Az egész a bombatámadással kezdődött.
Szőnyegbombázás. Felvillanó fények, pulzáló villogás, hangrobbanás, vijjog, vijjog a légiriadó-sziréna, egyetlen sikollyá egyesül a káosz vonyítása, érzem, ahogy a szívem is remeg, reszket együtt a testemmel – csak a szagok nem stimmelnek.
Se füst, se égett hús, se kőtörmelék, sem halálbűz, nem… tisztaságillatot éreztem, no nem azt a steril mosószereset, hanem igazi tisztaságot, szappan, frissen mosott és gondosan kivasalt ruhák illatát, ebbe vegyült a leheletfinom, mégis intenzív, friss kölni aromája, hűvös, férfias, de akkor mi ez a forróság…
Felnyitottam fél szememet. Atombomba! Berobbant a fény a behúzott függöny résén át, repeszgránát-szilánkok záporoztak a fejemre, a barátságtalan kárpit pedig röhögött rajtam.
Izland. Ez Izland háza. Egy cipő az ablakpárkányon. Karácsony. Nem, még advent. Harmadik hét. Az öröm gyertyája. Együtt gyújtottuk meg a lángot. És… pillantásom végigfutott a padlón. Üvegek szanaszét. Flörtölve végigmértem egy üres Finlandiát.
Ez van, no.
Dánia félreismerhetetlen horkolását hallottam a lépcső felől, megpróbáltam odafordulni. Elgémberedett nyakam sajgott, a fejemben már tankok masíroztak, és parádéval ünnepelték az alkohol győzelmét.
Én-vodka 133456: 12667. Ez csak a csata…
Döbbenten szembesültem azzal a ténnyel, hogy Svédország a mellkasomon hever. Ledermedtem, és mozdulni sem mertem.
Rettenetesen éber alvó.
Én is az vagyok, amióta bámul alvás közben.
Már egy jó ideje megosztjuk a párnánkat, de az enyém kellemes fél-másfél méteres távolságra szokott lenni az övétől, a testi valómmal egyetemben, mozizás közben két popcornbödön is befér közénk…
Ó, a nadrágom. Csudába! Rajtam van? Rajtam van.
Ez megnyugtatott.
Ott feküdt rajtam, egy klasszikusan ikeás, kedvezményes kanapén nyúltunk ki. A szemem sarkából úgy tűnt, Norvégia lába lóg le a dohányzóasztalról, szóval mi jártunk jobban.
Vagy nem.
Svédország szemüvegben aludt el. Csinál ilyet, de csak ha tervezésbe, megfeszített munkába vagy Dánia legújabb moziremekébe alszik bele, amúgy a lefekvési ceremóniájának kész liturgiája van, és Su soha – értitek? soha! – nem szunnyadna el egy kanapén, ruhástul, rajtam.
Ez persze egy kicsit félreérthető.
Óvatosan levettem a szemüvegét. Megrebbent a szemhéja, szimatolt egy sértettet, de nem kelt fel.
Akrobatikusan a karfánál lévő bútorra tettem – aztán óvatosan szorult helyzetemre koncentráltam.
Nehéz volt, ami azt illeti. Ki tudtam volna húzódni alóla, de a lábaink teljesen összegabalyodtak.
Próbáltam egy futó pillantással felmérni a helyzet komolyságát, s akkor vettem észre, hogy Su inge tárva-nyitva.
Pánikroham keretében igyekeztem visszaidézni a tegnap foszlányait, a békés családi karácsonyváró imától az idilli részegeskedésig.
Arra emlékszem, amikor kimentünk és fetrengtünk a hóban. Az volt… hajnal négykor. Izland el is aludt ott, behoztuk, mi is elég tompák voltunk…
Suval még leültünk megnézni egy filmet, fogalmam sincs, miről szólt…
Ez lesz az. A kékes fény a szemem sarkából. Az üres képernyő világítása.
Elaludtunk közben. Su inge vizes volt, talán… akart vele valamit.
