Miután kisírtam magam a vállán, nagyon nem szóltunk egymáshoz, csak lopva pillantottunk a másikra, s ha tekintetünk találkozott, elmosolyodtunk. Az őrsről külön távoztunk, hogy aztán a kocsimnál ismét találkozzunk. Némán kanyarogtunk az esti forgalomban, még azt sem beszéltük meg, hova tovább… Végül mobiltelefonom kellemes dallama zúzta szét a minket körülvevő csendet, mint a mentősziréna, kábé úgy hatott most ránk. Jobb kezemmel kutattam utána, ballal a kormányt fogtam.
- Obson – szóltam bele a kicsiny készülékbe, suttogó-rettegő hang válaszolt.
- Clare? Itt Mrs Wilson ….. – a házinénim! Vajon mit akarhat???
- Valami baj van, Mrs Wilson? – próbáltam kellően empatikus hangszínt megütni. William közelebb hajolt hozzám, hogy elcsíphessen egy-két szót. Bal keze végig a combomon nyugodott.
- Azt hiszem, betörtek magához… - súgta tovább, szinte érthetetlenül. Nem szakítottam félbe, éreztem, hogy még nem fejezte be. – Négy férfi… kopogtattak… de mivel nem volt itthon, berúgták az ajtót! Fegyverük is volt! Feldúlták az egész lakást!
- Még most is ott vannak? – érdeklődtem. Közben lelassítottam, majd megálltam, hogy teljes mértékben a beszélgetésre tudjak koncentrálni. Will elartikulálta nekem, hogy kérdezzem meg, hogyan néztek ki a betörők. Bólintottam.
- Nem, már nincsenek…. Azt hiszem…. De…
- Hogy néztek ki? Látta őket?
- Csak az ablakból… volt köztük egy magas, tetováltfejű..
- Tetováltfejű? – kérdeztem vissza. Will serényen bólogatott.
- Igen… aztán volt egy sötéthajú, közepes testalkatú férfi… - sorolta tovább, de Will elvonta a figyelmemet.
- Mondd neki, hogy hívja a rendőrséget, de a lakásod körzetéhez tartozót, ne a miénket… és ott kérje azonnal Sucs ezredest…. – bólogattam, közben Mrs Wilson folyamatosan beszélt a fülembe, bár nem nagyon értettem, amit mond, így hát közbe vágtam.
- Figyeljen rám, Mrs Wilson. Hívja a rendőrséget, és ott azonnal Sucs ezredest kérje…mondjon el neki is mindent… és tegye hozzá, hogy Shore üzeni…
- Jó, rendben – nyekegte a túlfél, de érezni lehetett a hangján a félelmet. – Vigyázzon magára… Obson.
- Igyekszem – ígértem, aztán bontottam a vonalat. Mélyet sóhajtva ismét elindultam. – Az én lakásom kilőve… gondolom a tied is hasonlóképp.
- Valószínű – bólintott komoran Will. Ismét olyan kegyetlen kifejezés ült az arcán. Ráncba szaladt a homloka. – Ismered a Pálma Panziót? Menjünk oda. – értetlenkedő pillantásomat látván hozzátette. – Majd mondom, hogy merre.
- Mondott neked valamit az az infó, hogy tetováltfejű? – érdeklődtem, miközben felhajtottam a sztrádára.
- Aha… a koma oszlopos Yoruba-klán tag. Félig japán, negyedrész török, negyedrész azt hiszem német…
- Igazi koprodukció…. – állapítottam meg kesernyésen. Will megsimogatta a combomat.
- Nem is tudtam, hogy van humorérzéked – elvigyorodott, bár szeme továbbra is komor maradt. – Hiányoztál… - váltott meghittebb hangra. – Nagyon.
- Jogos volt a felháborodásom – kötöttem az ebet a karóhoz, bár legszívesebben a nyakába ugrottam volna már. Két kézzel beletúrt a hajába.
