Elégedettség (Az íze, mint egy Americano tejszínnel) írta: Elyes

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Cím: Contentment (Tastes Like an Americano with Cream)
Oldal: http://archiveofourown.org/works/4689812
Írta: red0aktree - Thanks again for your permission!
Fordította: Elyes
Átnézte: SlytHay
Fandom: The 100
Jogok: Kass Morgan, The CW
Tartalom: Író Bellamy, barista Murphy, töménytelen kávé meg egy nagy rakás fluff
Műfaj: általános, humor, csöppnyi romantika
Szereplők: Bellamy Blake, John Murphy
Figyelmeztetés: slash, AU, OOC karakter, itt-ott durva nyelvezet, fluff
Korhatár: 14



Elégedettség (Az íze, mint egy Americano tejszínnel)


Az első bögre kávé, amit Bellamy a Nortshide Cafe-ban rendel, egy Americano tejszínnel, cukor nélkül.

Murphy először alig törődik a fiúval. Rengeteg vásárlójuk van, akikkel foglalkoznia kell, és különben is, a fiú első ránézésre nem tűnik különösebben érdekes jelenségnek. A Harward jogi karának az emblémájával ellátott kapucnis pulóvert visel, amit Murphy horkantva nyugtáz; oké, technikailag fennáll a lehetőség, hogy a srác tényleg végzős a Harwardon, még ha nem is látszik ez rajta. Vagy csak Murphy túl cinikus. Bellamy haja kócosan meredezik az égnek, és fáradtan pislog Murphyre, ahogy átadja neki a bankkártyáját, mielőtt leül az egyik asztalhoz a kávézóban.

Murphynek fel sem tűnik, hogy hova ül, vagy hogy meddig marad.



*


Bellamy másnap is felbukkan, ezúttal egy laptoptáskával a vállán. Murphy ismét anélkül veszi fel a rendelését, hogy elmosolyodna, majd mindenféle udvariasságot nélkülözve adja át neki az Americanót.

Bellamy ismét a sarokasztalt foglalja el, miközben Murphy Monroe-val beszélget, az egyetlen munkatársával, akivel aznap egy műszakban van. Bellamy és Murphy a továbbiakban észre sem veszi egymást.



*


Amikor Bellamy egyhuzamban az ötödik nap bukkan fel a kávézóban, akkor dönti el Murphy, hogy ideje lenne jobban odafigyelnie a zilált külsejű vevőre. Most már jóformán törzsvendégnek számít.

Ahogy felkanyarítja az ismerős, kunkori B betűt Bellamy poharára, megkérdezi: – Americano tejszínnel?

A másik fiú meglepettnek tűnik. Az alacsonyabb fiúra bámul, aki vastag keretes szemüveget visel, ami furcsa mód, de mégis jól illik a karján és nyakán futó tetoválásokhoz. Kopott farmer van rajta, puhának tűnő sapka a fején, és mogorván néz rá, mint aki olyasmit lát, ami nem tetszik neki. Bellamy összeráncolja az orrát.

– Ühm, igen, kösz.

Murphy válaszul csak felmorran, és elkészíti a kávét.



*


Valamikor a második héten Murphy megszokásból kiáltja a nevet: “Blake”, mert minden nap ezt teszi, Bellamy pedig a szokásosnál tovább őgyeleg a pultnál. Murphy felhúzott szemöldökkel figyeli, ahogy a papírpoharát szorongatva a lábával csoszog a padlón.

– A nevem igazából Bellamy – magyarázza kényelmetlen hallgatás után a fiú.

– Nézd, haver, azt mondtad, hogy a rendelést Blake névre írjam. Nem az én hibám.

– Nem, nem, tudom – mondja Bellamy gyorsan. – Blake-et szoktam mondani az embereknek, mert azt biztosan nem betűzik el. A Bellamy elég… – Végül csak megvonja a vállát. – Csak gondoltam, ha már úgyis minden nap itt vagyok, megmondom a keresztnevemet.