Az alkohol keserű utóíze a számban.
Hány óra lehet? Dél körül… ki kel föl kaját csin… úristen! Ki kel föl előbb, és talál minket ilyen pozitúrában?!
Jól van, nyugalom.
Talán fel kéne ébresztenem.
Nem, nem, nem, ó nem.
Ahhoz még túl fiatal vagyok, és az öngyilkosság bűn.
Az övcsatja különösen nyomta a szeméremcsontomat. Ez határozottan kellemetlenül érintett.
Érintett.
Ó, Jézusom.
A slicce…
Ne, semmi gáz, amíg fel van húzva, nem baj, az se, hogy… pár milliméter sincs köztünk… ott lent…
A combja forrón simult a combomnak. Még az ingemen és mellényemen át is éreztem, mennyire forró meztelen bőre.
Félig átkarolt, az ajkai a nyakamnál, a lélegzetét éreztem az arcomon, a szívdobogását a mellkasomon.
Behajlítottam a lábujjaimat.
Suu, mássz le innen…
(Mellkas.)
- Hahó… Su… - próbálkoztam erőtlenül.
- A sípszó után hagyjon üzenetet… - motyogta, aztán visszazuhant önkívületébe.
Most mit mondjak? „Bocs, Su, de homoerotikusan fekszel rajtam?”
A helyzetet súlyosbította, hogy valami keményet éreztem a medencémnek feszülni. Ó, nem. Nem-nem-nem, te kis huncut. Kelj fel. Úristen…
Ahogy próbáltam lehengeríteni magamról, finoman és hiábavalóan, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Persze.
Ez csak a mobilja a zsebében.
Nokia 3610 Fold, viszonylag régi gyártmány. Merev. Mindig rá akartam sózni egy modernebb készüléket, az N900 rideg eleganciáját példának okáért konkrétan ő ihlette. Kész demonstrációt szerveztem neki, amíg a nappali közepén próbálta volna összeszögelni az asztalt meg a lábát, amikor fél órás intenzív erőfeszítésem után közölte, hogy neki nem kell, hogy a telefon bevásároljon helyette, költögesse reggel és dokumentumfilmet készítsen az életéről, elég, ha én fel tudom hívni, ha pácban vagyok, és tud ordítozni rajta a főnökével, a legmodernebb kiegészítő pedig, amit igényel, az a headset, hogy vezetés közben ne kényszerüljön a lábával kormányozni, mint Dánia, egyik kezében sör, másikban mobil, rajta napszemüveg, nyomában tömegkatasztrófa. Ezután olyan erősen bemosott a szögnek a kalapáccsal, hogy az asztal lába végigrepedt, nekem meg összetört a szívem.
Legalábbis pocsékul éreztem magam.
Mint most. Az ingzsebében lévő cigis doboza is nyomott. Rettegtem, hogy el fognak törni a szálak. Most próbáljam meg kicsórni őket…? Felkel, és azzal a lendülettel eltöri a kezem. Lásd Dánia, emlékeim szerint a múltkori óta nem bírja rendesen átfogni az üveg nyakát, és tegnap is hisztizett miatta.
- Su… - simogattam meg az arcát. Ellenállhatatlan ingert éreztem egy nagyi-féle csipkedésre, de a „Drágán add az életed” főcímdala és üzenete kezdett szólni a fejemben.
Mindenesetre és mindnyájunknak fel kéne kelni, gondoltam. Olyan megdöbbentően puha a bőre. Nem az a pihepuha, mint Hanatamago egésze mondjuk, hanem olyan simis. Ez persze hülyén hangzik.
- Mmnh – közölte, és megcsókolt.
Hangsúlyozzam, hogy váratlanul ért?
Nem lesmárolt, persze. A szája a szájamon, a nyelvével épp hogy csak megsimította az ajkaimat. Be sem csuktam a szemem. Lesokkoltam.
Elhajolt.
És nem tehetek róla, de sikítani kezdtem.
Komolyan, a meglepődéstől. Mert rossznak nem volt rossz, sőt, megdöbbentően… na.
