Aznap úgy döntöttem, hogy biciklivel megyek melóba. Nem csak azért, mert kellemes idő volt, hanem azért is, mert ha éjszakás műszakban dolgozom, jól jön másnap reggel a frissítő túra. Ahogy ismerem a munkakörömet (főleg, ha teliholdas éjszakán vagyok beosztva) eléggé fárasztó, így legalább nem fenyeget az a veszély, hogy hazafelé tartván a kényelmes kocsiban rám ugrik, és orvul lefojt az álommanó. Civilben kerekeztem a városban, hátamon a jól megtömött hátizsákommal. Főként kaja volt benne, meg női cuccok (ezért is fájt rá annyira férfiú kollégáim, amúgy nem mindig jó állapotban lévő foga). Bal fülembe az mp3-lejátszóm nyikorgott, azt hiszem éppen a Girls Just Wanna Have Fun című szám ment Cyndi Laupertől. Azért csak a bal fülemben, mert állítólag ez szabálytalan, mármint így közlekedni… szóval úgymond fű alatt szórakoztattam magam.
Békésen tekertem kétkerekű járgányommal Sunbroke City csendes utcáin, persze szigorúan betartva a közlekedés amúgy eléggé ratyi szabályait (nehogy már szó érje a ház elejét, hogy nagyanyám szavaival éljek). Nyugodt, szerda este elé néztem, legalábbis reményeim szerint. Most még az sem aggasztott, hogy ma éjjelre teliholdat ígértek, és ha a sajt teli, az emberek bizony kicsit bediliznek. Nem kicsit… olyankor minimum két öngyilkosság/ éj, szatírok, késelések, kocsmai dulakodások várhatóak. Félrecsengettem az utamból két munkást, akik ijedtükben úgy ugrattak le a bicikliútról, mintha legalábbis bozótvágóval a kezemben hajtottam volna közéjük. Miután szívverésük normalizálódott fütyültek, és némi szexuális töltetű szókapcsolatot vakkantottak utánam (ezeket nem írnám le, olyan mélyre még sosem süllyedtem). Jutalmuk egy nemzetközileg is igen elismert jelzés volt (nem, nem a taps). Az út hátralévő része zökkenőmentesen telt, szó szerint. Mivel már lassan fél éve járogattam ugyanarra a melóhelyre, ismertem az összes bukkanót, gödröt, járdaszegélyt. Azt, hogy milyen áron, nem részletezném… (legyen elég annyi, hogy „aú”)
Végre látóhatárra került az őrs. Ilyenkor mindig olyan jó érzés járt át. Szerettem dolgozni. Miután bekerültem a gimibe (ahová egyébként még úgy érkeztem, hogy már én bizony orvos leszek…), megesküdtem, hogy csakis olyan lesz a hivatásom, amit szívesen, és teljes lélekből végzek. Nem engedek a társadalom „ha nincs diplomád, semmi vagy” taktikájának. Remekül vagyok én így is, és nem megyek hídnak, mert szar a melóm, vagy, mert utálom csinálni. A fotocellás főbejárat előtt kinn dohányszüneteltek a váltásra várók, széles mozdulatokkal integettek nekem, s én viszonoztam. Körültekintés nélkül hajtottam rá a zebrára, mivel megszoktam, hogy ott maximum a rendőrkollégák közlekednek, meg amúgy is nekem van elsőbbségem. Balszerencsémre ez egyszer még a homemade vészjelzőm is cserbenhagyott. Félrerántottam volna a kormányt, de már nem tudtam… oldalba kapott egy éppen (jelzem szabálytalanul!!) bekanyarodó autó. Fékcsikorgás, ordítás (részemről), kávéscsészék, cigarettacsikkek földhöz vágása (a kollégáim részéről), majd eszeveszett rohanás.
