Minden, amijük valaha volt írta: Flannagan

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


- Le akarnak tartóztatni? Csak tessék. Tudják, hol keressenek.

A nő egyenes derékkal, magasba emelt állal vonul el a kamerák előtt. Haja vöröse betölti a teret, szeme zöldje élesen villan. Arcán diadalittas mosoly. Mozdulataiban a halál lakik.
Újabb snitt. Felrobbanó bombák villanása, fehér hó és szürke szikla szitálása, mindent belengő vörös köd, acél és kék, mielőtt elnyelnék a narancsszín lángok. A nő feketében, arcán alvadt vér és a sosem múló fáradtság árnyéka, szája sarkában ugyanaz a mosoly.

Bucky Barnes a homlokát ráncolja, ahogy újra a söre fölé görnyed. Szakadozott emlékei között felvillan a mosoly párja, de a lány arca homályba vész és mielőtt belekapaszkodhatna, az egészet elfújja a kocsma nyitott ajtaján besüvítő hóillatú hideg szél.
Felpillant, remélve, hogy még a nő uralja a képernyőt, de a bárpult fölé rögzített készüléken már sportközvetítés megy. Megvetően elhúzza a száját az eredménykijelző láttán: mindenki tudja, hogy a Sox bénák gyülekezete.
Nagyjából három másodpercet tölt még el a baseball meccs nézésével, aztán egyetlen hajtásra lenyeli a sör maradékát és némi aprót csengetve az üveg mellé lecsúszik a székről. Az árnyékokban halad, arca sosem tűnik fel egy szívdobbanásnyi időnél tovább a lámpák kereszttüzében.

Az utcán a vonásaira dermed a január. Van valami otthonosan ismerős a mozdulatban, amellyel a nyakára hajtja bőrdzsekije prémes gallérját, de mint az elmúlt fél évben minden, ez az emlékfoszlány is elsiklik előle.
Ami megmaradt: falak sárga tébolya, egy acélasztal hidege, a tű puha siklása a húsban, és aztán fáj, fáj, fáj... Sikítások éjszakánként (mert már emlékszik, mi az éjszaka), átizzadt lepedők és a hajnal didergése az apró garzon teraszán. Az őrületig ismételt kérdés: ki ki ki ki vagy?!

- Ki vagy?
- A nevem… A nevem… - A lány hirtelen hallgat el, ahogy a fekete kesztyűs kéz élesen szájon vágja. Lekuporodik, a padlón a fájdalom és a megaláztatás könnyei keverednek kiserkent vérével.
- Ki vagy?
- Natalia – szipogja. A pofon a falig repíti.
- Ki vagy?
- Na… – Acél villanás. Sötétség.

A hallása tér vissza először. Egy mély, gyomorból jövő hang, alig több puszta morgásnál, amint a fagyos, a sajátjánál is jobban ismert nőivel veszekszik. Róla. Az alkalmatlanságáról. A tehetségtelenségéről. Arról, hogy elpocsékolt nyersanyag.
A lány alig múlt tizenöt, de a haragjában egy egész élet, ahogy felkúszik a gerince mentén és megkeseríti a nyálat a szájában. Nem áll fel, guggolásba tornássza csupán magát, egyik öklével a padlóra támaszkodva. Mikor megszólal, a hangja színtelenül pattog szét a falak között.

- Hé. A nevem Fekete Özvegy. És te ki vagy?


A neve James Buchanan Barnes. Leolvasta a múzeumban a tábláról. Vagy ezerszer végignézte a kisfilmeket, kívülről fújja az egész sztorit, egy életét, ami az övé volt, de mégsem emlékszik többre belőle pár áttáncolt éjszakánál és egy sovány, hajlott hátú, állandóan köhögő szőke fiúnál. A legjobb barátok voltak, ezt is tudja.
Mégis hagyta őt lezuhanni a vonatról.
Mégis hagyta, hogy lezuhanjon a repülőről.
Utóbbira tisztán emlékszik. Előbbi sokszor, sokféleképpen bukkan fel az álomnak gúnyolt, szaggatott filmkockákban.

