Szellemes születésnap írta: Susane

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---


Lord Voldemort napja remekül kezdődött, ugyanis – a kígyóján kívül – senkinek sem jutott eszébe, hogy születésnapja van. Tulajdonképpen ő sohasem szerette a születésnapokat. Most is csak Nagini emlékeztette rá a maga idegesítő módján, mint minden évben. Szerencsére ő nem tudta figyelmeztetni a halálfalóit az alkalomra, és szervi hiányosságok miatt vásárolni sem tudott semmi ostobaságot, így az ő köszöntője nem volt olyan borzalmas, mint a többi élőlényé lett volna. Összességében tehát minden remekül ment, egészen addig, míg a Sötét Kúria tróntermébe be nem röppent egy hófehér bagoly, aki miután huhogva tett két kört a levegőben, vidáman letelepedett a trónszéke karfájára, és biztatóan felemelte a lábát, hogy leoldhassa róla a rákötözött levelet.

A sötét varázsló percekig küzdött a csomóval, majd értetlenül rámeredt a kezében tartott születésnapi üdvözlőlapra. A helyzet már önmagában is elég abszurd volt – hiszen ki küldene szabad akaratából a Sötét Nagyúrnak képeslapot a születésnapjára, amelynek az időpontját egyébként is csak a kígyója ismerte –, ezt csak még tovább fokozta az üdvözlőlapon szereplő… ábra. Olyan kép volt, amelyre egyszerűen már ő sem talált szavakat (márpedig ha ő nem talált rá szavakat, akkor senki, hiszen ő volt a Sötét Nagyúr). A képeslapon szélesen vigyorgó kígyók hullahoppoztak fűszoknyában, fejükön virágkoszorúval, egy hatalmas rózsaszín csillámporral megszórt szülinapi torta körül, párszaszóul újra meg újra sok boldogságot kívánva az ifjú párnak (kivéve az egyik kancsi kígyócskát, aki rendszeres időközönként őszinte részvétét fejezte ki a szomorú özvegynek, hosszú körmondatokban megfogalmazva saját szívfájdalmát a szörnyű veszteség miatt). Ha a kígyóktól el is tekintett, arról már nem tudta elterelni a figyelmét, hogy a torta felett színes pomponnal egy napszemüveges napocska újra meg újra rázendített a „Boldog szülinapot édes drágaságom” című nagy sikerű slágerre egy most befutott fiúbandától, az Amathaon Srácaitól. Egyszerűen borzalmas volt. Kategorikusan a legszörnyűbb dolog, ami a férfi szeme elé került eddigi életében, beleértve azt is, amikor Albus Dumbledore-t szivárványszínű bolyhos fürdőnadrágban látta a roxforti Fekete tóban egy rózsaszín műanyag csikóhal hátán lovagolva, amikor még hatodéves ártatlan – na jó, majdnem ártatlan – gyermek volt… rosszabb volt, mint bármi, amit el tudott képzelni!

A furcsa küldeményt hozó bagoly biztatóan huhogva szállt a vállára, amikor még öt perc múlva is csak bámulta a szörnyű képet, és egészen addig csipkedte a férfi fülét, amíg meg nem fordította a lapot, hogy elolvassa, ki volt az a marha, aki ezt a vackot eljuttatta hozzá.

Kedves… vagyis nem vagy kedves, bocsánat... újrakezdem, jó?

Tisztelt Tom Denem (azaz Lord Voldemort, de ezt csak azért írom le, hogy ne tépd szét azonnal a képeslapot, hiszen annyit szenvedtem, míg sikerült kiválasztanom a tökéleteset, meg minden…)!

Tudom, tudom, nem számítottál rá, hogy írok neked, vagy ha mégis, azt tuti nem gondoltad, hogy azért teszem, hogy boldog születésnapot kívánjak. Pedig most pont ezt teszem. Boldog szülinapot Voldy! Remélem nem baj, hogy így szólítalak, de a Voldemort olyan hosszú, és ez mégiscsak egy személyes dolog, ráadásul mi, griffendélesek szeretjük a beceneveket.