Félig beszorultam az autó alá, lábaim között még mindig a bicajjal. Úgy vénuszdombon nyomott az ülés, hogy így látatlanban megesküdtem volna rá: minimum félig benyeltem a kétkerekű fémvázát…
- Hogy azt a jó édes… - kezdtem bele a káromkodásba, miközben próbáltam valahogy konkretizálni magamban a sérüléseimet. Feladtam a kísérletezéssel, miszerint egyedül ki tudok szabadulni onnan. Kocsiajtó csapódását hallottam, aztán egy férfiarc hajolt fölém, eléggé morcosan.
- Nem ismeri a kresz-t?! – mordult rám, közben végigtapogatta a gerincemet. Ingerülten elütöttem magamról a kezeit. Mit tapiz egy vadidegen?!
- Ezt pont maga kérdezi?! Áramot vezessen, ne autót! – reccsentem rá minden nőiességet mellőzve. Kollégáim is a helyszínre értek, és mentem talpra állítottak. Jobb oldalamon hatalmas folt éktelenkedett a kedvenc farmeromon, és a könyökömnél. Pár milliméter felhám is az anyagok sorsára jutott.
- Ezért mondom mindig, hogy nőket nem szabad a közlekedésbe engedni! Menten balhé van, hacsak feltűnnek!
- Ne pattogjon itt nekem hímsovi-macsó! – léptem elé feldúltan, megfeledkezve az összes testi fájdalmamról. A fickó magas volt, és széles vállú. Bár ez abban a pillanatban máshogy jött le: egy batárnagy bunkó, köcsög állat, aki még vezetni sem tud, épp nekem papol, nekem, egy feministának, a nőkről alkotott, nem éppen sajtóképes véleményéről. Ha Glock, az egyik kollégám nem áll közénk, menten még a térdéről is lekaptam volna a komát. Nagy nehezen elráncigáltak onnan, párban az amúgy totálkáros biciklimmel. Besántikáltam az öltözőbe és magamra csaptam az ajtót. Mivel én voltam az egyetlen nőnemű lény az őrsön, ezt a helyiséget egyedül birtokolhattam. Csapkodtam, rugdostam, káromkodtam… még jó, hogy anyám nem hallotta, tuti nyakon vágott volna, minimum ötször. Eszembe jutott, hogy öltözni kéne, meg az is, hogy fel kéne nyomnom azt a férfit. Megérdemelte volna, hogy a gatyáját is lepereltessem róla, de hát jól van… Hangos sziszegésekkel kísérve lehámoztam magamról a ruházatot. Kénytelen voltam letusolni, mert a horzsolásaim tele voltak apró kavicsokkal és anyagfoszlányokkal.
A víz úgy égetett, hogy a szemem is könnybe lábadt. Miután kimásztam a zuhanykabinból, előkotortam az elsősegélydobozt, hogy lekezeljem magam. Igen kitekeredett pózban ültem az öltöző közepén lévő padon, és próbáltam körültekintően munkálkodni. Már éppen a „Rendőrség” feliratú, sötétkék pólómat húztam volna magamra, mikor az öltözőbe berontott Glock.
- Kopogni is szoktak ám! – mordultam rá a félig felvett felsőm rejtekéből.
- Igaz tündérkém, bocsi. Csak aggódtam, hogy jól vagy-e. – huppant le a padra. Ő volt az egyetlen kolléga, akit el tudtam viselni hosszabb távon. Ezért volt ő a társam. A harmincöt körüli férfi példás családi életet élt, három gyerekkel és egy szerető feleséggel. Soha egyszer sem tett szexuális ajánlatott nekem, vagy bármi olyasmit, amiről arra lehetne következtetni, hogy mást is akar a jól bevált munkaviszonyom kívül. Nem így a többi kolléga.
- Túlélem… csak a kedvenc farmerom ment gallyra… na meg a kacaj…. – sopánkodtam.
- Azt hittem, hogy megölöd a pasast.
- Én is. Ha te nem lépsz közbe, mint már jó párszor közös szolgálataink során, én már régen a börtönben ülnék, vagy minimum gumiszobában.
- Ezért vagyunk társak – veregetett vállon Glock, kicsit felszisszentem. Úgy kapta el a kezét, mintha kígyófészekbe nyúlt volna. – Bocsi.
