméljük, tudsz nekünk segíteni, hogy végre tisztázzuk az ügyet, ami kezd mindkettőnk, azaz hármunk, számára kínossá válni. – Tristan megkoronázza kérését egy lehengerlő mosollyal, de a két szőke rá se emeli tekintetét.
Barty most egy nagyobb levegőt vesz, majd a mozdulata megakad, feje megbillen, szemöldöke az égbe fut. Mintha gondolkodna, ajka elnyílik, talán szavakat formál, de szemei megdermedt fénye még mindig végtelen kerekséggel tárul Lucius elé.
- Közétek akarok állni. – Szavai alig hallhatóak, ahogyan kifújja a levegőt, mégis, Luciust megüti az asztalra gurult döbbenet.
Tristan diadalmas képpel nyúlik el székén, és Lucius egy zsibbadt másodpercig nem is érzi, hogy annak lábai az asztal alatt az övéhez simulnak.
- Hogy mondod, kérlek? – Érzi, ahogyan torka kiszárad, hangja megreked.
- Ó, ne légy értetlen, drága! – fojt el egy alattomos mosolyt Avery, de hangja mögött újra cseng a már jól ismert dallam.
Lucius ráeszmél, hogy tagjait nem csak a pillanat súlya, hanem egy másik ember súlya is terheli, és a kelleténél nagyobb lendülettel húzza maga alá a szabad prédaként hagyott lábait. Tristan kelletlenül emelkedik feljebb ültében, de lobogó tekintetével még mindig Luciusét keresi.
- Halálfaló akarok lenni – válaszol engedelmesen a kérdezett, mintha meg sem hallaná a mellette ülőt.
Lucius a fiú szinte dermedt tekintetéből nem tudja kivenni, hogy miféle játék ez már megint. Vajon Tristan milyen eszközökkel tudta őt meggyőzni, hogy ezt itt helyben eljátssza neki? De, most még így az elején, jobb nem is belegondolni ebbe. – A Malfoy fiú vállai megereszkednek, kimért mozdulatokkal könyököl fel az asztalra. Tekintetét mindvégig rajta hagyja az előtte ülőn, nem szabad elszalasztania egyetlen árulkodó villanást sem. Állát két hüvelykujjára támasztja, mutatóujja perzselő hegyével ajkaival játszik. – Ez hihetetlen.
- Csakugyan? – A kérdést újra csak magának teszi fel, de észre kell vennie, hogy hangosan szólt.
- Nos, mit szólsz? – húzódik közelebb hozzá Tristan, ajkain átfut egy megkönnyebbült mosoly.
Lucius őt is józan pontossággal figyeli, és ez a pillanatnyi megolvadás szemet szúr neki. Tristan is vele együtt feszült várakozásba, mégis, addig nem mert szólni, amíg ő meg nem törik. – Taktikázik?
- Hogyne. – Be kell látnia, hogy ez a meghasonlás magával nagyon nem egészséges; már egyenesen magával folytat párbeszédet. Bár, ez a jelen esetben lehet, hogy a szerencsésebb megoldás…
- Nem hiszed e… ezt hogy érted? – Tristan egy másodpercre kibillenni látszik szerepéből.
No lám, nem is akkora játékos? Hol is az az adu ász? – Luciusnek arra kell felfigyelnie, hogy egy újabb hatásszünetnyi ideje mered maga elé, és mosolyog. – Téboly.
- Úgy, hogy ne nevettess, mert ez olcsóbb vicc, mint amit valaha is vártam tőled. – Lucius úgy látja, hogy a legjobb lesz, ha megkegyelmez a másiknak, mielőtt még ő maga kikészül.
- Szóval azt hiszed, hogy ez az egész csak egy vicc? – Tristan most ráérősen simogatja állán a két napos borostát, és élvezi, ahogyan minden egyes mozdulata Lucius szikrázó tekintetében sistereg.
- Miért, mi más lenne? Erről beszéltünk eddig is, nem? Hogy nem vettétek komolyan. Csak egy viccet nem lehet komolyan venni, és eddig nagyon annak tűnik, hogy az egész egy röhejes tréfa.