Na, de ez most lényegtelen, rátérek a fontosabb dolgokra. Remélem nem gondoltad, hogy csak ezt a kis kártyát kaptad a szülinapodra, mert a meglepetéseknek még nincs vége! Ne ijedj meg, nem terveztem semmi mókásat, vagy ilyesmi, tudom, hogy annak nem örülnél… helyette egy olyan ajándékot adok, aminek még te is örülhetsz. Hogy mi lenne ez? Nem is csigázlak tovább.

Tudom, hogy kedveled Mardekár Malazárt, az ősödet, ezért gondoltam, hogy megleplek egy belépővel a Családegyesítő szolgálat (Abszol Út, Abszolút Köz 12.) rituáléjára, hogy találkozz vele! Ugye milyen klassz?! Persze nem muszáj elmenned, ha nem akarsz, de gondolj bele, mekkora buli lenne találkozni vele! Én már voltam ott, és beszélgettem anyuval – egyébként szerinte is jó ötlet, hogy meglepjelek ezzel a belépőkártyával. Nem is gondoltam, hogy ennyire megbocsátó anyukám van. Úgy értem persze haragszik rád, amiért megölted, és velem is megpróbáltál végezni, ennek ellenére egyetért azzal, hogy neked is jót tehet egy kis családegyesítés. Persze ha te is inkább a szüleiddel szeretnél beszélgetni, azt is megteheted, anyukád biztos örülne neki, de ha a helyedben lennék, és Mardekár utódja lennék, akkor nem hagynám ki, hogy vele beszéljek először.

Még egyszer boldog szülinapot, és remélem tetszett a képeslap.

Üdv: Harry Potter

(a Kis Túlélő és Kiválasztott stb.)

Ui.: Félreértés ne essék, még mindig utállak, meg minden, de az egyik barátom azt javasolta, hogy a letargiába süllyedés helyett tegyek valami kedveset, és mivel úgyis közeledett a születésnapod, nem jutott más az eszembe. Csókoltatom Naginit!


Voldemort, még azután sem tudott megmozdulni a döbbenettől, hogy még kétszer elolvasta a levelet, pedig az az idegesítő bagoly már megint a fülét csipkedte.

* Mi a baj, Tomy? * – szólalt meg a trónja mögül előcsusszanó Nagini, amikor megérezte gazdája hangulatváltozását.

A Sötét Nagyúr a kígyó felé fordította a képeslapot, úgy vélve, hogy ez magért beszél, de nem úgy tűnt, mintha Nagini bármit is megértett volna a megrökönyödéséből.

* Szülinapi kártya * – préselte ki magából mintegy magyarázatként.

Nagini felágaskodott, és a képeslapon táncoló kígyókhoz hasonlóan kezdett ingani a levegőben, egyre lelkesebben és lelkesebben és lelkesebben és…

* Nagini! * – kiáltott Voldemort elszörnyedve.

A hüllő azonnal megdermedt, és kíváncsian meredt a gazdájára.

* Mi a baj azzal, hogy rajtam kívül valaki más is emlékszik a szülinapodra, Tomy? Rendezhetnénk bulit! * – sziszegte lelkesen a hatalmas kígyó, de ez már tényleg túl sok volt a feketemágusnak.

* ELÉG! Nem lesz semmiféle buli, és én utálom a szülinapokat! Nem és nem! Én vagyok a Sötét Nagyúr! * – üvöltötte, mintha ez utóbbi mindenre magyarázatként szolgálna, a kígyó meg félrebiccentett fejjel hallgatta.

* És a Sötét Nagyúr nem érezheti jól magát? * – kérdezte kíváncsian Nagini.

* Dehogynem… – vágta rá azonnal Voldemort, majd hozzátette: – De ettől nem érzem jobban magam! *

* Mit kaptál ajándékba? * – érdeklődött a kígyó közelebb csusszanva.

* Egy… belépőt * – motyogta Voldemort, mire a kígyó keményen a sípcsontjára vágott a farkával.

* Áú! Ezt meg mért kellett?! * – fakadt ki a Sötét Nagyúr dühösen.

Nagini átható pillantással meredt gazdájára.

* Utálom, amikor minden szót harapófogóval kell kirángatnom belőled! Magyarázatot, most! * – sziszegte a kígyó, fenyegetően villogtatva a fogait.

A férfi sóhajtva rázta meg a fejét. Hogy utálta, amikor így viselkedett.

