Yuri on the Ice of Memories: A csók

írta: Lilyanjudyth

Yuri on the Ice of Memories




⋆~~﴿♦﴾~~⋆


– Yuuri… Yuuri, itt vagyok! – mondogatta Victor, és térdre csúszott szerelme mellett. Yuuri megpróbált felkelni, de Victor nem hagyta. – Ne! Ne mozogj… nem szabad!

Victor óvatosan Yuuri fejére szorította a törölközőt, és fél kézzel ott tartotta. Mennyi vér… rengeteget fog veszíteni…

Annyira remegett a keze, hogy majdnem elejtette a telefont. Abban sem volt biztos, hogy a diszpécser megértette, mit mond. Utána valahogy sikerült ügyetlenül a zsebébe rejteni, akkor vette észre, hogy Yuuri már nincs magánál.

– Ne… ne tedd ezt velem, Yuuri! – suttogta rémülten, szabad kezével a pulzust keresve a nyakán. Aztán megérezte az ujjai alatt, hogy erősen lüktet.

Meddig tarthat, míg ideér a mentő? Victor kiegyenesedett, hogy szerelme sérülését jobban megnézze, de amint kicsit felemelte a törölközőt, a vérzés erősödött. Visszaszorítva az anyagot arra gondolt, hogy már legalább nem érez fájdalmat, bármennyire erős is az. Visszaült a sarkára, kezét az arcára szorította, és megpróbálta összeszedni magát. Nem lesz semmi baj…

Hangokra lett figyelmes, azt hitte, a mentősök érkeztek.

– Victor…? – Yuuko jelent meg a pálya szélénél. Mindkét kezét a szájára szorította, amint felfogta, hogy mit lát. – Ó, Istenem… – Ügyetlenül odasiklott hozzájuk, és még jobban elsápadt a sok vért láttán. – Victor… Hívtad a mentőket? – suttogta.

Victor bólintott. Yuuko bármit is akart volna kérdezni, már nem volt rá lehetősége, mert végre megérkezett a segítség. A mentősök a hordággyal nagy nehezen odamentek hozzájuk, de Victor onnantól kezdve nem nagyon érzékelte, mi történik.

– Victor, most már elengedheted – mondta halkan Yuuko.

– Nagyon nagy szerencséje volt, hogy figyelt rá, uram – magyarázta erős akcentussal a mentős.

Yuurit hordágyra fektették, és miután rögzítették, elindultak a mentőautóhoz.

Kiérve Takeshivel találkoztak, aki épp szólásra nyitotta a száját, de amint meglátta Victort véresen, és Yuurit a hordágyon, csendben maradt. Victor mielőtt beszállt a mentőautóba, átadta Yuukónak a kulcsot, miközben könnycseppek folytak végig az arcán.


Victor hirtelen felriadt, tekintete az óriási ágy üres felére tévedt.

Az ablak nyitva maradt éjszakára, a hűs szellő döbbentette rá, hogy az arca nedves volt az izzadságtól. Aztán rájött, hogy már álmában sem tudott uralkodni az érzésein. Karjával odanyúlt, és szomorúan simította végig a lepedőt.

Adott magának pár percet, hogy összeszedje magát. Kimerülten tapogatózott a telefonja után, csak hogy morogva dobja féle, mert az éjjel fél hármat mutatott. Újabb pocsék éjszaka.

Megint teljesen kiment az álom a szeméből, és ahogy ismét oldalra pillantott az ágy üres felére, semmi kedve sem volt visszaaludni. Így hát felült, kinyitotta a laptopját, hogy elterelje a figyelmét. Tucat üzenet fogadta, de csak egyvalakivel volt kedve foglalkozni.

christophe-gc: Victor, ha erre jársz, örülnék, ha írnál valamit, mi van veled!
v-nikiforov: Ne haragudj, hogy nem válaszoltam! Senkivel sem voltam képes beszélni.
christophe-gc: Victor, te itt vagy ilyenkor …?
christophe-gc: Nálatok Japánban éjszaka van!
v-nikiforov: Nem tudtam aludni, napok óta nem alszom jól.
christophe-gc: Sejtettem. Yurio mesélt pár dolgot, sajnálom ezt az egészet. Yuuri hogy van?
v-nikiforov: A körülményekhez képest jól… De látom rajta, hogy nem jól viseli, amiért megfosztották az életétől, amit nem ismer.
christophe-gc: Tudom, hogy nem nagyon bírod ezt az egészet, de a dolgok rendbe fognak jönni, ne aggódj!
v-nikiforov: Chris… Yuuri felbontotta az eljegyzést, mielőtt a baleset történt.
christophe-gc: Tessék?!
christophe-gc: Nem hiszem el! Mi a fenén vesztetek ennyire össze?!
v-nikiforov: Titkolózott előttem… Makacs… én is makacs vagyok… nem nagyon kell túlragozni.
christophe-gc: Biztos vagyok benne, hogy nem mondta komolyan!
v-nikiforov: Yurio is ezt mondta, de annyira fáj, Chris. Nem tudok reálisan gondolkodni!
christophe-gc: Elképzelni sem tudom. De azt igen, hogy te nem az vagy, aki könnyen feladja, és fogadni mernék, hogy ezt Yurio is elmondta. Most pedig kérlek, próbálj meg aludni, ne éjszakázz itt!
v-nikiforov: Jó, rendben… és Chris?
v-nikiforov: Köszönöm.
christophe-gc: Szívesen, és legközelebb valami emberibb időpontban írj!

Victor erre már elmosolyodott, kikapcsolta a gépet, és félrerakta. Pillantása az elhúzott ajtóra tévedt. Makkachin cseppet sem volt hozzászokva, hogy a két gazdája külön alszik, ezért éjszakánként mindkét ajtó nyitva maradt, hogy szabadon járjon-keljen a két helyiség között. Szerencsére mikor Victor felriadt egy rémálomból, nem verte fel a házat, így nem volt belőle gond, hogy nyitva maradtak az ajtók.

Csendesen kimászott az ágyból, halkan kiment a folyosóra… lassú léptekkel közeledett a másik szobához. Lopva hátranézett, nem-e figyeli valaki, de Makkachinon kívül senki sem volt ébren ilyenkor. Makkachin Yuuri ágya mellett feküdt a szőnyegen, és rögtön csóválni kezdte a farkát, ahogy meglátta. Victor az ujját a szájára tartotta, hogy maradjon csendben, és még meg is simogatta, így a kutyus rögtön álmosan letette a fejét. Victor aztán szerelmére nézett.

Yuuri nagyon mélyen aludt, álmában félig oldalra fordult, sérült kezét a takaró felett pihentette. A kötés beborította a kezét, de Victor így is szomorúan gondolt arra, hogy azalatt már nincsen többé gyűrű, és lehet, többé nem is lesz, ha úgy alakulnak a dolgok.

Kezével tétován Yuuri homlokához nyúlt, és félresöpörte azt a kósza tincset, ami a kötés miatt a szemébe lógott. Visszafojtott lélegzettel várta a reakciót, de Yuuri nem ébredt fel rá. Talán…
Oh, azt talán nem kéne…

Kezét rásimította szerelme arcára, és lehunyt szemmel lágyan megcsókolta. Lassan kinyitotta a szemét, aztán még percekig mosolyogva figyelte Yuurit.

– Ya lyublyu tebya, Solnyshko.

⋆~~﴿♦﴾~~⋆


– Mi ez, amit hallok? – kérdezte Phichit, és fülelt, hogy rájöjjön, mi történik.

– Jah… hogy ez? – Yuuri megemelte a laptopot, és az ajtó felé fordította kicsit, majd visszatette az ölébe. – Ez orosz. Napok óta ez megy.

Yuuri a pár nap alatt igen hamar hozzászokott egyoldalú életéhez: csak az ágyban feküdt, laptopján filmeket nézett, és még véletlenül sem keveredett a Youtube felé, hogy műkorcsolyás videókat nézzen. Javarészt inkább játszott, jó feszültségoldónak bizonyult. Ez idő alatt sokan megfordultak nála, Takeshi és a családja, Minako-sensei, a szülei pedig folytonosan hozták a finomabbnál finomabb ételeket, de ő inkább csak levest mert enni, mert még tartott a hányingertől. Az orosz Yuri sosem késlekedett friss katsudon pirogot hozni – ebből azért mindig megevett egyet –, és Victor többször benézett hozzá, megkérdezze, hogy van, azzal bíztatva, lassan már felkelhet az ágyból. Phichittel mindennap Skype-on beszéltek FaceTime helyett, és nélküle Yuuri úgy érezte, becsavarodna.

