HARMADIK FEJEZET
- Jogosítványt, forgalmit kérném felmutatni! – szólítottam fel a megállított pácienst a letekert ablakon át, és bevilágítottam a kocsiba a zseblámpámmal. A mai estére közúti ellenőrzés volt kijelölve főmenünek, hacsak nem történik valami eget rengető balhé a városban.
- Tessék, biztosú… kisasszony, őrmester, vagy hogy mondják? Sosem tudom! – esetlenkedett a delikvens. Jó napom volt, így hát nem szedtem le a fejét. Mosolyogva csak ennyi mondtam.
- Jó lesz a kisasszony.
- Kösz, és nem uncsi ezt csinálni? – kérdezgetett tovább. Amolyan kisemberke lehetett. Hatalmas szódásszifon szemüveggel és kopaszodó fejjel.
- Nem, nem uncsi. – válaszoltam miközben a papírjait bogarásztam, úgy tűnt minden rendben van. A következő pillanatban egy kocsi – nem láttam, hogy milyen, mert nem figyeltem, és mert különben is háttal álltam – majdnem kétszázzal tépett el mellettünk.
- Clare! – ordított nekem Glock, aki a kocsink mellett strázsált és a trafipaxot kezelte. Tudtam, menni kell. Nem volt időm szépen visszacsomagolni az éppen vizsgálandó delikvens papírjait csak visszahánytam őket a nyitott ablakon és bocsánatot rebegve rohantam a kocsihoz.
- Semmi baj! Kapják el a szemetet! – kiáltotta utánunk kicsit dadogva a szemüveges fószer. Ismét én vezettem, Glock már bekötve várt rám az anyósban.
Sziréna, lámpák, motorbőgés, majd kerékcsikorgató indulás, és máris üldözőbe vettük az ámokfutót. Társam beszólt a központba, hogy el kellett hagynunk őrhelyünket. A diszpécser sok sikert kívánt, majd biztosított bennünket arról, hogy küld erősítést és elkapjuk az ámokfutót, mielőtt nagyobb bajt csinál valahol, és ártatlanok vesznek oda.
- Szerintem ittas is – állapította meg Glock, amit én már eddig is sejtettem.
- Józan ember nem repeszt így ezen a szar úton – értettem vele egyet, mivel láttam az üldözött kocsi vonalfogásából is.
- Jézusom! – szörnyülködött a mellettem ülő, mikor látta, milyen észvesztett módon veszi be az előttünk robogó metálszürke BMW a kanyart. A mi „kis” rover terepjárónk szinte csak döcögött utána. Nem mertem ránézni a kilométerórára, aztán mégis. Egy kiló hetven… enyhén megszorítottam a kormányt. Kezembe vettem a hangost és megköszörültem a torkomat.
- Metálszürke BMW, álljon meg! Metálszürke BMW, álljon meg! – szóltam bele, s az autónk tetején lévő hangszórók felerősítették hangomat. – Közúti ellenőrzés, kérem, álljon meg! – nem hallgatott rám a sofőr. Bár tudtuk, hogy ez lesz.
- Mi a francot csináljunk? – kérdezte Glock.
- Addig kergetjük, amíg a többiek valahol létrehoznak egy emberes útzárt, aztán valahogy arrafelé csaljuk. – Glock nem válaszolt, csak némán bólintott. Párszor még megpróbálkoztam szép szóval megállásra bíztatni az ügyfelünket, de semmi.
- Kilőjem a kerekét? – ajánlkozott a mellettem ülő, egyre felbátorodó férfi.
- Az életveszélyes lenne – majd mielőtt ellenkezhetett volna, hozzátettem. – Ránk is. Ha kilövöd, már ha ilyen tempóban sikerülne, akkor kisodródik, mi meg rendesen belecsapódunk, aztán lehet R.I.P. meg kitüntetés, a halott seggünknek az már nem ér semmit. - belátta, hogy nem beszélek félre. – Tudod mi a fura? – kérdeztem töprengve.