Murphy erre gyanakodva méregeti. Mióta a másik egyre többet jár a Northside Caféba, jobban megfigyelte őt; Bellamy minden reggel laptoppal felszerelkezve jön, és miután megrendeli az Americanóját, elfoglalja a sarokasztalt. Először úgy gondolta, hogy unalmas lehet minden nap ugyanazt csinálni, de aztán jobban belegondolva rájött, hogy ő sem jobb, hisz alig hagyja el a kávézót. Amikor elkezdett dolgozni, külön kérte, hogy osszák be az extra műszakokba, mert nem volt semmi érdekesebb dolga. A kávézóban legalább voltak emberek, akikkel beszélhetett, amikor annyira kétségbeesett volt, hogy ráfanyalodjon a társas érintkezésre, illetve itt mindig el tudta foglalni magát. Egy idő után már nem kellett kérnie, mert kérdés nélkül mindig rá osztották a plusz műszakokat.

– Oké – feleli végül Murphy. – Ezzel azt akartad elérni, hogy én is megmondjam a nevem, vagy mi?

– Dehogy! – lép hátra Bellamy egy lépést. – Én csak… mindegy, nem érdekes. Köszönöm a kávét.

A fiú minden további nélkül helyet foglal. Megint a harwardos pulóverét viseli. Murphy gyűlöli.



*


Másnap, ahogy Murphy odaadja Bellamynak a kávéját, azt mondja: – Hívhatsz Murphynek.

– Murphy – ismétli Bellamy kicsit megilletődve.

Murphy egyszer bólint, aztán a figyelmét a következő vevőre fordítja. Bellamy elmosolyodik.



*


A huszonnyolcadik kávé, amit Bellamy a Northside Caféban rendel, egy Red Eye, ami teljesen váratlanul éri Murphyt.

– R-red Eye? – kérdez vissza Murphy akadozva. A fiú összezavarodott tekintete annyira különösen hat a szokásos hideg, fásult arcához képest, hogy Bellamy nem bírja megállni mosolygás nélkül.

– Ma szükségem lesz az extra koffeinre – magyarázza.

– Kinek nem – mormolja válaszul Murphy, és eddig ez az első barátinak mondható beszélgetésük.

Amikor Bellamy leül a helyére, Murphy tekintete a megszokottnál tovább időzik rajta. A kávézóba elég sok törzsvendég jár, de legtöbbször viszonylag üres a hely. Ma is egy ilyen nap van. Murphy egyedül áll a pult mögött, mivel Monroe csak heti kétszer dolgozik, és kettőjükön kívül nincs több barista. Ahogy mindig, Bellamy most is egyedül ül az asztalnál; dühödten gépel a laptopján, és még kevesebbet törődik másokkal, mint egyébként. Murphy őt figyelve eltűnődik – már nem először –, hogy vajon min dolgozhat. Nem kérdez rá, Bellamy pedig nem beszél róla magától.



*


Két nappal később Bellamy leáll a Red Eye-jal, és visszatér a szimpla Americanóra. Murphy valamiért ezen megkönnyebbül.



*


– A harwardos haverod elaludt – mondja Monroe egyik délután, valamikor az ötödik héten. Murphy elszakítja a tekintetét a lattéról, amit épp készít, és Bellamy asztala felé pillant. A fiú a fejét a karjaira fektetve alszik. A mai nap elég forgalmas, és semmi szükségük rá, hogy valaki teljesen feleslegesen foglalja a helyet az egyik asztalnál. Murphy mogorván átadja a lattét az azt rendelő nőnek, és odaint a pult másik oldaláról Monroe-nak.

– Elintézem. Foglalkozz a rendelésekkel.

Monroe örömmel teljesíti a kérést. Valószínűleg jobb is, ha ő beszél a vevőkkel, ugyanis Murphy nem a legjobb benne. Néha csodálkozik, hogy volt képes egyáltalán megtartani a munkáját.

– Hé! – mondja Murphy Bellamy asztala mellett állva. Bellamy meg se mozdul, úgyhogy a fiatalabb srác hangosabban szól hozzá. – Haver, itt nem alhatsz. – A másik továbbra sem adja jelét, hogy észrevette volna őt; az arca békés, egyenletesen lélegzik, és Murphy talán még aranyosnak is találná, ha nem lenne dühös. Megbökdösi Bellamy vállát, mire a srác végre életre kel, és álmosan felhunyorog rá.

Arra ébredni, hogy Murphy élesen bámul rá, nem a legkellemesebb dolog a világon. Bellamy hirtelen ül fel, és körbekémlel maga körül. Murphy szálegyenesen áll mellette, karjait keresztbe vetve a mellkasa előtt, miközben a szemöldökét felhúzva mered rá.