– Komolyan Victorék veszekednek? – zökkentette ki Phichit csodálkozva.

– Igen… Minden áldott nap kiabálnak egymással – sóhajtotta. – Kár, hogy nem értem, miről beszélnek.

– Elvileg értenéd. Fél évig éltél Oroszországban, valamennyi ragadt rád, úgy tudom.

– Igen, már említették, hogy ide csak nyaralni jöttünk. – Yuuri lesütötte a szemét. – Az egész nyarunkat elszúrtam, hogy nem voltam képes pihenni. Mondd, Phichit-kun, hogy válhattam olyanná, akit annyira érdekelt a korcsolyázás, hogy senkire sem hallgatott, legfőképp nem az edzőjére? – nézett fel ismét rá, Phichit elég szomorúnak tűnt.

– Utálsz veszíteni – mondta végül. – És JJ mindig csak kevés tizedekkel vert meg… Őszintén, én is ki lennék akadva emiatt. Yurio ebben a szezonban minden, csak nem félelmetes, Victort legyőzni esélytelen, és szerintem valójában nem is akarod… Hát ki marad a végén, akit mindenképpen le kell? – Yuuri eltátogta a két betűt. – Igen, úgy van. Rettentő makacs vagy, szerintem ezt tudjuk. És vannak bizonyos dolgok, amiket nem tartasz tiszteletben.

– Mármint az edzőm utasításait.

– Mondhatjuk úgy is – vágta rá Phichit, de Yuurinak az volt az érzése, mást akart volna mondani. – Szerintem ez a kis kényszerpihenő jó lesz arra, hogy elgondolkozz kicsit, mekkora hülyeség egyedül készülni.

– Te rettentően haragszol rám – mondta halkan Yuuri félrenézve, és csodálkozott azon, hogy az elmúlt pár napban hogy maradhatott végig higgadt a barátja. Mindenféléről csevegtek, hogyan edz, pár dolgot elmesélt a versenyekről… de ilyen komolyan nem beszélgettek eddig.

– Hogyne haragudnék?! – csattant fel Phichit. – Tudom, hogy nem emlékszel… sőt, örülök is, hogy nem emlékszel a balesetre, de én viszont tudom, hogy Detroitban is mit műveltél! Bokaficam… rándulás… – Phichit megvárta, amíg Yuuri ismét ránéz. – Szerintem emlékek nélkül is tudhatod, hogy az ISU biztosan megkereste Victort a baleset miatt! Csak remélem, hogy nem kerül sem a tied, sem az ő karrierjébe! – Yuuri erre teljesen elsápadt, és a rémült tekintetét látva Phichit higgadtabban folytatta. – Nem láttam semmilyen cikket vagy hírt ezzel kapcsolatban, úgyhogy gondolom, szerencsétek volt.

– Istenem… ebbe bele sem gondoltam!

– Pedig simán eltilthatják az edzői tevekénységtől, sőt, akár a versenyzéstől is, ha úgy találják, nem elég felelősségteljes. – Yuuri nagyot nyelt, mert most gondolt bele igazán, mekkora hülye lehetett. – Beszéltem Victorral a baleseted napján, mert ő vette fel a telefonodat. Mesélte, hogy napokon keresztül titkoltad előle az egészet. Úgyhogy szerintem megértheted, hogy totál ki vagyok akadva rád! Sokkal rosszabb is történhetett volna! – Phichit látványosan megborzongott. – Kóma… vagy…

– Ne haragudj! – vágott közben Yuuri, és szinte rosszul érezte magát. – Ígérem, nem megyek felügyelet nélkül a jégre.

– Nem mondom, hogy örülök, hogy ehhez egy súlyos baleset kellett – morogta Phichit. – De nem akarok rád tovább haragudni! Kérlek, vigyázz magadra, rendben? – Yuuri könnyes szemmel bólintott. – Holnap majd ugyanekkor hívlak!

Miután barátja bontotta a kapcsolatot, még hosszú percekig meredt a monitorra. A szokásos nyugalom teljesen odavolt, a fenébe is… még az ő karrierje egy dolog, na de Victoré? Abból semmi jó nem származna, ha el kezdene híreket keresgélni. Inkább előbb megkérdezi erről a barátját.

y-katsuki: Phichit, nem okozna nagy sokkot, ha megnézném az Instagram képeinket?
phichit+chu: Nem hiszem, mert amikről beszéltünk az elmúlt pár napban, azokról láthatsz képeket
phichit+chu: De kérlek, ne említsd Victornak, hogy rábólintottam erre… ki fog nyírni érte
y-katsuki: Ne aggódj… ha nem érzem jól magam, abbahagyom!

Yuuri nagy levegőt vett, aztán rákattintott a kedvencek közé tett Instagram linkre. Kíváncsian ment tovább a profiljára, és pillanatokig meredten bámulta azt a sok képet, amik fel voltak töltve. Sosem használta a közösségi oldalakat, és valahogy nem számított rá, hogy valaha ennyire imád majd posztolgatni.

Rengeteg kép volt arról, hogy Victor kutyáját ölelgeti. Persze, érthető, hiszen ő elvesztette az övét, hogyne örülne neki, hogy végre társasága van. Sok kép volt az edzésekről, az orosz Yurival tucat képet látott, amint együtt mosolyogva pózoltak. Még Georgival és Milával is akadtak közös képek. Igazán elcsodálkozott rajta, hogy Milával kipróbálták a közös korcsolyázást. De amint meglátta a kép alá írt szöveget, leesett, hogy Mila nagyon szerette volna, ha igazi táncostól tanul.

Reflexszerűen átlépett Victor profiljára, hogy végignézze az ott lévő képeket.

– Oh, te jó ég… – nyögte ki, amikor rájött, hogy szinte minden fotón magát látja. Vagyis… – Ez tényleg én vagyok? – suttogta magában. – Ez… Victor régi kosztümje.

Beleborzongott a látványba. Egy másik Yuuri, fekete, köves kosztümben, a jég közepén kirívó pózban… Hol volt neki valaha ennyi önbizalma, és csábító énje? Tovább nézelődött a képek között, és itt is elég sok edzői képet fedezett fel. Sőt, úgy nézett ki, elég sokat ő maga fotózhatott a korcsolyázó Victorról, amiért minden rajongó megveszett. Victorral nagyon jó barátok lehettek. Az orosz Yuri sok közös képet készített róluk edzés közben, illetve még az is dokumentálva volt, amint a lelátón ülnek valakiért izgulva.

Konkrétan Victor magánéletéről nem látott sok képet, de néhányon egyedül szerepelt elgondolkodva, vagy pedig az óceán partján sétáltatta a kutyáját. Végül olyan téli fotónál kötött ki, amin Victor parton állt, és kitartotta a gyűrűs kezét.

v-nikiforov
Oroszország, Szentpétervár


y-katsuki, phichit+chu, christophe-gc, mickey-chrispino, JJleroy!15, otabek-altin, yuri-plisetsky és további 65 643 személy
v-nikiforov Élet & szerelem ♥ #wedding #VictorNikiforov #YuuriKatsuki #StPetersburg

Az összes (10 492) hozzászólás
v-nikiforov Yuuri ellopta a telefonomat, nem figyeltem…
y-katsuki Gratulálok, jó? :D
yuri-plisetsky majd szólj öreg, mikor lesz az esküvő, majd valahogy kibírom… bízom benne, hogy nem cseszitek el a menüt
phichit+chu még mindig nem tudom felfogni, hogy hamarosan elkel az agglegény… ^^

Yuuri mosolyogva nézte idegen önmagát, amint megviccelte Victort, aztán bármennyire is kereste a titokzatos mennyasszony kilétét, nem találta. Nyilvánvalóan hasonló lehet, mint ő: egyáltalán nincsen közösségi oldalakon.

Szomorúan hajtotta le a laptopot, és magához ölelte.