- Uwááá! – ordítottam tehát, lelöktem magamról, és a lábaimat felhúzva menekültem a karfára, ő csodálkozva, elvarázsoltan nézett rám.
Sorozatos döngés és üvöltés tudatta velünk, hogy Dánia felriadván llezakózott a lépcsőn, és elterült a parkettán.
Norvégia gyilkos indulattal ugrott fel a dohányzóasztalról, magával sodorva és elpusztítva a csurig csordult hamutartót.
Egy ajtó kivágódott, és egy morcos-kócos Izland szédelgett elő.
- Mi folyik itt?
- Tinót megölik! – sápítozott Dánia, és félmeztelenül a mentségemre sietett, rámvetve magát. – Jól vagy!?
- Göhh!
- Te vadállat! – sziszegte, ahogy engem dajkált, és undorodva végigmérte Svédországot. – Mit műveltél vele? He?
Svédország csak kábultan megrázta a fejét, és tátogott valamit.
Emlékszem, ahogy mentünk haza, a headsetjén egy enteriőr kiállításról dumált valakivel angolul.
Szakadt a hó, lusta nyikorgással söpörte félre az ablaktörlő. Megpróbáltam úgy tenni, mintha aludnék.
Repülőtér. Becsekkolás.
Mérföldek…
Otthon felakasztottuk a kabátjainkat. Hanatamago elénk futott, felugrált rám. Gépiesen simogattam, az ölemben vittem a nappaliba.
Azt nem tudom, miért sírtam.
Talán Su helyett. Ez volt az érzésem.
Hallottam, hogy rámol valamit az emeleten, aztán két böhöm bőrönddel megállt a bejáratban, és sokáig nem szóltunk semmit.
Nyelt egyet, ahogy a hosszabb monológjai előtt szokott, de végül csak annyit mondott:
- Jobb lenne, ha hazamennél.
- De hiszen itt lakom! – vágtam rá. Nagyon megdöbbentett, és megint sírni kezdtem. Itt, veled, zakatolt a fejemben.
- A lakásod… a hazádban…
- Nem érdekel!
- Biztonságos’bb.
Nem tudtam, mire céloz. Megingott a lábam alatt a talaj, a lámpa lassan himbálózni kezdett, elveszítettem az egyensúlyomat, a földre estem. Csak állt az ajtóban, és figyelte, ahogy a térdeimre hajtom a fejemet és zokogok.
Földrengés.
Ahogy már a földje is menekül az én földemtől.
- Ne csináld ezt, Su! Su, hagyd abba! Most… most azonnal! Nem… nem vagy normális!
- Nem tudt’m vigyázni rád… - motyogta.
A remegő bútorok zakatolásba torzuló zaja, a hisztérikus lélegzetvételem.
- Álmomban ott voltál, épp mint ébren… azt hittem, csak álmodtam… a… karjaimban, te, és ’n…
- Megcsókoltál, igen! Véletlen volt, ennyi, felejtsük el!
- Nem véletlen. Nem… tudom elfelejteni. Jobb lenne, ha…
Talpra ugrottam,és rohanni kezdtem felé.
Tiszta erőből, teljes erőmből.
Úgy éreztem, meg kell tennem, mielőtt az ő földrésze végleg elcsúszik az enyémtől.
Mielőtt a kezembe nyomja azokat a bőröndöket, és felrak egy vonatra.
A házam a saját országomban egy igazán helyes kis kastély, és mindig rend van, de nincs ott a fogkeféje a fogkefetartómban, a borotvája a fürdőszobaszekrény második polcán, nem forgácsos a szőnyeg, nem lepik el vázlatok, vonalzók, ceruzacsonkok és radírgalacsinok a dőlt támlás íróasztalt, és amikor reggel leülök ott meginni egy kakaót, az nem olyan, mint amilyet ő csinál nekem, tudom is én, már hány éve.