* Jó, jó, válaszolok. Harry Pottertől valami Családegyesítő szolgálat szellemidézésére kaptam belépőt, hogy találkozhassak Mardekár szellemével. *

Nagini – csak úgy kígyó módra – felnevetett. Minél többet hallott arról a kölyökről, annál jobban kedvelte, bár ezt a világért sem kötötte volna a gazdája orrá… izé… szóval, nem árulta volna el neki.

* Remek ajándék. El kell menned!* – jelentette ki Nagini ellentmondást nem tűrő hangon, de tudta, még legalább két napig kell majd győzködnie Voldemortot, hogy a férfi megtörjön, és önként dalolva elmenjen a szellemidézésre, csak hogy ne kelljen tovább hallgatnia a kígyó nyavalygását.


***



A tábla hatalmas betűkkel hirdette:


CSALÁDEGYESÍTŐ SZOLGÁLAT

JELENTKEZZEN, ÉS MEGIDÉZZÜK ELHUNYT HOZZÁTARTOZÓIT!

LEGYEN EZ A LEGSZELLEMESEBB NAPJA!


Nos, Tom Denemnek… elnézést, Lord Voldemortnak nem kellett többet látnia, hogy tudja: ez csak valami nagyon ostoba vicc lehet. Ha Nagini nem fenyegette volna meg azzal, hogy… szóval ha a bizalmasa nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy ez egy remek ötlet, akkor ott helyben felgyújtotta volna az ostoba belépőkártyát, és megfeledkezett volna erről ez egészről, de félt… vagyis bízott a kígyóban. (Hiszen Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén senkitől sem fél, nem igaz? Főleg nem egy kígyótól, aki úgy viselkedik, mintha az anyja lenne…) Mindenesetre leküzdötte minden ellenérzését és lenyomta a kis üzlet kilincsét.

Alig lépett be az épületbe, el kellett takarnia az orrát… vagyis hát az orra helyét, olyan erős pálinkaszag csapta meg.

– Ki a… hukk? Ja, maga az! – kiáltotta tántorogva a recepciónál ülő fiatal varázsló, aki mindent beleadott, hogy talpon maradjon, és ne csússzon be a pult alá. – Már várják odabent! – A férfi egy lila függönnyel eltakart ajtó felé intett. A drapéria alól sejtelmes fény szűrődött ki a félhomályos előtérbe, ahol álltak. – Bár azt nem mondták, hogy… hukk… szellemeket is hoz magával, de biztos nem lesz probléma. – Ivott még egy kortyot a kulacsából, majd további szó nélkül elterült a földön.

Voldemort nem volt biztos abban, hogy valóban be akar menni a másik helyiségbe. Ha jobban belegondolt… nem. Esze ágában sem volt bemenni oda. Tétován a kezében tartott kártyára nézett, majd megrázta a fejét. Akart, nem akart, nem volt választása: nem volt értelme egy ilyen dolog miatt kivívni Nagini haragját.

Lassan araszolva elindult a függönyök felé. Nem volt ideje meggondolni magát, mert amint elég közel ért hozzájuk, valaki megragadta a karját, és berántotta a másik helyiségbe.

– Jaj, kedveském, már nagyon vártalak! – sikította a fülébe egy termetes asszonyság, miközben lelkesen magához ölelte, és jól megszorongatta.

Voldemort köpni-nyelni nem tudott. Erre őszintén… de tényleg nem számított.

– Hát kit idézzek meg neked, drágaságom? Jaj, de sápadt vagy! Csak nem megijedtél?! Gyere, ülj csak ide! – folytatta a nő, az utolsó mondatnál anyáskodóan felemelte a rettegett Sötét Nagyurat, és könnyed mozdulattal leültette egy vörös bőrfotelbe, egy pálcamozdulattal pedig méregerős Lángnyelv whiskeyt bűvölt elé, és ő is letelepedett a férfival szemben. A citromsárga fotel, amelybe levetette magát, nagyot nyikordult, majd szenvedően felsóhajtott a súlya alatt.

A Sötét Nagyúr döbbenten meredt a pohárra, majd egyetlen mozdulattal felhajtotta az egészet. Ez a nap egyszerűen szürreális volt, a dolgoknak nem volt értelme, és ő kezdte úgy érezni, hogy az alkohol ezek után már nem áthat. Sőt, igazából csak jobb rálátást adhat neki arra, hogy mi a franc történik körülötte.

