Fáztam. Normális esetben imádtam a rajtaütéseket, de inkább a bozótbanülős-órákigvárós-arcbefestős formációkat. Arcfestésben most sem volt hiány, legalább fél kiló smink volt rajtam. Egy igen jól szervezett és kiterjedt droghálózat leleplezésén munkálkodtunk azon az éjszakán. Mostanában fellendült ez a sötét üzletág is, felettébb jól ment nekik. A rendőrség szinte bottal ütötte a nyomukat, s az élvezeti szerek tovább szedték, szaggatták áldozataikat a felelőtlen fiatalok, és az idegileg kimerült felnőttek között. Jómagam, főnököm tisztelegvén női mivoltomnak, konzumhölgyként voltam beépítve az igen rosszhírű környéken. Szabályosan frusztrált a légkör, és az arra mászkáló alakok. Ha nem lett volna nálam stukker, legalább kettő, szerintem el is rohantam volna – ordítva. Abban a tizenöt centis, vörös, műbőr csizmában úgy éreztem, hogy momentán az agyam és a gerincvelőm közt minimum félméteres rés tátong, az IQ-m legalább 20 pontot zuhant, csak a ruházat miatt. Fekete nylonharisnya, fehér miniszoknya, és az a falatnyi felső nem sokat takart… blöá. Felülről volt még rajtam egy amolyan rackajuh szőrére emlékeztető anyagból készült, rövid kabát (ami takarta a hónaljtokban lévő stukkereimet). Mielőtt szó érné a ház elejét, nem én állítottam össze a ruházatot! Én legszívesebben zsákban mentem volna ki, de hát az akcióért mindent… hangzik a felkiáltás. Ez az első komolyabb bevetésem Camae halála óta, végre egy kis kizökkenés az egyhangú mindennapokból. Három hét telt el azóta, de nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Eszembe jutott, mikor visító szirénával rohantunk egy betörés helyszínére, mikor jelentéseket írtam, mikor hot-dog-ot ettem a város főterén… az volt az egyik kedvenc helyünk, kis, lerobbant bódé, de a város legjobb virslijét ott lehet kapni. Nehéz volt Camae nélkül, hiányzott a mosolya, a nevetése… sőt, még a hisztijei is! Hiába beszéltem meg magammal a dolgot, egy kis valami még mindig nem engedett, még szorongatott. Talán így lesz ez egész hátralévő életemben, nem tudom. Talán, nem.
Nevetést hallottam az utca túloldaláról, felkaptam a fejem. Mintha őt hallanám! Aztán mégsem. Csak egy nő volt… egy másik utcalány. Fintorogva fordítottam el a fejem...
Komolyan mondom, nem értem hogyan van gusztusa a férfiaknak ehhez a fertőhöz… és megint csak a tesztoszteron nevű bajkeverőnél lyukadunk ki. Próbáltam ellenszenves képet vágni, eddig sikerült – egy ügyfél sem környékezett meg. Hajamat lemosható festékkel feketére kellett színeznem, csak hogy teljes legyen az összkép, és igazi „sokat tapasztalt” nőnek tűnjek.
Már másfél órája álldogáltam (ha úgy tetszik, stricheltem) az előtt a hatalmas épület előtt, amit mi szakmai nyelven csak az „Erkölcsök Házá”-nak nevezünk, Remélem kiérezni a kissé ironikus stílust a név mögött! Ezen a helyen mindent megtalálhat, a zülleni vágyó ember fia/lánya: drogosok, stricik, kurvák, szervkereskedők, pedofilok, és még sorolhatnám unásig, vagy inkább undorodásig…. Egy pályakezdő, munkamániás rendőrifjoncnak, mint például Én, ez maga a paradicsom. Persze hamar bele lehet unni, főleg ha az alany értékrendje eltért a mai világ „normálisától”. Azért azt ne higgyék, hogy a zsaruk között nincs korrupt. Hányan, de hányan buktak már le itt? Számukat sem tudom, pedig nem régóta vagyok a szakmában. Viszont ha egy rendőr lebukik, bosszúból, vagy inkább kétségbe esésében magával rántja a többi megbotlott társát is, s akit vád ér, soha a büdös életben nem mossa magát tisztára, ha ártatlan volt, ha nem. Elég csak egy apró szemhunyás valami drogfogás felett és máris kész a baj, mert rájön, hogy mennyivel könnyebben jut pénzhez a másik oldaltól – a törvénnyel szemben, amire elvileg felesküdött.
