ELSŐ FEJEZET
Zsibbadt aggyal és jojózó szemekkel borultam az asztalomra, amelyen szép aktakupac lapult. Mit lapult, kimagaslott… alig látszottam ki mögüle. Így jár az ember, ha új valahol, minden szar munkát rásóznak. Óvatosan ütögetni kezdtem homlokommal a hűs lapokat, hát ettől sem lett jobb. Nem mintha reméltem volna, hogy segít, de legalább csináltam valamit, ami nem munka. Az őrs csendes volt, a járőrök már kimentek szolgálatba, az ügyeletes lent szöszmötölt a szolgálati helyén, valószínűleg aludt. Mi mást is lehetne csinálni hajnali egykor? Én hülye, még mindig benn voltam, pedig a szolgálatom már este hétkor lejárt. Végezni akartam a rám tukmált aktaköteggel, ami sajnos igen lassan haladt. Pedig már a kötelező három nap is letelt, ami alatt a dolgoknak a monda szerint maguktól meg kellene oldódni, de mivel a XXI. században élek, ez kissé anakronisztikus.
Hogy mennyire degeneráltak az emberek! Ennyi mondvacsinált vádat, és marhaságot, amit ezek itt összehordanak, és szegény rendőrnek meg fel kell vennie a jegyzőkönyvet, és utánajárni minden piti ügynek, még ha fél kilométerről is ordít róla, hogy SEGGFEJSÉG. Hát ez van, ilyenek a törvények… erre esküdtem, esküdtünk fel. Szerencsére ez a munka nem csak ebből áll, az akciók és a járőrszolgálatok kárpótolnak az íróasztal árnyékában töltött órákért. Én legalábbis így érzem, bár még „fiatal vagyok a gályában”, mondaná apám. „Majd megtudod húsz év múlva!” hallgatom mindig ugyanazt a szöveget. Szüleim kissé nehezményezték, hogy nem mentem egyetemre vagy főiskolára, vagy legalább tisztire. „Több eszed van annál, okosabb vagy!” mondogatták a gimis éveim alatt, mert én már akkor tudtam, hogy ez lesz belőlem. Ebben nőttem fel, ez ragadott meg… ennyi.
Ülhetnék most egy menő ügyvédi irodában, és halálra unhatnám magam, meg gyakorolhatnám, hogy hogyan csapjam be a saját piramis rendszeremet, hogy ezáltal könnyebben tudjak az emberek pofájába hazudni. Nekem nem ez kellett. Világ életemben túlfejlett volt az igazságérzetem, és sajnos duplán jó az emberismeretem. Talán ezért sincs olyan sok barátom, és a pasijelöltek is hamar lapátra kerülnek nálam.
A barátnőim szerint (akik már persze 16 éves koruk óta falják a pasikat… vagyis csak egy testrészüket, azt hiszem, ezt nem kell részleteznem… az embereknek ehhez eléggé határtalan a fantáziájuk), tehát a barátnőim szerint nekem „Egy pasi sem felel meg”, túl válogatós vagyok… én erre azt mondanám inkább, hogy igényes. És máris idekapcsolhatjuk a duplán jó emberismeretet. Kevés az olyan ember, aki már egy idegen szavából és járásából(!), vagy ha ez nem adott, egy darab fényképről megmondja a tutit az illetőről. Balszerencsémre(?) én ilyen vagyok, így raktak össze az őseim. Megtanultam együtt élni ezzel, ami eleinte nem volt könnyű, de hozzá lehet szokni. Már a magányt is egészen megkedveltem, nincs annál jobb, mint szó szerint hazaesni a szolgálatból és rázuhanni a kanapéra, vagy ha van erőm, akkor talán még a hálószobáig is elvonszolom magam. Boldog vagyok így, egyelőre… aztán majd rám is rám tör a „gyereket akarok” szindróma és a többi… de ez még távol van!
Elmebeteg határon mozgó időtöltésemben (miszerint még mindig „fejelgettem” az aktáimat és halkan dünnyögtem) hangos káromkodás és csörömpölés zavart meg a folyosó felől. Végre valami esemény! Mint akibe duracell elemet töltöttek intravénásan, úgy pattantam fel a székemből, ami hangos nyikorgással adott hangot elégedetlenségének. Vigyorogva dugtam ki a fejem az ajtón, hátha meglátok valami érdekeset. Sikerült. Két kollégám pár suhancot vonszolt éppen befelé az őrszobához. Eléggé ziláltan néztek ki a kölkök, biztos visszapofáztak. Az anyázás még most is rendületlenül gyöngyözött, az amúgy már eléggé feldagadt szájukon. Az ügyeletes bárgyún vigyorogva figyelte a jelenetet, esze ágában sem volt felhívni még a fiatalok szüleit. Előbb lekezelik őket, rájuk fér amúgy is.
