Egy külön világ írta: Kaira_

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---


Mellékelt magyarázat:

A II. HITM kihívásra íródott történet, afterlife kategóriában a következő kulcsok alapján:
Idő: időutazás
Zene: Cristian Onofreiciuc – Creation of Life
Titkos: iránytű


Nidhöggr: Kígyószerű sárkány, amely folyamatosan rágja a Világfa (Yggdrasil) gyökereit. A Hvergelmirhez érkező holtakat – legyenek azok gyilkosok, esküszegők és házasságtörők – szüntelenül marcangolja és kínozza.
Hati és Sköll: Két legendás farkas testvér, akik a napot és a Holdat üldözik szünetelen. Hati (utálat) a Holdat, Sköll (árulás) a Napot akarja felfalni.
Gjöll folyó és az említett híd: Gjöll a sok folyónak az egyike. Ez a folyam választja el a holtak birodalmát a szomszédos világoktól. Veszélyes, sötét, csapdákban és kardokban gazdag víztömeg. Felette ível a Gjallarbrú nevezetű híd, amit az óriás Modgud őriz, s csak azt engedi át, aki nevét közölve, tudja is mi dolga a hídon.
Glitnir csarnoka: Az igazság és a jog istenének csarnoka. Nincs mit mondani többet…
Yggdrasil: Az északi univerzum kőris világfája. E fán helyezkedik el a kilenc világ mindegyike, s ágai közt ott ül a névtelen sas is, aki mindent tud, s lát is egyben.
Ratatoskr: A világfa hírvivője, aki ide-oda rohangál, hogy üzeneteket közvetítsen a névtelen sas valamint Nidhöggr között.
Andvari gyűrűje: Andvaranaut. A törpe Andvari elátkozott mágikus gyűrűje volt. Loki ármány útján szerezte meg tőle, aki ezután elátkozta azt.



***

Puszta álmok…



Néha csak furcsa, dübörgő mozgást érzek a testem alatt. Mindig, minden egyes taktus ugyanazon pontossággal ver ütemet. Itt-ott hosszabb szüneteket hagyva, hogy aztán végigszaladva az egész testemen, az agyamban összpontosuljanak, és ne hagyjanak szabadulni.
Mintha seregnyi táltos, asgardi katona lovának patája verne visszhangot bennem, s hiába teszek bármit is, azok csak haladnak előre, velem együtt. Mintha éber tudattal álmodnék, hogy újraéljek és újralássak dolgokat. Persze, sosincs ebben az egészben semmi különös. Épp ellenkezőleg, néha úgy érzem, ez az egyedüli helyes érzés, valami, ami még tisztának mondható bennem. Aztán persze valami változik… Valaminek mindig, minden egyes alkalommal változnia kell, hogy éberebb öntudatomat csak a rám zuhanó, fehér ködbe szőtt hajnalok, a folytonosan égető érzés az ujjamon, és az a keserű por – amit minden egyes ébredés után a fogaim közt, a nyelvem hegyén vélek érezni – köszöntsön ismerősen. Néha olyan ez az egész, mint egyfajta formált jelképesség, s én minden egyes alkalommal elveszni látszok benne. Egy olyan sötét, vakablakok által keresztezett úton, amit sosem ismerhetek meg igazán, ahol sosem tudom, mi vár ott, mindennek a végén, minden egyes alkalommal.


Ma reggelre virradóan a fém halk csörömpölése hoz vissza, és a szinte nesztelen léptek zaja. A tudatom lassan szakad el a mélytől, s mint lassú halálra kárhoztatott fuldokló, úgy kapaszkodom egyre feljebb, hogy mire az erős kezek által kovácsolt ajtó kitárul a fal túloldalán, már teljes tudatommal a mennyezeten végigfutó hajszálrepedéseket kutassam. Aztán úgy lépek, úgy fordulok, ahogy elvárják. Úgy és akképp szólok, ahogy szükséges.