Fájt ez az egész. Attól tartott, hogy majd rosszul lesz a képek látványától, és majd sokkot okoz. De nem. Inkább mérhetetlen fájdalmat, mert elvették tőle a szép emlékeket. Detroit, az iskola befejezése… A depresszió, hogy mit kezdjen az életével, jelenleg csak ezek az emlékek vannak meg. Vajon milyen érzés lehetett, amikor Victor eljött? Vajon meg fogja ezt valaha tudni…?

Lerakta a laptopot, és összeszorított szemmel elbújt a takarója alatt. Hiába erőlködött, egy fikarcnyi emlék sem jutott eszébe. Összerázkódott, amikor odakinn valamit a földhöz vágtak. Legalább az ordibálás abbamaradt… már úgyis unta. A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy lehet, róla kiabáltak.

Végül rájött, hogy a legjobb terápia az lesz, ha gamer-kockává válik, és addig gyilkolja halommá a zombikat, amíg nem érzi jobban magát. Pár óra alatt három szintet lépett a láthatólag eléggé elhanyagolt játékkal. Észre sem vette, amikor valaki érkezett.

– Te játszol? – kérdezte döbbenten Yuri. – Már azt sem tudom, mikor foglalkoztál ezzel utoljára.

Yuuri még vadul kattintgatott, aztán sikerült elmentenie úgy, hogy nem halt meg. Félrerakta a gépet, és felpillantott a fiúra.

– Gondoltam, szeretnél vacsorázni – nyújtotta oda a tálcát. Aztán tétován toporgott előtte. – Bocs… utálom, hogy ezzel baszogatlak… de eszedbe jutott már valami?

Yuuri szomorúan megrázta a fejét.

– Semmi… totál úgy érzem magam, mint amikor öt év után hazajöttem, és semmi életkedvem nincsen – vallotta be. – Nem jut eszembe semmilyen program, amit Victor készített nekem… az sem, hogy egyáltalán az edzőm… és… semmi – fejezte be suttogva. – Nagyon pocsék érzés.

– Sajnálom. Remélem, tudod, hogy azt is, amiért úgy rád rontottam a mosdóban Sochiban. – Yuri tétován leült az ágy szélére. – Sajátosan akartalak ösztönözni… Csak azt hiszem, nem úgy jött át.

– Tudod, eléggé magam alatt voltam… Nem haragszom, ne aggódj – mosolygott rá Yuuri, és elvett egy pirogot a tálcáról. Mielőtt beleharapott, rettegve kérdezte meg azt, ami már nagyon foglalkoztatta. – Mondd… Yuri… Tudsz te valamit arról, hogy az ISU megkereste volna Victort, és ebből lett bármi baj?

– Úgy tudom, hogy nem. – Yuri elég őszintének tűnt. – Victor maga jelentette nekik az esetet, hogy edzés közben baleset történt. Az ISU tudja, hogy az ugrásaid nem tökéletesek, így egyáltalán nem vonták kétségbe Victor szavait, amikor ezt mondta. – Yuri nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta. – Ugye tudod, hogy nagy baromságot csináltál? – Yuuri erre elég rondán nézett. – Jó, nyilván nem én vagyok az első, aki ezért letol. Na mindegy, a lényeg az, hogy ne parázz ezen, nincsen semmi gond. Hmm… – Yuri előhúzta a telefonját. – Csinálhatunk egy közös szelfit? A rajongóid halálra aggódják magukat, mi van veled. Már engem őrjítenek meg vele…

– Honnét tudják? – kérdezett rá Yuuri. – Nem olvashatok híreket, csak azért kérdezem.

– Jah, ne is – bólogatott bőszen Yuri. – Egyébként Victor írta ki Twitteren, hogy baleset ért. Odaírta, hogy fel fogsz épülni… De írták, hogy amíg nem látnak rólad képet, nem hiszik el – nevetett fel.

– Nem nézek ki valami fotogénnek… inkább fáradtnak. A fejem is be van még kötve, jó lesz ez így? – aggódott Yuuri, mire a fiú rögtön leintette.

– Jaj, hagyd már! – Yuri gyorsan megigazította a haját, és kitartotta a karját a telefonnal. – Csak mosolyogj… így ni! – Yuri lelkesen megmutatta a képet, miután alápötyögött pár dolgot.

– Nem is olyan szörnyű – jegyezte meg Yuuri, és közben nézte, mik szerepelnek a kép alatt. – Mi az, hogy Katsudonnal? Ez… én vagyok?

– Mert így hívlak, ez nekem a beceneved. Te pedig Yuriónak hívsz.

– Ó, értem. Bocsánat… akkor hívjalak így?

– Már épp szólni akartam, hogy megőrülök a Yurizásodtól – morogta, és el akarta venni a telefont a kezéből, de Yuuri nem hagyta. – Mi az?

– Nem, semmi… csak néztem a hastageket, és hogy engem is, meg Victort is megjelölted. – Yurio nem szólt semmit sem, hanem elrakta a telefont. – Még kérdezni akartam valamit… csak szerintem nem fogsz rá válaszolni.

– Miért vagy benne olyan biztos? Simán elmondok mindent, amit úgy gondolom, hogy nem gáz. Azt akarom, hogy emlékezz!

– Napok óta hallgatom, hogy kiabáltok egymással. Egy szót sem értek… valami baj van amúgy? – Yurio tekintete elsötétült, és zavarában megdörzsölte a halántékát. – Csak tudni szeretném, hogy miattam kiabáltok-e…

– Nem, nem rólad volt szó. – Yurio nagy levegőt vett. – Hanem róla. Nem tudok rá hatni, bármit teszek, pedig mindent megpróbáltam. Még a zsarolással is… Nah, hát ott akadt ki igazán.

– Miért kell rá hatni…? – kérdezte Yuuri értetlenül.

– Katsudon… mióta baleseted volt, a jégpálya közelébe sem megy – felelte csendesen Yurio.

Yuuri torka elszorult, és pillanatokig úgy érezte, nem kap levegőt.

– Ó, a francba.

– Az a gond, hogy mivel az edződ is, így feleannyit gyakorol a versenyekre. – Yuri rögtön elkezdett kalimpálni a kezével. – Neee, ne is gondolj rá! Nem hibáztatlak! De ha valaki egyszerre versenyző és edző is, nincs annyi ideje. Ezért kéne, hogy minden percet kihasználjon, és készüljön a következő versenyre.

– Esetleg beszélhetnék vele…? – kérdezte Yuuri, és igyekezte magát túltenni az ijedtségen. A lelke mélyén érezte, hogy rettentően aggódik Victorért.

– Az az igazság, hogy most szerintem nem arról van szó, hogy folytatja-e vagy sem a korcsolyázást. – Yurio megint sóhajtott, és lesütötte a szemét. – Yakovval beszéltem ma erről, szerinte akut stressz reakcióról van szó, volt már hozzá szerencséje más korcsolyázóval. Én még sosem láttam, hogy egy korcsolyás társamat baleset érje, de el sem tudom képzelni, Victor mit élhetett át, amikor téged látott elesni.

– Istenem… – suttogta Yuuri, és próbált nem arra gondolni, hogyan tette tönkre Victor karrierjét ezzel az egésszel.

– Úgy tudom, hamarosan jégre léphetsz – mondta Yurio már lelkesebben –, így majd Victort rá tudod venni, hogy gyakoroljon. Régen ő vett rá téged, hogy folytasd, most te fogod rávenni, hogy korcsolyázzon. Pár nap múlva mész az orvoshoz, nem? – Yuuri bólintott. – Na, akkor majd kiderül, mikortól korcsolyázhatsz.

– És akkor ha én jégre mehetek, akkor szerinted Victor is velem tart.

Yurio bőszen bólogatott.

– Egy edzőnek az a dolga, nem?

Yuuri úgy gondolta, azért nem lesz ez ilyen egyszerű.

⋆~~﴿♦﴾~~⋆


Néhány nappal később közeledett az aktuális kontroll. Yuuri tudta, hogy semmitől sem kéne tartania, de aggódott. A varratszedésről persze szó sem volt – az még legalább egy hét –, de a kórház rossz érzést keltett, és az volt az igazság, hogy olyannal akart menni, aki nem megy igen hamar az agyára, vagy mondja meg, mit tegyen, meg hogyan viselkedjen. És Minako pont ilyen volt.

– Holnap délelőtt elkísérlek az orvoshoz – mondta Minako, és újabbat hörpintett a poharából.