Nincs ott a bögréje az én bögrém mellett, és a cipője a cipőm mellett, és nem az ő ruhái mellől akasztom ki az én ruháimat, és én… én így nem tudok élni.
Néha egy hétvégébe is belebolondulok, hogyan akarhatja, hogy most elmenjek?
Miért nem érti?
Miért, miért?
Nekiestem, és ököllel vertem a mellkasába, a fejemet a vállába fúrva.
Fájt.
Meg akart ölni.
Igen…
- Mert nélküled… az… az a halál…
Én nem ismertem a magányt, amíg meg nem ismertem, milyen veled lenni, és aztán elszakadni tőled – és én ezt nem hagyom!
Lábujjhegyre álltam, erősen nyújtózkodtam, a nyakába csimpaszkodtam, és megcsókoltam.
Hát, mit is mondhatnék? Meg kellett tennem – és meg is akartam tenni.
Azt kell mondjam, még soha senkit nem csókoltam meg.
Persze eszembe jutott néha, hogy vajon hogyan kell. Évszázadokon át gondolkoztam rajta, a testem meg tessék, tudja magától.
Rettenetesen kínos volt. Ha a földrengés fölerősödik, legalább a fejünkre omlik a ház, bár mivel Su építette, ez nem volt valami valószínű.
És hihetetlenül jó volt. Éreztem, ahogy a forróság szétárad a testemben. Hogy így, szavak nélkül, át tudom neki adni a dühömet, a bánatomat, a csalódottságomat, a félelmemet, és a… szeretetemet.
A szerelmemet.
A szerelmek nem azért vannak, hogy beteljesüljenek.
Nem is azért vannak, hogy jó legyen.
Azt értem, miért szeret egymásba egy fiú meg egy lány. Lesz egy kis apróság a partiból. vagy több. Egy egész pereputty.
Én hiába szeretem Sut, nekünk nem lesz olyan igazi családunk soha, amit mindig akartam.
Persze lett egy kutyánk, és Petert is örökbe fogadtuk, de néha, ahogy vele sétáltam, és láttam az ölelkező párokat, meg a babakocsis anyukákat, meg ahogy óvodák mellett haladtunk el, rettenetesen szomorú lettem.
Fogalmam sincs, hogyan kell utódot nemzeni. Arról persze vannak elképzeléseim, szeretkezni hogy kell.
Két férfi között, két ország között annyira céltalan és hiábavaló volt ez az egész szerelem dolog.
Nekem jók voltak a dolgok úgy, ahogy voltak.
És… bele sem gondoltam, neki ez mennyire fáj.
Visszakarolt, visszacsókolt.
Finoman… lágyan… kényeztetőn, puhán.
Mindig visszafogta magát, amikor velem volt.
Mindig csak velem törődött, csak engem szolgált ki, csak az én érdekeimet tartotta szem előtt.
És szenvedett közben, és magányos volt, elárulta, elmesélte az ölelés, amivel most magához vont.
És vágyott rám, kellettem neki, mondta a csókja.
Nekem jó volt minden, úgy, ahogy volt: rosszul. Félbehagyottan.
Ő gyűlölte a félkész dolgokat.
Én megelégedtem velük.
De ezzel a szituációval nem érem be tovább.
A szemébe nézek, és tisztázom vele.
Elmondom, mit érzek.
Persze előbb rákérdezek, hogy szerelem-e az, hogy nem vagyok hajlandó nélküle élni, és csak rá gondolok, meg ilyenek, mert nehéz is lenne másra gondolni, tekintve, hogy ő van velem folyton. Meg igen, gyönyörű volt, de erről nem én tehetek (vagy a szerelmem), hanem az, hogy így lett teremtve, és arról sem én tehetek, hogy… na nem mondanám, hogy kellemes társaság, de piszkosul hiányzik, ha nem érezhetem a közelségét.
A közelségét lehetett érezni, akkor is, ha nem is hallottam, nem is láttam, de tudtam, hogy itt van a házban, és ez mindig megnyugtatott.
Bár alapvetően nem a „nyugalom” szó jut eszembe róla gyorskapcsolással.