Sóhajtva löki be a lépcsőház vaskos, nehéz ajtaját. Ez a mozdulat is ismerős, valahonnan régről, mikor a nadrágját még spárga tartotta, cipője sarka félretaposva, mikor a fiú a háta mögött zihált és a karjában nem volt még az acél ereje. A ház falán most márványtábla, rajta a nevével és a nevetségesen kevés huszonhét évvel, amivel eltűnt a világ szeme elől.
Lehajtott fejjel siet fel a lépcsőn, és csak akkor enged a gyomrában megülő szorítás, mikor végre kattan mögötte az ajtó zárja. A cipősdoboznyi lakás, melybe Washington után bevette magát, a büszke táblák és a még büszkébb helyiek szerint hozzá, vagyis Buckyhoz, a törlések előtti Buckyhoz tartozott. Néhány kósza felvillanás, ahogy barna pasztával igyekszik életet lehelni elhordott cipőjébe, pár megfakult érzés puha combokról, lágy ajkakról, rózsaszín mellekről, amint az arcába hullámzanak, csillanó vörös lakkokról, ahogy végigszántanak a hátán és halvány szagok az orrában: gyógyszerek csípős bűze, kukorica és krumpli kiűzhetetlen kettőse és a lassan sorvadó test kipárolgása, amint az olcsó dohány füstjével keveredik.

Az apró terasz az egyetlen, amire valóban, tisztán emlékszik. A szabadság érzésére, mikor nekivetette a hátát a ház falának és csak bámult fel az égre, órákon át, talpa az íves vaskorlátnak feszült, térdén örökké tömött hamutartót egyensúlyozva. A gondtalanságéra, mert behúzta az ajtót és nem szűrődtek ki az elmúlás zajai, és mert az egyetlen, ami időnként az orrába mart, a pár centes whisky karcos gőze volt.
Újabban vodkát iszik, és aztán sört, és a kiürült palackok végül könnyedén roppannak szét a fémujjak között.

A fémujjak könyörtelenül kulcsolódnak a torkára. Csak egy mozdulat lenne, hogy elroppanjon a gerince, egy mozdulat, és ő is a többi névtelen senki mellett végezné az intézet alagsorában. Elernyed a jéghideg szorításban.
Mint ahogy az elmúlt hónapok során mindig, most is csak morgás a válasz. Talán egy árnyalatnyival lágyabb. Talán ma kevesebb benne a jégcsapok csikorgása.

Aznap nem beszélnek. Küzdenek késsel (mert a Télkatona azt szereti), pisztollyal (mert kötelező), puszta kézzel és zsineggel (mert ez az ő személyes kedvence), megállás, pihenő nélkül. Míg a zöld szemekbe könyörtelenség nem költözik. Míg a fagyott arcra mosoly nem olvad.


Brooklynról hirtelen olvad le a hó. Bucky csak ül, hol a terasz íves korlátjának fogságában, hol a garzon megsárgult falai között. Körülötte megszaporodnak az üres üvegek.
Három napja nem alszik. Ha le is hunyja a szemét, az puszta megszokás, időnként pedig szükség: így tisztábbak a képek, amik megállás nélkül peregnek. A bárban kezdődött minden, a vörös hajjal és a méricskélő zöld szemekkel. Élethosszú emlékek özönlik el az elméjét a nőről, az egyetlenről, aki mindig felbukkant mellette. Néha nem ismerte fel. Néha csak egy árnyék volt mögötte. Olykor nem több, mint egy lidércnyomás, egy lázálom a tudata peremén, mikor nem volt más, csak az áram és a vegyszer marása és a számolatlan órák a sötétben, ahol árnyak táncoltak a sarkokban, mielőtt a torkára fagyott volna az üvöltés.