– A francba, ne haragudj, nem volt szándékos… – kér egyből elnézést Bellamy, ahogy felegyenesedik a székben.

– Ja, hát ne történjen meg újra. Nem tesz jót az üzletnek – morogja Murphy, és visszatér a pulthoz.



*


Másnap Bellamy megint Red Eye-t rendel. Murphy gúnyos vigyorral fogadja, ami Bellamyt teljesen váratlanul éri. Igaz, nem igazi mosoly, mégis, ez az első alkalom, hogy valódi érzelmet lát a másik arcán.

– Nem akarok ma is kifeküdni – mondja Bellamy, remélve, hogy kaphat még egy vigyort Murphytől. Kap is.

– Egy kicsit azért ironikus, nem gondolod? Elaludni egy kávézóban.

– Tudom – feleli Bellamy elmosolyodva. Murphynek tetszik a mosolya, de ezt még saját magának sem ismeri be.



*


Bellamynak a szokásává válik későig maradni a kávézóban. És “késő” alatt nem azt érti, hogy délutánig vagy akár sötétedésig. Nem, egészen este tíz óráig, zárásig. Egész napra elfoglalja a sarokasztalt, és néha négy vagy öt kávét is rendel egy-egy délután alatt. Ebédidőben szendvicset eszik, és kifejezetten megszereti Monroe süteményeit is.

Szereti a kávéjukat is, még akkor is, amikor Murphy néha mogorván készíti el neki.

Murphy nem érti, hogy a másik miért tölt ennyi időt a kis üzletben. Néha napján magyarázatra vár, de Bellamy soha nem mond semmit.

Bellamy gépel, Murphy pedig őt nézi; ami végül egy kimondatlanul is bevett szokássá válik köztük.



*


Murphy kedd este tizenegy óra tizenkét perckor Bellamy asztalánál találja magát. A fiú ezúttal nem alszik; a felső ajkát beharapva élénken gépel valamit, az ujjai szinte repülnek a billentyűzeten. Először csak vár, hogy Bellamy észrevegye – kevésbé mérgesen, mint korábban –, de amikor egyértelművé válik, hogy Bellamynak nem tűnik fel a jelenléte, megszólítja.

– Hé, Harward!

A fiú felpillant rá, mielőtt megragadná és kihúzná a füléből a fülhallgatóját. Murphy szűk, fekete V-nyakú pólót visel, és még ha Bellamy tart is tőle, hogy valamiért mindjárt rá fog kiabálni, azt el kell ismernie, hogy a másik remekül néz ki közben.

– Mi az? – kérdezi álmosan. Murphy ekkor elmosolyodik, és a gesztus láttán Bellamy szeme tágra nyílik.

– Néztél mostanában az órára? – A kérdésre Bellamy tekintete az analóg órára téved, ami nem messze tőle, a fal sarkában lóg. Amikor meglátja, hogy mennyi az idő, eltátja a száját, és a laptopja idő kijelzőjére bámul, csak hogy biztos legyen benne, nem nézett el valamit.

– Basszus, a fenébe! Annyira sajnálom – mondja kétségbeesetten, ahogy kapkodva lecsukja a laptopját és belegyömöszöli a táskájába. – Magával ragadott a történet. Ne haragudj. Már egy órája ki kellett volna dobnod innen.

Murphy vállat von, és követi az ajtó felé tartó Bellamyt, miközben a pultról felkapja a saját táskáját, és átveti a vállán. – Nem gond. Elkezdtem rendet tenni, és gondoltam, valamikor észreveszed és elmész. Nem jött össze.

Bellamy elneveti magát, kilépve a hűvös levegőre a kávézóból, és megvárja, hogy Murphy bezárjon. – Amikor ihletet kapok, elég nehezen veszek észre bármit is magam körül.

– Észben tartom – mondja neki Murphy. Már nem mosolyog, de még mindig nem tűnik mérgesnek.

– Kösz, hogy nem üvöltöztél velem – szólal meg ismét Bellamy félénken. Murphy leveszi a sapkáját, és végigszánt ujjaival a hajában, mielőtt visszaveszi.

– Nem vagyok az az üvöltözős fajta – von vállat Murphy. – Mit értettél az alatt, hogy magával ragad a történet?