- T… Tino?
- Berwald – őrült furcsa volt kimondani ezt a nevét. Éreztem, hogy el is pirulok. Ez azért olyan bizalmas, csak úgy keresztnéven címezni egymást.
Nem is tudom, miért gondolkozom azon, mi bizalmas és mi nem, amikor az imént csókolóztunk.
Az ő arca is vörös volt, és nagyon finoman eltolt magától. Hála Istennek nem kellett mondanunk semmit, mert csöngettek. Szinte versenyt futottunk az ajtóig. Peter érkezett.
A karácsonyi szünetben mindig meglátogat minket, általában csak pár napra, mert különben jégkockává fagy és Anglia felaprítja koktélra valónak, ahogy megfogalmazta.
Kifejezetten nehezményezte azt, ahogy Suval a radiátorral bánunk – az igazat megvallva, én mindig úgy voltam vele, hogy a radiátor arra való, hogy az ember különböző dolgokat tároljon rajta,a hideg elleni találmány neve pedig „még egy pulóver”.
- Megfagyok! – ordította boldogan az arcunkba, és berugdosta a bőröndjeit. – Egy percet sem bírtam tovább Arthur mellett. Baj, hogy korábban jöttem?
- Annyira örülök, hogy itt vagy! – csaptam össze a kezem. Valamiért mindig egy terccel magasabb hangon beszéltem vele.
Anyuka.
Szerettem volna, ha neki normális családja van.
Egész délután csak vele játszottam. Számítógépes játékokat, meg Hanatamagót kergettük a szobában, meg dióinváziót rendeztünk, meg bújócskáztunk, és utána segített nekünk vacsorát csinálni.
Nem kellett gondolnom semmire.
Következményekre. A jövőre. A félelmeimre. A kilátástalanságomra.
Fogalmam sem volt, hogyan tovább, hogy mi ez az egész.
Peter megérkezett, és minden olyan volt, mint régen, ugyanolyan boldog.
Elparancsoltam tusolni, ráhúztam a pizsamáját és biztosítottam róla, hogy ha most minden éjjel este tíz előtt ágyban van, akkor a Mikulás elhozza neki azt a dobkészletet, amivel Angliát akarta bosszantani. Su bejött, hogy mesét mondjon neki, addig én is elosonhattam fürdeni.
A zuhany alatt sajnos kettesben maradtam a gondolataimmal.
Az a helyzet, hogy mindig zuhanyzás közben támadnak a legjobb ötleteim, így volt is ott egy alkoholos filc, amivel az ilyenkor támadt lángideáimat gyorsan felvéstem a falra, de azt már csak nem véshettem fel, hogy „odaadó feleség leszek.”
Szerettem volna magam mellett tartani Sut. Attól, hogy elhagy, még jobban megrémültem, mint attól, hogy velem van. Marasztalni akartam, magamhoz kötni újra, megtalálni azt a régi békét és biztonságot, amihez talán egy délutánig, egy hétig visszatérhetünk, de mi lesz, ha Peter hazatér?
Biztosítanom kell a bizonytalan érzéseimről. Fegyvereim: alsónadrág, szaténpizsama. Valóban úgy öltöztem fel, mint aki a csatatérre megy.
Nyerni kell. Győzni kell. Áldozatokat kell hozni. Meg kell halni.
Bemásztam a paplan alá.
Egyáltalán nem akartam belegondolni abba, ami egyre nyilvánvalóbban közeledett, nyikorgó-nyikorgó hajópadló Su pucér talpa alatt.
Pucér…
Az államig húztam a takarót, és nyeltem egyet. Ahogy benyitott, finom fénysáv szökött be a folyosóról, amíg fejbe nem vágta a villanykapcsolót. Beosont kék pizsamában, láthatólag őrülten igyekezett, hogy fel ne ébresszen.