Egy lassú emlék, a szürke égből puhán hullott a hó. Belepte a város mocskos utcáit, fehér lepedőt vont a csillogóra koptatott kövekre, tompított a falak bántó vörösén. A lány fekete kabátban, önfeledten pörgött a friss hóban. Mozdulatait egy sosem hallott szimfónia vezérelte, ajkairól egy meg nem írt dal szállt el. Csak lépdelt mellette, bakancsa durva zaját elnyelte a moszkvai tél. Egy pillanatnyi nyugalom, ahol nem volt helye az ütésnek, a rúgásnak, ahol a fegyverolaj avas szagát kiűzte a dermesztő fagy. A halálsikolyok visszhangját elnyomta a végtelen hóesés némasága, és az egyedüli vörös a lány hajának örvénye volt.

Bucky, meztelen háta a terasz ajtajának feszül, belebámul a poharába. Orrában ugyanannak a télnek a hidege, fülében ugyanaz a sosem létezett dallam. Nyelvén a moszkvai hó semmihez sem fogható íze, erősebb, mint a kezében tartott vodkáé. Az alkohol mélyén ugyanaz a ferde mosoly.
A mellében ugyanaz a furcsa melegség.

Melegség ömlik szét a kezén. A kés, amelyet most először sikerül megszereznie, tövig merül a férfi combjában. Iszonyat kúszik végig a gerincén. Az ujjai reszketnek, mikor elengedi a markolatot, szemében az elmúlt hónapok rettegése, ahogy a Télkatona arcába néz.
Jég és halál mered vissza rá.

- Sajnálom - leheli, majd lassan hátrálni kezd. Fekete árny tornyosul fölé.
- Ismételd meg.
- Sajnálom.

A férfi elégedetlenül felmordul, ökle a falba csapódik dühében. Fém csikordul fémen, a lány pedig elkerekedett szemmel nézi a horpadást, közvetlenül az arca mellett.
A fájdalom, ami a gyomrába mar, elenyésző a Télkatona hangjából sütő indulathoz képest.

- Ismételd meg.

Egy szívdobbanás csupán, mire megérti, mit vár el tőle. Ujjai ismét a markolatra feszülnek, ereit elárasztja a vadászat izgalma. Az arca azonban rezzenéstelen, és csak akkor rándul meg a szája sarkában egy félmosoly, mikor órákkal?, életekkel? később a borotvaéles penge ismét utat talál magának a férfi húsában.
Büszkeség emeli magasba az állát. Mellkasa még hullámzik, mikor
klap-klap-klap, éles taps visszhangzik az acél falak között, majd a nehéz bakancs döngését felváltja a magas sarok ütemes kopogása.
Amint a széles vállak eltűnnek az ajtóban, a csillogó remény lefolyik az arcáról.


Bucky szenvtelen arccal nézi, ahogy az élettelen test, némi olvadt hólével keveredve, lefolyik a tetőről. Nem az első eset Washington óta. Néha többen is jönnek, olykor magányos vadászokat küldenek utána. Sosem szólnak semmit, de mind ugyanazzal a mondattal a torkukban halnak meg: Heil HYDRA.
Az emlékek minden alkalommal többek és többek. Először csak a fájdalom és a hegyek hidege. Később a vakító fények: egy tovasuhanó fekete vonat, jégfehér lámpák izzó köre, egy kerek szemüveg ezüst kerete, tű hegyének csillogása. Áram szikra-kék cikázása. Az acél kar tükrös szürkéje, amint a húsába mar.

Hamarosan tovább kell állnia.

Kiszámított mozdulatokkal törli nadrágjába a vérmaszatos pengét, majd süllyeszti a combjára szíjazott tokba. A bevett rutin szerint méri fel a terepet, mielőtt a mélybe vetné magát, csak hogy pár kortynyi éles levegőjű zuhanás után a teraszon landoljon. Még viszi előre a lendület, ahogy az üvegért hajol, ahogy egyetlen tökéletes ugrással beleveszik a garzon jótékony félhomályába. Szögletes kissé, ahogy az asztalhoz ül, de a szék nyikkanása, az alkohol marása már a megszokott ismerős.
Küldetés teljesítve.

- A küldetés?

Metsző pillantás csupán a válasz. A nő (jégszőke haja túl szoros kontyban, arcán túl sok a hamvas pír) bólintása elégedett, szája azonban megfeszül.
A zsigeri félelem, amit ez az aprócska gesztus váltott ki belőle, már hónapok óta nem jelentkezik.