– Jobban vagy? Remek! No, mondd meg, kit idézzen meg neked a bölcs Aurora néni?!

Voldemort megköszörülte a torkát, majd bizonytalanul a nőre sandított.

– Ne légy szégyenlős, kedvesem, hidd el, először mindenki feszeng, de aztán! No, mondd csak, mondd csak! Kivel szeretnél beszélni?

A férfi újra megköszörülte a torkát, majd kinyögte:

– Mardekár… Mardekár Malazárral.

A nő lelkesen felvisított.

– Remek, remek! Egy alapító! Rögtön fel is készülök!

A terebélyes nő felpattant, és a csípőjét ingatva a helyiség végében lévő szekrényhez sietett. Kinyitotta az ajtaját, kotorászott egy kicsit, majd két hatalmas rózsaszín gyertyával, egy napocskás mintázatú esernyővel, egy lilán foszforeszkáló műanyagvázával, egy régi, ezerszer használt fogkefével és egy fűzöld csokornyakkendővel tért vissza az asztalhoz. Voldemort döbbenten figyelte, ahogy „Aurora néni” rituális rendben elhelyezi előtte a… tárgyakat, majd várakozóan kinyújtja felé a kezét.

– Add a kezed, kis drágám, mindjárt idehívom neked Mardekár szellemét!

A férfi szkeptikusan végigmérte a nőt és az asztalra rakott holmit. Ez… egyszerűen abszurd volt. Mi a francba keveredett? Ez valami őrült álom? Vagy rémálom?

Sóhajtva mégis kinyújtotta a kezeit, és hagyta, hogy a hatalmas asszonyság lelkesen megszorítsa őket. Majdnem felkiáltott, amikor az asztalra rakott esernyő hirtelen kinyílt, és a fejük felett pörögve dudorászni kezdett valami furcsa, suttogó dallamot. Ezután a két gyertya magától meggyulladt, a fogkefe elkezdett furcsa mozdulatokkal körbe-körbe táncolni az asztalon, a nyakkendő pedig kígyóként tekeregni kezdett a műanyagváza körül. Aurora lassan régi igézetet kezdett mormolni az esernyő dúdolásának dallamára, miközben ütemesen ringott a fotelben, amely alkalmanként nagyokat nyikordult.

Voldemort egyre kellemetlenebbül érezte magát. Hogy mehetett bele ebbe a marhaságba? Egyáltalán… mi ez az őrület? Azon már meg sem lepődött különösebben, amikor a lilán foszforeszkáló vázából rózsaszín szikrákat hányva zöld folyadék kezdett kibugyogni. Egy kicsit hátrarándult, amikor váratlanul egy nagy narancssárga buborék robbant ki a vázából, amely aztán szépen lassan növekedni kezdett a dudorászó esernyő alatt, míg végül nagy csattanással felhasadt, és furcsa szagú folyadékkal terítette be a szerencsétlen Sötét Nagyurat.

A férfi kétségbeesetten lehunyta a szemét, és azt kívánta, bár Nagini haragját választotta volna a teljes őrület helyett.

– Na, mi van? Nem nyitod ki a szemed? – kérdezte hirtelen egy éles férfihang, mire Voldemort szemei döbbenten felpattantak. Az asztal felett ott lebegett Mardekár Malazár szelleme, teljes életnagyságban, a kezében szorongatta a nevetséges napocskás esernyőt, a nyakában ott volt a fűzöld csokornyakkendő…

A Sötét Nagyúr egy ideig döbbenten bámulta az elé táruló látványt, lassan eleresztette Aurora kezeit, majd hangosan felröhögött. Ez már egyszerűen annyira abszurd volt, hogy nem bírta visszafogni magát.

– Üdvözöllek, leszármazottam.

Voldemort még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést.

– Ezt nem hiszem el! – közölte a szellem felé intve. – Ez annyira abszurd, annyira… annyira…

– Őrület – suttogta csillogó szemekkel Aurora, de a férfi meg sem hallotta.

– Miért idéztél meg, ifjú Denem?

A Sötét Nagyúr felhorkantott. Oké… ezt nem vette számításba.

– Megtennéd, hogy inkább Voldemortnak szólítasz? Sokkal jobban érezném magam – morogta, de kezdett oldottabban viselkedni.