Tényleg! Ha-ha, én alszom. Nem vagyok itt…
Kioldotta háziköntöse övét, felakasztotta egy fogasra, a szemüvegét a tokjába tette, a tokot az éjjeliszekrényre. Sandán rám pislogott, és nagyon halkan sóhajtott. Felborzolta a haját, és bemászott mellém.
Olyan kis esetlennek tűnt. És látványosan őrült kényelmetlenül érezte magát.
Igazából sajnáltam.
A pilláim alól lestem ezüst világban fürdő alakját. Lélegzetelállítóan szép volt, néha már azt hittem, hozzászoktam, de mégis mindig újra és újra megdöbbentet, milyen gyönyörű ilyenkor, mennyire... Svédország.
Svédország, na.
- Su…
Hirtelen felnyitotta a szemét, aggódó-kéken nézett rám és kétségbeesetten kapaszkodott a takaróba. Azt hiszem, ha elkezdtem volna vele ordítani, hogy „Katona! Maga ma nem alhat!” akkor csak annyit bírt volna felelni, hogy „Igenis!”, amilyen sokkos állapotba került.
Amúgy sem az alvásra szántam ezt az éjszakát.
Felkönyököltem a vánkosomra.
- Nem… bújsz közelebb?
- Hm – közölte, és teljes egy centimétert haladt felém. Arcáról lerítt, hogy feltételezése szerint ezt valaminő kényelmi okokból kérem tőle.
- Karolj át… - suttogtam.
Hirtelen láttam magamat bíbor koktélruhában a Romantica adón, ahogy ezt búgom három bor után, és Romano üvölt velem a kamera túloldaláról, hogy „több érzéssel!”.
Átölelt, mint amikor frissen szöktünk, és nagyon fáztam, és nagyon féltem.
Azért egy jó emlék volt, és mindig mosolyognom kellett, ha visszagondoltam rá.
Most is mosolyogtam, bájosan, gyermekien, idiótán.
Idióta vagyok! Hiszen addig már akkor eljutottunk, ez semmi! Nulla, nyista!
Gyerünk, tigris!
Gyerünk!
Gepárd! Leopárd!
Valahogy egyik macskafajtával sem bírtam azonosulni.
Ez az alak itt készen áll arra, hogy ennyiben maradjunk, mint egy búcsúajándékként, aludjunk úgy, ahogy először aludtunk együtt, aludjunk úgy utoljára, aztán viszont látásra…
Ó, nem.
Előrehajoltam. Elsőnek meg akartam csókolni, de azon is túl voltunk már. Megfogtam a pizsamája gallérját, kicsit lejjebb húztam, és a nyakába csókoltam.
Hát jó. Mire is számítottam? Egyszerűen ez jutott eszembe. Olyan szép nyaka volt, és olyan tüntetően ádámcsutkáig gombolta magát folyton, hogy esélyem se legyen gyönyörködni benne.
A fenét gondoltam, hogy pont az erogén zónáját fogom ki!
Mindig is úgy gondoltam, hogy a csuklójára érzékeny.
Oké, egy kicsit bele is haraptam, igazán csak egy kicsit, mert nyakas akciót őszintén szólva még csak vámpírfilmben láttam, az ujjaim közül, dermedt rémülettel.
Felnyögött, de olyan hangon, hogy… hogy hihetetlen forróság támadt bennem, o…onnan kiindulva, mindenütt. Az ujjai a hátamba vájtak, végigbizsergett a gerincem. Persze akkor kellett volna leállni, de én ehelyett bepróbálkoztam egy egészen óvatos nyakvégignyalással, a plusz tizennyolcas karika vészjóslóan villogott a sarokban.
Éreztem a kezét a vállamon, mintha el akarna tolni. Na azt lesheti, mikor hagyom magam. Most már nincs visszaút. Tőlem nem szabadulsz meg egykönnyen!
Az arca az arcomnak simult, ahogy lehajolt, és az ajkait végighúzta az államon.
Woaahh.