- Hamarosan társat kapsz - szól a nő színtelen hangon, de a torkában ott vibrál a feszültség.
- Egyedül dolgozom.
- Ezt nem te döntöd el.
- De…
- Elég! - csattan a fagyos hang. Néhány szívdobbanás, míg leküzdi a belé vert rettegést, míg a remegés kiveszik a tagjaiból, de a nő így is észreveszi. Győzedelmes mosolyra rándulnak a pengeajkak. - A délutáni edzésnél. Ne késs.

Lángol benne a harag, ahogy a balett-terembe ront. Egyetlen pillantása elég, és a lányok vinnyogva iszkolnak előle.
Mikor a zongorista ujja a billentyűkhöz ér, megszűnik körülötte a világ.


Sűrű éjszakába borul a világ, mire sikerül eltűnnie. Az alak, aki újra és újra a nyomára akad, más. Nem jelent fenyegetést. Nem próbálja megtámadni, sem befogni, egyszerűen csak a sarkában jár. Mindig pár lépéssel mögötte, de ott van, kitartóan, kikerülhetetlen.
Zavaró.
Elgondolkodtató.

Útja visszaviszi a bárba. Itt bukkant rá ezúttal a férfi, fekete arcát mintha látta volna már (a szélvédő szilánkokban, ahogy kitépi a kormányt; az autóban már csak hárman vannak: egy célpont, kettőre nincs utasítás). A pulthoz sétál, mélyen az árnyékokban, söre ugyanott, ahol távoztában hagyta. Leül a székre, szeme az üveg mélyén, mintha az elmúlt másfél óra meg sem történt volna.
A háta mögött akadozó hang, majd harsány nevetés, de a füle süket; nem ér el hozzá a vicc szövege.

- Ez most valami vicc? - A lány hangja színtelen, arcán semmiféle érzelem. Csak a szeme mélyén szikrázik valami gyilkos fény.
- A Vörös Szoba nem a humorérzékéről híres. Mivel bemutatni úgy sem kell benneteket egymásnak, kezdjétek el az edzést. Nemsokára feladatot kaptok.

Egészen addig némán méricskéli a fekete alakot, míg a nő cipőjének elégedett koppanásai el nem halnak a folyosón, a másik arcán azonban semmiféle felismerés nem villan.

- Hol voltál? - szólal meg végül rekedten.
- Aludtam.
- Három évig?
- Ameddig mondják.

Félbetörik a mozdulat, ökle erőtlenül suhan el a Télkatona arca mellett. Percek telnek számolatlan, mikor csak kettejük lélegzetvétele: szapora, egyenetlen és hosszú, elnyújtott pattan vissza a falakról.

- Emlékszel rám?
- Nincsenek emlékeim rólad. - A férfi hangja a megszokott morgás, arcán jeges üresség.
- Engem senki sem felejthet el csak úgy - és már lendül is; ütései erejében benne minden dühe és csalódottsága, pontossága azonban higgadt és megkérdőjelezhetetlen.

Egy életnek tűnik, mire végeznek egymással. A lány zihálva, vérmaszatos arccal guggol a szoba közepén, szemében elégedettség, szája sarkában gúnyos félmosoly.

- Na és most. Emlékszel rám?

Egyikük sem tudja, kié a nagyobb döbbenet, mikor a sötét arcon megtörik a jég és Télkatona felnevet.


Hó és jég süvít az arcába, ahogy a motor meglódul alatta. Tulaja valahol a háta mögött, szétroncsolt orrából szilánkosra fagyó rózsákat fest a vér. Bucky szó nélkül tovább áll.
Az agya képtelen lépést tartani a többéletnyi képpel, ami mostanra csordultig megtöltötte. Jobb napjain csak ül és lezárt szemhéja vásznán nézi, a rosszabbakon menekül és nem törődik azzal, mi marad a nyomában.