Mardekár Malazár színpadiasan megvonta a vállát.

– Szóval? Miért idéztél meg? – ismételte a kérdést a szellem, mivel látszólag a leszármazottja teljesen megfeledkezett az illemről.

– Én… az esküdt ellenségem azt javasolta, hogy tegyem meg. Ez volt a… a születésnapi ajándékom.

Az alapító szelleme kissé félrebillentette a fejét, és furcsálló pillantást vetett Voldemortra.

– Boldog születésnapot, bár még mindig nem értem, miért idéztél meg. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki felköszöntött, szóval miért vagyok itt?

A Sötét Nagyúr egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Hát… igazából csak Nagini és Potter köszöntötte fel, így nem igazán tudta, erre mit kellene válaszolnia. Vállat vont, mire Malazár szükségtelenül felsóhajtott, és közelebb hajolt a leszármazottjához.

– Jól van, Voldemort, értem én… nem mintha a születésnapi jókívánságok száma bármit is elárulna a szociális életedről.

A férfi amúgy sápadt arcán két vörös folt gyulladt, és lesütötte a szemét. Nem is tudta, mikor érezte magát utoljára ilyen kellemetlenül. Ráadásul Malazár még nem fejezte be.

– Tudok én egyet s mást a ténykedésedről, kis ükükükükunokám! Azt hiszed, büszke lehetsz magadra? He? – kérdezte kissé mogorván a szellem, és megpöckölte Voldemort homlokát, de sajnos az ujja valójában nem érintette a férfi fejét.

Voldemort kissé értetlenül nézett fel az ősére. Most mi van? Hát nem pont azt valósította meg, amit Malazár mindig is akart? Miért néz úgy rá, mintha teljesen hülye lenne?!

– Mit alkottál te, Denem? – folytatta a tirádát Malazár. – Én, a Ravasz Mardekár Malazár részt vettem az évezred legnagyobb mágikus teljesítményének a létrehozásában! Dicsőségemre mindenki emlékszik, de te? Háború? Ugyan már! Azt hiszed, hogy ettől nagy lesz a neved? Könyörgöm, még csak nem is akarod, hogy a valódi neved kerüljön a történelemkönyvekbe. Milyen szánalmas már ez?! És mikor néztél utoljára tükörbe?! Tudod, hogy életemben mire voltam a legbüszkébb?!

– Mire? – nyögte a Sötét Nagyúr.

– A hajamra! – visította a szellem. – Tudod te milyen nehéz volt a tisztességes hajápolás a korszakban, amikor éltem?! Tudod te miért vitáztam folyton azzal az idióta Godrikkal?! Azért, mert az ÉN hajam mindig csillogó és ápolt volt! Csak Hedvig frizurája ért fel az enyémmel, de kérlek, neki én főztem a hajmosó szereket!

Voldemort… úgy döntött, haza akar menni, megátkozni egy rakás halálfalót, megkínozni pár tucat muglit, vagy… elbújni az ágy alá, és letagadni, hogy ez az őrület egyáltalán megtörtént.

– Erre itt vagy te, a leszármazottam, akinek még csak nincs is igazi haja!

A Sötét Nagyúr homloka az asztalon koppant. Ezt nem akarta elhinni. Az őse, akit annyira tisztelt, a haja miatt, pont a haja miatt beszélt úgy vele, mint egy neveletlen óvodással, aki az egész konyhát kimázolta egy üveg paradicsomlével…

Mardekár szánakozva végignézte a magába roskadt Voldemortot.

– Na jó, azért nem csináltál mindent rosszul – morogta megnyugtatónak szánt hangon. – Azt azért elismerem, hogy a sötét mágia művelésében szép eredményeket értél el.

Voldemort lassan a szellemre emelte a tekintetét.

– Tényleg? – kérdezte kissé bizonytalanul a férfi, mire a szellem biccentett.

– Igen. Sokat elértél. Elismerem, hogy a korszakban te érted el a legtöbbet.

A Sötét Nagyúr egy kicsit meglepődött, hogy a korábban elhangzottak után valami dicséretfélét is kap.