- Ne kezdd megint, nagyon kérlek. Elcsesztem, igen… elcsesztem, mert nem számoltam azzal, hogy beléd szeretek… - ennek hallatán kicsit erősebben fékeztem a pirosnál. Hála az égnek nem tette szóvá. – Sosem hittem volna, hogy egy ilyen sznob, feminista…. Vaksi tyúk…
- Héhé! – küldtem felé egy gyilkos pillantást, aztán elmosolyodtam, hiszen csak hülyéskedett. – Én sem hittem volna, hogy egy vezetéshez analfabéta hímegyeddel hoz össze a sors… aki ráadásul úgy rúgkapál éjszakánként, hogy ha nem vigyáztam volna, kétszer kellett volna vesét cseréltetnem!
- Szólj, ha befejezted – dőlt hátra kényelmesen az ülésében, de láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet.
- Jól van, befejeztem – szusszantam. – Most merre?
- Balra – szólt a vérrel működő GPS-em. – Egész jól vezetsz Kaszás… - és nem bírta kihagyni!
- Kösz – sziszegtem.
- Hogy sikerült a kommandó?
- Öh…. Ööö jól….
- Na!
- Nem jött össze…
- Mert?
- Az egészségügyin találtak valamit, de erről nem akarok beszélni…
- Valami baj van? Ugye nem vagy beteg? – tisztára behergelte magát. – Jesszus, mi van? Mondd már el!
- Mondom, nem akarok róla beszélni – zártam le a témát, erre bedurcogott. Jellemző, pasik. De nem így akarom tudtatni vele a dolgot. – Ez lesz az? Szép hely – váltottam témát, mert jobbról megjelent a keresett Pálma Panzió képe.
- Mpf – hangzott a tömör válasz, amit igennek véltem. Én egészen jól mulattam a jeleneten, a sértődött arcon, amit Will vágott. Talán még nem visszafordíthatatlan a folyamat. Kiszálltam a kocsiból és a hátuljához mentem. Kinyitván előkaptam belőle egy sporttáskát.
- Mi ez, kismama készenléti-csomag? – gúnyolódott. Esküszöm rosszabb, mint egy gyerek!
- Öhh.. nem… - egy pillanatra azért kivert víz. – A készenléti stimmel. Mindig van a kocsimban váltás bugyi és egyéb… ha.. hát például az ilyen esetekre.
- Aha, na gyere – beslattyogott a recepcióra, ahol a kissé álmos tulaj fogadott minket.
- Egyágyasat, kétágyasat, emeleteságyasat…? - kezdett bele unottan, az első szava után éreztem, hogy ha tovább kell hallgatnom, bealszok tőle, ezért inkább szemügyre vettem a helyet.
Szinte azonnal sztornóztam előbbi kijelentésemet, miszerint „szép hely”… a maga módján biztos az volt, valamikor… Mitől lett ez „pálma”? Fogalmam sincs, de hogy egy darab növény sem volt, az tuti! Se fűszoknyás lányok… vagy valami, ami erre a névre jogosíthatta volna fel ezt a kócerájt. Inkább nem tettem szóvá, kedvesem így is eléggé durcás volt. Most már kezdtem félni a reakciójától, ha majd megtudja a „betegségemet”….
Pár perccel később engedelmesen battyogtam Will után a keskeny csigalépcsőn, fel a toronyszobáig. Micsoda romantika! Onnan helikopterből simán kilőhetnek minket… na ez meg paranoia…. Illedelmesen előre engedett az ajtóban, hangulatos kis szobába tévedtem. Hatalmas franciaággyal az ablak mellett…. kandalló és társai.
- Otthonos – csicseregtem. Will ledobta a bőröndömet az ágy mellé, ugyanis aranyos pasasként ő cipelte fel idáig. Nem szólt semmit, csak szétterült az ágyon. Ledobtam a cipőimet, kabátomat, és mellé heveredtem. – Ne duzzogj már… - cirógattam a mellkasát.
- Nem duzzogok – vágta rá sértődötten.
- De duzzogsz.