Már nem csak (Natalia, villan fel a név és a mellkasában újra ott a melegség) emlékszik. Idegen arcok pergő sora, tíz, húsz, egy idő után megszámlálhatatlan, szaggatja újra és újra szét a lelkét. Célpontok, morogja a száraz, érzelemmentes hang belülről; ártatlanok, suttogja a másik bűntudattól átitatva.
Ráhajol a motorra, ökle bezárul a gázkar körül. Hiába azonban a vakrepülés, a két egymással tusakodó felet képtelen lehagyni; csak a behavazott Brooklyn válik lassan elmosódott fehér masszává mögötte.

Fehér tüllt visel, az első közös munka kedvéért. A célpontja egy ostoba, nem lát tovább a hamvas bőrnél, csillogó smaragd szemeknél, a kacér félmosolynál a vérvörösre színezett ajkak sarkában. A lány hagyja, hogy tánc közben az ölelés túl szoros legyen, hogy a szikár diplomataujjak túlcsússzanak a derekán.

- Szeretnélek jobban megismerni - búgja a férfi a fülébe.
- Csalódott lennél, azt hiszem - süti le a szemét zavart színlelve. - Egyszerű táncos vagyok, nincs bennem semmi izgalmas.
- Egy príma balerina sosem lehet pusztán egyszerű. - Egy pillanatra elhallgat, hamis tétovázása ordít az arcáról. - Van egy lakosztályom az emeleten. Ott kényelmesebben tudunk beszélgetni.
- Beszélgetni? - visszhangozza megrettenve.
- Bízz bennem - kacsint rá a másik; mikor a karját nyújtja, számító, vad sóvárság ül a tekintetében.

Enyhe remegés fut át a kezén, ahogy elfogadja a férfi gesztusát. Trófeaként vonul fel a lépcsőn a Tiszti Kaszinó vendégeinek mohó pillantása közepette.

Odafent egy szívdobbanásnyi idejébe kerül levetnie álcáját. A hófehér tűsarkú lerepül a lábáról, ahogy a célpont nyakába lendül, ujjai közül éles pendüléssel csúszik elő a hurok. Szenvedély van a mozdulatban, amivel a másik bőrébe mélyeszti a leheletvékony acélt, vad öröm, amivel megfeszíti.
A következő pillanatban az alatta vergődő férfi előre bukik, a hátára mért rúgás fülsértő hanggal töri ketté a gerincét.

- Nem így szólt a parancs - morogja a fölé tornyosuló árnyalak.
- Ura voltam a helyzetnek.
- Nem. Így. Szólt. A. Parancs.
- Nem vagyok süket, sem pedig hülye - sziszegi. - De egyedül dolgozom.
- Ezt nem te döntöd el.

Ez az első alkalom, hogy zsigerből, valódi vággyal próbálják megölni egymást.


Óvatos távolságból méregetik egymást. A szőke férfi (Steve, suhan át az agyán késlekedés nélkül) a szobányi garzon egyik végében, Bucky a másikban. Félredöntött fejjel bámul az arcba, az egyetlenbe, aminek emléke legtovább elkísérte, mikor a lázálom elkezdődött. Túlterhelt agyában egymást kergetik a megfakult képek a sovány, hajlott hátú fiúról: egy sikátorban fekve, orrából vékony vérpatak csordogál; zihálva a futópálya vörös salakja mellett, mellkasa rémisztően hullámzik; az ordítóan üres székre a tanterem utolsó sorában.

Egy kevésbé kopott kép: a háború tombolása, a vegyszer és a tű és a téboly kezdete idején ott van Steve, a mostani magas, izmos, csillogóan kék szemű Steve, aki példakép, akiért egy ország vonul hadba, és ott van ő, a kék folyadék lángol a vérében, az agya egyre többször kihagy, a tekintetében pedig lassan semmi nem marad a hómezők végtelen ürességén kívül.

Túl sok idő telt el. Túl sok minden történt. A szakadék, amibe zuhant, nem csak a testét, a lelkét zúzta porrá, a barátságukat is apró darabokra szaggatta.