Valószínűleg nagyon elgondolkodhattam, és elfelejtettem riasztó képet vágni, ugyanis egy túlzottan őszinte egyén (értsd: részeg; ejtsd: balfasz) közeledett felém bárgyú vigyorral az arcán. Ha nem lett volna a füle, szerintem a szája simán körbeszaladt volna az amúgy eléggé amorf fején. Instabil járása bizonyára a gömbölyű cipőtalpának, és nem a fél liter whiskey-nek volt köszönhető. Szerencsére előttem még idejében lefékezett, de ha rám dőlt volna, én egy sikkes mozdulattal arrébb ugrottam volna, had puffanjon a betonba…
- Szia, szépségem… - próbálkozott egy szexis belépővel.
- Hello – köszöntöttem hűvösen, s közben szememmel társaimat kerestem, hogy valaki szedje le rólam ezt az illumináltat, mert ha nem, leütöm, vagy lelövöm én, de akkor fuccs az akciónak. Az alkalmi kuncsaft homlokráncolva koncentrált, bizonyára rebegni akart nekem valami szédítőt, pedig a szagától már eléggé kábult voltam így is.
- Obson – hallottam a fülesemben egy tenyérbe mászó, idegesítő férfihangot, s rögtön meg is jelent lelki szemeim előtt a hozzá tartozó aberrált arckép is. – Mosolyogj!
- Kapd be! – sziszegtem a fülesbe, de persze, hogy nem a célzott személy reagált először.
- Ó, nagyon szívesen, cicus… – dőlt közelebb hozzám az előbbi „bódító” ipse.
- Én lelövöm… - préseltem ki a szavakat a mosolygó, (vagy inkább fintorgó?) ajkaimon.
- Harcias vagy, kiscica? – kezdte el birizgálni az egyik hajtincsemet az ügyfél, bár mozgáskoordinációjának zavarai miatt félő volt, hogy egy bénább mozdulatánál kiböki a szemem.
- Hát, na most má’…..! – fogyott el a türelmem, és női büszkeségem is kezdett felmoccanni végre.
- Hé, öreg, ez az én csajom! – mordult meg egy másik férfi a részeges alak mögött. Valószínűleg valami hajléktalan lehetett. Haja és hosszú szakálla ápolatlanul és kócosan meredezett a fején, ruházatát inkább nem részletezném.
- De jó, már két aberrált barmom is van… - zuhantam ismét magamba, és kerestem, hogy merre tudnék elfutni.
- Mi az, hogy a tiéd?? Nincs rá írva a neved! – förmedt rá az első kuncsaft, aki viszont rendezett volt öltözékileg.
- És az kit érdekel? – ragadta meg a tulajdonjogokat vitató fél a másikat. Ismerős volt valahonnan. Mondjuk az arcmemóriám sosem volt az igazi… Első érdeklődőm lába aggasztó távolságba került a földtől. Furcsa, mert az arra járók fel sem figyeltek erre, ez amolyan mindennapi eseménynek számított: egyik ügyfél agyonüti a másikat, na és? Érdeklődve figyeltem a jelenetet és közben szépen, óvatosan, nőiesen távoztam. Mikor érzésem szerint biztos távolságba értem, megfordultam és kissé gyorsítottam a tempón. A vita már véget ért, „sajnos” verekedés nélkül.
- Ácsi, ácsi! – ragadta meg valaki az idegességemben lóbált karjaim egyikét hátulról. – Ha már így megküzdöttem érted, igazán meghálálhatnád. – megálltam, majd angyali mosollyal megfordultam. Meglepetésemre, vagy inkább undoromra a csöves-kinézetű férfi állt mögöttem
- Köszönöm – rebegtem szempilláimat libegtetve, majd indultam is volna tovább, de a férfi nem engedett. Közelhajolt hozzám (lelkiekben már felkészültem a hajléktalan-aromára), egy pillanatra megállt bennem az ütő, azt hittem le akar smárolni. Már benn is tartottam a levegőt, hátha az segít valamit a túlélésben…
- Három rekesz sör, és még kegyes voltam – súgta a fülembe, de ami még meglepőbb volt, hogy kellemes arcszesz illata volt a férfinek. Ekkor kezdtem gyanakodni, és ismerős vonásokat felfedezni a dzsungel-szerű bozontok alatt. Will? Jajj…
- Undorítóan nézel ki… - sziszegtem megkönnyebbülésemben.