– Ó – leheli Bellamy, meglepődve, hogy Murphy egyáltalán kérdez tőle valamit. – Hát, meghallottam, ahogy egy lány arról beszél, hogy az anyjának csontvelőre van szüksége, és nem is tudom… ez olyasmi, ami tökéletesen illene a regényembe.

– Regény? – emeli fel a szemöldökét Murphy. Még mindig a kávézó előtt állnak, lassan haladnak el mellettük az autók a nyugodt éjszakában. – Könyvet írsz?

– Aha – vakarja meg az orrát Bellamy. – Sci-fi-t, igazából.

– Nem semmi – mondja Murphy, bár nem hangzik túl lenyűgözöttnek. Bellamy elgondolkodik rajta, hogy talán nem is közönyös a fiú, egyszerűen csak így jön le. – Vagányul hangzik. Egyszer mesélhetnél róla.

– Kösz – ragyog fel erre Bellamy. – Fogok.

– Kell egy fuvar, vagy valami? – ajánlja fel a másik, kivéve a slusszkulcsát a zsebéből.

– Nem, itt lakom a közelben – feleli Bellamy, az út másik felén lévő házak felé intve. Murphy halkan füttyent erre; ismeri azt a környéket, az emberek arrafelé egyáltalán nem csórók. – Azért kösz.

– Bármikor – mondja még Murphy a kocsija felé sétálva. – Holnap találkozunk.

Miután Bellamy is elköszön, feljebb húzza a táskát a vállán, és ahogy átkel az úttesten, arra gondol, hogy milyen rendes volt vele Murphy, az emlék pedig megmelengeti a szívét.



*


Következő este, amikor tízet üt az óra, Bellamy otthagyja az asztalát, és odasétálva Murphyhez a pultnak dől, amit a fiú egy kopott ronggyal mos le éppen. Amikor észreveszi Bellamyt, kíváncsian néz fel rá; a másik arcán könnyű mosoly játszik, és Murphynek egy pillanatra elakad a lélegzete attól, hogy milyen észvesztően néz ki Bellamy.

– Az jutott eszembe, hogy jóvá téve a tegnapi éjszakát, segítek neked összetakarítani – mondja Bellamy. Murphy erre felegyenesedik, és vet rá egy számító pillantást. Bellamy megint a harwardos pulóverét viseli, Murphy pedig elgondolkodik, hogy Bellamy kimosta-e már valaha is.

– Remélem, nem feltételezed azt, hogy az a fajta srác vagyok, aki visszautasít egy ilyen ajánlatot – feleli Murphy, odadobva neki a rongyot. – Mert akkor tévedsz.

– Jó – neveti Bellamy, és befejezi a pult letörlését, Murphy pedig arrébb lép, hogy elkezdje kiüríteni és kimosni a gépeket.

– Szóval Harward, mi? – kérdezi Murphy, mire Bellamy vet egy pillantást az emblémára, mielőtt vállat von.

– A húgom vette nekem – magyarázza. – Igazából egy vicc az egész.

– Igen? – Ahogy elmegy Bellamy mellett az espresso géphez, összeér a válluk. Egyikük sem teszi szóvá.

– Aha. Tizenhét éves volt, amikor elfogadták a jelentkezését. Kicsit mindig is féltékeny voltam rá emiatt.

– A húgod tizenhét évesen bejutott a Harwardra? – ismétli Murphy felhúzott szemöldökkel.

– Aha, tudod, ő egy igazi zseni. Bűnügyi igazságtant tanul.

– Lenyűgöző.

– Mi, Blake-ek már csak ilyenek vagyunk.

– Ó, fogd be! – horkant Murphy, bár közben arra gondol, hogy ez valószínűleg igaz.

Miután befejezik a takarítást, kifelé veszik az útjukat az utcára, ahogyan előző éjszaka is. Bellamynak azon jár az esze, miközben Murphyt figyeli, hogy hozzá tudna szokni ehhez: jó éjt kívánni Murphynek az utcai lámpa fénye alatt, miközben arra vágyik, hogy hazakísérhesse a fiút, de persze tudja, hogy soha nem kérheti meg rá.

Bellamy elégedett a féloldalas, kávé-illatú mosolyokkal, és Murphy félig mogorva, félig ragyogó vigyorával.