- Mi?
- Annyira ismerős ez az autó… mintha már láttam volna…
- Ez természetes, több száz ilyen járgány gurulgat a városban.
- Igazad lehet – sóhajtottam. – Hogy áll már az az útzár? Kezdem unni ezt a macska-egér játékot.
- Megkérdem – nyúlt a rádióért Glock. – Na, hogy álltok már? – William hangja reccsent válaszadóként.
- Kész az útzár, jöhettek. Tulajdonképpen csak arra tud jönni az ügyfél…
- Remek – bólintottam.
- Ki vezet? – kíváncsiskodott az újfiú.
- Clare – válaszolt Glock, neki ez természetes volt.
- A kaszás vezet? – hüledezett Will.
- Fordulj fel, Shakespeare! – böktem ki a rádiónk szemét.
- Te csak az útra figyelj! – parancsolt rám a társam, erre idegesen fújtam egyet. Az üldözött kocsi bal első ablakán kinyúlt egy kar és valami zacskót dobott ki. Mielőtt bármelyikünk rákérdezhetett volna, hogy mi a fene… a zacskó, és ijesztően fehér tartalma a szélvédőnkre csapódott.
- Bassza meg! – csaptam rá az ablaktörlő kallantyújára, majd egy adagnyi tisztító folyadékot is nyomattam rá.
- Inkább nem mondom, hogy mire hasonlít ez a fehér massza…. – kezdett bele Glock.
- Ne is! – szóltam rá. Bár bizonyára a csirizre gondolt, és nem a legjobb természetes eredetű ragasztóra…. Következett egy éles balkanyar, majd szemben találtuk magunkat az útzárral.
Lassítani kezdtem, nehogy mi is becsapódjunk. Az üldözött autó nem számított a torlaszra, ijedtében kicsit erősebben rántotta el a kormányt, ami ugye ilyen sebességnél… a szürke autó kilengett, majd saját tengelye körül forogva lendült tovább. Pörgött, pörgött és pörgött. Már attól hányingert kaptam, hogy néztem… nemhogy még benne is üljek! Csikorgóan fékeztem, majd kipattantam az autóból. Lefagyva figyeltem, ahogy a BMW küzd az úton maradásért, és azt, ahogy ezt egy vasbetonoszlop végleg darabokra zúzza… A kocsit szinte kettévágta. Elkezdtem rohanni a roncs felé, nyomomban Glock és szemből még több kolléga. Nem figyeltem, hogy kicsodák. Üzembe lépett nálam a „Mentsük meg őket” női-rendőr reflexem. Fél métert csúsztam a nagy lendülettől, hogy időben meg tudjak állni a roncs előtt.
Zseblámpámmal, amit a kezemben szorongattam, bevilágítottam az összenyomódott autó valószínűleg valaha anyósülés felőli ablakán. Vagyis annak maradványán… ez volt az, amit nem kellett volna. A sofőrből nem sokat láttam, de aki felőlem utazott…Teljesen lezsibbadtam, minden végtagom. Az agyam próbálta feldolgozni a szemeim által közvetített képet, de nem tudta… vagy nem akarta? A betörött ablakon belül, nyakatekert formában, magától az oszloptól és a bekötött biztonsági övtől összezúzottan egy nő volt…nem csak EGY nő, hanem az egyik barátnőm…
- Úristen… - suttogtam halkan. Nem sűrűn hagyta el ez a szó a szám. Glock is odalépett mellém, majd amint meglátta az áldozatot, el is kapta a fejét.