Szerencsére Yuuri jól gyógyult, így nem volt már teljesen ágyhoz kötve, és ott volt a közös vacsora, ahol láthatta Victort és Yuriót is. Minako ritkán csatlakozott hozzájuk, de most határozottan látta köztük a szakadékot az asztal helyén, ahogy két oldalán ültek.

– Minako-sensei, én inkább Victorral szeretnék menni.

A francba, ezt hangosan mondta. A hatás viszont igen érdekesnek ígérkezett. Legalább most kiderül, hogy Minako tényleg Victort hibáztatja a baleset miatt.

Minako rögtön félrenyelte a rizsborát, és köhögve próbált túllenni a fulladáson, Yurio pedig elrejtette a karja mögött kárörvendő mosolyát. Victor, nos, hát… elég döbbent arcot vágott. Mintha a katsudonba valami nem oda illő került volna.

– Miért akarsz vele menni? – kérdezte Minako, újabb köhögési roham után.

Yuuri épp nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de döbbenetére Victor tekintete dühösen megvillant.

– Igen, Minako, miért is ne jöhetne velem? – érdeklődött fagyosan Victor.

– Biztos alkalmas vagy a feladatra? – kérdezett vissza Minako. Nem csoda, hogy ilyen bátor volt, már elég sok pohárka rizsbort tudhatott le.

– Úgy látom, jobban alkalmasabb vagyok, ha Yuuri megbízik bennem.

– Nem hiszem, hiszen tudjuk, kije is vagy valójában.

– A mije vagyok, Minako? – kérdezett rá őszinte érdeklődéssel Victor. Minako kitátotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán végül csendben maradt. – Az edzője, és nekem kellene találkoznom az orvosával.

Mindannyian Yuurira néztek, aki hirtelen nem tudta, mit mondjon.

– Minako-sensei, nekem túl sok lenne az, ahogy viselkednél – mondta végül. Minako dühösen lecsapta a poharát, és távozott az asztaltól. – Tényleg téged hibáztat a balesetért – suttogta Yuuri keserűen a nyilvánvalót. Victor bólintott. – Majd megenyhül… remélem.

– Sosem tartott megfelelő edzőnek, szerinte csak kifogást kerestem a szünetre – sóhajtotta Victor.

– Átkozott banya – morogta Yurio, mire Victor elég csúnyán nézett rá. Elmotyogott egy bocsánatkérést.

– Sajnálom – mondta halkan Yuuri. – Hiszen az én hibám.

– Hagyjuk, Yuuri. Nem akarom, hogy elrontsa a hangulatot. – Victor furcsán mosolygott rá, és Yuuri tudta, hogy valami olyasmit fog mondani, ami meglepő lesz. – Szeretném, ha eljönnél velem az onsenbe, és együtt fürdenénk.

– Te megleszel? – kérdezte Yuuri az orosz fiútól, és remélte, hogy nem vörösödött el, csak érezte, hogy a meleg felkúszik az arcára.

Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy minél több időt töltsön Victorral. Akkor az emlékek is előbb-utóbb vissza fognak térni, és nem fogja magát úgy érezni, mint egy idegroncs.

Yurio dühösen csapta le a kanalát.

– Tizenhét éves vagyok, Yu-tópia extragyors netjével szerinted nem tudok mit kezdeni? Katsudon, ne akassz ki. Elleszek. Otabekkel úgyis csomó megbeszélnivalóm van.

– Otabek? – kérdezte Yuuri értetlenül, ahogy Victorra nézett.

– A kazahsztáni Otabek. – Victor felkelt az asztaltól, kezet nyújtott Yuuri felé, és felhúzta. – Ő és Yuri már jó ideje barátok. Akkor velem tartasz? – kérdezett rá Victor kételkedve.

– Persze! – bólintott Yuuri. – Csak Phichittel a maratoni beszélgetésünket még nem tudtuk le, úgyhogy majd utánad megyek, oké? – Victor rámosolygott, és otthagyta őket. Yurio olyan furcsán nézett. – Mi az?

– Áh, semmi – vigyorgott, aztán ő is távozott.

Yuuri mélyet sóhajtott.

– Utálom, hogy mindenki minden tud, csak én nem – motyogta az üres helyiségnek.

Phichitet nem is volt olyan nehéz lerázni, mint eleinte gondolta, mert a barátja mihelyst meghallotta, hogy Yuuri hova igyekszik, nem akarta sokáig feltartani.

– Nem tudom, mit csodálkozol, Yuuri – magyarázta Phichit vidáman –, mindenki szeretné, hogy emlékezz. És sok időt töltöttél Victorral.

– Igen, tudom. – Yuuri inkább nem említette azt a barátjának, hogy úgy érzi, mintha kezdene részéről kicsit több lenni a barát fogalom, mint ahogyan azt mások képzelik. – Amúgy ne aggódj, az orvos eddig csupa bíztató dolgot mondott. Ha szerencsém van, holnap azt mondja, hamarosan jégre léphetek! Persze addig lehet, megint sokat kell pihennem… Mi az, Phichit?

Yuurit már bosszantotta, hogy annyit vigyorog.

– Nem, semmi. Lehet, mondanom kellett volna, de Victor mindig mindent elmond ezzel kapcsolatban.

– Oh. Nem tudtam – motyogta Yuuri. – Gondolom, mindenki őt zaklatja a válaszokért, mi van velem, igaz?

– Hát persze! Ez csak természetes, mert ő…

– Az edzőm, tudom – vágta rá Yuuri.

– Mondjuk ettől függetlenül is mindig zaklatom, mi van veled – nevetett Phichit. – Na de akkor menjél! Holnap legalább írj, mi volt, oké? Ha nem beszélünk, majd keresem Victort!

– Sejtettem…

Yuuri mihelyst lecsukta a laptopot, minden bátorsága elillant, hogy Victor után menjen.

Még mindig félt a közelében lenni, de aztán újra végiggondolta a dolgot. Nem, nem félt, hanem tényleg a közelében akart lenni. Eleinte valóban tartott tőle, a kórházban is, és az utána lévő napokban, de most a lelke egy része emlékezett rá, hogy közeli barátok voltak, így minél több időt akart vele tölteni.

Victor azt mondta múltkor a gyűrűre, hogy már nem boldog, tehát az a bizonyos menyasszony valószínű nem fog itt felbukkanni, akkor miért ne barátkozhatna vele? Bár Yuuri tartott tőle, hogy ebből a helyzetből több fog alakulni, mint barátság. Régen néha eljátszott a gondolattal, hogy Victor több lehetne számára, mint egy barát. Vajon Victor tudja, hogy Detroitban volt férfi élettársa…? Minden bizonnyal elég sokat tudhat róla… Ha menyasszony nincsen képben, akkor meg miért rágódik ezen? De a gyűrűjét hordja… Nem, hagyjuk ezt.

Oké, bátorság. Yuuri elpakolt még pár dolgot, amivel húzhatta az időt, aztán Victor után indult. Gépiesen lassan vetkőzött le, és még lassabban rakta kosárba a ruháit. Victor biztosan tudta, hogy Phichittel milyen sokat szoktak beszélgetni, nyilván nem haragszik, ha megvárakoztatják.
Remegő lábakkal járta végig a helyiségeket, valahogy sejtette, hogy a külső medencében lesz. És valóban, Victor ott ült, elgondolkodva bámulta a víz felszínét, fején a törölközővel. Yuuri úgy érezte, mintha áram rázta volna meg, és hirtelen eszébe jutott az, ami talán élete legfontosabb emléke lehetett.

Victor csodálkozva pillantott fel rá, amikor beült mellé a medencébe.

– Yuuri? Történt valami?

– Én… én emlékszem, hogy itt mondtad, hogy az edzőm leszel. Sőt… azt hiszem, elég sok minden eszembe jutott. – Yuuri érezte, hogy elvörösödik. – Eros programot adtad nekem…? Igen, ez volt a neve… és uh, valamit mondtál a csábító oldalamról.

Victort most először látta igazán elmosolyodni.

– Hogy a Föld kerekén senki nem ismeri az igazi Erosod, Yuuri. A csábító oldaladról, aminek még te sem vagy tudatában. – Victor közelebb jött hozzá, kezével megemelte Yuuri állát, aki hirtelen lélegezni is elfelejtett. – Mindig is meg volt a képességed a győzelemhez, de az önbizalomhiány miatt sosem sikerült. Én segítettem abban…

– Hogy magabiztosnak érezzem magam! – vágott közbe Yuuri. – El sem hiszem, hogy emlékszem ezekre! Azért azt nem mondanám, hogy el is tudnám korcsolyázni a programot, de… Megnézhetném?