Csak állok és figyelek szó nélkül, de amikor az utolsó ránc is kisimul az előttem térdepelő nő homlokán, majd egy hideg kéz újra megérinti a felkarom és apró lépésekben visszakísér a fekvőhelyhez, megpróbálok látni is. Valami többet, mint eddig bármikor. De a falak ugyanazt a sóhajt verik vissza. Az ismerős, ismeretlen arc is, ugyanazzal a mosollyal néz rám, mint ezelőtt már oly sokszor, s az a furcsa csillogás, ami belőle, ami tőle árad felém, egyszerűen mintha csak a mélybe szándékozna taszítani, vakságra kárhoztatva ezzel engemet.
Néha úgy érzem, pusztán az álom hagyatéka vagyok, valami hátramaradt kis darab. Nem láthatok, s nem is érzékelhetek semmit. S bármennyire is szeretnék szabadulni, csak tompa, alig látható vibrálás szökik ki belőlem a világ felé, mintha megint itt sem lennék igazán, csak kívülről szemlélném az egészet. Mintha Nidhöggr* kígyószerű nyelvével és erős fogaival marcangolná szét bennem a tudatot, hogy gyilkosok sorára jussak én is.

Ilyenkor egyszerűen elképzelem, hogy még mindig csak álmodom, hogy még mindig ott vagyok, a legmélyebb szakadék alján, amit egy folyó valaha is vájhatott magának az évezredek, évmilliók során. A lovak patái a háttérben dübörögnek, a messzire hallatszó nyerítésük visszhangot ver a süket csendben, mígnem majd társra lel mellettem, ahogy egyre bentebb gázolok a körülöttem fodrozódó némaságban. A fejem felett pedig egyszer csak majd ott magaslik a végeláthatatlan híd* sötét sziluettjével és a kapaszkodóival, egyfajta iránytűként szolgálva nekem.
De bármennyire is szeretném, a tudatom sosem csúszik el a valóságtól olyannyira, hogy önmagamtól visszazuhanjak, hogy egyáltalán megnyugodjak, hogy az árnyékom a padló mintázatán rövidebb, s a lelkemmel együtt tisztább, fehérebb legyen.



***

Villanások…



Hati* és Sköll* futnak mellettem, méretes fogaik csak úgy csattognak az éjszakában, néha hol felém, hol valami ismeretlen után kapnak mögöttem velük. Csendes esténként mesélt szavak jutnak az eszembe róluk, a két szökkenő, gyorsan szaladó, de ostoba farkasról, akik megállás nélkül üldözték maguk előtt a Napot és a Holdat egyszerre.
Szeretném hinni, hogy az egyikük én vagyok. Hogy legalább a látszata meglegyen annak, ezúttal is magamnál vagyok, legalább annyira, hogy tudjam, merre tartok az oldalukon, mielőtt újra felébrednék ott, a négy fal között.

Talán órák is eltelnek, mikor aztán magas hegyek lábánál mindannyian megállunk, mint jó barátok. Ők ketten megfeszített lábakkal, ugrásra készen várva valamire, én ismét csak tudattalanul mögülük figyelve az előttünk lefelé fodrozódó-kanyargó folyamot, a szerteágazó mellékágaival együtt. A farkasok aztán felém néznek, s tekintetüket már tisztábban látom, mint ezelőtt bármi mást. Az Ász istenek egyikét látják bennem. Valakit régről, akit nekem is ismernem kellene.
Kérés nélkül szólnak, s mire feleszmélnék, már a térdeimet verdeső habokat érzem csak körülöttem. Gjöll* jéghideg folyamában úszom előre ismét, miközben kardok ezernyi éles felülete sérti fel bőrömet. Véremet pedig csak a tó fekete színe látja és fogadja maga közé kedvesen. A híd a fejem felett lassan ölt formát a köd mélyéről, de tisztábban bontakozik ki előttem, mint előtte bármikor. Egy pillanatra megállok a feketeség közepén, és csak nézem, keresve rajta valamit, amiről én magam sem tudom igazán, hogy micsoda. Percek, órák, talán napok is eltelnek, mire halovány villanás látszik fel valahonnan a távolról, talán a híd végéről.