Bellamy elégedett ezzel a puhatolózó, mégis izzó barátsággal.

Ám a Sors, természetesen, sosem elégedett az elégedettséggel.



*


Amikor Bellamy másnap reggel megjelenik a Northside Cafe-nál, egyből feltűnik neki a halványan tetovált kar és a megszokott szürke sapka hiánya. Murphy helyett Monroe áll a pénztárgépnél, és egy sötét hajú lánynak nyújt át egy papírpoharat. A fiú az ajtónál hezitál, és még egyszer megnézi a dátumot a telefonján, csak hogy biztos legyen benne, nem tévesztette össze a napokat.

De a telefonja szerdát mutat, és Murphy mindig dolgozik szerdánként. Ami azt illeti, a vasárnap kivételével minden nap dolgozik, és Bellamy nem is jár vasárnaponként a kávézóba, mert oké, Monroe figyelmes, de ő mégsem Murphy… és a kávé valahogy sosem ízlik annyira Bellamynak Murphy nélkül.

Azon gondolkodik, hogy elmegy, de Monroe már kiszúrta, és kedvesen mosolyogva néz rá. Bellamy szégyenlősen – és zavartan Murphy távollététől – odalép a pulthoz.

– Murphy nem dolgozik ma? – kérdezi a lánytól, mire az felnevet.

– Nem, de biztos vagyok benne, hogy hízelgőnek találná, hogy mielőtt kávét rendelsz, felőle érdeklődsz – viccelődik vele Monroe, bár Bellamy kihallja a hangjából az idegességet, a szavaiban megbújó feszültséget. Bellamy torkát aggodalom szorítja el.

– Öhm, igen. Egy Americanót kérnék. – A szavak furcsán hangzanak a szájából; nem is emlékszik, mikor kellett utoljára kimondania őket, mert Murphy mindig kérés nélkül készítette el neki.

Monroe mosolyogva felveszi a rendelést, és már el is kezdi összekészíteni; Bellamy a padlón csoszogva vár. A kérdés kicsúszik a száján, mielőtt belegondolhatna, hogy mire készül, de utána egyből megrója magát, mert igazán nem kéne aggódnia; az emberek folyton kivesznek szabadnapokat.

– Jól van?

– Ő… – hezitál Monroe, miközben elveszi Bellamy bankkártyáját. – Hát, igen. Ő jól van. Meghalt az édesanyja.

– Ó – leheli Bellamy. Egy íróhoz képest kifejezetten rossz a helyes szavak megtalálásában.

– Nem sokat mondott róla, mikor beszéltem vele, én pedig nem kérdeztem. Ismered Murphyt, nem szeret megnyílni másoknak. Azért remélem, hogy minden rendben van vele – folytatja Monroe.

– Igen, én is – nyögi a fiú válaszul. – Meg tudnád… meg tudnád adni a telefonszámát?

– Még nincs meg neked? – kérdezi Monroe, de közben azért kiveszi a telefonját a nadrágja zsebéből. Bellamy megrázza a fejét.

Amikor a fiú leül az asztalához, nem veszi elő a laptopját, ahogy mindig szokta. Helyette idegesen mered a kezében tartott telefonra, ujjai a betűk felett vacillálnak, amik semmilyen értelmes mondattá nem akarnak összeállni a fejében. Végül frusztráltan kifújja a benn tartott levegőt, és elküldi az üzenetet.

[10:46 d.e.] Szia, itt Bellamy. Remélem, nem baj, hogy Monroe megadta nekem a számodat. Hallottam, hogy mi történt, és csak azt akartam mondani, hogy sajnálom.
[10:51 d.e.] Addig vársz, míg szabadnapot veszek ki, hogy elkérd a számomat, hm? Cseles, Blake. De kösz.
[10:51 d.e.] Szívesen. Tehetek érted valamit?
[10:53 d.e.] Nem, minden ok. Kösz. Holnap már megyek dolgozni.
[10:53 d.e.] Holnap? Mikor lesz a temetés?
[10:55 d.e.] Ma?? Ezért nem vagyok bent…?
[10:57 d.e.] Ma van? Mikor hunyt el?
[10:57 d.e.] Ne haragudj, ez egy bunkó kérdés volt.
[10:59 d.e.] Haha, ne sajnáld. Vasárnap halt meg. De már hosszú ideje kórházban volt.
[11:03 d.e.] Ó, ez szívás. Őszinte részvétem, Murphy.
[11:07 d.e.] Köszönöm, de nem olyan nagy dolog. Nem álltunk közel egymáshoz.
[11:07 d.e.] Attól még az édesanyádról van szó. Biztos nehéz.
[11:07 d.e.] Nézd, Bellamy, értékelem az aggodalmadat, de ne akard megmondani, hogyan érzek. Biztos vagyok benne, hogy te és az édesanyád közel álltok egymáshoz meg minden, de az én családom nem ilyen. Ez az egész felhajtás csak púp a hátamon, de megbirkózom vele. Szóval kösz, de kösz nem.
[11:10 d.e.] Nem akartam túllépni a határt. Elnézést kérek érte.
[11:10 d.e.] Ja, mindegy. Élvezd az Americanódat.