- Jézus – ő is ismerte a barátnőmet. Nem egyszer találkoztak már nálam, ha házibuli volt. Éreztem, ahogy lábaimból kimegy az erő, és én térdre rogytam. A lámpámat leejtettem, ripityára tört. Glock csendre intette a közeledő kollégákat, azok megálltak és valószínűleg rám bámultak. Lehunytam a szememet. Nem tudom, hogy akkor a harag, vagy a bűntudat volt bennem erősebb. A harag, amiért a barátnőm ilyen helyzetbe sodorta saját magát, vagy a bűntudat, hogy én kergettem a halálba. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, éreztem azt a meleg vonalat, amit hagyott maga után. Ökölbe szorítottam a kezemet, körmeim a húsomba vájtak, de nem fájt. „Ne keverd a munkát a magánélettel!” visszhangzott a fülemben bölcs mentorom mondata. „Ne keverd, ne keverd, ne keverd.....”
- Clare? – érintette meg óvatosan a vállamat Glock, csak ő mert odajönni hozzám. Kinyitottam a szemem, de nem néztem rá. Mélyet sóhajtottam, ezzel is visszanyelve a zokogást. Felálltam, majd keményen így szóltam.
- Szedjétek ki őket! Hívjatok tűzoltókat! – majd körbenéztem. Mindenfelől a kollégák ijedt tekintetét láttam. – Mi van?! Hát nem ez a dolgunk!? Haladjatok már! – rivalltam rájuk. A batárnőmet én szedtem ki a kocsiból, és én tettem bele a hullazsákba is… emlékszem, hosszú pillanatokig néztem a máskor oly szép és mosolygós, most pedig a ráfagyott halálfélelemmel bélelt, összezúzott arcát. Hosszan néztem a hullaszállító után, amint távolodott tegnap még boldogan telefonáló barátnőm immár élettelen korpuszával. Hányingerem lett, remegett a lábam és a kezem. Annyi időm volt csak, hogy elrohanjak az út széléig, de ott aztán kiadtam magamból mindent. Öklendeztem, hánytam és sírtam egyszerre.
- Tessék – lépett mellém egy kolléga, és a kezembe nyomott egy üveg ásványvizet. Felnéztem, Will volt az. Most nem volt erőm bunkózni, és ő sem azért jött. Elvettem a flaskát, rekedten megköszöntem, majd kiöblítettem a számat. A víz felét magamra loccsantottam, mert annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam kontrollálni a mozdulataimat. A férfi óvatosan megfogta a kezemet, és segített innom. Aztán átfogta a vállamat és az ő járőrautójukoz támogatott.
- Glock hol van? – kérdeztem gépiesen, mikor már régen az anyósülésen ültem.
- Miloval szolgál tovább az éjjel, én azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek haza és vigyázzak rád. – letegezett, de nem bántam.
- Aha. – Csak ennyire futotta tőlem. Éreztem, hogy a sírás még mindig szorongatja a torkomat, homlokomat a hűs ablaküveghez nyomtam.
- Sírj nyugodtan, attól jobb lesz – mondta halkan.
- Örülnél mi? – kérdeztem fintorogva, de miután kimondtam már meg is bántam. – Ne haragudj… én csak.
- Semmi baj – mondta, s közben végig az utat figyelte. Tudta hol lakom, nekem meg sem kellett szólalnom az út alatt. Félő, hogy nem is tudtam volna, mert ha kinyitom a számat, vagy sírok, vagy hányok. Máig rejtély számomra, hogyan jutottam fel a lakásomra, bizonyára William segített. Arra sem emlékszem, hogyan álltam be a zuhany alá. Onnan lettem képben ismét, hogy állok a fürdőszobámban és bámulom magam a tükörben. Düh, bűntudat, csalódás, gyász és még valami kevergett bennem. Mikor lehunytam a szemem, a barátnőm összeroncsolt testének képe jelent meg előttem. Ekkor, bevallom, elsírtam magam. Felordítottam, majd zokogni kezdtem, és szépen lassan lecsúsztam a helyiség hideg kövezetére egy szál törölközőben. Kicsapódott a fürdő ajtaja, és ijedt arccal William jelent meg. Lenézett rám, de nem törődtem vele, csak sírtam tovább. Leült mellém és megpróbált átölelni. Tiltakoztam, de ez nem hatotta meg, így hát a heves tiltakozásból makacs ölelés lett. Így voltunk ott, nem tudom meddig, aztán betámogatott a hálószobámba. Lefektetett az ágyra és betakart. Átnyúlt felettem az ágy túloldalára, és ekkor valami elkezdődött bennem… Valami folyamat. Mi lehet ez? Valami védekező mechanizmus, hogy ne fájjon annyira a tény? A tény hogy a barátnőm meghalt? Bevallom, meglehetősen uralkodnom kellett magamon, hogy ne tegyek olyat, amit később megbánhatok…
Will felállt mellőlem, én kerültem a tekintetét, nem akartam érezni AZT. Azt az érzést, amit az előbb.