– Azért még maradhatnánk egy kicsit? – érdeklődött Victor. – Már eléggé hiányzott ez.

Yuuri mosolyogva bólintott, és a medence szélének támaszkodott, lehunyta a szemét, hagyta, hogy az újonnan visszaszerzett emlékek elárasszák őt. Volt valami zavaró… nem éppen zavaró, de olyan dolog, amire csak most figyelt fel. A vonzalom. Mégpedig Victor iránt.

Az előbb úgy érezte, meg kell csókolnia. Honnan a fenéből jött ez? Nem lenne rossz dolog igaz, de letámadni valakit, akit nem is ismer… vagy mégis? Hogy is van ez? Mindegy…

Talán egy órára rá sikerült elhagyni a remek onsent, és Yuurival már ott ültek Victor széles ágyán. Yuuri úgy várta a laptop betöltését, mint a kisgyerek a karácsonyt. Végül a videó is betöltött, Victor azt választotta, amit Chugoku, Shikoku, és Kyushu Bajnokságon futott.

– Én… nem tudom, mit mondjak – nyögte ki Yuuri, miután végignézte azt a másik Yuurit. – Örülök, hogy emlékszek rá, de nem hiszem, hogy el tudnám korcsolyázni… Ez annyira más, mint ahogyan most korcsolyáznék.

– Nem is azért mutattam. Gondoltam, ez nem árthat, és hátha több emléked is beindul tőle. – Yuuri fáradtan dörzsölte meg a szemét. – Nem dőlsz le kicsit?

Yuuri nem is emlékezett rá, hogy elaludt, csak arra, milyen hamar felriadt. Álmában Victor homlokon csókolta, és csalódottan pillantott körbe, amikor rá kellett jönnie, ez csak álom volt. A fenébe is… akarta, hogy Victor úgy érjen hozzá. Nem értette, mikor kezdődött el ez az egész, de féltékeny volt arra a titokzatos menyasszonyra, és Victorból is többet akart.

– Szerintem most jobb lesz, ha… visszamegyek a szobámba.

– Rendben, jó éjszakát! – köszönt el mosolyogva Victor.

Yuuri éppen hogy nem szaladva menekült el a szobájába.

Másnap esedékes volt az a bizonyos kontroll. Amikor megérkeztek a kért időpontra, az orvos boldogan fogadta őket.

– Üdvözlöm, Mr. Akimoto – köszöntötte kézfogással Victor a férfit.

– Üdv – biccentett mosolyogva. – Hogy van?

– A körülményekhez képest jól – viszonozta Victor szomorkás mosollyal a gesztust.
Yuuri feszülten figyelte őket, mert szokatlannak tűnt, hogy az orvosa másért jobban aggódik, mint a betegéért. Victor végig csendesen ácsorgott a vizsgálóban, amíg Akimoto megvizsgálta, és kicserélte a fején kötést. Elégedetten hümmögött, miközben elmagyarázta, hogy a varratokat még nem fogják fogják kiszedni, de ahogy látja, pár napon belül jégre mehet. Fejfájás még jelentkezhet, de ha szédülést vagy bármit észlel, akkor nyugton kell maradnia. A csuklóját is megnézte, de azon még maradt a kötés, majd a következő alkalomkor kell cserélni, mert akkorra kiderül, milyen súlyos is volt valójában a ficam.

Yuuri végig azon töprengett, vajon mikor lesz két perc, amikor Akimotóval kettesben maradhat. Szerencsére Victor volt az, aki a telefont intézte.

– Egy pillanat, taxit hívok – vette elő Victor a telefonját, hogy félrevonuljon beszélni, miután kiléptek a folyosóra.

Yuuri már várta ezt, és gyorsan Akimotóhoz fordult.

– Tudom, hogy maga az én orvosom, de azért lenne kérdésem.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezett rá Mr. Akimoto, de amikor követte Yuuri pillantását, rögtön megértette. – Á, sejtem.

– Mióta a baleset történt, egyáltalán nem korcsolyázott. Tudom, hogy ez még nem olyan sok idő… de én aggódom. – Yuuri figyelte, hogy Victor próbálja elmagyarázni a diszpécsernek angolul, mi a helyzet, és milyen humorosan gesztikulált hozzá. – Hatszoros világbajnok, amint sosem megy a jégre… Szörnyű érzés. – Yuuri aztán visszanézett Akimotóra. – Szeretném tudni, mit tudok tenni érte.

– Nos, mivel pár napon belül jégre léphet, úgy gondolom, hogy minden trükköt be kell vetnie ahhoz, hogy őt is a jégre bírja. – Akimoto alaposan meggondolta, mit mondjon. – Ha készségesen csatlakozni fog, és gyakorolni kezd, akkor tényleg csak az kellett, hogy lássa, ön is jól van. Viszont ha többről van szó – értem ezen a traumát – akkor több idő kell neki, hogy visszatérjen a jégre.

– Az edzője szerint akut stressz reakcióról van szó.

– Igen, valószínűleg. – Akimoto vetett egy pillantást a rezgő telefonjára, és kinyomta. – Azt javaslom, minél hamarabb térjenek vissza a régi rutinhoz, az edzésekhez, a közös programokhoz, ez segít abban, hogy ne gondolkodjon azon, mi történt. A visszatérő rémálmok is utalhatnak erre.

– Nem tudom, vannak-e rémálmai – tette hozzá Yuuri. – De majd kiderítem.

– Ha nem javulna az állapota, keressen fel, rendben? – Yuuri bólintott. – Most már mennem kell, a következő kontrollon találkozunk!

– Mindent köszönök!

Yuuri megfordult, hogy szóljon Victornak, de ő közben befejezte a beszélgetést, így beleütközött.

– Hoppá. – Victor jól szórakozott ügyetlenségén. – Ne haragudj, nem láttalak.

– Mindjárt itt a taxi. Sikerült mindent megbeszélnetek?

– Igen, és már alig várom, hogy a jégre lépjek! Pár nap, el sem hiszem. – Mindketten elindultak a kórház kijárata felé. – Ugye edzőmként te is velem tartasz?

Victor átkarolta a vállát, és ismét rámosolygott.

– Persze! Mondd a taxisnak, hogy előbb tegyen le minket. Vehetnénk jégkrémet!

– Annak örülnék – mosolygott vissza Yuuri, de aggódott, mert már kezdte észrevenni azokat a jeleket, amikor Victornak nem teljesen őszinte a mosolya. És ez az a pillanat volt.

⋆~~﴿♦﴾~~⋆


Pár nappal később Yuuri fejfájással tért nyugovóra, ami miatt a fél éjszakát forgolódással töltötte. Már délután érezte, hogy valami nincs rendben, estére pedig rájött, ez az, ami dugába tudja dönteni a holnapi jégre lépést. Vacsorára az aggódó tekintetek kereszttüzében csak keveset tudott enni, és amikor Victor közös fürdőzésre hívta, inkább azt is visszautasította, hogy hamar ledőljön pihenni. Mindenkit megnyugtatott, hogy jól van, csupán kicsit fáj a feje. Az orvos is említette ezt, nekik is mondta, hogy ne aggódjanak, majd kialudja magát.

Az éjszaka közepén rápillantott a telefonjára, és rájött, hogy még nagyon messze a reggel. Éjjel két óra öt perc. Sóhajtva dobta le magáról a takarót, és felült az ágyban.

Az orvosa múltkor elmagyarázta, hogy lesznek napok, amikor hiába szedi a gyógyszereket, a feje akkor is tompán fájni fog. Figyelmeztették, hogy ne vegyen be többet az előírtál, még ha túl van a négy órán, és állítólag ez nem is fog gyakran előfordulni. De a fejfájás nem akart múlni, aludni pedig így nem tudott.

A laptopja felé pillantott, és azon töprengett, vajon melyik játékkal játszhat megállás nélkül reggelig? Jó kérdés… Addig elmegy a mosdóba, és kitalálja.