- Semmi – legyintettem, majd a szekrényemhez léptem és pakolászni kezdtem benne. Előkotortam a bilincsemet, gázspray-t, pisztolytáskát és ezeket szépen sorban az övemre aggattam. Mielőtt kiléptem az öltözőből, még végigmértem magam a tükörben, nehogy véletlenül valami hibázzon a szerelésemben, mert ezt az éles szemű férfikollégák mindig szóvá teszik. Ennyi előnye legalább van, hogy ennyi pasi között dolgozik az ember lánya, egyszerűen nem trampulhat el. Égett és feszült a bőröm a ruha alatt, de már kezdtem hozzászokni.
- Úristen! – hangzott egy túl ismerős hang az ügyeletes szoba felől. Újfent elöntötte az ideg az agyamat. Gépiesen fordultam a hang irányába. Jól sejtettem, az a vadbarom punnyadt a többi járőr mellett, aki nem is oly régen kis híján halálra zúzott. – Ez a bige mit keres itt?
- Ez a bige itt dolgozik – válaszoltam meg a kérdést kissé hideg hangon. Kollégáink csak úgy kapkodták a fejüket, hogy menedéket kerestek, vagy csak poénból, azt nem tudom. Az ügyeletes (most nem a bárgyú) kezembe nyomta a járőrnaplót, a slusszkulcsot. Ezeket belesüllyesztettem a Glock által már előkészített aktatáskába, amiben az ilyenféle cuccokat cipeljük szolgálatban. – Magát meg végre valahára feljelentette valaki? Nem csodálnám… most biztos felhajtott a járdára és kerekes bevásárló kocsit tologató néniket kergetett… szinte látom, amint szanaszét gurulnak a macskaeledel konzervek. – vázoltam fel képzelgésemet, nem mellőzve jól kifejlett gesztikulációs képességemet sem.
- Hehehe – imitált valami nevetés félét az újfiú. – Egyébként William vagyok – állt fel végre. Felérte a saját eszével, hogy be kéne mutatkoznia, mert, hogy én nem fogok kezdeményezni, az már szent! Úgy méregettem a kezét, mintha viagrát ajánlgatna egy apácának…
- Én meg „hagyjál békén, és ne piszkálj, mert különben megcsaplak” vagyok. – mosolyodtam el kedvesen, majd sarkon fordultam és kiballagtam a számunkra kijelölt kocsihoz. Glock pár perccel később követett.
- Gyorsan meg tudod utáltatni magad… - állapította meg, miközben becsüccsent mellém az anyósba.
- Jó érzékem van hozzá – bólintottam. Felbőgött a járőrkocsi motorja, majd egy szép és elegáns (szabályos!) manőverrel kitolattam az útra, hogy végre belevessük magunkat az éjszakába. – Ha ez a mai szolgálat így kezdődött, előre parázok, miket tartogat nekünk ma estére Zakkant City….
- Én nem aggódom – nyújtózkodott kényelmeset Glock és bekapcsolta a rádiót.
- Na, mi ez a lazaság? – kérdeztem mosolyogva, s közben rá-rápillantottam a kedélyesen mosolygó társamra. Éreztem, hogy tartogat valamit.
- Maria megint babát vár…. – bökte ki pár pillanatnyi csendes örömködés után.
- Ez csodálatos hír! Gratulálok! – ért fülig az én szám is.
- És azt beszéltük, hogy lehetnél a kicsi keresztmamája…. – folytatta óvatosan.
- Glock… - lohasztotta le egy kicsit a jó kedvem. – Tudod, hogy egyházellenes vagyok…
- Tudom, de nem is úgy gondoltam… hanem, szóval nem akarjuk megkereszteltetni a picit.
- Miért? – Glock csak vállat vont.
- Az asszonyt kérdezd… tetszik neki az életfelfogásod. Még a „ pasik, hülyék, köcsögök és nem jók semmire” része is…
- Ezt nem egészen így mondtam – emeltem fel figyelmeztetően a jobb mutatóujjamat.
- De a lényege ez volt….