- Akkor duzzogok.
- Szeretnéd, ha elmondanám, miért nem sikerült a felvételi?
- Igen.
- Jól van – sóhajtottam, és feltérdeltem mellette. Megfogtam a kezét.
- Súlyos lehet, ha ilyen nehéz kibökni – morogta, aztán nagy nehezen rám nézett. – Nos? – erre most mit mondjak?! Hé Will, terhes vagyok… vagy: Gratulálok felcsináltál? Esetleg: drágám, elszámoltuk magunkat… ehhh… még sosem csináltam ilyet.
- William…
- Ajjajj – megböktem, belerombít itt nekem a nagy jelenetbe. – Naaaaa….
- Babát várok – nyögtem ki végül. Pillanatokig csak némán pislogott, onnan tudtam, hogy él, hogy hallottam a lélegzetvételeit. De ha megkérdezi, hogy „tőlem?!”, akkor tökön rúgom.
- Ez… ez… erre nem számítottam – és felült, megfogta mindkét kezemet, össze-vissza csókolgatta őket. – Ugye, nem csak emiatt jöttél vissza? – kérdezte rekedtes hangon. Akkor szokott ilyen lenni a hangja, mikor a jóhaver tesztoszteron sokasodik… és csak sokasodik… Válaszként egy díszpárna csapódott az arcába, pedig igenis logikus kérdés volt.
- Hülye – fűztem hozzá. Mikor lehámozta magáról a puha cuccost, már vigyorgott. Ettől megnyugodtam.
- Szép vagy.
- Te meg idióta.
- Imádlak.
- Én nem.
- Most az enyém leszel.
- Egy fenét – megcsiklandozott, így nem tudtam több elmés szót hozzávágni. Ismerte már testem erre érzékeny pontjait, s most ismét meg is találta őket. Mikor már könyörögtem, hogy hagyja abba, nagy nehezen elengedett, de még mindig szelíd erőszakkal az ágyra nyomott. Nem mondtunk semmit ezután, csak néztünk egymás szemébe.
▼▼▼
Csak a növekvő Hold fénye szolgáltatott némi derengést a szobára, a függönyöket nem húztuk be. Az acélkék selyemágyneműn gyönyörűen szikrázott az a kicsiny fény is, gyűrődésein meg-megbotolva. William karjai között feküdtem, fejem a mellkasán nyugtattam, ő gyengéden cirógatta a vállaimat.
- Nehogy megfázz – húzta feljebb a vékonyka takarómat a hátamon. Bágyadtan elmosolyodtam, kellemes fáradtság lett úrrá rajtam, megrészegültem a pasas közelségétől. – Szerinted hogy hívjuk majd?
- Mármint a babát? Lövésem sincs, ezen még nem gondolkoztam… - vallottam be őszintén.
- Ha kislány lesz, legyen Vesper.
- Vesper? – ízlelgettem a nevet. - Nem rossz… de miért pont Vesper?
- Így hívták az édesanyámat – mondta, s megpuszilta a homlokomat. Csak hívTÁK? Ilyenkor döbbenek rá, hogy milyen keveset is tudok Williamről… de nem baj, lesz időnk megismerni egymást.
- A hangzásából ítélve latin… eltaláltam?
- Igen, és azt jelenti, hogy „este”.
- Vesper Shore… rettegjetek pasik! – halkan nevettem. Azt hiszem, beleszerettem. Megőrülök, ha elveszítem. – És ha fiú lesz?
- Akkor természetesen William lesz…. Ifjabb William Shore, Sunbroke City legremekebb kiskölke!
- Miért? Ha lány lesz, nem lesz remek?
- Hupsz, elfeledkeztem az anyuka feminista mivoltáról. Természetesen az lesz. A mi fészekaljunk csak remek lehet!
- Fészekalj? Pff… - ismét nevettem. Jó lenne így maradni, a szeretett férfi karjaiban. Nyomasztó csend következett, valamit mondani akart… éreztem. Valami súlyosat.