- Nyugi, te is – hangzott a válasz. Közben az épület oldalához araszoltunk, mintha „ügyünk” lenne khm…. Tudják… - Tényleg lelőtted volna? – kérdezte.
- Le én! – állítottam, most már kissé hangosabban, hogy elkerültünk a forgalmas útszakasz, és a főbejárat mellől.
- Ch! Csak a szád jár… tudom… Jeanne… - piszkálódott ismét Will, mint az elmúlt hetek akármelyikén. Nem volt nap, hogy ne találtunk volna egymásban valami kikezdenivalót.
- Kötekedsz? – néztem rá kérdőn, bal szemöldökömön három centit emelvén.
- Hogy is jutna ilyesmi az eszembe? – tette fel a költői kérdést Will, persze némi gúnyos éllel.
- Na, azért… - morogtam, és hátamat a hűs falnak vetve végre megálltam. Nem messze voltunk az egyik oldalsó kijárattól. Nem járt arra senki, valószínűleg az összes gyanús személy még nagyban az ügyeit intézte, vagy valami bigét gyömöszölt egy, direkt erre a célra kialakított, meghitt helyiségben…
- Cikesz hívja betonrózsát, merre vagy? – reccsent meg ismét a fülesem.
- A helyzet tökéletes magaslatán – válaszoltam. Páran elhaladtak mellettünk, így Will bőszen a közeli kukát kezdte túrni álcázásként. Gyönyörű kép lehettünk, egy szép kurtizán, és egy csöves, akinek az arcszőrzetéből minimum három svédmintás pulcsit lehetett volna kötni…
- Változott a terv, rózsikám. Be kell menned. Ott van az emberünk egyik összekötője. Éppen meghitten társalog… khm…
- És honnan tudjam, hogy melyik szobában van?
- Bemész, mutatják az utat… csak légy résen. Vigyázz magadra!
- Vettem! – Willre pillantottam, ő rám nézett. Látszott rajta, hogy nem nagyon érti a dolgot.
Úgy volt, hogy kinn kapjuk el a gazfickókat, mikor angolosan távoznak, és nem vegyülünk bele a benti züllésbe. Csak némán bólintottam. Igazítottam egy kicsit az öltözékemen, majd az oldalsó ajtón beléptem az Erkölcsök Házába. Cigifüst, marika és egyéb egészségtelen gőzök csaptak orrba rögtön, a levegő mintha ködös lett volna, szinte harapni lehetett. Az ajtónálló biztonsági őr-szerű képződmény csak morcosan rám nézett, majd intett, hogy menjek beljebb.
Hatalmas bálterembe nyílott a szűk folyosó, amin beléptem után végighaladtam. Tömve volt asztalokkal, szépen körben méteres bárpultokkal. Bal oldalamon volt egy széles, szépen kifaragott falépcső a hozzáillő korláttal. „Na, most merre?” kérdeztem magamtól, majd szépen lassan körbehordoztam a tekintetemet, hátha megpillantom az útbaigazítómat. Úgy tűnt, sikertelenül. Ám, ahogy a hozzám legközelebbi bárhoz érkezett a pillantásom, az ott álldogáló pultos mereven bámulni kezdett, majd a kezében lévő Bacardis üveggel határozottan a lépcső felé bökött, mintha csak fel akarná rázni az alkoholos italt. Vettem az adást. Gondosan ügyelvén a többi vendégre, felcaplattam a lépcsőn. Iszonyatosan fájt már a lábam a csizmában, ha másnapra nem lesz húsz dekányi vízhólyagom, akkor egy sem… Felérvén egy figyelmetlen pincér, vagyis nevezzük inkább cselesnek, teljes erejéből nekem jött, mintha nem látta volna, hogy közeledem. A kezében tartogatott tálcán megcsörrentek a poharak, s ő ezt a pár pillanatnyi hanghatást kihasználva a fülembe súgta.