- De a „férfi a fej, de a nő a nyak és a nyak arra forgatja a fejet, amerre akarja” megfogalmazás kicsit ízlésesebb. – vigyorogni kezdtem, majd nevetni. Járőrtársam is eképpen.
- Úgy bírom, amikor virágnyelven anyázol!
- Hát, szoktam néha – értettem vele egyet. A rádióban felhangzott a Nickelback – Far Away című száma, amit ha meghallunk, általában kórusban vonyítunk Glockkal. Most sem volt másképp.
Lehúztuk az ablakokat és élveztük, ahogy kissé fals hangunk belenyifog az éjszakába. A mellettem ülő, annyira azért nem csúnya legény ütemesen dobolt az előtte lévő műszerfalon, én a kormányon. Ezen cselekedetünkkel sikerült a késői járókelőkben megerősíteni azt a hiedelmet, hogy a zsernyákok már-már klinikai esetek… tömegoszlató hatással rendelkező duettünket a belső rádió recsegése zavarta meg. Gyorsan lekapcsoltam a civilek szórakoztatására létrehozott csatornát, hogy végre boldogíthasson bennünket a munka.
- Na srácok – hallatszott a diszpécserünk imádott basszusa. – Esemény van!
- Mesélj! – reagálta Glock.
- Családi balhé.
- Marha jó… - morogtam. – Apuka megint beivott?
- Olyasmi.
Már éppen végeztem a motozással, amikor:
- Féééééélelmetes- hangzott egy gúnyos férfihang a hátam mögül. – A halálosztó feminista. – a hang irányába fordultam és megpillantottam a Williamnak nevezett, valószínűleg eltévedt kollégát.
- Eltévedt talán? – kérdeztem végül a „Maga meg mi a fenét keres itt?!” kulturáltabb formáját, s közben végigjárattam tekintetem a valaha nappaliként funkcionáló helyiség berendezésein. Utáltam a családi balhékat.
- Nem – rázta a fejét és tovább méregetett. – Erősítésként küldtek.
- Hogy elüsse a bámészkodó járókelőket? – kérdeztem pofákat vágva, miközben felnyaláboltam és karperecbe zártam mélyen tisztelt ügyfelemet.
- Hehehe… de úgy látom, nem kell segítség. – mondta gúnyosan, testem férfiszemmel való szkennelését folytatván.
- Jól látja – feleltem hűvösen. – Na, álljon el az útból! – mordultam rá, hogy végre leszállíthassam az immár gúzsba kötött illumináltat, vagyis most inkább félig ájultat.
▼▼▼
- Még mindig nem mutatkozott be – akasztotta meg lábbal William a kocsink ajtaját mielőtt indulni készültünk. Ó, pedig milyen jó érzés lett volna rácsapni! Idegesen szusszantam egyet, majd ránéztem.
- Clare vagyok, Clare Obson. – hetykén kezet nyújtottam neki kézfogás céljából. Erős volt a kézfogás, egy jó pont neki… de azért mínusz százról indított az autós akciója miatt.
- William… – kezdett bele ő is.
- Shakespeare? – vágtam rá vigyorogva. Glock nevetését köhögő-rohamnak próbálta álcázni a háttérben.
- Nagyon elmés… - dohogta az új kolléga.
- Az is, meg sietős. Úgyhogy, ha nem gond, mi indulnánk is… - nyúltam az ajtóért kedvesen mosolyogva, de szemeimmel azt szuggerálva, hogy „Hagyjál már szikkadni!”
- Ó, hogyne! – szedte ki készségesen a lábát Will az ék-funkcióból. – Ahogy parancsolja Jeanne d’Arc. – gúnynevem hallatán felhörögtem, ezt nem kellett volna. Ugyanis éppen ittam, szóval eredményképpen szépen le is loccsantottam magam. Glockon most lett úrrá a röhögés, de inkább belesüllyedt az ülésbe pillantásom láttán. Honnan is jött ez a gúnynév? Elmesélem.