– Loki, drága fiam…

A víz megtáltosodik alattam, a hullámok a magasba csapnak mellettem. Sós vizet érzek az arcomba csapódni, de a villanás továbbra is ott van, egyre nagyobb fényt öltve…

– Loki, fiam, halld meg a hangomat… Őrség, kinyitni a kaput. Most!

Szavak hoznak vissza. Egymás után suttogott, kétségbeesett szavak, miközben egy hideg tenyér ér a homlokomhoz, és meleg, puha valami burkol körbe.
Reszketek. Ezúttal minden porcikám remeg valami visszafojtott haragtól. Keserű érzések tömkelegétől, ami úgy zubog rajtam keresztül, mint Gjöll jéghideg folyama. Talán fájóbban is.

– Fiam, nyisd fel szemed, és nézz rám. Itt vagyok, veled vagyok. Nem menj el megint…

Kezek emelnek a magasba, ismeretlen mágia fon körbe, és mintha kettészakítanának, úgy távolodom el egyre jobban attól a valamitől, ami a híd végéről néz vissza rám.

Felébredek, lassan és vacogva, a farkasok szívszaggató vonyításával a fülemben.

– Anyám…

A szavak idegenül csengnek az ajkaimról, mintha valaki belőlem szólalna fel, az én hangomat használva. Meglepődést látok az előttem térdepelő nő arcán, ami vigasztaló, de egyszersmind kétségbeesett pillantással társul, amit egyszerűen nem tudok hová tenni.
Az egyetlen, ami jó barátként, a megszokott fájdalomként köszönt, az az, ahogy végigsimítok a vörösen izzó, körbefutó vonalon az ujjamon. Semmi más…
Visszazuhanok a párnára, hagyva, hogy a meleg tenyér ismét csak végigsimítson az arcomon. Talán megnyugvást remélve, a hajszálrepedéseket keresem a fejem felett. De azok, mintha nyomtalanul eltűntek volna, immár egy sincs közülük ott, ahol lennie kellene. Pedig emlékszem a vonalakra. Színtisztán. A sok, kacskaringós mélyedésre.

Elvesztek. Vagy talán sosem léteztek igazán?

Szólnék, kérdeznék. A szavak már az ajkaimon várakoznak, hogy aztán valami miatt mégis inkább hátrahagyjam őket, és tőlem telhető legnagyobb nyugodtsággal figyeljem, hogy az eddig ismeretlennek hitt arc gazdáján mennyire sok ismerős dolgot vélek újra felfedezni. Anyám csendben mozog körülöttem. Mintha némaságba burkolózott volna valamiféle különös fogadalom miatt. De én, mintha most újra látni és figyelni tanulnék egy hosszú álom után – ahol most érzem először igazán, hogy ébren vagyok, hogy élek –, egyszerűen csak megfigyelem őt.

Megöregedett, hallatszik a gondolat a fejemben. Az arca, a bőre. A haja sem az a végeláthatatlan aranyló folyam, mint egykoron, ám a maga egyszerű, mégis csodálatos báját megőrizte a teste. A kecsessége, a nemessége, ami az Ász istennők legnagyobbikává teszi, ott van minden mozdulatában mélyen elrejtve, de mégis, jól láthatóan.
Szeretném hinni, hogy mindaz, amit látok, igaz. Hogy a levegő az ajkaim közt épp annyira valós, mint a kezemben fogott könyv, a két katona mozdulatlan alakja az üvegbörtön előtt, vagy épp ő maga. De ugyanúgy bízni szándékozom a megannyi álomban is. Mert valahol választ sejtek, mélyen eltemetett igazakat.

– Anyám, kérlek...

Hangomra megremeg a válla, mintha nem számított volna rá. Felém kapja tekintetét, majd néz csendben, ahogy csak ő tud. Egy idő után elmosolyodik, ruháján lassan simítja ki a sosem létező ráncokat, kezét pedig felém nyújtva, közelebb lépdel hozzám.

– Még mindig lenyűgöző, hogy mennyi könyv lel gazdára a kezedben. Egyre okosabb és okosabb leszel, drága Loki.