– De – folytatta Malazár gúnyosan elvigyorodva – a sötét mágiát sokkal… értelmesebben is fel lehet használni. Például örülnék neki, ha az iskola védelmét biztosító baziliszkusz helyére egy új kígyó kerülne. – Jelentőségteljesen a Sötét Nagyúrra nézett, aki megint elfordította a fejét. „Úgy tűnik, túl korán örültem a dicséretnek.” – Van egy csomó követőd, van egy inkompetens Minisztérium. Ne az iskolám ellen harcolj, hanem azok ellen, akik alkalmatlanok a világod vezetésére. Elegem van abból, hogy a házamban mindenkit bűnözőnek tartanak. Én nem voltam bűnöző. Sötét varázsló voltam, büszke sötét varázsló.

Voldemort kissé értetlenül nézett a szellemre.

– Tulajdonképpen honnan tudsz te ilyen dolgokat rólam? Honnan tudod, miket tettem? – fakadt ki.

Mardekár Malazár felkacagott:

– Egy kis kígyó elárulta nekem. Meglepődtem, hogy nem az én házamba került, amilyen ravasz kis dög…

A Sötét Nagyúr lehunyta a szemét, megcsóválta a fejét, és felkelt az asztaltól. Elege volt ebből az őrületből. A feje zsongott a szellem szavaitól, mindene ragadt a narancssárga trutyitól, és érezte, hogy a korábban elfogyasztott ital is lassan elkezdi kifejteni a hatását. Fejcsóválva elindult az ajtó felé. Nem törődött többé a szellemmel, sem a másik fotelben csendesen kuncogó szellemidézővel, egyszerűen hazaindult. „Talán megkérhetem Perselust, hogy törölje ezt a délutánt az emlékezetemből…” – gondolta, mielőtt a Sötét Kúria elé hoppanált volna.


***



Nagini már órák óta várt a kúria előtt, hogy Voldemort hazatérjen. Amikor meglátta a férfit, sietősen elé csúszott.

* Na? Na? Milyen volt? Sikerült megidézni? Beszéltél vele?! *

A Sötét Nagyúr végigmérte a kígyót, és rendkívüli önfegyelemről tanúbizonyságot adva nem rúgott bele.

* Egyetlen szót sem vagyok hajlandó mondani. Egyetlen rohadt szót se, Nagini. Ez nem történt meg. *

Nagini értetlenül figyelte, ahogy a gazdája lobogó talárral beviharzott a hálószobájába, és hatalmas lendülettel bevágta az ajtót maga után.

* Mindig a dicső őséről beszél nekem, erre amikor találkoznak, még csak nem is akar beszélni róla... még ilyet! Ki érti manapság az embereket?! *

Kíváncsian felnézett, amikor újra pukkanást hallott. Nem gondolta, hogy a Sötét Nagyúr ilyen zaklatott idegállapotban bármelyik halálfalóját magához hívatta volna. Amikor felismerte az érkezőt lelkesen felkiáltott:

* Harry Potter! Örülök a találkozásnak! *

Harry megdermedt, majd értetlenül a kígyóra bámult. Nem igazán értette, hogy Voldemort kedvence miért köszöntötte ennyire… szívélyesen, de végül megvonta a vállát. A kígyók már csak ilyen furák.

* Szia Nagini! – köszönt ő is, majd a kúria felé intett. – Hallottam, Voldemort megkapta a születésnapi ajándékot, amit küldtem, és már ellátogatott Aurorához. *

A kígyó hevesen bólogatni kezdett.

* Igen, már haza is ért. Elég zaklatott. Nem tudod, mi történet? *

Harry elvigyorodott.

* Ó, azt hiszem, Tomot egy kicsit megrázta a találkozás. Azt hallottam, elég személyessé vált a csevegés közte és Malazár között. *

Nagini elégedetten sziszegett.

* Így már értem. Tomy elég nehezen kezeli az érzelmeket. Azt hiszem, be is megyek hozzá. Átadjak neki valamilyen üzenetet? *

A fiatal fiú arcán ravasz mosoly jelent meg.

* Ó, csak annyit, hogy még egyszer boldog születésnapot kívánok neki, és hogy a belépőkártyája még két szellemidézésre szól, szóval nyugodtan meglátogathatja még Aurorát, ha úgy akarja… *

A kígyó szemeiben elhatározottság csillant, miközben elköszönt Pottertől, és a gazdája felé indult. Még hallotta, ahogy a fiú kacagva eltűnik, de előtte már csak a nagy cél lebegett.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)