Valószínűleg mindenkinek van némi elképzelése, erről a nőről, mármint Jeanne-ról. Annyi biztos megmaradt, hogy állítólag (fene tudja biztosan) szűz volt… okés, ez az egyik ok (a sértett férfiúi önbecsülésüknek adtak hangot ezáltal a kollégák), a másik pedig, amiért rám aggatták ezt a nevet, az az, hogy jól tudok „tömegmanipulálni”. Szerintük. Szerintem is, főleg ha forgalomirányításról van szó. Morcosan becsaptam a verda ajtaját, majd gázt adtam és elhajtottunk a helyszínről. A bebéklyózott pasasunkat kidobtuk az őrsön, aztán ismét útnak indultunk. Azon az éjjelen még jó pár ügyünk akadt…
▼▼▼
- Jesszus, Clare! Úgy nézel ki, mint valami zombi! – szörnyülködött Ivo, a reggeli váltásunk. Bágyadtan rámosolyogtam, karikás szemeim ilyenkor még jobban összeszűkültek.
- Te is hasonlóképp festenél, ha egy háromhektáros parkon keresztül kellett volna üldöznöd egy szatírt, aki, miután elkaptad, sikítófrászt kapott, és bosszúval fenyegetőzött, mert voltam bátor közölni vele, hogy én az ő helyében nem mutogatnám a szerszámát… - elfojtottam egy ásítást és magamban felnyögtem, ahogy eszembe jutott a fekete ballonkabátos alak képe.
- Én azon csodálkozom, hogy nem ijedtél meg tőle… hiszen te még… - folytatta tovább kedves kollégám a piszkálásomat, de félbeszakítottam egy jól irányzott könyökössel, amit csak úgy tudott elkerülni, ha minimum két métert arrébb szökken. Gonoszan vigyorgott rám és félreérthetetlen jelzésekkel adta a külvilág tudtára szexuális gondolatait. Fáradtan legyintettem, majd a kezemben lévő járőrnaplót a friss és üde ügyeletes-gyakornok kezébe nyomtam.
Fiatal srác volt, magas szálkás testalkatú. Félhosszú, szőke hajjal, és emlékszem… gyönyörű kék szemekkel. Persze nem bámulhattam meg, mert nem vagyok pedofil, és mert különben is utáltam a szőkéket. Mosolyogva megköszönte, majd visszabújt a saját dolgai közé.
- Mi újság nappali turnus? – toppant be a fittnek látszó William (aki nem Shakespeare, legalábbis állítása szerint). Naná, hogy fitt volt, hiszen Glocnak és nekem jutott az összes rázósabb eset. Willék megúszták egy csapatnyi suhanccal, akik sugárban végighányták a város főterén lévő emlékművet… Minden jelenlévő kollégával összepacsizott. Ilyenkor bezzeg összetartásra sarkall az a nyavalyás tesztoszteron! Morogtam magamban, közben a már varasodó combomat simogattam, és azon szurkoltam, hogy ne ragadjon bele nagyon a kötés, mert akkor összepisilem magam, ha azt onnan le kell szedni…
- Will, téged tényleg a Sas-kommandótól tettek át hozzánk? – érkezett egy kérdés az egyik sarokban ücsörgő kollégától.
- Ahham – bólintott a kérdezett.
- De miért?
- Biztosan megkettyintette a főparancsnoka lányát, nejét, unokahúgát, nagymamáját… - szóltam közbe végre én is.
- Igen, ebben a sorrendben. Honnan tudta? – fordult felém vigyorogva William. Egy pillanatra megállt bennem minden életfolyamat. Éreztem, ahogy a kávé, amit nemrég ittam, visszafelé szambázik a gyomromban, miközben elképzeltem a nagymamás verziót.
- Mi van, Zsanna-manna? Irigykedsz? – szúrt belém egy újabb kést Ivo.
- Eszednél vagy? – tértem végre észhez, és felvettem a lábam mellől a hátizsákomat, ami már jóval könnyebb volt, mint előző este. Glockkal kiettünk belőle mindent, amit találtunk… chipset, csokit, szendvicset… - Én inkább megyek! – vakkantottam oda a többieknek, aztán rájöttem, hogy nincs mivel… ugyanis a biciklim… szóval a nagy lendületem kissé alábbhagyott, ezt valószínűleg Willék is észrevették.