Elmosolyodom szavaira, miközben a könyvet az ágy melletti asztalra helyezem, majd szinte majdhogynem felé nyújtom a karom válaszul. Mikor megrezzen az alakja, és egyre fakóbb lesz a képe előttem, csak keserű mosollyal gondolok arra, talán mégis inkább az álmoknak kellene hinnem.

– Mert tőled börtönömben is csak ezeket kapom.


Az üvegnek csapódó hang hallatára csak én emlékszem, mintha más nem is hallaná. Az őrök az üvegkalitka külső felén mintha nem is érzékelnék, hogy van itt valaki, hogy egyáltalán él még valaki a falak között.


***

Képzetek…



Szakadékba nyúló sziklák ormát ülöm meg ismét, mint már jó pár napja. Előttem a mélybe vesző semmi, míg előttem a mindenség.
Glitnir csarnokát* látom a messzeségben. Hogy valóban ott áll, vagy csak emlékezetem hozza vissza hatalmas boltozatát és délcegen álló falait, nem tudom. Mégis, valami mélyen belülről fakadó éhség lesz úrrá rajtam, hogy birtokolni vágyom a helyet. Érinteni és érezni. Magaménak tudni. Teljes tudatommal ráfókuszálok, mígnem léptek halk zaja kavarja fel mellettem a némaságot. Megfordulnék, mint már oly sokszor, de testem, mintha csak láncok kötnék béklyóba, mozdulatlan marad, és úgy néz továbbra is Glitnir egyre fénylőbb tornyaira.
Egyszerű hangot hallok. Mást, mint anyámé. Ez a hang mélyebb és sokszínűbb, kissé talán csípősebb éllel megáldott. Mégis, egyszersmind emberibb, mint az istenek bármelyikének. A hang gazdája egy idő után a nevemen szólít, távoli hívásként, erejétől egyszerre rándulok össze és hagy ki dobbanásnyi szünetet a szívem. Glitnir fénylő csarnoka pedig csak zavartalanul tovább izzik előttem, majdhogynem elvakítva engemet.

Másképp ébredek. Az ágy hideg, mikor kinyitom a szemem, s por helyett is csak furcsa szárasságot vélek érezni a nyelvem hegyén. Az egyetlen dolog, ami még mindig ugyanazon érzéssel fogad, az a szűnni nem akaró, vöröslő vonal, ami úgy fonódik az ujjam köré, mint egy gyűrű régmúlt lenyomata.
Ez az álom más. Más, mint az összes többi előtte. Tudom. Nem fájóbb, s nem is titokzatosabb, mint az elődei, de különböző. Egy idő után majd ezzel is megtanulok együtt élni, mert meg kell tanulnom, de más semmi… Mégis, minden egyes ébredés után zavartabb vagyok. Néha úgy érzem, hogy tudnom kell, ki is ő valójában.
Ébren töltött perceim közt néha hatalmasnak gondolom. Óriásnak talán. Máskor istennek, mint én. Sokszor pedig csak olyannak, mint egy egyszerű ember. Megmondani sem tudom az okát, hogy miért. Olykor apróságokat képzelek el róla. A sóhaját, az érintését, vagy azt, ahogy nevet. Gúnyos, csipkelődő hangot társítok hozzá, és szavakat, amiket akár ő is mondhatna.
Elképzelem, hogy ő ismer engem, mindenemmel együtt. Hogy egyszerre mozdulunk, hogy egyszerre lélegzünk két külön, mégis egy egységként. Hogy az, ami bennem megvan, az belőle hiányzik, s ami belőlem kikopott, azt benne meglelem. Egyfajta furcsa képet építek fel magamban róla, ami egyszerre túl igazi, s túlontúl fájó is, mégis éreznem kell… Szükségem van rá. Mert bármennyire is próbálom magam egyben tartani, időnként már ébren is elkap a fodrozódó hullám, és leterít, mintha csak emlékeztetne, hogy ezúttal nemcsak valami hétköznapian fontosat hagyok hátra, de önmagamból is egy részt.