Yuuri kissé kóvályogva botorkált ki a folyosóra, mielőtt a mosdóba ért volna, azért bepillantott a mellette lévő szobába. Victor Makkachinnal együtt aludt a takaró alatt.

Pár percig időzött az ajtóban, aztán sóhajtva elindult oda, ahová igyekezett. Dolga végeztével belenézett a tükörbe, és egy elég megviselt Yuuri nézett vissza rá. A kötést a homlokán még mindig nem tudta megszokni, igazítania kellett rajta, mert a forgolódástól rendesen elmozdult. A szeme alatti sötét karikák és a csapzott haja árulkodtak róla, hogy mennyire fáradt.

Még egyszer arcot mosott, megigazította a kötést, és igyekezett kezdeni valamit a hajával, hogy úgy összességben javítson a kinézetén. Bár nem mintha érdekelt volna bárkit is az éjszaka kellős közepén.

Zajt hallott az ajtóból, és ijedtében beejtette a törölközőt a mosdóba. El kellett telnie pár másodpercnek, hogy rájöjjön, Makkachin kaparja a fürdő ajtaját.

– Mi az, mit szeretnél…? – kérdezte tőle fáradtan, mikor kinyitotta az ajtót. Makkachin nyöszörgött, és ugrált, ahogy meglátta őt. – Nem értem, mit ak…

Yuuri nem tudta befejezni, amit akart, mert a kutyus a foga közé fogta a pizsamanadrágjának szárát, és húzni kezdte. Nyár derekán csak vékony nadrágot viselt, úgyhogy megérezte Makkachin fogainak nyomait.

– Valami baj van? – kérdezte rémülten, ahogy Makkachin eltökélten vonszolni akarta maga után. – Ne, ne csináld… megyek már!

Yuuri tényleg megijedt, mi baj lehet, ahogyan Makkachint követte a szobája felé. Amint a kutyus beszaladt Victor mellé, megtorpant, mert a félhomályban csak az alvó alakot látta a takaró alatt. Makkachin viszont visszaszaladt hozzá, és újra húzni kezdte a nadrágszárát, hogy jöjjön be a szobába. Yuuri mihelyst bentebb jött, már rájött, mi történik.

Victor álmában forgolódott, miközben belegabalyodott a takaróba, és ezüst haja nedvesen tapadt a homlokára, ahogy leizzadt egy rossz rémálom foglyaként.

– Yuuri, ne… – motyogta álmában.

Yuuri érezte, hogy ledermed, amikor rájött, miről szólhat az a rémálom. Makkachin újra megrángatta a nadrágját, az kellő bátorságot adott neki, hogy megmozduljon, és odaszaladjon hozzá. Felmászott a széles ágy üres, jobb oldalára, és óvatosan megrázta Victor vállát.

– Ébredj! Ez csak egy rémálom – mondogatta halkan. A szíve összeszorult, amikor meglátta az ablakon beszűrődő fényben, hogy Victor arca nedves. Yuuri nagyot nyelt, és igyekezte háttérbe szorítani a bűntudatot. Ezért az egészért ő a hibás…

Victor nem ébredt fel, ezért Yuuri óvatosan odanyúlt, és kisöpörte az izzadt tincseket a férfi szeméből, aztán tenyerét az arcára simította, hogy szelíden megpaskolja. Victor erre viszont rögtön felriadt, és megragadta a csuklóját.

– Yuuri…? Azt hittem… – suttogta megtörten –, hogy nem kelsz fel… és…

– Shh, Victor! – próbálta megnyugtatni. – Jól vagyok, nincsen semmi baj.

– De annyi volt a vér… – magyarázta Victor kétségbeesetten, közben elengedte Yuurit, hogy kezét a szájára szorítsa. Könnyek csorogtak végig az arcán, Yuuri úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve. – Nem tudtál felkelni… és én…

– Victor, csak rémálmod volt! – Yuuri megszorította Victor hideg kezeit. – Érzed? Tényleg itt vagyok, nincsen semmi bajom.

Victor most már kezdett megnyugodni, keze elernyedt a szorításában. Yuuri megnyugodva engedte ki a levegőt, amit eddig benntartott, és remegő kézzel húzta fel Victor álláig a takarót.

– Nem akarok egyedül maradni… – motyogta Victor fájdalmas hangon.

– Akkor itt maradok melletted, jó? – Yuuri most bátrabban nyúlt oda Victor homlokához, hogy félresöpörje a haját. Victor hitetlenkedve nézett fel rá, ezért inkább úgy tett, ahogy mondta. – Tényleg itt maradok. – Megigazította a mellette lévő párnákat, oldalára feküdt, közvetlen Victorral szemben. – Látod? – Victor tekintete ellágyult, aztán lehunyta a szemét, és szinte azonnal visszaaludt. Yuuri figyelte az ’oly sebezhető arcot, miközben azon töprengett, mennyire más, mint ahogy eddig látta. – Ezzel csak az a gond, hogy én meg rohadtul nem tudok aludni – sóhajtotta.

Felkelt az ágyból, Makkachin abban a percben megindult felé, Yuuri morcosan tartotta fel a kezét.

– Ne aggódj, nem szegem meg a gazdádnak tett ígéretemet! Csak a laptopomért megyek vissza. Ne tépd szét a pizsamanadrágomat, kérlek – morogta.

Átsietett a laptopért, mielőtt Makkachinnak elfogy a türelme, és miután talált a laptop töltőnek helyet, visszabújt az ágyba. Mindkét szobaajtót becsukta, eléggé egyértelművé téve bárki erre tévedőnek, hogy egy szobában alszanak. Vajon mit gondolnak róla, ha rájönnek? Valahogy már nem érdekelte.

Hányszor gondolkodott már el azon, hogy mi lenne, ha végre Victor észrevenné? Vagy legalább barátok lennének? Végre elérkezett a pillanat az életében. Ha ő az, aki Victort megvigasztalja egy rossz rémálom után – amiről végül is ő tehet –, abban nincs semmi rossz.

Makkachin nézte őket az ajtónál, és miután arra jutott, hogy Yuuri biztosan nem megy sehová, felugrott az ágy végébe, hogy ott összegömbölyödjön. Yuuri – amíg várt a játék betöltésére – elgondolkodott rajta kicsit, vajon hogyhogy nem megy oda Victorhoz, de aztán belelendült a gyilkolásba.

Már bőven kivilágosodott odakint, mire Yuuri rájött, hogy most érkezett el az idő arra, hogy ledőljön kicsit. Mielőtt kikapcsolta a laptopot, látta, hogy már reggel hét van. Victor hátat fordítva mélyen aludt, és szerencsére az éjszaka alatt egyáltalán nem ébredt fel.

Yuuri a homlokát dörzsölve tette félre a gépet és a szemüvegét. A fejfájás egyáltalán nem csillapodott, sőt, mintha egyre erősebbé válna. Kimerülten dőlt le Victor mellé, és örült, hogy a fáradtág végre győz, és tud aludni kicsit.

⋆~~﴿♦﴾~~⋆


Victor lassan ébredezni kezdett, kezével az éjjeliszekrényen hagyott telefon után kutatott. Rápillantott, ami azt mutatta, hogy bőven elmúlt kilenc óra. Jól elaludt, de legalább napok óta először érezte úgy, hogy pihent is valamit. Még mindig nem tartottak edzéseket – bár Yurio már nagyon szeretett volna vele gyakorolni –, úgyhogy semmi sem kötelezte arra, hogy felkeljen.

Lehunyta a szemét, aztán átfordult a másik oldalára, és reflexszerűen kinyújtotta a karját az ágy üres része felé. A karja viszont nem az ágy sima felületére érkezett, hanem valakire. Ijedtében még a lélegzete is elakadt, amikor a közel húsz centire alvó Yuurival találta szembe magát.
Lassan felült az ágyban, és körbe nézve próbálta kitalálni, mi történhetett.

Makkachin az ágy végében feküdt, és most lelkesen csóválta a farkát, amikor ránézett. Aztán az ágy másik felére pillantott, attól tartva, hogy a látomás eltűnik. Yuuri viszont nem mozdult, az oldalán aludt, bekötött karja az óriási párnák egyikén pihent, a fejétől nem messze pedig a laptopja feküdt rajta a szemüveggel.