- El kell tűnnöd innen, amíg ez a cirkusz véget nem ér.
- Sejtettem…
- És ellenkezni akarsz? Ne csináld…
- Érdemes lenne? Nem igazán. Csak féltelek, Téged. Nem magam, Téged. Legszívesebben mindenhová veled mennék…
- Ha ennek vége, ígérem még a WC-re is velem jöhetsz. – felhorkantam. – Jó, jó… nem hülyéskedem. – tette hozzá gyorsan. – Clare, ez veszélyesebb ügy, mint amilyennek látszik. A belügynek és a titkosszolgálatnak tucatnyi embere veszett már oda…. Nem ritkán a családjuk is. Én nem akarom, hogy bajod essen…
- Nem fog, Will… - bár én magam cseppet sem voltam ebben százasra biztos.
- Rejtőzz el egy időre, kérlek. Legalább miattad ne kelljen aggódnom! – szinte könyörgött a hangja. És tessék, máris el kell szakadnunk. Tudtam, hogy igaza van… jogosan kéri, amit kér, és jogosan fél…
- Rendben – sóhajtottam. De egyáltalán nem akarózott kiszakadnom az öleléséből. – És te innen hova tovább?
- Vissza az őrsre, Glockék képébe röhögök…. Na jó. Elég információm van a rajtaütéshez. Még az éjjel meg kell ezt ejtenünk, különben elpakolnak, és szanaszét szelelnek, bottal üthetjük a nyomukat. Fülembe jutott az infó, miszerint ma várnak egy igen nagy volumenű szállítmányt… Glock is ott lesz… Baez….
- Baez?! – hüledeztem. – A tulajdon parancsnokom is benne van?!
- Rajtad kívül mindenki benne van… - valahol a pince környékén keresgéltem az állam után, képletesen persze. Atya ég, és én ezt nem vettem észre? Hát komolyisten visszaadom a bizonyítványomat!
- Kicsim, itt vagy? – rángatott vissza a való világba kedvesem hangja. Kissé elmerengtem, vagy inkább rettentem? – El kell tűnnöd egy időre…próbálj meg az ő fejükkel gondolkodni…
- Igaz… - nyöszörögtem. Felültem, Willre néztem. – Hova menjek?
- Adok neked egy nevet… Jack Hick….
- Jó név – kotyogtam közbe.
- Ja, csak neki ne említsd, allergiás rá… szóval, keresd Jacket, ő tudni fogja, mit merre…
- És hol keressem ezt a Jacket?
- Platina Bevásárlóközpont. Rémlik? – bólintottam. – Na, emellett van egy parkolóház. Ötödik szint, B-szektor. Meg bírod jegyezni?
- Nem hülye vagyok, csak állapotos! – öltöttem ki a nyelvem.
- Jól van, na… tudom én. Ott fog várni rád… és ő majd elvisz egy biztonságos helyre.
- Honnan fogom megismerni?
- Ő már ismer téged.
- Igen? Ki az?
- Nem mondhatom el, majd meglátod. – ez a mondat akár egy filmbe is beleillett volna. Tisztára úgy éreztem magam, mint valami akciófilm hősnője… csak itt bizonytalan a happy end.
Figyeltem William alakját a pattogó tűz fényében, a robosztus lángnyelvek csaknem óriássá nagyították az árnyékát. Nem is tudtam, hogy ennyire feltalálja magát a tűzgyújtás terén is. Mennyi mindent nem tudok róla, néha már ijesztő. Én még mindig az ágyban feküdtem, úgy egyeztünk meg, hogy csak hajnali három körül indulok el a parkolóházba. Ekkor fél kettő volt. William taxit hívott, hogy én mehessek majd a saját kocsimmal. Ismeretlen szorongás markolászta, kaparta a szívemet, akkor még nem tudtam, mi lehet ez. Utoljára a nagypapám halála előtt éreztem ilyesmit, de ez most biztos nem az! Nem, nem és nem! Túlzásba viszem az aggódást…
|
