A régi könyvek édes illata, kesernyés, fekete tinta, keserű sorok a fehér papír nyugalmán. A nyitott verandaajtón ősz és elmúlás szele oson be, a kertünkben nyíló körtefa levelei felzizegnek. Bíboran lebben meg a könnyű függöny, a papírok felszállnak az asztalról, pörögnek a levegőben, a csillár felé szállnak, a szőnyegre hullnak, a mahagóni bútorokra esnek. Leteszem a pennám a tintatartó mellé, sóhajtva lehajolok, hogy összeszedjem kéziratom szétszórt darabjait.
A folyosók márványán csattogó lépteid zaja, kiáltásod gyermeki hangodon:
- Anglia, Anglia, Anglia!
Abban a szerencsés helyzetben van részem, hogy erre beverem a fejem, tekintve, hogy az íróasztalom alatt kúszva vadászom művemet. Belépsz a szobába, és bűvölten állsz meg a szálló lapok között.
- Csukd be az ajtót Amerika, a huz… au!
- Megint írtál, Anglia? – kapod el az egyik lapot. – Jaj, de jó! Majd felolvasod? Ebben is vannak lovagok és tündérek és sárkányok?
- Van benne minden – kászálódok elő.
- De kócos lettél! – kacagsz fel. – Na, hadd segítsek.
Tűröm, hogy lenyomj karosszékembe, és kis ujjaiddal kifésüld a hajam.
- Héé, ne húzd!
- Ebédhez nem olvasol fel belőle? Nem bírom ki estig! Kérlek, Anglia, kérlek, kérlek, kérlek!
- Talán – somolygok. – Tudod, ha művelt fiú akarsz lenni, lassan már saját magadnak kell olvasnod.
- De az lassú, és én a te hangodon szeretem – fészkelődsz az ölembe, a mellkasomra hajtod a fejed. Puhán megsimogatom a buksid. Érzem kicsi szíved gyors dobogását. – Egyébként azt a mesekönyvet, amit Franciaország bácsitól kaptam, azt, azt elolvastam, teljesen egyedül.
Lesokkolok.
- Miféle mesekönyvet kaptál te Francis-tól?
- Királynőset!
- Valahonnan sejtettem – dörmögöm sötéten, és jubileumi módon kétszázezredszerre is megfogadom, hogy kicsinálom azt a perverz idiótát.
- A Hamupipőkés a kedvencem!
- Ah, hogy az – könnyebbülök meg. – Az tényleg nem is olyan rossz, már úgy ahhoz képest…
Ez régen volt. Régebben. Követlek, ahogy most mész fel azon a lépcsőn, ahol régen annyit rohangásztál, boldogan, nevetve.
Felnőttél.
Lenéztem.
Vagy… nem.
- Elhagytad fél pár vasalt orrú katonai bakancsodat.
Hátraperdültél, lábujjaid rémülten megmozgattad csillagos zoknidban.
Győzedelmesen felemeltemen a cipellőt fűzőjénél fogva, lassan forgott körbe. Nevetnem kellett, ahogy elpirultál.
- Hoppá – motyogtad.
Fejemet rázva felbaktattam utánad, és eléd térdeltem.
- Dugd a lábad… úgy. Hát ez teljességgel elképesztő, hogy továbbra sem tudsz cipőt kötni.
- Pedig tudok.
- Hát persze, Hamupipőke.
Leguggoltál hozzám. Felnéztem, értetlen arccal, te magabiztosan mosolyogtál.
Aztán ugyanolyan váratlanul történt, mint az élet legszebb eseményei, ahogy finoman az állam alá nyúltál, és közel hajoltál, egyre közelebb, aztán megcsókoltál.
Valószínűtlenül idióta szituáció volt, annyira meglepett, mégis, valahogy mélyen annyira számítottam rá, hogy el sem tudtalak lökni, tehetetlenül megdermedtem. Ajkaid simák voltak és édesek, nyelved lágy, a friss kölni, a falevelek és egy kis lőpor csípős illatát éreztem rajtad, és megint, mint akkor, régen, amikor átöleltelek, ahogy most is, amikor öntudatlanul átkaroltalak, éreztem a szíved heves lüktetését.
Felborultunk természetesen, és a fejed nagyot koppant a széles kőlépcsőn. Ez a hang, és az, hogy így rajtad feküdtem, te pedig a kezemen és nagyon fájt, észhez térített.