- Csak szeretnéd, hogy az legyen, drága… - Tristan ujjaival továbbra is állának élén időzik. – Ki kell, hogy ábrándítsalak, de ez a valóság. Üdv a kétségbeesésben!
- Röhögnöm kell… - Lucius hangja fájdalmasan üres.
- Hát tedd meg! Engedd már el magad, és fogd már fel végre, hogy Te vagy itt egyedül az, aki nem tudja felfogni ezt az egészet. Mert Neked derogál az, hogy komolyan vegyél minket, mert akkor hová veszne a te komolyságod. Vagy nem, helyesbítek: fájna leereszkedni a mi szintünkre, csak hogy végre megérts minket, csak hogy végre megértsed a helyzetet. Így inkább addig távolítod magad mindentől, amíg a végén már Te sem hiszed el, hogy mindez veled történik. – Avery szavai mélyek, szinte tapinthatóak.
- Na jó… - adja meg végül magát a Malfoy srác. Mindinkább a helyzetnek, mint az imént elhangzottaknak. – Akkor kérlek, kezeld te is úgy a problémát, hogy komolyan lehessen venni.
- Nos, eddig is azt tettem. Kezeltem a dolgokat… - vonja meg szemöldökét a másik, de szemei most határozott pillantásba fonják Lucius szürkéllő tekintetét.
- Drága vagy… - nyújtja el negédesen szavait a szőke jelenés, majd egy határozott, de elegánsan láthatatlan rúgással, mellyel pont Tristan ismét tolakodó jobb lábát találja el, folytatásra inti a fekete férfit.
- Szóval, a lényeg, hogy sajnos a fiú véresen komolyan veszi magát és minket is. És komolyan beszél… - tesz eleget a felhívásnak Tristan, majd egy várakozó pillantással ismét bevonja a beszélgetésbe a csendesen üldögélő harmadikat.
- Örülök, hogy lassan sikerül meggyőzni egymást – int finoman fejével az asztal miatt elvileg láthatatlan lábak felé Barty, miközben bágyadtan elmosolyodik, mintha csak az eddigi verbális párbajra gondolt volna.
- Látom, téged nem sokáig kellett győzködni – felel vissza Lucius, hangja éles a váratlanul őt ért, kecsesen burkolt sértés hallatán.
Nem tetszik neki ez a fiú, már az első pillanattól fogva, hogy meglátta őt, valószínűtlenül régen, az utcán. Már-már bugyután puha arcvonásai és tekintete ártatlan nyíltsága inkább hatott akkor is vészjóslónak és hamisnak, mint puszta kíváncsiságnak. Ebben a fiúban nagyon sok lehetőség rejlik, és senki nem láthatja, épp melyiket használja fel, avagy ki magából. Az egész személye egy hatalmas kockázat, mióta csak belecsöppent a történésekbe, és ez a kockázat lassan és alig észrevehetően növekszik túl rajtuk.
Egy újabb játékost köszönthettek a ringben.
- Ó nem, ne higgyétek hogy miattatok vagyok itt – ingatja fejét óvatos mosollyal a szőke fiú, mintha közben félne, hogy valakit megbántana. – Már lassan egy éve annak, hogy elterveztem, valamilyen módon csatlakozom hozzátok, részese leszek annak az eszmének, amit én is a magaménak vallok. – Szavai egyenesen meglepik Luciust, olyan gyorsan peregnek, olyan határozott az élük, miközben a fiú ajkai és tekintete mintha még mindig mozdulatlan lenne.
- Ez az, mondj csak el Luciusnek mindent, amit nekem is tegnap. Látod, kettőtök közül ő az, akit meg kell győzni! – Tristan mosolya végtelen, arcán ismét átfut az a csinos kis ránc, ami most is csibészessé teszi a jelenést.
- Végzős vagyok a Roxfortban, de már nagykorú, így volt alkalmam, vagy inkább lehetőségem kicsit jobban utánanézni apám munkájának. Először persze puszta kíváncsiságból és kalandvágyból akartam jobban megismerni a varázsbűnüldözést, meg gondoltam, kiderítem, ki leszek, ha nagy leszek. Mert ugye ki ne akarna olyanná válni, mint az apja?