Lemondó a sóhaj, amivel lehúzza a kesztyűjét, a fémujjak mechanikus zaja betölti a teret. A lépcsőház felől elfojtott hangok: lábak dobbanása, elsuttogott parancsok, a kibiztosított fegyverek kattanása.
Egy futó pillanatra a régi Bucky az, aki a kétségbeesett másikra néz, de az ajtó felé már a Télkatona fordul. Hiszen ez is csak egy újabb alkalom, mikor el akarják kapni, egy újabb alkalom, ami harccal ér véget.

Constantin likvidálása az első, ahol a munka másként ér véget. A lány orrában még ott a gulág mindent átható bűze, fülében ott cseng korábbi kiképzőjének sikoltása, ahogy a fémujjak összezúzzák a torkát. Elméje azonban tiszta, lélegzetvétele egyenletes; csak akkor kezd hullámzani a mellkasa, mikor lopva a mellette ülő férfira néz.
Névtelen a település, ahol megállnak.

- Kifelé - vakkantja a kocsma pultja mögött reszkető embernek, az pedig hálás nyüszítéssel iszkol el a két fojtogató félelmet sugárzó fekete alak közeléből.
- Egész jó voltál ma.
- Egész? - A hangjában sértődöttség, a karjában minden ereje, amivel a férfira támad; az elhajított szék éles csattanással porlad szét, ahogy a tükrös acél lesújt.
- Kevesebb beszéd. Több összpontosítás.

Újabb szilánkosra hasadó székek és asztalok sora után, számtalan karcolt és ütésektől felhasadt sebből csordogáló vérpatak után a lány végül a Télkatona nyakába lendül. Ezúttal azonban a combja szorításában, összekulcsolt ökleinek csapásában nincs erő: a bevetések utáni megszokott edzés valami sokkal végzetesebbé változik.
Háta alatt felnyikkan az utolsó épségben maradt asztal, ahogy a férfi ráteríti. Fekete haja csapzottan lóg a szemébe, arcán sötét borosta, vonásain többéletnyi keserűség és fájdalom keménysége, a szeme viszont: él és szikrázik és a mélyén lévő parázsban ott izzik az ő tükörképe.

- Natalia - suttogja a reszketve elnyíló ajkak közé, az érintés futó, amivel körberajzolja a karcsú nyakra simuló vörös csillagot.
- Azt hittem, nem tudod a nevem - kerekedik el a lány szeme; lába a Télkatona derekára kulcsolva.
- Mindig tudtam.
- Többé ne hívj így.
- Ez a mi titkunk marad - nyögi, ahogy mélyen utat talál magának a lányban.


Már akkor tudja, mi következik, mikor az első szó (vágyakozás) utat talál magának az agyában. Üvöltve feszíti magát az acél bilincseknek.

Rozsdás. Tizenhét. Pirkadat. Kemence.

A szavak záporoznak. Bucky agyának egy része még küzd, pánik uralja mozdulatait, amivel letépi magáról a pántokat, kétségbeesés vezérli az acél kart, amivel újra és újra lesújt a törhetetlennek hitt üvegre.
Odakint a férfi tovább kántál.

Kilenc. Jóindulat. Hazatérés. Egy.

Az üveg bereped. Újabb üvöltéssel kirobban a kabinból, a mozdulat azonban megtörik.

Teherszállító vagon.

Program csupán, ami talpra rántja, program, amivel kinyitja a szemét és gépiesen elismétli a gyűlölt választ. A szavak élettelenül hullanak ki a szájából.
Ami következik, arra nincs szabály: az alacsony, szőke férfi további parancs nélkül hagyja ott. Ösztönből indul meg a legközelebbi kijárat felé, elsöpör mindenkit, aki az útjába áll. Fémökle gondolkodás nélkül sújt le, a tükrös acél sötétre vált az alvadó vér alatt.
A vörös hajú nő bírja a legtovább. Harcmodora kiszámíthatatlan, ütései, rúgásai mintha ismerősek lennének; pontos tükörképei az övének. Mikor a nyakába lendül, valami mélyen felsikolt benne, de a program erősebb, letépi magáról és az asztalra hajítja (az asztal felnyikkan a lány háta alatt). Rémület és csalódottság ül a zöld szemekben, mikor a fémujjak a torkára fonódnak. A nő szája mozog (legalább felismerhetnél), szavai azonban elenyésznek, és bár Bucky sikolya tébolyító odabent (Natalia)), odakint nincs más, csak a Télkatona üres arca, csak jég és halál.