Ha az őrök felém fordulnának, akár csak egyszer is, hiszem, hogy talán még ők is látnák azt a feketén fodrozódó víztömeget körülöttem, ami minden ilyesfajta gondolat után egyre mélyebbre és mélyebbre rántja a tudatomat.


***

Emlékek…




Az álom, ami ezúttal fogad, különös, s furcsább, mint eddig bármelyik. Mintha épp tudatomnál lennék, úgy hallgatom Ratatoskr*, Yggdrasil küldöttének suttogását a fülemben, miközben a három Norna* felé tartunk az erdő fái között. A mókus a vállamon mászkál oda és vissza, miközben halkan mesél a Kilenc Világ titkairól, egy nagy eszű, de vétkező ember életéről a távoli múltból, aki valaha többet tudott, mintsem kellett volna. A szavai ismerősek, és gondolatok sokaságát támasztják fel bennem. Mintha duzzadó folyammá válnék, úgy tudok meg egyre többet, s míg az eszem egyik fele hazugságot kiált, addig a másik issza minden szavát.

Yggdrasil világfája előttem magasodik a távolban. A kőris hatalmas óriásként emelkedik az ég felé, ágai szétterülnek az égbolton, s mint végeláthatatlan folyó, úgy kanyarognak a világok között. A névtelen sas szárnyait bontogatja a legalacsonyabbik ágak egyikén, és úgy néz rám óhatatlanul, mintha tudná, mit keresek, miért is jöttem. Nidhöggr morgását eltéveszteni pedig lehetetlen. Onnan hallatszik, valahonnan mélyről a gyökerek felől. Érez, lát, és szinte magam is érzékelem, hogy tudja, itt vagyok.

A Nornák itt, Urd forrásának szélén találnak rám, már egymagamban. Urd, Verdandi és Skuld egyszerre szólít, szó nélkül, pusztán kezükkel hívnak magukhoz. Körbeállnak. Verdandi szájának sarkában elnéző mosoly bujkál, mintha búcsúzna tőlem, attól, akit most lát.
Szólnék, de Skuld hosszú ujjai lassan a csuklómra fonódnak, csendre intve engem. Halkan beszél, rég hallott mondatokat dúdol ajkai közt. Tenyere azonban éget, mint legveszélyesebb tüzek legveszélyesebbike, még a bennem tátongó hideg sem képes megállítani a belőle áradó forróságot. Egyszerűen magával ragad, s visz távoli világokba. Csillagok közt mozgunk; hol lassan, hol gyorsan, tovatűnve. Mutat pillanatokat, ahol ugyanazt a nevetést hallom, és mutat helyeket, ahol ajkaim között a levegő igazi.

A forgás szép lassan csitul el, az égető fájdalommal együtt. Az érzésekhez képek társulnak. A sóhajok, a mosolyokkal együtt, szép lassan nyernek a fejemben értelmet. Szinte egy időben mozdulok a nem is annyira idegennel előttem.

– Anthony…

A név halkan szakad fel torkomból, ő pedig hallgat rá, közelebb jön, aztán testünk mellett lassan összefűzi az ujjainkat, és csak mosolyog, szelíden, mintha igazi lenne. Az illata az orromba kúszik. Tiszta levegő és víz aromáját érzem.

– Sok ideje vártam már rád, Loki… Hosszú ideje. Féltél tán felém jönni? – Feje a vállamon pihen meg. Suttogása is túlontúl halk, mintha csak titkot kérdezne tőlem.

Mire megtalálnám a hangom, mire válaszolnék, elillan. Mintha előttem sem állt volna, mintha soha nem is létezett volna. Félnék, s kiáltanék, iramodnék utána egyből, de Skuld karjai ismét megállítanak, figyelemre intenek, és várakozásra. De amikor már túl sok a kín, egyszerűen csak engedi, hogy újra felbukkanjon mögöttem, és szorítson bilincsként, olvadjon velem össze, és csak tudassa… Itt van. Végre itt van. S ha én is akarom, akkor itt is marad. Velem.