- Lucius… - szisszen fel Tristan, majd jobbnak látja iknább beleszívni a cigarettájába.
Lucius pedig a helyzet – és a maga - érdekében jobbnak látja inkább elsiklani a dolog felett, így egy pillantással folytatásra inti a monológjából kizökkentett Bartyt, Tristant pedig csak egy legyintésre méltatja.
- Szóval – merül vissza szerepébe a szőke fiú, tekintete az eddiginél is jobban elhomályosodik -, miután a sokadik ilyen alkalommal sikerült…
- Ne haragudj, de pontosan mit is csináltál? – vág közbe Lucius mégis, mert amilyen ködös az ifjabb Kupor tekintete, annyira nem tiszták neki az elfedett részletek.
- Felderítettem az irodáját – válaszol egyenesen a fiú, de olyan hangon, mintha ez a dolog olyan magától értetődő lenne.
- Szóval feltérképezted… - húzza el a száját Lucius. – Akkor te amolyan felfedező típus vagy, ugye? Számodra csak egy kellemetlen apróság a magántulajdon szentsége. Amit már itt megtalálsz, az a tiéd.
Barty arca most először nyer valamilyen életteli színt találkozásuk óta – arccsontján bágyadt rózsák nyílnak, alsóajka pedig kipirul, ahogyan hirtelen beharapja. Sértett pillantással válaszol a kis megjegyzésre, akár egy tetten ért gyerek.
Lucius csak lenézően pillant rá, és elnézően int egyet.
- Csak tudod, jobb az ilyet előre tisztázni…
- Hagyd már, hogy végre elmondhassa, amit akar – szólal meg Tristan, de láthatóan élvezi a kis közjátékot, mohón pillant Luciusre, aki viszont nem kívánja most észrevenni annak hirtelen támadt izgalmi állapotát.
- Nos igen, olyan dolgokra bukkantam, amiket joggal kellett volna eddig is a magaménak tudnom. Eddig hazugságban éltem, de akkor, mikor végre ráleltem az igazságra, fény derült arra, mi folyik a misztériumügyi főosztályon, azt hittem, mindent elveszítettem. Mindent…
- Igen, értem – zavarja fel megint Lucius.
Barty most csak idegesen nyalja meg szája szélét, majd tényleg felrázva magát, beleborzong a maga köré támasztott emlékekbe.
- Akkor már tudtam, hogy mindez annak az eredménye, hogy nincsen amiért harcolhatnának az emberek, nincsen amihez tarthatnák maguk az emberek, így végtére is, magát emészti fel a varázslótársadalom. Elfekélyesedett a minisztérium is, olyan ügyekbe keveredik, amivel csak mélyebbre ás a rothadásban, de nem vonja ki belőle magát a varázsló nemzetet. Megújulás kell, reformok, amikkel elejét vehetjük a lassú halálnak, a vidám apokalipszisnek. – Utolsó szavai még mindig ott lógnak a levegőben, a három férfi feje fölött a konyhában, mikor már a fiú régen elhallgatott, csak szeme parázslik tovább - égetően kéken.
- Nos, elvi síkon elég jól eltájékozódtál ezen a térképen – hagyja helyben Lucius a szónoklatot, mikor ő is végre ráeszmél, hogy a csend fenyegető körülöttük. – De, ugye tisztában vagy vele, hogy ezek csak szavak, nagyon nagy szavak. Tudod, az eszme néha felfújja őket, és elfújja őket a szél. Naiv idealizmusodat nem sokan értékelik már manapság.