- Jól vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam rögtön, szépen lassan emeltem rá a tekintetem. Szinte elvesztem a sötét szempárban. Hát mit csinálok én?! Normális vagyok?! Nem nagyon akart mozdulni mellőlem, de mennie kellett… muszáj volt.
- Túlélem – bólintottam elhalóan. – Menj nyugodtan haza.
- Biztos?
- Biztos. Kérlek.
- Hát jó. – Az ajtóhoz sétált, onnan még egyszer visszanézett rám. Szinte tutira vettem, hogy azon az éjszakán nem tudok majd aludni… kavarogtak a gondolataim.
▼▼▼
Gyomrom, és gondolataim kavargása ellenére nagy nehezen bár, de sikerült elaludnom. Az álmaim gyötrelmesek voltak… újból, és újból átéltem az éjszaka történteket. S az események mind szörnyűbb és szörnyűbb véget értek. Nyugtalanul ficánkoltam az ágyamban, és arra ébredtem, hogy sikerült, az egyik szélesebb mozdulatomnak hála, levernem azt a vízzel teli poharat, amit még Will tett az éjjeliszekrényemre. A hűs folyadék beterített engem, a párnámat, és jókora adag jutott belőle a padlózatra. Kómásan ücsörögtem az ágy szélén, mire tudatosult bennem minden – sajnos.
Görcsösen megmarkoltam a takaróm csücskét, a sírás megint elszorította torkomat. „Ezzel már nem hozod vissza!” parancsoltam magamra. Igen, szoktam magamhoz beszélni, megnyugtat. „Ő sem szeretné, ha sírnál miatta!”. Erőt vettem hát magamon, és felálltam, majd kicsoszogtam a konyháig. A folyosón lévő egészalakos tükörben csodálkozva láttam, hogy hálóruhában vagyok.
Mikor vettem én ezt fel? Halványan rémleni kezdett valami, hogy felkeltem az éjjel és felöltöztem… érdekes. Mint valami lelassult hüllő, úgy láttam neki némi reggeli előállításához. Pirítós és kávé mellett döntöttem – a jól bevált páros. Benyomtam a rádiót, éppen a délelőtt tízórás hírek zengtek az éterben. Nem figyeltem, mit mondanak, csak gépiesen kenegettem a vajat a már megpirított kenyérszeletekre. Semmi lényegeset nem közöltek, arra felfigyeltem volna. Mindössze melyik sztár kivel, és mit csinált, vagy éppen nem csinált – ezek engem egyáltalán nem érdekelnek. Nem hogy most, még úgy általában sem.
Végre zenét nyomattak, pont az én hangulatomhoz illő, kissé melankólikus számot: Restless Hearts – When She Cries. Magamban dúdolni kezdtem. A háttérben azonban egy ismerős csipogás férkőzött be a ritmusba. Emlékszem, még meg is állapítottam, hogy „Jé, csörög a mobilom…” aztán két pillanat múlva tudatosult is.
- Basszus! – felpattantam az asztaltól és sietősen keresni kezdtem a maroktelefont. Naná, hogy ilyenkor nem találom. Végül ráakadtam a szolgálati gatyám zsebében.
- Obson? – lihegtem bele a készülékbe.