- 303 – majd sűrűn bocsánatért esedezve lerohant a lépcsőn, hogy a méltatlankodó vendégek száradó torkára újabb gyógyírt szállíthasson. Ilyenkor mindig lenyűgöz, hogy az emberek mit meg nem tesznek egy kis pénzért… egyesek még az anyjukat is eladnák. Persze, nem azt mondom, hogy ez nem jó, mert akkor futhatnánk a bűnözők után, szóval ez a rendőrök szempontjából tökéletes… kivéve, amikor az árulás ellenünk irányul. Mert az is eléggé ciki szitu. Tehát 303-as szoba, az még két emelet… a lépcsőn tovább indultam felfelé, jobb oldalról végig szemmel tarthattam a báltermi bűnbarlangban tevékenykedőket, balról a fekete alapon, neonszínekkel összefröcskölt fal védett. Elég rusztikus hangulatú volt a hely. Páran a távozó kuncsaftok közül utánam fordultak és megbámultak, néha tettek egy-két megjegyzést, de ezeket fel sem vettem.
- Közeledem a célponthoz – sziszegtem bele az orrpiercingnek álcázott mini adó-vevőmbe.
- Vettem betonrózsa. A feladatod: bemész, elkapod, gúzsba kötöd, aztán vársz a további parancsra…
- Értettem – de magamban egyre kuszábbnak tűnt ez az egész. Persze mi „sima” rendőrök mindig rivalizáltunk a kommandósokkal. Most is egy ilyen nagyzolós akció közepébe csöppentem? Meglehet. Nem telt bele fél perc, és máris a 303-as szobaajtó előtt találtam magam…
Laposan körülnéztem, majd vakarózásnak álcázva ellenőriztem fegyvereim meglétét. Tiszta volt a levegő (nem szó szerint, zsaruzsargonnal értve), elővettem az egyik stukkerem, majd hátraléptem kettőt. A rendőrsuliban keményen megtanítják az újoncoknak, hogyan is kell egy ajtót átjárhatóvá varázsolni – kulcs nélkül. Nekirugaszkodtam, majd egy erős rúgással betörtem azt. Szinte még földet sem fogott a szerencsétlen nyílászáró, de én felizgatott pisztolyomat előreszegezve már támadásra készen álltam.
- Szobaszerviz! - mondtam kedélyesen, hatásosabb szöveg nem jutott eszembe. A „rendőrség” meg túl snassz az ilyen vicces szitukhoz. Az ajtótól balra lévő, hatalmas franciaágyon egy igen alulöltözött esztétikai tényező (értsd: nő) tartózkodott, idegtépően sivalkodott és segítségért kiáltott. Mielőtt még leolthattam volna valami hatásos beszólással, a bejárattal szemben lévő ablak felől friss, hideg levegő csapott meg. Valaki távozott ott.
Odarohantam és kihajoltam: két emelettel lejjebb, már majdnem a szűk kis sikátorba érve, egy félmeztelen férfi mászott sebesen lefelé a rideg tűzlétrán. Pisztolyomat a szoknyám övébe gyömöszöltem, majd kimásztam utána én is. Nem lóghatott meg! Azt hiszem, lehetek őszinte: a nagysarkú csizmát és a miniszoknyát nem konkrétan ehhez találták ki…Jó párszor megcsúszott a lábam a fokokon, de szerencsére nagyobb gond nélkül leértem, majd üldözőbe vettem a kedves ügyfelet.
- Álljon meg! Rendőrség! – kiáltottam utána, de az ürge valószínűleg alkalmi süket volt.
Leheletem meglátszott a hűvös, éjszakai levegőben. Ha lendületben van az ember lánya, nem is olyan nehéz csizmában futni… csak megállni ne kelljen. Úgy tűnt, erre egyelőre nem lesz szükség, a delikvens jól bírta szusszal. Ledobtam magamról a kiskabátot, így másik stukkerem is megcsillant a gyér utcai lámpák világításában. Fogalmam sem volt, merre futunk, a célom az volt, hogy ne tévesszem szem elől a menekülőt. Sajnos a futás sosem volt az erősségem, gyorsaságot tekintve.. a táv már más téma. A fickó egyszer csak előkapart valahonnan egy pisztolyt, és vaktában felém lőtt kettőt. Behúztam a nyakam, biztos, ami biztos alapon, bár a lövések még a közelemben sem voltak. A környék egyre sötétebb lett, és lepusztultabb. „Ilyenkor is jó lenne a pasik fejébe látni, nem csak egyébként” morfondíroztam magamban. A férfi kezdett fáradni, egyre jobban lassult, kezdtem beérni. Kábé öt méterre lehettem tőle, mikor aljas módon maga után rántott valami ládaszerűséget…. Ő eliszkolt, én átestem az elém varázsolt akadályon. Beletelt pár pillanatba, mire konstatáltam, hogy igen, mindenem meg van, és még élek. Jó nagyot estem… A bal csizmám sarka kitört. Mérgemben lerángattam magamról mindkét lábbelit, és indultam tovább, bár a célpontomnak már nyoma sem volt… Elővettem a stukkert, majd zihálva a falhoz lapultam. Valahol itt lehet még a férfi, már ha van egy kis esze… Most már volt időm körülnézni: valami elhagyatott raktárnegyedszerű helyen lehettem. Mindenfelé törött raklapok, konténerek. A háttérben valahol egy teherautó brümmögött, egyenletesen járt a motorja. Kegyetlenül fázott a talpam, a nylonharisnya nem sokat számított a hideg, aprókavicsos betonon…
- Betonrózsa, jelentkezz! Helyzet? Hol vagy? – méltatlankodott a fülesem. Többször is hívott már, de nem volt erőm futni és panaszkodni egyszerre.