Victornak kezdett valami derengeni az éjszakáról… Ó, ne. Azt hitte, álmodik, amikor az egyik Yuuri véresen feküdt a jégpályán, míg a másik azt bizonygatta mellette, hogy nincsen semmi baj, és mellette marad. Sosem ébresztette a fel a rémálmaival… Mi történhetett, vajon hogy kerülhetett ide Yuuri?

Victor odafordult hozzá, és törökülésbe helyezkedett. Halvány mosollyal figyelte, ahogy Yuuri alszik, belegondolva, mennyire hiányzott ez már. Ujjaival végigsimította a kötés alatt a homlokát, és éppen csókot akart lopni, mikor Yuuri hangosan felszusszant.

– Ébren vagy…? – kérdezte halkan Victor, miután már másodjára ijedt meg reggel.

– Nem igazán… – motyogta Yuuri.

– Mikor mentél aludni?

– Hétkor – suttogta.

– Este…? – kérdezett rá Victor, de valahogy számított rá, hogy mi lesz a válasz.

– Nem… hanem most. Reggel hét. – Yuuri fáradtan felnézett rá. – Egész éjszaka nem tudtam aludni.

Most már érthető, hogyan kötött ki nála. Yuuri összeszorította a szemét, és halk nyögés hagyta el a száját. Victor ijedten érintette meg a kézfejével Yuuri nyirkos arcát.

– Rosszul vagy? – kérdezte aggódva, de nem érezte, hogy Yuurinak láza lenne.

– Nem… csak a fejem… Nagyon fáj.

Victor szinte nem értette, mit mond. Yuurinak tényleg nagy fájdalmai lehettek, ha alig volt képes angolul beszélni.

– Máskor már ilyenkor bevetted a reggeli gyógyszereidet… Remélem, a köztük lévő fájdalomcsillapító hatni fog. – Victor gyorsan kikelt az ágyból. – Mindjárt jövök.

Victor amint kinyitotta az ajtót, Makkachin lelkesen kiszaladt, mintha azt hinné, a gazdái innentől kezdve ismét együtt lennének. Yuuri szobájában hamar megtalálta, amikre szüksége volt, még az ottfelejtett vizes kulacsot is.

– Gyere, segítek – mondta, amint visszaért hozzá, és segített Yurinak felülni.

– Istenem, szétmegy… a fejem – nyöszörögte Yuuri, bal kezét a halántékára szorította, és nekidőlt Victornak.

– Ha estére nem múlik el, beviszlek a kórházba – döntött Victor. Először bátortalanul átkarolta Yuurit, de miután nem ő szólt semmit sem, fejét a vállának támasztotta. – Dr. Akimoto említette, hogy előfordulhatnak még ilyenek, de ha nem hatnak a gyógyszereid, ez nem maradhat így.

Átadta Yuurinak a gyógyszereket, aki kissé ügyetlenül le tudta őket nyelni a vízzel együtt. Victor szíve vérzett… nem akarta elengedni Yuurit. Hosszú ideje nem volt lehetősége magához ölelni, és ez most annyira jól esett.

– Ne, még ne – szólt rá Yuuri halkan. Victor hirtelen nem tudta, mit gondoljon. Vajon emlékszik valamire…? Vagy tényleg jól esik neki, hogy ilyen közel lehet hozzá? Vagy… – Nem akarok hányni – tette hozzá erőtlenül. Hát így végül is már érthető.

Hosszú percekig ültek ott az óriási ágy közepén, amíg Yuuri meg nem mozdult, és Victor segítségével lassan vissza nem dőlt az ágyra.

– Tehetek még érted valamit? – kérdezte Victor aggódva.

– Csak maradj itt – suttogta Yuuri. – Nem akarok… egyedül lenni.

– Itt maradok, ígérem.

Victor úgy tett, ahogy mondta, miközben visszagondolt az éjszakára, hogy ugyanez történt, csak fordított felállásban. Miután Yuuri végre elaludt, még percekig ott ült mellette, mielőtt elszaladt volna valami harapnivalóért. Odakint szerencsére senkivel sem futott össze annyi időre, hogy feltartsák egy beszélgetés erejéig. Minden percet ki akart használni Yuuri közelében, és nem akarta a csalódást az arcán, amikor mégis felébred, ő pedig nem maradt mellette.

Amint visszatért az ágyához, rájött, hogy felesleges volt ezen aggódni, Yuuri ugyanúgy, mozdulatlanul és mélyen aludt. Lerakta a tálcát az ágyra, és ismét törökülésbe helyezkedett, de a korgó gyomra most sem érdekelte.

Mosolyogva megigazította Yuurin a vékony takarót, és ujjaival hátraseperte a sötét tincseket, aztán boldogan simította végig szerelme arcát. Még mindig megunhatatlan gesztus.

Victor az elmúlt napok után most először érezte úgy, hogy végre jobb kedve van. Nem akart arra gondolni, hogy mi lesz, ha Yuuri emlékezni fog a veszekedésre… csak arra, hogy ez a Yuuri nem húzódik el a közeledéseitől és az érintéseitől. És ez sokat jelentett.

Ráadásul úgy tűnt, visszatérnek az emlékei, de a közös, vidám élmények, amiket együtt éltek meg. Lehetőség arra, hogy közel kerüljenek egymáshoz, mert ha a rossz emlékek is eszébe jutnak majd, Yuuri tudni fogja, hogy Victor még mindig ugyanúgy szereti, és az csak egy értelmetlen veszekedés volt.

Victor teljesen elfeledkezett a reggelijéről, és megbűvölve nézte továbbra is a mélyen alvó Yuurit. Ismét meg akarta érinteni szerelmét, de az ajtóból hallatszott apró nesztől meggondolta magát. El kellett volna húznia az ajtót.

– Ma elmarad az orosz kiabálóverseny – közölte Victor halkan.

– Hát azt látom. – Yurio közelebb merészkedett, és úgy suttogta: – Lemaradtam valamiről? Nem akarsz mesélni valamit?

– Nem gondolod, hogy az tizennyolcas karikás lenne? – Yurio arcából minden szín kifutott, mire Victor felnevetett. – Vicceltem, Yurio. Semmi sem történt.

– Nem mintha érdekelne… – motyogta. – Szóval?

– Egész éjszaka nem aludt – magyarázta Victor. Nehezére esett a vallomás, de tudta, hogy Yurio úgy sem nyugszik, ha nem tudja, mi történt kettejük között. – Rémálmom volt, aztán itt maradt mellettem. Reggelre viszont nagyon erős fejfájása lett, így bevette a gyógyszereket, és itt maradt. Remélem, estére elmúlik, és nem kell kórházba mennünk.

Yurio nagyot nyelt.

– Ne mondj ilyesmit… Az orvos nem azt magyarázta, hogy néha lesznek ilyenek? Normális ez, nem? – Victor bólogatott. – Jó. Túl fiatal vagyok ennyi idegeskedéshez – motyogta. – Ja, örömmel hallom, hogy használod a telefonodat. Már untam, hogy a titkárnőd vagyok. – Victor erre ismét halkan felnevetett. – Gondolom, most, hogy végre jobb a kedved, nem fogsz velem tartani a jégpályára, mi? Mellette akarsz maradni.

– Persze, hogy mellette maradok – nézett csúnyán Victor, és az elfelejtett szendvicséhez nyúlt.

– Örülök, hogy nem adtad fel. – Yurio rögtön mindkét kezét feltartotta. – Nem fogok több kiselőadást tartani, nem azért mondtam! Nah, elhúzok.

– Yurio. – Victor hangja megállította a fiút az ajtóban. – Legyen melletted valaki, nem szeretem, ha egyedül edzel.

Yurio komolyan bólintott, és Victor tudta, hogy nem kell aggódnia érte.

Victor most már úgy vélte, itt az ideje, hogy megegye a kései reggelijét, aztán eldöntse, mivel tölti a nap további részét Yuuri mellett. Ha már Yuuriról van szó, megvárja az estét, hogy érzi magát, aztán konzultál Akimotóval. A fejfájások néha jelentkezhetnek, de elvileg, ha elmúlnak, nem akadályozhatják az edzést. Csak figyelnie kell rá, ha kicsit is jelentkezik fejfájás vagy szédülés, és akkor nincs több gyakorlás.

Foglalkozott az edzéstervvel, válaszolt az e-mailekre, és még időt szakított Yuuri régi, edzések során felvett videóinak megnézéseire is. Írt Phichitnek, hogy mi a helyzet, és ne nagyon keresse Yuurit, mert ez az olyan napok egyike, amikor átalussza az egészet.