- Clare? – hallottam a vonal túlsó végéről egy férfihangot.
- Igen.
- Clare, George vagyok! – tudtam, ki az. Köszönni akartam neki, de nem hagyott rá időt. – Be kéne jönnöd… itt van az éjszakai baleset áldozatának édesanyja, és téged követel, mással nem hajlandó szóba állni.
- Jajj… - nyögtem bele a telefonba. – És hogy van? Mire számítsak?
- A legrosszabbra…
- Pf… - szinte szó szerint padlót fogtam. Már csak ez hiányzott, hogy Camea anyja megtudja, hogy én vezettem az üldöző autót. – Tudja, hogy én….?
- Nem, úgy gondoltuk, ezt nem kéne tudnia… de ha mégis, akkor leginkább tőled kéne hallania…
- Inkább tőlem, mint egy idegentől… - értettem egyet. - Máris indulok.
- Rendben! Siess! – nem reagáltam, csak bontottam a vonalat. Sebtében magamra kapkodtam pár göncöt egy farmer, valamint egy laza ing személyében. Beledobáltam pár létkérdés-kategóriába tartozó dolgot a táskámba, majd lerohantam a kocsimhoz.
Ahogy elővettem a slusszkulcsot, megakadt a kulcstartón a szemem. A kis mütyűrt még Camea-tól kaptam, mikor rendőrré avattak. A sötétkék emblémán a következő felirat díszelgett: Szolgálom a törvényt, őrizem a rendet, engem az Isten is rendőrnek teremtett. Akaratlanul is elmosolyogtam, mert eszembe jutott, amikor átadta. Pont a rendőrré avatásom utáni nap volt. Megesketett, hogy csak azért, mert szerepel rajta az „Isten” szó, még ne dobjam ki… rábólintottam. Beindítottam a kocsit, majd belevetettem magam a délelőtti forgalomba, ami ugyan nem volt rossz, de volt már jobb is. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy hogyan jutok át a forgalmi dugókon, azt válaszoltam, hogy idegesen…. Ez mondjuk igaz is.
Mikor leparkoltam a hatalmas rendőrségi épület udvarában, nem szálltam ki azonnal. Szusszantam párat, összeszedtem magam. Pár perccel később, ahogy elsétáltam a garázsok mellett, megakadt a szemem egy nagy, amorf roncson, ami tekintetemet akaratlanul is odaszegezte. Sóhajtottam egy mélyet, aztán tovább mentem.
Az épület hangulata ugyanolyan volt, mint máskor: kollégák mendegéltek ide-oda, volt, aki köszönt, volt, aki csak biccentett. Kávésbögrékkel, aktákkal a kézben, idegesen, nyugodtan, szitkozódva, mosolyogva. A földszinti konyhából halk nevetés hallatszott ki, elhaladtamban bekukkantottam oda. A fiatal gyakornokok voltak benn, köztük volt a szőke is. Akkor már tudtam, hogy valami Matthiasnak, vagy mi a fenének hívják. Halványan mosolyogva biccentettem neki, majd tovább mentem.
- Clare! – szólított meg a lift mellett egy férfihang. Annak irányába fordultam, majd tisztelegtem, ugyanis a hang gazdája a főnököm volt: Baez őrnagy.
- Uram! – mondtam határozottan, majd kezet fogtunk. Ez rendőréknél így szokás.
- Hogy van, őrmester?
- Köszönöm, megvagyok. – válaszoltam kimérten. Sem nagyzolni, sem hazudni nem akartam.
- A kihallgatóba igyekszik? – bólintásomra folytatta. – Már várják… jöjjön, menjünk együtt. – beszálltunk a liftbe, én továbbra is szótlan maradtam. – Tisztelem a lélekjelenlétét, őrmester.
- Köszönöm. Nem igazán tehettem mást, a munkámat végeztem.
- Sablon szöveg – legyintett az idősödő férfi. Sötét szakállába néhol már ősz szálak vegyültek.