Szokásosan zsebre dugott kézzel szambáztam a kis csapathoz, majd lazán megállapítottam:
- Szép esténk van, igaz srácok? – címeztem a suhancoknak. - Telihold van, az állítólag jót tesz a sebeknek. – vigyorogtam kedélyesen.
- Mi sz’ósz be, hülye ribanc? – mordult rám az egyik fiú, jutalma egy alapos gyomros volt, amit az egyik kollégám – és hogy nevén nevezzük az amúgy két méter magas, és kábé száz kilós gyereket: Ivo – produkált. A szószátyár előállított hápogva görnyedt össze és fájdalmasan nyüszögött, miután végre levegőt is kapott.
- Mit csináltak a madárkák? – fordultam a kissé nyugodtabbnak tűnő járőrhöz, Brandonhoz.
- Betörés, kocsifeltörés, késelés…. – kezdte el sorolni, miközben az ujján számolta a fiatalok bűnlajstromát.
- Ezt mind? – füttyentettem elismerően és hetykén az ügyeleti szoba ajtófélfájának dőltem. Ha szemmel ölni lehetne, már rég halott lennék… ahogy az a három, feldagadt szemöldökű svihák méregetett! Mint valami véres rongyot. Nem baj, én mindig élveztem az ilyen nyársaló tekinteteket. Nem azért, mert mazochista vagyok, hanem mert gonosz, és szadista és…na, jó, ez vicc akart lenni.
- Bizony! – bólogatott Brandon, miközben belökdösték a szerencsétleneket az ideiglenes cellákba. Mélyen tisztelt ügyeletesünk már visszatántorgott, hogy telefonáljon a szülőknek. Persze menet közben nekiment az íróasztalának, amiről leborult az összes cucc… látszik, hogy még nem volt teljese magánál. Mondjuk én fényes nappal is kételkedtem az épelméjűségében, tipikusan az a rendőr volt, akikről a vicceket gyártják. Néha azért irigyeltem, mert ha olyan szinten lennék, mint ő - már ami az IQ-szintet illeti - akkor nem agyalnék annyit a globális felmelegedés problémáján, és egyéb mélyenszántó gondolaton. Szeretek filozofálgatni, nem arról van szó. Sőt szoktam is, de mivel feminista lennék, ez általában az általam olyannyira kedvelt férfinemzettség életének megkeserítésére irányul.
- Te hogy-hogy még benn vagy? – lépett mellém Ivo olyan közel, hogy hozzám tudjon érni. Óvatosan elhúzódtam, hogy vegye már észre magát. Amióta idekerültem, állandóan ezt csinálja. Jó fej, nem az… de ismét előjön az emberismeretem, ami azt súgja, hogy ennek a pasinak a legmélyebb gondolata szex után az lenne, hogy „Miért nem esik le az a légy a plafonról?!” Hopsz, megint a feminista ÉN, inkább hagyjuk.
- Az aktáimat próbáltam rávenni, hogy szívódjanak fel, de nem sikerült – válaszoltam nyugodtan, közben besandítottam az ügyeletesre, aki bőszen intézkedett.
- Csinálnál nekünk egy kávét? – nézett rám kutyaszemekkel az említett „szőke herceg”.
- Nem. Nagyfiú vagy már, csináld meg magad! – mordultam rá, utáltam, ha titkárnőnek néznek.
- Pedig Te olyan finomat tudsz….