Valahogy eltompult minden hang, annál is kínosabb volt, hogy az újkeltű némaságban hallottam, hogy most meg én sóhajtok fel, de úgy, hogy nem ismertem magamra. Mint egy tapasztalt ribanc, nem mint szűzfiú a nászéjszakáján. A szűzfiúk pihegnek, nem?
És a szűzfiúk nem húzzák magukhoz közelebb a pasijukat, akiknek a keze nem csusszan az ő legsajátabb pizsamafelsőjük alá, hogy a hátukat simogassa, amíg finom puszit lehelnek a szemhéjukra, és aztán csókban forrnak össze, és üzenem minden szűzfiúnak, hogy nem hengerednek a hátukra célzatos terpeszben, és gördítik ezzel egyúttal magukra a kedvesüket!
Szóval nem így kell csinálni.
A szuszogásunk, a lélegzetvételeink, a sóhajaink, a nyögéseink.
A keze. A testem.
Pírban égett az arcom, erősen kapaszkodtam a vállába, ahogy megmutatta, hogyan is csinálja egy profi azt a bizonyos nyakas akciót…
A csípőm magától kezdett el mozogni (mentségemre szolgáljon), zihálva hullámzott az egész testem, a hajam a homlokomra tapadt.
Bár az elhatározásom és a terveim arra sarkalltak, hogy hajtsam őt még tovább és tovább, egyszerűen jó volt minden úgy, ahogy volt, és különben is elveszítettem a gondolataim.
Semmire sem bírtam gondolni. Minden olyan hihetetlenül… kék volt.
A tűz lángja ott a legforróbb, ahol kék.
Körübelül csak az érzékszerveim maradtak belőlem, és látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés, minden csak róla, róla szólt.
Egyébként kíváncsi vagyok, az agyam hova megy ilyenkor, de azt tudom, hogy egyedül csámborog el, mert Su agya, az ott maradt. Kissé lázasan, felajzva meg minden, de határozottan létezett, amikor elhúzódott, és fölöttem térdelve, izzadt fürtjeit hátrasimítva „akarod?” arccal nézett le rám, én pedig bólintottam és nyúltam felé, húztam volna vissza, leszedni róla a nyamvadt ruháit, erre meg nem elmászott?
Egészen konkrétan lemászott rólam, és az ablaknak dőlt.
Igazából akkor már élt bennem a rozsomák, és készen álltam rá, hogy egy vetődéssel visszarángassam az ágyba, amikor kétségbeesetten kopácsoltak az ajtón.
- Engedjetek be! – sírta Peter, Su rámpillantott, aztán indult beengedni a kölyköt.
„Tyűűűűhaaaztamindenit”, gondoltam guvadt szemekkel, és felhúztam a lábaimat.
Most utál? Riherongynak hall? Vagy hallotta, hogy Peter jön? Vagy…
Vagy pontosan tudta, hogy innen már nincs megállás.
Belémhasított, hogy én tényleg lefeküdtem volna vele.
Ennyi év után, egyetlen éjszaka.
Hogy marasztaljam.
És csodálatos lett volna, de mi jön utána?
- Peter! – tártam ki a karjaimat kis híján zokogva, és kis híján megvallottam a nyakamba röppenő gyereknek, hogy én egy ormótlan nagy hülye vagyok.
- Félek a mesétől, amit Svédország mondott! – hüppögte a vállamba, aztán döbbenten elhallgatott. – Neked is tiszta Svédország illatod van.
- Elfogyott az én tusfürdőm, az övét használtam – vigyorogtam rá széltében-hosszában, Su pedig riadt döbbenettel meredt rám. Egy szemforgatással elmagyaráztam neki, hogy nem kell megijednie, ott azért még nem tartunk. – Melyik mesét mondta el neked?
- A Brun, a rablót – mászott be mellém Peter, és Su is behúzódott tőlünk fél méterre.
- Úristen! – nyögtem.
Hát pont azt! Amikor a rabló az erdőbe csalja a leányt, ahol tizenöt hajadonnal végzett már, de ő a szüzessége védelmében aranyfonataival lekötözi, majd késével megöli a gazt! Az északi hegyeken már három férfi tetemét mossa az eső…
Nekem is így kéne tennem?