- De igaz. – nem hagytam magam. Most mit szívózik?
- Jól van. Ha gondolja, írhatok ki magának pár nap szabadot.
- Nem gondolom. Nincs rá szükségem, meg tudok birkózni az üggyel.
- Értem, de a szavam fenntartom. Ha meggondolná magát…
- Feltétlenül szólni fogok. – ígértem. Halk csilingelés, majd kinyílt a lift ajtaja. – Köszönöm, uram! – tisztelegtem, majd elindultam a kihallgatók felé. Főnököm nem válaszolt, nem tudott mit, vagy nem akart… lényegtelen.
▼▼▼
Azt hiszem érthető, hogy miután Camae édesanyja megtudta az éjszaka részleteit, eléggé nemkívánatos lettem a lánya temetésén… egyébként sem mentem volna el. Nem azért, mert bunkó vagyok. Ennek igen egyszerű oka van: eléggé egyházellenes nézeteket képviselek. Nem bírom nézni, ahogy ott osztják az igét, aztán tartják a markukat… ehh… ezt inkább hagyjuk Azt tudom, hogy Camae nem haragszik meg rám ezért, hiszen ő már így ismert meg, így fogadott barátjává. Úgy éreztem, a gyászom, a bánatom nem arra való, hogy mások előtt mutogassam. Sajátos módját választottam a búcsúzásnak.
A temetési szertartással egy időben elautóztam a várost átszelő folyó rakpartjának egy csendesebb részéhez – ez volt a törzshelyünk, közel a régi iskolánkhoz, ahol még anno sok-sok éve megismertük egymást. Emlékszem, egy katasztrofálisan sikerült matekdolgozat után vonultunk ki oda mindketten depulni… aztán beszélgetni kezdtük. Iszonyatosan különböztünk, szinte mindenben és mégis jól megértettük egymást. Azt hiszem, ez egy ideg jó definiálása a barátságnak.
Apropó barátság: miért nem tűnt fel, hogy Camae rossz társaságba keveredett? Észre kellett volna vennem… hisz mostanában olyan jó kedélyű volt mindig, nevetett. Állandóan pörgött ezerrel, végre nem búsult a volt barátja után. Észre kellett volna vennem… hiszen ez a munkám! Világéletében hajlamos volt az ilyesmire, de voltam annyira jóhiszemű, hogy bemeséltem magamnak: sikerült a hosszú évek alatt valamennyit alakítanom. Nem, nem ez a jó szó. Igen, inkább példát akartam mutatni neki… ezek szerint nem sikerült. Vagy csak őrült büszkeségemben nem vettem észre, hogy valójában segítségért kiált?
Eképpen méláztam magamban a rakpart ütött-kopott kövezetén sétálva, egy szál fehér rózsával a kezemben. Miért pont fehér? Szerintem ezzel a színnel kell elengedni valakit, ez a tiszta szín, mely jelzi, hogy szerettük azt, aki elhagyott minket, s távozott a máig felderítetlen VALAMIBE. Megálltam, s opálosodó tekintetemet a gyorsan rohanó folyó felszínére emeltem. A bágyadt napsugár ugrándozva csillogott, s játszadozott a hűs, októberi vízzel.
- Sejtettük, hogy itt vagy – szólalt meg egy ismerős, női hang a hátam mögött, majd két pillanattal később egy fiatal, nő alakja libbent mellém.
- Hajajj, kezdetek kiismerni… - sóhajtottam halványan mosolyogva.
- Jóhogy! – szökkent a másik oldalamra egy alacsony barna bőrű, sötéthajú nőalak. – Újra együtt a Négyes!
- A csonka Négyes – javította ki a harmadik, akit mellesleg Ingridnek hívtak, és akivel szintén együtt szenvedtem végig a gimnázium hol gyötrelmes, hol kellemes hétköznapjait.
- Nem – ráztam a fejem. – Camae is itt van. – mondtam halkan. – Érzem.