Bellamy nem élvezi. Ami azt illeti, a kávé megkeseredik a szájában. Nem sokkal Murphy utolsó üzenete után feláll az asztaltól, és összeszedi a dolgait. Zúg a feje, a szíve pedig a torkában dobog, ahogy visszamegy a lakásába.

Murphy nem a barátja, csak egy pultos srác, aki ki szokta őt szolgálni. A fiú lehet, hogy tud néhány dolgot Bellamy életéről, a családjáról, de Bellamy szinte semmit nem tud Murphyről. És úgy néz ki, hogy ez így is fog maradni.

Bellamy aznap nem ír.



*


Ahogy másnap sem. Helyette instant kávét iszik a saját konyhájában, és átalussza az ebédet, és még ha Murphy tényleg a kávézóban is van, Bellamy nem tud róla.



*


Pénteken Bellamynak kényszeríteni kell magát, hogy átmenjen az utcán. Azt mondogatja magának, hogy idiótán viselkedik; hogy a kávéért megy a Northside Cafe-ba és nem a pultos fiú miatt. Azt mondja magának, hogy Murphyvel lehetnek akár barátok, akár idegenek, nem számít, nem jelent semmi különbséget.

Aztán azt mondja magának, hogy hazudik.

Amikor meglátja Murphyt a pultnak dőlve, fején a szürke sapkájával, ujjaival unalmában a telefonjával játszva, Bellamy már tudja, hogy a világon semmilyen másik kávé nem ér fel ezzel. Murphy az ajtó nyílásának zajára felpillant, és még ha nem is igazi mosoly bukkan fel az arcán, de valami nagyon hasonló ahhoz. Bellamy egy percig csak bámulja őt, mielőtt néhány lépéssel odamegy a kasszához.

– Csak hogy tudd, tegnap gondolkodás nélkül elkészítettem neked az Americanót. A végén nekem kellett meginnom, mivel nem jöttél – mondja Murphy, ahogy nekikezd a kávé elkészítésének, közben Bellamyt figyelve a pult túloldalán.

– Ah, igen, ne haragudj – válaszolja a fiú, végigszántva ujjaival a haján. Murphy végigköveti a mozdulatot a tekintetével, mielőtt alig láthatóan elmosolyodna.

– Nem vagyok mérges rád, ugye tudod? – kérdezi, ezúttal viszont a tekintetét a kezében tartott pohárra függeszti. Ettől függetlenül látja, hogy Bellamy megmerevedik, mire szélesebben mosolyog.

– Mi? – tátja el a száját a másik.

– Istenem, olyan fura vagy néha – mondja Murphy, kivéve a bankkártyát Bellamy kezéből, hogy ő maga húzza le, amikor Bellamy még mindig ledermedve áll. – Nem kell ennyire bizonytalannak lenned, nem haragszom. Igazából kicsit csalódott is voltam, hogy nem láttalak tegnap.

– Csalódott? – ismétli Bellamy, és a viselkedése egyszeriben megváltozik. Már nem bámulja úgy Murphyt, helyette kíváncsian néz a szemébe. – Ebben az esetben mit szólnál, ha bepótolnánk a kimaradt időt? Mikor van ebédszüneted?

– Délben – feleli Murphy gondolkodás nélkül, és végre igazán elmosolyodik. Bellamy visszavigyorog rá, és megragadja a bögréjét. Nem mondanak mást, Bellamy csak biccent egyet Murphy felé, aki aztán az ajtó felé fordul, amikor új vendégek jönnek be.