A nap szinte teljesen elrepült, megint úgy kellett emlékeztetnie magát arra, hogy ideje valamit enni, mert már lassan este lesz. Yuuri álmában kétszer fordult meg, és úgy tűnt, nyugodtan alszik. Este hat felé kezdett el ébredezni, Victor éppen elmélyülten tanulmányozta az egyik edzés felvételét, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki mozgolódik.

– Itt vagy – suttogta Yuuri, ahogy fáradtan felnézett rá. Megdörzsölte a szemeit, és nem igazán nézett kipihentnek.

– Persze, hogy itt vagyok – mondta Victor, miközben félrerakta a laptopot. – Hogy vagy? Fejfájás?

– Azt hiszem, elmúlt. – Felült, és hunyorogva az ablak felé fordult. – Mennyit aludtam…?

– Mindjárt este hat. Hozzak valamit enni?

– Megköszönném. Úgyis be kell vennem a gyógyszereket is. – Yuuri tétován felkelt az ágyról, Victor rögtön a segítségére sietett. – Bocs, ki kéne mennem a mosdóba. Jól vagyok, csak kissé kótyagos. Még mindig tudnék aludni.

– Szerzek némi ennivalót, elkísérhetlek – ajánlkozott Victor, és gondolatban már bokán akarta rúgni magát, amiért ennyire nyomul.

Csendben mentek ki a folyosóra, Victor elkísérte a mosdóig, aztán a konyhában felkapott pár katsudon pirogot a „nesze, itt van, öreg, ne mondd, hogy nem teszek semmit sem” üzenet melletti tányérról. Mire visszaért, már Yuuri is végzett, és meglepetésére nem a saját szobájába tért vissza, hanem a közös ágyukra.

– Phichit nem keresett? – kérdezte Yuuri aggódva. – Néha túlzásba tudja vinni, ha valakit el kell érni.

– Megelőztem – vigyorgott Victor –, és mondtam neki, hogy ma mellőznie kell. – Victor átnyújtotta a gyógyszereket egy bögre teával. – Előbb vedd be ezeket.

Yuuri bólintott, de végül csak egy pirogot sikerült lassan elrágnia. A többit a tányérral együtt félretolta, Victor pedig nem erőltette a dolgot, a lényeg, hogy azért sikerült valamit ennie.

– Átkísérjelek a szobádba?

– Nem, itt maradok.

– Miért? – kérdezte csodálkozva Victor.

– Azért, hogy vigyázzak rád éjszaka – felelte egyszerűen Yuuri, aztán visszafeküdt, és hátat fordított a döbbent Victornak. – De előtte még alszok kicsikét.

Victor örült, hogy Yuuri rögtön elfordult, mert így nem láthatta, mennyire elpirult.

⋆~~﴿♦﴾~~⋆


Yuuri két nappal később mehetett a jégpálya közelébe, mert miután Victor beszélt Akimotóval, ő azt javasolta, várják meg a következő napot, és ha akkor sem jelentkezik a fejfájás, akkor korcsolyázhat. A második éjszakát is Victor mellett töltötte, és ez senkit sem zavart. Sőt, mondták, hogy amikor Victor megérkezett, már akkor együtt aludtak. Így Yuuri többet nem idegesítette magát a témával, hogy kit zavarhat ez.

Victornak a két éjszaka alatt csak egyszer volt rémálma, és az sem olyan drasztikus, mint a múltkori. Yuuri tudta, hogy elég mélyen aludt, úgyhogy nagyon elcsodálkozott rajta, amiért rögtön felébredt Victor forgolódásaira.

És most eljött a várva várt nap, Yuuri pedig nem tudott mozdulni a pálya széléről. Felvették a korcsolyákat, Victor már a jégen ácsorgott előtte, de Yuuri még nem gyűjtött kellő bátorságot a dologhoz.

– Elhalasszuk? – kérdezte aggódva Victor, és a derekára kötötte a kabátját.

Yuuri a fejét rázta.

– Nem, dehogy. – Mély levegőt vett. – Csak annyira hihetetlen, hogy végre itt vagyok. Annyit vártam rá, és most nem merek rálépni – nevetett. – Ne aggódj, jól vagyok, csak egy kis bátorság kell.

– Azt adhatok.

Victor előnyújtotta a kezét, Yuuri pedig megfogta, és hagyta, hogy a férfi a jégre vezesse. Yuurit elfogta a déjŕ vu érzés, amikor felnézett azokba a kék szemekbe de nem a jég miatt, hanem egy táncparkett miatt. Észre sem vette, hogy már métereket tettek meg.

– Milyen érzés?

– Furcsa… – Lefékeztek a pálya közepén, és Victor elengedte. Yuuri megint azon töprengett, vajon mekkora esélye lenne egy csókra, ha közelebb maradnak...? Ez már idegesítő, hogy mindig ezen jár az esze. Észrevette, hogy percekig hallgat. – Úgy értem, hogy azt kéne éreznem, mennyire szerencsétlenül korcsolyázom, de a testem szinte ordít, hogy kipróbáljak olyan dolgokat, amikre nem emlékszek.

Victor felmutatta a mutatóujját.

– Ne felejtsd el, nem ugorhatsz. Még csak duplát sem. A mai napnak az a lényege, hogy újra megismerkedj a jéggel, próbálj meg lépéssorozatokat gyakorolni – még ha az enyémet is –, de a forgásokat inkább kerüld. Ha bármire szükséged lesz, itt leszek a pálya szélén.

Yuuri megkövülten figyelte a távozó példaképét, amit elbújik a laptop mögé.

A pálya szélén… a pálya szélén?! Victor Nikiforov a pálya szélén figyelje, hogy valaki korcsolyázik, és ne vegyen részt benne? A francba. Ez az alkalom még nem teszi teljesen egyértelművé, hogy nagyobb a baj, mint ahogy kinéz. A következő edzésen hátha kiderül, Victor mennyire tart a jégtől.

Yuuri csak egy-két órát töltött a jégen, és meglepően jól ment, mint ahogy képzelte. A teste tényleg emlékezett, amire az elméje nem, ez különösen igaz volt az Eros tánclépéseire. De jobban esett volna az, ha Victor itt lenne mellette a jégen, és együtt próbálják, nem elbújik a laptop mögé, hogy az eddigi programjait kielemezze. Erre eddig biztosan volt ideje.

Victor aztán csak lehajtotta a laptopot, intett, hogy induljanak haza. Ahogy ott állt a pálya szélén, és mosolygott, Yuuri megtorpant, ahogy hirtelen valami a helyére kattant.

Az elmúlt napokban miért voltak olyan közel egymáshoz, és miért akarta ezt annyira Yuuri, vagy hogy egyáltalán Victor miért viselkedik ennyire furcsán a közelében, még ha a menyasszonnyal már nincsen is együtt.

Te megcsókoltál! – suttogta vádlón Yuuri.

⋆~~﴿♦﴾~~⋆


Harmadik fejezet – A gyűrű(k) vonzásában – Victor Részeg Nikiforov Legenda

– Yurio! Tudom, hogy mennyire meg akarsz küzdeni Victorral, és emiatt minél előbb a jégen akarod látni, de azért ezt hagyd abba!

– Yuuuri. Jól vagyok!

– Lehet, Victor, ez a sajtónál működik, de nálam nem.


– Yuuuri. Mit csinálsz a telefonommal?

– Őszintén, nem is tudom. Talán sokkot kapok?!

– Victor, nem hiszem, hogy ez jó ötlet…

– Shhh, maradj.

– Szerintem meg jobb, ha megyek.


Következik:

A gyűrű

A kép, amit Yuuri az Instagramon lát, Gearous műve, eredeti, vágatlan kép megtekinthető itt.

Srácok, névnapom van, nem hiszem el, hogy egy ember nyitja meg kétszázszor az írást. :-D Tessék valami nyomot hagyni, csak volt valami, ami tetszett a fejezetben. :-)
Egyébként jövő héten ugyanekkor, ugyanitt - köszönöm az eddigi véleményeket. ^^
Keresni pedig a szokásos helyeken lehet itt és itt.



Ez a történet itt található:: Merengő Fanfiction

http://www.fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=135161