- Te mindig is érzékeny voltál az ilyesmire – állapította meg a szokásos, kissé hiperaktív stílusában Susan. Csak elmosolyodtam, jóízűt hallgattunk egymás mellett, a folyót bámulva.
El kellett mondanom nekik. Külső embernek ez talán nem olyan nagy dolog, ám én mégis bűntudatot éreztem, hogy azon az éjjelen én vezettem az üldöző járőrkocsit.
- Én vezettem a kocsit, ami üldözte Camae-ékat…. – bejelentésemet hosszú csend övezte.
- Ugye nem képzeled be magadnak, hogy te vagy a hibás? – csattant rám anyai hanglejtéssel Ingrid. Részükről ezzel le is volt rendezve a téma.
- Tudjátok mi jutott eszembe? – kérdeztem. – Camae kedvenc száma…. Tudjátok… mindig azt dúdolta, mikor szerelmes volt, vagy jó dolog történt vele.
- Vagy, ha csak simán rájött az ötperc… - kotyogott bele Susan. Ingrid csak halkan dúdolni kezdte a jól ismert dallamot. A dúdolás szavakká nőtte ki magát, majd azon kaptuk magunkat, hogy kórusban énekeljük elhunyt barátnőnk kedvenc dalát. Mikor a refrénhez értünk, a fehér rózsát egy szép mozdulattal, a folyó felszínére dobtam, majd megfogtuk egymás kezét és énekeltünk tovább.
„Oh, mondd, mit tegyek, ha fééééélek, hogy így elveszítlek Téged….. !”
Hirtelen azon kaptam magam, hogy könnyek áztatják az arcomat, s laza szellő birizgálja a hajam… fura érzés járt át, szinte beleborzongtam. Tudtam: sikerült elengednem végre, s nem haraggal váltunk el. Jól esett, hogy ott voltak a többiek, igazán nem is számítottam rájuk. Szerintem ez szebb és meghatóbb volt minden szertartásnál… de legfőképp baráti volt.
▼ ▼ ▼
Gondolataim tengeréből kulcscsomóm csörgése rántott ki, mivel ismét melléraktam. Mint mindig, most is a megszokott, jól berögzült mozdulatsorral akartam a helyére pottyantani – a kis tálkába. Csak azt felejtettem el – mint mindig – hogy már fél éve átrendeztem az előszobát, így a kis asztalka, amin a kulcsaimat, a napi sajtót és más apróságokat tartottam nagyjából másfél méterrel hátrébb került, teret adva így az újonnan szerzett fikuszomnak. Leguggoltam, hogy felvegyem, de felálltamban barna bőrdzsekim öve beleakadt a virág egyik levelébe, ennek folyományaként nagy lendületemben magammal rántottam a méteres dísznövényt, hatalmas kaspójával együtt. Még idejében elkaptam, mielőtt földet fogott volna. Idegesen fujtatva állítottam vissza a helyére.
Gyorsan levetettem a kabátomat és felakasztottam a fogasra. A mozdulat közben nem tudtam nem ránézni a fogas hátterét adó tükörre. Szörnyen festettem.
Sötét hajam a nedvességtől hullámosodva lógott alá. A szemeim alatti karikák szinte feketék voltak, a sminkem kissé elkenődött a sírástól. Alkatilag sem voltam épp toppon. A farmerom szorította a hasamat, így a termoszréteg picinkét kitüremkedett a fekete kapucnis felső alatt. Bravó Clare. Ha már ott voltam, tüzetesebben megnéztem magam minden irányból. Alapjáraton semmi bajom az alakommal , bár nem vagyok anorexiás, az fix. Azonban amilyen szenzitív napokat éltem, még a kislábujjam körmétől is sírógörcsöt kaptam volna.
Miután befejeztem az önsajnálatot, sürgősen a fürdőbe vezényeltem magam, mert ez így nem mehetett tovább.
|