– Ifjú Ász Isten, éltél egy jelenben, láthattad a jövőt Skuld sorsistennő keze alatt, a múlt azonban még mindig ott vár rád a hídon. De átkelni Gjöll folyamán kockázatos, és kínzó is egyben. Elveszthetsz mindent, amit eddig megtudtál, hogy aztán ismét egy üvegkalitka rabja légy. Bár erős rúnákat rovunk mindannyian, rajtad, ifjú Loki, pusztán ennyit segíthetünk. Hogy tovább láthass, meg kell találnod az utat magadban. – Urd szavai veszélyesek és intelemre intők a fülemben.

– Most fogadd belátásod szerint, mi rád vár. A jövő tudatában pedig dönts majdan helyesen.


Zuhanok, hogy aztán felébredve por és hamu terítse be az arcom. A levegő keserű és fojtogató, mintha csak gyilkolni szándékozna. Mély, fájdalmas, torokhangú üvöltések jutnak el hozzám a távolból. Elhulló asgardi lovak patáinak hangja veszik el a fájdalmas kiáltások közt. Ezernyi valaha fényesre vert vért hever a földön. S körös-körül asgardi holt tekintetek sokasága, kilenc világok valamennyi lényével együtt csendben néznek rám vissza.
– Loki! Vigyázz a seggedre, az Isten szerelmére…
Hatalmas robaj zúg fel mellettem, majd valami nem messze tőlem a földbe csapódik, és két lábra támaszkodva végül meglátom őt is.
– Azt hittem, a sok hókuszpúkuszod elég erőt szolgáltat ahhoz, hogy védd a saját hátad.
– Te hogyan…? – kérdezném.
– Inkább te miért nem?

Szenvtelenül vigyorog rám, majd újabb robajjal ellenséget küld a földre… A por pedig csak még átláthatatlanabb lesz; elfedve mindent, egy másik helyre lökve tovább a tudatomat.

~

A por a nyelvem hegyén még mindig keserű íztől terhes, de a kép előttem szaggatóbb, mint Nidhöggr fogainak ereje. Mindenem, amim van, minden, ami valaha is számított…

Ostoba emberek zokogása hallatszik kintről, a fehér folyosókról, de én csak nézem őt a párnák közt. Keserű dac zubog fel az ereimben, ahogy újra felemelem kezem. Lassan fény szökik szét a szobában, de más semmi. Csak saját lélegzetem hangját verik vissza a falak. Az övé továbbra sem hallatszik. Néma marad.

Andvari gyűrűjének helye a bőrömbe ég, és lassan tudatosul csak bennem, hogy nem vagyok elég…

Egyszerűen csak nem vagyok elég ehhez. Loki, az Ász Istenek egyike sem elég erős.

– Tudod, rohadtul nem ezt ígérted nekem a hű, de nagy csata előtt…

A sarokból néz rám, a rá oly jellemző pillantással. Hangja becsmérlő, mintha hibáztatna, vagy sokkal inkább megróna azért, amit teszek.

– Hogy kettőnk közül ki hazudott nagyobbat, Anthony…

– Ne kezdd megint, te Istenek Istene! – tartja fel kezét, félbeszakítva mondandómat, ahogy sóhajtva álló helyzetbe tornázza magát, és mellém szegődik.

– El kell engedned… – suttogja egyszerre két oldalról.

– S az ígéreted? – kérdezem halkan.

– Megtartom.

Én pedig hiszek neki…


***

S egy külön világ…




A folyamra gondolok, a lassan dübörgő víz erejére, a magasban elterülő híd sötét képére. Álmodom arról, hogy végigsétálok rajta, farkasok vonyításával és ezernyi asgardi katona lovával kisérve.
Álmodom egy képről, ahol anyám mosolya őszinte, egy világról, ahol a Glitnir csarnoka befogad magába, s ahol Nidhöggr is megszelídül a kezeim alatt.

Azt képzelem, hogy mindennek a végén ott vár majd rám, ígéretét betartva, és ismét úgy mozdulunk együtt, úgy lélegzünk a másik ajkairól, ahogy ezelőtt tettük mindig is.

Csak álmodom, hogy vele vagyok, hogy a mi, külön kis világunk, rendben van.







Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)