- Fogd be! – mondtam neki szépen, tagoltan, hogy felfogja a piciny agya, majd sarkon fordultam és visszacsámpáztam az irodámba. Az aktahalom még mindig ott volt. „Ehh… ezt ma már úgysem tudom befejezni!” gondolkodtam hangosan egy asztalba rúgás kíséretében. Megpróbáltam némi rendet tenni, ez úgy-ahogy bejött, utána kinyomtam a számítógépem szemét. A fontosabb, kompromittáló cuccaimat a páncélszekrényem mélyére süllyesztettem (az ember lánya sosem lehet biztonságban ennyi pasi között), majd felkabátoltam, és kiballagtam az ügyeleteshez. Egyenruha volt rajtam, az a szokásos sötétkék-trampli szerkó. Én szeretem, nem divatbemutatózni járok az őrse! Bár az a műszál, na mindegy…
- Elmentem – vakkantottam oda Pozky-nak, az fel sem nézett rám, csak dünnyögte, hogy oké. Ebben a pillanatban eszeveszett csengetésbe kezdett a fotocellás ajtó túloldalán valami vadbarom. Gyilkos tekintettel fordultam az ajtó felé, mint valami terminátor. Egy öltönyös, nyakkendős, elegáns férfi állt ott, vagyis inkább őrjöngött. – Nyisd ki azt a rohadt ajtót, mert mindjárt beront és mi meg fizethetjük a törött üveget. – mondtam, Pozky egy fáradt mozdulattal rácsapott a nyitógombra.
- Megjött az apuka… - súgta nekem halkan. Egyszerre fintorodtunk el, aztán én készségesen a feldúlt férfi felé fordultam.
- Miben segí…
- Hogy merészelik behozni a fiamat éjnek idején?! Nem csinált semmit!! – ordította le rögtön az amúgy mostanában elég jólszituált frizurámat. Pislogva néztem rá, ez az, amitől én is ki tudok akadni: a bunkó ügyféltől. – Hatósági erőszak, korrupció! – lendült bele a nyálköpdösésbe.
- Uram – szólítottam meg nyugodtan, talán ezért is hallgatott el. Nem számított rá, hogy egy rendőrségen, a hiedelmekkel ellentétben, értelmes lények is akadnak. – Ugye tisztában van azon szavak jelentésével, amiket az előbb mondott? – közben befutott Ivo és Brandon is, kávéztak. Érdeklődve figyelték a jelenetet. – Mert ha igen, akkor semmi akadálya. – tártam szét a karom, bal kezemben kulcscsomó csörgött. – Felvesszük a panaszát, maga szépen aláírja. Persze Ön holtáig bizonygatja majd, hogy a kedves fia és a két haverja nem loptak kocsit, nem törtek be és nem késeltek meg fiatal lányokat az utcán… persze, hogy állítja, hiszen biztosan csak az anyósa asztrálteste volt… és a fiacskája az idő alatt, míg eme bűncselekmények zajlottak, otthon ült és magolt ezerrel a hittan témazárójára. Mert az ilyen alpári sznobok, mint maga – itt az ideges ügyfél hápogni kezdtek, kollégáim, pedig a plafont bámulták, nehogy felröhögjenek. – Csak a látszatra gondolnak. Törődne inkább többet a fiával és adna neki pénz helyett jól időzített nyaklevest… A kedves fia, kinézet alapján már elmúlt tizennyolc, semmi akadálya, hogy lecsücsültessük, és le is fogjuk. Nyugodjon bele! Jó éjt! – szusszantam a monológom végén, majd biccentettem a többieknek és távoztam a főbejáraton.
▼▼▼
A kocsimban ülve egészen hazáig szitkozódtam. Ezek az egoista, „kihaénnem” fazonok mindig fel tudtak cseszni idegileg. A családban az ilyeneket csak egyszerűen „csupor”-nak hívjuk. Ez a „köcsög” kicsit kulturáltabb szinonimája (a „népművészeti cserépedényt” túl sokáig tartana kimondani), mert mi, Obson-ok sosem káromkodunk… nem a fenét, én szoktam. Apámék is, persze ezt váltig tagadják, mikor engem kapnak szentségelésen. „Már megint csúnyán beszélsz, kislányom, látszik, hogy emberek közt voltál…” hangoztatja mindig anyám. Na igen, de bevallom, én szeretek káromkodni. Megkönnyebbülök tőle. Ennél jobban már csak az tud lehiggasztani, ha megverek egy aktuális delikvenst az előállítóban, vagy csak simán földhöz vágok valamit. Néha csodálkozom, hogy nem szórtak ki anno a rendőrsuliban a pszichológiateszten, egy ilyen agresszív picsát, mint én... Mondjuk, jól tudom titkolni, mint sok minden mást is. Vezetés közben halkan szólt a rádió, szerencsére már minden szófosásos műsorvezető aludt, csak egymás után nyomatták a számokat. Ilyenkor szerettem vezetni: éjszaka. Csendes utcák, már a csőcselék (a „sans-culotte”, hogy villogtassam történelmi tudásomat egy picit) is nyugovóra tért. Bár egyszer előfordult, hogy egy enyhén illuminált állapotban lévő suhanc az egyik zebra közepét választotta. Biztos érzett ott valami feng-shui rezgést… a részegek olykor olyan dolgokat is észlelnek, ami tulajdonképpen nem is létezik, de ahogy azt előadják! Azon meg lehet veszni.