- Nem is tudom, ki volt itt a nagy idealista, Malfoy – nyomja meg kíméletlenül a szavait Tristan. – Gaspard mesélt dolgokat…
- Amiket nem kell elhinni – fejezi be idő előtt a mondatot Lucius. – Látszik, hogy nem gondolja komolyan, amit mond. – Tristan halkan felmordul. - Rendben, akkor javítok: látszik, hogy nem tudja, hogy mit mond. Nem tudja, hogy miről is van itt szó. Attól még nem lehet tizenhét évesen eltökélt, hogy látott valami számára ijesztő aktát apuci íróasztalában! Akkor mit fog majd szólni, hogyha ezen az oldalon is egy kicsit eltájékozódik?
- Tisztában vagyok vele, mit vállalok, és hogy kiért vállalok. – Barty szinte kettéhasítja az újra egymásba kapcsolódó ezüst-kék tekintetet, mire a két másik megint rá figyel. – Attól, hogy fiatal vagyok, még komolyan lehet venni. Én is komolyan veszem, jó lenne, hogyha…
- Állj, állj, állj. Csak ne essünk túlzásokba! – Luciust kezdi kimondottan bosszantani Barty viselkedése. – Először is, mit találtál, ami miatt erre szántad magad?
- Nem szántam, döntöttem – szegezi le Kupor. – És ezeket az információkat pedig csakis azzal oszthatom meg, akit személyesen érintenek.
- Szóval egyenesen zsarolni fogsz minket? Hirtelen mi lettünk az áldozatok? – A Malfoy fiú nem tudja leplezni elképedését, amit ennek a fiúnak a szemtelen nyíltsága vált ki belőle.
- Nem, ilyet nem mondtam. Csak épp kapóra jött ez a kis akció. Ezennel alkalmam nyílik arra, hogy kapcsolatba léphessek a Sötét Nagyúrral, és szolgálni tudjam őt ezzel a tudásanyaggal. – Barty porcelán arca ismét csak kipirul, elfelejtkezni látszik önmagáról, szinte liheg a nagy lelkesedésben.
- Kapóra jött… mintha egyenesen mi tennénk szívességet! Látod, erről beszéltem! Ezt nem lehet komolyan venni! – fordul Lucius élesen Tristanhoz, aki viszont csak elégedett mosollyal élvezi a szőke újabb és újabb felelőtlen felháborodását.
Luciusnek egy pillanatra megfordul a fejében, hogy a helyzet szülte hirtelen elhatározásból feláll az asztaltól, és végleg maga mögött hagyja ezt az egész képtelenséget, de eszébe kell juttatnia, hogy még mindig a saját házában vannak, még mindig az ő életében – életével - történnek ezek a mégis tőle független események.
- És mit gondoltál? Hogy az egész auror parancsnokság nem téged fog keresni egy fél napon belül az ország teljes területén? De minimum a „gyanúsítható személyek” háza táján? Hogyha azt állítod, hogy bepillantást nyertél erre az egész nagy helyzetre, akkor ugye pontosan tudod, hogy mennyire vannak nyilvántartva ezek a személyek… - Próbál lehiggadni, és szavain át kiadni magából az őt belülről szaggató dühét. Arca továbbra is kifejezéstelen marad, csak hangja éle keményebb a megszokottnál.
- Ó, nem kell félni. – Barty szinte szabadkozik (akár Lucius vélt gyávasága miatt is), amivel a Malfoy fiút csak még jobban ingerli. – Egy jó ideig biztosan nem derül fény az eltűnésemre. – Hangja ismét csak határozatlanul csend, de Luciusnek máris beleremeg a gerince. – Szüleim külföldön vannak, amolyan „üzleti tárgyaláson”. Először hagytak itthon magamra, nem hiába…
Utolsó mondatára már a másik kettő nem is figyel, némán merednek egymásra, vonásaikat megnyújtja a Tristan szájából felszakadozó cigarettafüst.
A következő pillanatban, mintha csak beigazolódna Lucius számára az egész helyzet iróniája, egy apró szürke bagoly ereszkedik le vígan huhogva a nyitva felejtett ablak párkányára, lábán egy megvillanó pergamennel.
Senki nem áll már fel, hogy átvegye tőle az eddig várt üzenetet, mi szerint Idősebb Barty Kupor ma nem ment el a Mágiaügyi Minisztériumba.
Folytatása következik!
|