Bellamy az asztalától figyeli Murphyt, ahogy sorban készíti a kávékat. A pulttól pedig Murphy pislog Bellamy felé ugyanolyan sűrűn, mint a másik.



*


Pontosan tizenkettőkor átmennek az utca végén található szendvicsbárba. Mivel Murphy nem kezdi el a beszélgetést, Bellamy megteszi helyette. A készülő regényének az egyik karakteréről mesél, akit egy jó barátja, Clarke ihletett. Beszél a karakter szerepéről a regényben, és arról is, hogy a karakter személyisége milyen módon vette át Clarke-ét, miközben Murphy hamiskás mosollyal figyeli őt, ahogy zsebre tett kézzel sétál mellette.

A szendvicsbárban egymással szemben ülnek az asztalnál. Murphy megnyalja az ajkát, mielőtt megszólal. – Szóval mindig olyanokról mintázod a karaktereidet, akiket ismersz?

– Hogy mindig… mi? – kérdez vissza Bellamy kicsit megilletődve, mivel Murphy alig szólalt meg, mióta elhagyták a kávézót.

– Hát, tudod, ott van az a csaj, Clarke, meg volt az a gerincvelős dolog is. Csak kíváncsi vagyok.

– Néhányat, de nem mindegyiket. Őszintén szólva, nem is tudom – feleli végül Bellamy, kortyolva egyet a kólájából. – Nehéz nem olyan emberekről mintázni a karaktereimet, akiket ismerek. Így hiteles. Különben szar karakterek lennének.

– Tapasztalatból beszélsz? – Murphy tekintete mindig hűvös és számító. Korábban ez zavarta Bellamyt, olyan… kicsinek érezte magát tőle. Most valahogy mégis lenyűgözőnek találja.

– A hetedik könyvemet írom, tanultam egy-két dolgot.

– Egy-két dolgot – ismétli Murphy elgondolkodva. Az arckifejezése hirtelen megváltozik. – Rólam mintáztál karaktert?

A kérdést hallva Bellamy félrenyeli az italát, mire Murphy nevetésben tör ki. Már azelőtt tudja a választ, hogy Bellamynak esélye lenne kinyögni: – Öhm, mondhatni.

– Részletesebben? Nem intézheted el csak ennyivel.

– Hát, uh, nem pont rólad mintáztam, pusztán… kicsit hasonlít rád. Kicsit.

– Aha – bólint a fiú. – És azt elmondod, hogy miért szégyelled magad emiatt?

– Nem szégyellem magam, pusztán... hát, rossz fiú vagy.

Valóban? – hajol előrébb Murphy érdeklődve.

– Nem a főgonosz vagy ilyesmi, inkább csak egy pöcs.

– Megható, hogy ilyen sokat jelentek neked.

– Semmi személyes – nevet fel Bellamy –, csak hát, mikor először találkoztunk, nem is tudom, olyan hűvös voltál.

– Ne aggódj, nem te vagy az első ember, aki ezt mondja – biztosítja őt Murphy. Bellamy jól megrág egy falatot a szendvicséből, azon gondolkodva, hogyan is fejezze ki magát.

– Soha nem mosolyogtál.

Erre Murphy felhúzza a szemöldökét, de az arckifejezése még így is közönyös. Egyedül a szemében látni érzelmeket.

– De komolyan, az első hónapban abban sem voltam biztos, hogy tudod egyáltalán, hogy kell.

– Tudom, hogy kell mosolyogni – biztosítja őt Murphy, és valóban, nem hazudik. Az ajka mosolyra görbül, mire Bellamy is elvigyorodik.

– Most már tudom – mondja Bellamy melegen. – És a karaktered se gonosz, inkább… vagány.

Murphy hümmögve harap bele a szendvicsébe, miközben figyelmesen nézi Bellamyt. – Ezzel együtt tudok élni.

– Örülök – feleli Bellamy, és komolyan is gondolja. Ez jó, nagyon is; itt ülni Murphyvel szemben olyan érzés, mintha mindig is ezt tették volna. Kellemes és természetes.

– Igen, én is – ért egyet Murphy. Ő is komolyan gondolja.



*


A következő héten Bellamyt teljesen váratlanul éri Murphy kérdése.

