Hogy rózsáim színe mögött meglátod-e a vér színét? Forradalmakra alvadt dicsőségem. Hervadó liliomok és büszke tartású íriszek közt járok. Azt hiszem, győztem. Azt hiszem...
Még az Istent is legyőztem, emlékszel?
Emlékszel, ahogy féken tartottam a poklokat?
Eljött a tavasz és sosem múlt el. Fullasztó illat elől a tengerhez menekültem. Te jutottál eszembe. Olyan hiábavaló köztünk a távolság.
Olyan... értelmetlen.
Az ég vizeit a szemeim kékjébe zárom. Te lehunytad a zöld termőföldeket.
Emlékszel, milyenek voltak érintetlenül?
Emlékszel, milyen voltam érintetlenül?
Én már nem, és azt hiszem, többé te sem.
Nem tudom, mi történt, lassan körbefordulok. Folyik a Szajna, folyik a Temze, és azt hiszem, az ellenkező irányba.
Kőcsipkébe zártam vallomásaim.
Eszedbe jutok még, ha házaimra nézel?
Mit raboltunk el egymástól?
Mi volt az az elpusztíthatatlan erő, mellyel száz évig hadakoztunk?
Egymással szemben. Akkor még szemben álltunk.
Ma már sehol sem vagy.
Sem te, sem az eső...
Elragadtad a fellegeket.
Elragadtad a Mennyeket.
Egy freskóban maradt meg templomaim falán.
Téged egy ereklyetartóban őriztelek.
Valamiért megrepedt.
Valamiért a földre zuhant minden.
Úgy lett volna jó, ha csak te vagy és én.
Mert akit közösen teremtettünk, te és én, elragadott tőlem.
|