- Fo…. galmam…. sincs… - ziháltam, de már kezdett normalizálódni a légzésem.
- Azt mondják, meglógott a pacák, igaz ez?
- Nem, csak bújócskázik… megtalálom! – jelentettem ki határozottan.
- Egyedül ne….!
- Psssssssssssssszt! – csittegtem le az összeköttetőt. Beszédhangokat hallottam, valakik nem messze tőlem hangos szóváltásba keveredtek…. Osonni kezdtem a hangok irányába, persze mindig valami mögött rejtőzve. Körültekintőnek kellett lennem, nem csaphattam zajt.
Kibiztosítottam a pisztolyomat, nehogy meglepetés érjen valamerről. Ellopakodtam egy rakat raklap mellett, félő volt, hogy mindjárt rám dől, olyan instabilan állt a tákolmány… Végre elcsíptem néhány érthetőbb mondatot a veszekedésből…
- Nem megmondtam, hogy ne gyere ide?! Ide csődíted a nyakunkra a csürhét!
- Deh…. Deh… főnök! Valaki elárult minket! Tudták, hogy ott vagyok, tudták, hogy én… - és ekkor lövés dörrent, örökre ajkára forrasztva az értetlenkedő férfi utolsó szavait.
- Harden – csengett barátságosabban, vagyis inkább nyájasabban az első hang.
- Harden? – kérdeztem halkan suttogva magamtól. Még közelebb merészkedtem, hogy lássak is valamit.
- A szemét futárod miatt majdnem lebuktunk! – szólalt meg végre szemrehányóan a Hardennek titulált jövevény, akit még mindig nem láttam, bár a hangja kétségbe ejtően ismerős volt..
- Ott van a majd is, és a nem is! – jött a nyugodt válasz. Egy fém konténert szemeltem ki magamnak búvóhelyül, ám oda még el kellett volna valahogy érni. Mögöttem valahol egy macska nyávogott kísértetiesen, picit meg is ugrottam ijedtemben, mikor még nem fogtam fel a hang eredetét. A két férfi is elhallgatott, majd fülelt….
Igyekeztem minél halkabban szedni a levegőt. A beszélgetőknél valószínűleg fegyver van, s nem restek azt használni sem… Kikukkantottam a raklapok mögül, lebukásomat kockáztatva. Kellett pár pillanat, míg a szemem hozzászokott a furcsán kivilágított teherautó melletti tér fényviszonyaihoz. A két férfi már fojtottabb hangon beszélgetett, egyikük idegesen gesztikulált… egyikük, aki… Hunyorogni kezdtem, hátha úgy élesebb lesz a kép….
Az az előbbi macska ismét virnyákolt egyet, most egész közelről. Megperdültem a tengelyem körül, valaki volt mögöttem! Sötét volt, nem láttam tisztán, de egy hatalmas, széles váll töltötte be a látóteremet, majd egy ököl, ami végül az arcomban landolt. Védekeztem volna, de túl váratlanul ért… az ütés, amibe szó szerint belenéztem, a raklapok közé sodort, s a súlyos fakellékek ólomlapokként hulltak rám… éreztem egy tompa ütést a tarkómon, majd a sötét körvonalas világból teljesen sötét lett, s én már nem észleltem semmit a külvilágból…
|