– Szóval… azért mintáztad rólam a karakteredet, mert vonzónak találtál?

– Mi? – nyögi Bellamy válaszul. A kávézó már bezárt, és Murphy a pultot takarítja le, mint általában. Bellamy a süteményes szekrénynek dőlve áll, és a könyökük összeütközik, mikor Murphy a tisztítószerért nyúl.

– Egyértelműen nem azért, mert azt gondoltad, hogy kedves vagyok. Szóval, azért volt, mert imádnivaló vagyok?

– Úgy hangzol, mint aki elég biztos abban, hogy “imádnivaló” – mondja Bellamy ahelyett, hogy a kérdésre válaszolna, mert nem tudja rávenni magát, hogy azt mondja: “Nem egyszerűen azt hiszem, hogy imádnivaló vagy, hanem azt, hogy te vagy a kibaszott Nap az égen.”

Murphy nem válaszol, csak a rá jellemző hümmögéssel bólint, és játékosan rákacsint Bellamyra. A fiú megvonja a vállát.

– Aha, mondhatni.

– Szóval igen – horkantja Murphy, és folytatja a takarítást. Nem beszélnek erről többet.



*


– Fogsz kérdezni a temetésről? – kérdezi Murphy másnap reggel, ahogy átnyújtja Bellamynak az Americanóját.

– Öhm, nem, nem terveztem – válaszolja a fiú szórakozottan, egy csokoládés croissanttal szemezve.

– Jó – mondja Murphy, és Bellamy elgondolkodik, hogy miért hozta fel a témát a másik. – Kell az a croissant vagy sem?

– Á, kösz, megvagyok – hazudja a fiú, de Murphy így is odaadja neki, elhessegetve Bellamyt, mikor át akarja nyújtani a bankkártyáját. Bellamy sugárzó mosolyt villant, Murphy mogorván néz rá: egyszóval minden a legnagyobb rendben van.



*


A negyvenedik kávé oldalára, amit Bellamy rendel, a “Randira kéne hívnod” szöveg van firkálva. Bellamy ezt olvasva elpirul, de engedelmeskedik. Olasz étterembe mennek, a hely alig egy tömbbel van arrébb a kávézótól. Bellamy fizet, Murphy pedig kézen fogja, ahogy visszamennek a Northside Cafe-ba, ahol a kocsijával parkol.

Octaviáról beszélnek és Bellamy könyvéről. Murphy még a családját is megemlíti (csak az unokatestvérét, de Bellamynak már ez is elég), és Bellamy minden apró információmorzsát magába szív, egyszerre érezve kétségbeesést és boldogságot.



*


Egy kedd esti zárás után csókolóznak először.

Bellamy a lelke mélyén igazi író. Imádja a költészetet és a művészetet, a romantikát, és ehhez illően szeretné azt mondani, hogy az első csókjuk egy ravasz flörtölésnek és egy csábító ígéretnek volt a következménye, de valójában már nem bírta tovább, és egyszer csak kinyögte: – Megcsókolhatlak?

Nem volt tűzijáték vagy remegő sóhajok. Csak nyelvek és fogak és melegség, ahogy az ajkaik összeértek, és Bellamy tökéletesen elégedett volt ezzel.



*


Az ötvennyolcadik kávé, amit Bellamy a Northside Cafe-ban rendel, egy 16-os Americano tejszínnel, cukor nélkül. Az ötvenkilencedik szintén egy Americano, ugyanúgy, ahogy az ötvenhetedik is volt, és ahogy az összes további lesz.

Kivéve persze, amikor reggelente Red Eye-t kér.

Bellamy a megszokások embere, ahogy Murphy is. Tökéletesen megfelel nekik, hogy minden reggel ugyanazt a kávét isszák a kávézó kellemes légkörében, és élvezik az autók utcáról beszűrődő tompa, mégis ismerős zaját. Boldogan mennek el alkalmanként közösen ebédelni, vagy töltenek el együtt egy-egy felejthetetlen éjszakát a szomszédos olasz étteremben vacsorázva. Kávés poharakra firkálva flörtölnek egymással, és zárás után csókolóznak.

Bellamy és Murphy a megszokások embere, mégis, a rutinjuk tökéletesen kiegészíti egymásét. És mindketten elégedettek ezzel.

Vége





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)