- Szívesen hazaviszem – ajánlotta fel az újfiú.
- Ha meg akar halni – vontam vállat flegmán. – De ez is csak arra megy ki, hogy megtudja merre lakom, és majd éjszaka belóg hozzám, hogy zaklathasson szexuálisan.
- Nem tagadom – vigyorodott el William, a többiek ismét a röhögés szélén álltak. Furcsa, hogy a férfiak poén-ingerküszöbe csoportosan mindig alacsonyabb a megszokottnál.
- Na, most hagyjon békén! – szóltam rá.
- Miért, letépi a...? - nézett az említeni kívánt testrésze felé Will. – Különben is maga kezdte!
- Még hogy én?! Hiszen maga ütött el!
- Én még azt is kinézem magából, hogy direkt feküdt az autóm alá, mert látta, hogy milyen szép, izmos, jóképű a sofőr... – színpadiasan beletúrt a hajába.
- Előbb eszem vesepudingot! – ez nálam igen nagydolognak számítana.
- Most azt akarja, hogy hívjam el ebédelni? – forgatta ki megest a szavaimat.
- Eszem ágában sincs!
- Ugyan, kár tagadni! Tudom, hogy maga is akarja!
- Akarja a halál!
- Hát, nem tudom, hogyan fog beférni a kaszája a kocsimba, de majd megoldjuk… - morfondírozott Will, közben mosolygó szemével engem figyelt. Részemről én már az idegösszeroppanás szélén álltam mind a fáradtságtól, mind az idegtől, mind mindentől.
Kollégáink könnyezve vihogtak a háttérben, fulladozva-visítozva. Egyedül a gyakornok srác volt kissé komoly, inkább a munkájára koncentrált. Ekkor befutott kedvenc megmentőm: Glock.
- Mehetünk? – nézett rám, pillanatok alatt felmérve a helyzetet.
- Igen – rebegtem hálásan, majd társammal a sarkamban kinyargaltam a parkolók felé. A kocsiban ülve végig Williamet és a többi hímneműt ócsároltam, és gonoszabbnál gonoszabb terveket szőttem ellenük. Glock csak buddhaként mosolygott mellettem, és néha-néha rákontrázott az ötleteimre.
- Nem kéne ennyire elutasítónak lenned a pasikkal. – állapította meg a végén.
- Igazad van – egyeztem bele, társam eltátotta száját. – Szóba sem kéne állnom veletek. – elnevettem magam, főleg Glock ábrázatán, aki menten öregedett három évet a hülye poéntól.
- Clare…
- Ne kezdjük megint ezt a meddő vitát, úgy viselkedsz, mint a gimis barátnőim…
- Jól van, bocsi. Tudod, hogy..
- Tudom… - ez volt a végszó, mert végre megérkeztünk. Kikászálódtam a kocsiból, majd elköszöntem Glocktól.
Az eső zuhogott, szóval sikerült bőrig áznom már azon az ötméternyi úton is, ami az autó és a lépcsőház bejárata között volt. Bevágtam magam a liftbe és felvontattam magam a megfelelő emeletre. Megkönnyebbülten léptem ki onnan, ám túl nagy hévvel. Sikerült megcsúsznom a folyosó linóleumán és hatalmasat hasaltam, - Obsooooooooon – morgott rám a termetes házinéni, felmosóronggyal a kezében, - Hát nem látja, hogy most mostam fel?!
- De, látom – köhögtem levegő után kapkodva. – Csak közelebbről is meg akartam szemlélni. – szépen lassan feltápászkodtam.
- Na, haladjon hazafelé, összecsöpögi itt nekem a linóleumot! Drága Istenem! – egészen a lakásom ajtajáig hessegetett. Nyavalygását még akkor is hallottam, mikor a cuccaimat dobáltam le a folyosómon.
|