Végre elértem a mélygarázs bejáratát, szépen mintaszerűen megálltam a távirányítású kapuja előtt, letekertem az ablakot. Ugyanis itt úgy működött a dolog, hogy a parkolni kívánó szépen kinyúl és beüti az ötjegyű kódját, majd ha ezt sikerrel elvégezte, a kapu kitárult, és ő szépen begurulhat. Én rühelltem ezt a módszert, mert párszor már odacsukott a szemete… valamiért mindig nálam romlott el a mozgásérzékelője. Kábé három hónapja, pont mikor már félig benn voltam, egyszer csak fogta magát, és BAMM szépen megkarcolta az amúgy vadiúj Fiat Pandám tetejét. 22 évem során olyan cifrát még nem mondtam! Világ életemben az volt a véleményen, hogy csak az impotens pasik rinyálnak az autójuk miatt… hát nem.
Reflexszerűen parkoltam volna be a nekem fenntartott helyre (8-as parkoló, mert a 8-as lakásban lakom) de valami gyíkfarok megelőzött. Idegen autó volt, nem láttam még erre. Hangos morgolódás és gyilkos tervek szövögetése közben kerestem hát másik helyet. Azért visszafelé fogtam a slusszkulcsomat, és szépen végighúztam a frissen polírozott Mercedes oldalán. Isteni hangja volt, fülig érő vigyorra húzta ajkaimat a dallama. Beszambáztam a liftbe, majd megnyomtam a megfelelő gombot.
Fél óra múlva már a szokásos, elnyúlt hálópólómban ücsörögtem a kanapén egy tál müzlivel. Tudom, hogy nem kellett volna kajálnom olyan későn. Végigkapcsolgattam a csatornákon, hátha éppen elkapok valami híradót. Sikerült. Összesen két hírt voltam hajlandó végighallgatni… nem bírom ezt a „Sajnos csak öten haltak meg”- hangvételt. Mindig a nagy tragédiákat zengik be, és azokat is úgy, hogy minél borzalmasabbnak tűnjenek. Ezzel is azt sulykolva a fogyasztói társadalom nem éppen tökéletes felfogásába, hogy „Vásároljál vazze, mert egyszer úgyis megdöglessz!”
Kicsit erősebben kapcsoltam ki a tévét, a távirányító megint szétesett… pedig hányszor, de hányszor megígértem magamnak, hogy „Clare, nyugi, holnap kicserélem, megragasztom stb.” Kicsámpáztam a konyhába a szexis, szőrös sárkánytalp mamuszomban (kedves, cseppet sem utalásnak szánt ajándék barátaimtól…) a mosogatóba tettem a tányéromat, még maradt benne némi müzli és tej. Tudtam, hogy reggelre olyan állaga lesz, mint egy vízbe fulladt hörcsögnek, de már tényleg nem volt energiám elmosni.
Gyorsan elvégeztem folyóügyeimet és a napi szájhigénés tevékenységemet, majd bedőltem az ágyamba, mint rohadt sás a mocsárba. Befészkeltem magam és lehunytam a szemem… élveztem az éjszaka csendjét… vagyis élveztem volna, ha a felső szomszédoktól nem szűrődik át némi intim zajongás…
- Jajj neeee… - nyöszörögtem szenvedve. – Már megint, ez nem igaz… - tenyereim közé temettem az arcomat. Mielőtt bárki megszólna, hogy irigykedem, egy fenét! Inkább a lakások építőjét szidtam mindig, amiért ilyen tré a hangszigetelés…. Volt már egy bevált módszerem. Elő is vettem a direkt erre a célra beszerzett hosszú, fa baseballütőmet, majd felálltam az ágyra és diszkréten jelét adtam nemtetszésemnek. Most is, mint mindig egy halk „Bocsi, Clare!” volt a reakció, majd csend. Mint aki jól végezte dolgát, visszatettem ereklyémet az őt megillető helyre (az ágyam alá) és ismét bevackoltam. Mielőtt elaludtam, rápillantottam az órára, két óra tizenhat perc volt. Mély sóhajjal konstatáltam, hogy holnap, vagyis ma, éjszakás leszek… így csak este hatra kell beérnem…
|