- Te…! – nyögtem ki valahogy, és szidalomszókincsem teljes ragyogásával felfénylett előttem, de a legszívesebben egyszerre az összeset a fejedhez vágtam volna. Rád is férne mellesleg, ha tanulnál pár új káromkodást a mellé a három mellé, melyeket oly örömmel s fantáziátlanul variálsz. – Te. – rájöttem, hogy ennél nagyobb sértés úgy sincs a Földön.
- Meg kellett tennem, mielőtt még visszaváltozol tökké – ragyogtál rám olyan gyermeki ártatlansággal, olyan egyszerűen, hogy válladat rázogatni kezdtem, fejedet újra és újra és újra a lépcsőfoknak vágva.
- Az a hintó, Alfred, érted, a hintó! Én az a retardált tündér keresztanyád vagyok!
- Tévedsz – meglepő erővel fejtetted le magadról kezeimet, fölém hengeredtél, világos hajad előre esett, arcod komoly volt, szemeid kegyetlenül kékek.
- Te a herceg vagy. Az én hercegem.
- Mi ez most hirtelen, Amerika? Engedj el!
- Zavarba hoz?
- Te vagy zavarban! – vergődtem, üvöltöztem, és éreztem, hogy az arcom lángvörös. – Meg vagy zavarodva!
- Tudom, hogy a valóságban nem szeretsz, Arthur. Tudom. De egy mesében… mondd egy mesében sem lehetnénk együtt?
- Mi… mi… - ennyit még sikerült mondanom, mielőtt újra megcsókoltál volna.
Mellkasod győztesen borult fölém. Hiába csókoltál csitítóan, a csillár prizmáin nyugtalanul lángolt fel az őszi fény, ugyanaz a fény, ami a behúzott függönyök közül vékony sugárban hasított a hálószobám félhomályába, ugyanaz a fény, ami a szemeidben égett.
- Valami baj van? – simogattad meg az arcom,, én félrefordítottam fejem.
- Ez így nem megy – suttogtam rekedten.
- Miért? – olyan őszinte elkeseredéssel, olyan fellobbanó csalódottsággal kérdezted ezt.
A szemüveg nélkül még komolytalanabb volt az arcod, vagy inkább… védtelen, érintetlen. Megérintettem, de rögtön elhúztam ujjaim.
- Nem mondom meg. De nem megy.
- Még mindig gyereknek tartasz, igaz? – suttogtad. – Nem bizonyítottam be eléggé, hogy felnőttem, hogy önálló vagyok? Szabad akartam lenni…
- Ne beszélj erről.
- Szabadon akarok a tiéd lenni! Önként! A magam útját járni, de ez az út hozzád vezet. Bebizonyítom, hogy…
- Nincs mit bizonyítanod.
- Önző vagy…
- Épp, mint te.
- Mi a bajod velem? Én miért nem vagyok jó? – nem vádoltál, arcod csak mind kétségbeesettebb, mind magányosabb, mind megtörtebb lett. – Mindig azt hittem, csak ugratsz… komolyan… tényleg ennyire utálsz engem?
- Ezért nem megy, Alfred. Nem megy játékból. Nem megy bizonyítékképpen. Nem megy csak úgy. Nem megy, mert kéred vagy mert kívánlak.
- Végre elszántam magam…
- Ez az elszánásod? Ez?
- Ne hidd, hogy gyenge fiút neveltél. De veled szemben… erősnek lenni… ha… fáj…
- Alfred…
- Miért nem lesz happy end ebből a történetből soha? – törölted meg szemeid, lehengeredtél rólam. Feléd fordultam, finoman átkaroltalak. A bőröd forró volt, a könnyeid, amelyeket eltöröltem, szintén. – Pedig…
- Istenem, fogd már be – belecsókoltam a nyakadba, szorítottalak hevesen, hogy érezd, ahogy szívem szívednek feszül.
- Hány száz éve… - hüppögted, ahogy arcod a vállamba fúrtad.
- Hány száz éve nem veszed észre…. Pedig ha nem veszed észre, én ugyan meg nem mondom, hogy szeretlek.
Felkaptad a fejed, döbbenten, elakadt lélegzettel néztél rám. Lekicsinylő mosollyal, de ismét elpirulva félrefordultam.
- A hülyék kedvéért… nem kell semmiféle kifogást találnod, semmiféle taktikát vagy történetet, hogy rávegyél az együttlétre. Csak… kérj meg rá. Vagy esedezhetsz is. Bahh, inkább esedezz.
Azt hiszem, megpróbáltál mondani valamit, de a bőgéstől egy szót sem bírtál kinyögni.
Ilyen szentimentális szerencsétlen is csak te lehetsz.
|