Növesszem meg a hajamat?
Ragadjak vajazókést?
A szüzesség egy nagyon, nagyon fontos dolog, épp ezért terveztem úgy mindig is, hogy ha egyszer netalántán valakinek odaadom, akkor az olyasvalaki lesz, aki számomra a leges-legfontosabb az egész világon.
Ugye, Su…?
- Mi lenne, ha énekelnék neked a Kalevalából? – vetettem fel mentőötletként.
Igazán szerettem az énekeket, ezért is alkottam a nyelvemet olyan szépen szólóra, és nagy örömömre szolgált dallamot koholni mind a több száz oldalra, amit nemzetemnek fiai írtak a romantika nacionális felbuzdulásában. Úgy megszerettem Vejnemöjnent, hogy még a nevét is fölvettem, amikor arra került sor, hogy polgári neveket válasszunk; próbáltam Petert is megismertetni egyszer kulturális örökségemmel. Előadásomat azzal értékelte, hogy „te egyszer tényleg elhitted, hogy úgy lett a világ, hogy a kacsa a vizinyanya térdére petézett?”
Azóta nem próbálkoztam kultúrát verni belé, de most úgy éreztem, eljött az idő.
- Hát akkor legalább tuti elaludnék – fintorgott, majd boldogan fordult az ággyal szemben lévő házimozi rendszer felé (amin én speciel a holnapi ruhámat tartottam összehajtva, meg fotóalbumokat stócban). – Nézzünk valami DVD-t!
Úgy tűnt, mintha Su javasolni akarna egy filmet, de idejében meggondolta magát.
Szóval beraktam a Mumindalent.
Su egy darabig olvasgatott, aztán inkább elmenekült. Aggódtam, hogy hol lehet, mit csinálhat, de valahányszor elkalandoztam, Peter egy lelkes kommenttel visszatérített a múminok világába, amíg mindketten álomba nem zuhantunk.
Arra keltem, hogy Su matat valamit a lejátszónál. Úgy tűnt, már vége a shownak, és sosem fogom megtudni, hogy hatvanötödszöri nézésre megváltozik-e a sztori vége.
- Su…? – motyogtam álmosan, és megdörgöltem a szemem. Peter végtagjait szétvetve, egészséges szuszogással és halk csámcsogással szendergett.
Su betette a lemezt a tartójába, kinyomta a televíziót, és kicsit zavartan topogott, aztán a halk hóesést kezdte kémlelni.
Nagy sokára, a karját dörzsölgetve megszólalt, az ablakhoz intézve mondandóját.
- ’Tod… én… nem sürgetlek. Nem várom el tőled, amíg nem állsz készen rá…
- Mire? – nyögtem végtelen kínomban, és egy törtmásodperccel kérésem után le is esett, mire célzott.
A felvilágosításra kényszerülő atya sokkos, rémült arcával meredt rám.
Zavartan rázni kezdtem a csuklómat.
- Ugyan, hagyjuk, feküdj le velem! Mellém! Mellém! Peter mellé! He! Hehe!
Felvonta a szemöldökét, és egy „hát ez ciki” vigyorral az arcán betársult családi fészkünkbe.
Tudtam, hogy csak Hanatamago hiányzik, aki viszont besurrant a nyitva felejtett ajtón, és Su lábához gömbölyödött.
Titokban azért megfogtuk egymás kezét. Mármint Suval. Összekulcsolt ujjakkal próbáltunk elaludni, de azt hiszem, mindkettőnknek csak a hogyan tovább című kérdésen zakatolt az agya.
Nekem pontos elképzeléseim voltak a jövőről, kérem szépen. A jövőnkről.
Szilveszterkor betermelek egy olyan alkoholmennyiséget, melynek hatására Su meg mert csókolni végre; és amikor ez megvan, akkor én meg jól elmondom neki, egyenesen a szemébe nézve, hogy felőlem…oké.
|