Azon a reggelen kongóan üres gyakorló terem fogadja. A lány (hivatalosan is az egyetlen Fekete Özvegy) csak egy pillanatra vonja fel a szemöldökét értetlenségében, de nem engedélyez magának ennél többet; az acél falak mögül éber tekintetek figyelik.

- Innentől egyedül folytatod. - Épp csak megrezzen az arca a nő hangjára, mielőtt felé fordulna, noha szavai ezernyi tőrként szaggatják odabent. Némán bólint. - Ez az én lányom!

A hangjából csöpögő elégedettséget elengedi a füle mellett.

- Edzés után várlak az irodámban. Néhányan beszélni akarnak veled. Légy udvarias. Olyan helyről jöttek, ahol nem annyira elnézőek, mint nálunk. - Szavaiban ordítóan hamis higgadtság, a szemében zsigeri iszonyat. A lány csak újra bólint, mire a nő sarkon fordul, cipőjének szapora kopogása hamarosan elhal a folyosó zöld falai között.

Csak akkor engedi szabadjára dühét, mikor nekilát a kötelező gyakorlatoknak; a partneréül küldött három lány eszméletlen, vérző kupacban marad mögötte.


Bucky felszisszen, ahogy reszkető ujjai vérző homlokához érnek. Tekintete fókusz nélkül vándorol pár pillanatig, elméje szétszaggatott rongy, tagjaiban kínzó fájdalom.
Ketten figyelik minden rezdülését. Steve szemében aggodalom és megkönnyebbülés keveréke, a másik férfi arcán gyanakvás.
Az emlékei lassan térnek csak vissza. Akadozva kezd el beszélni, gondolatai csapongnak, ahogy az elmúlt órák (életek?) képei kitisztulnak, ahogy a program felold az agyában.
Mire végeznek, a tagjaiból elszáll a fáradtság és a kín, a tudata azonban szilánkosabb, mint az áram és a vegyszer idején valaha.

Egy újabb bukásra ítélt rendszer idején találkoznak ismét. Fekete selyem követi minden mozdulatát, a ruha hasítékából elővillan a combjára szíjazott elefántcsont berakásos pisztoly acélja. A bálterem közönsége: mohó, éhes szemek aranyozott váll-lapok felett, szűk résű, gyanakvástól ráncosak nyikorgó fekete bőrkabátban, féltékenységtől szikrázóak selyembe és gyémántba burkolózva; és egy láthatatlan, nyomasztó tekintet, súlya alatt időnként a lélegzete kihagy egy-egy ütemet.

- Odavannak magáért, nemde? - A pincér hangjában enyhe gúny, a kiejtése árulkodó.
- Ne beszéljen oroszul, nem áll jól magának.
- Itt mindenki úgy beszél - vonja meg a vállát hanyagul, majd belekortyol a pezsgőbe, mielőtt átnyújtaná. A nő felvonja a szemöldökét.
- Csak a kövér, kopasz tábornok környékén, viszont senkinek sincs amerikai akcentusa. Ha csak nem meghalni jött, jobban teszi, ha csendben marad.
- Nem az erősségem.

Többször összeakadnak az este folyamán. A férfi külseje (szőke haj, zöld szemek, magasságához képest túl széles vállak) nem kelti fel az érdeklődését, száraz cinizmusa, a szája sarkában vibráló pökhendi félmosoly annál inkább.

Sötét, eldugott teraszon éri utol a láthatatlan tekintet. Már azelőtt tudja, ki áll a háta mögött, hogy az acél ujjak a torkára szorulnának. Rutinból ernyed el, mire a férfi felmordul és a korlátnak taszítja.
Egyetlen folyékony mozdulat, amivel odébb csusszan, amivel előrántja fegyverét és az árnyékokban rejtőző alakra fogja.

- A harcmodorod semmit sem változott az elmúlt tizenkét évben. - Nem éri meglepetés, mikor a férfi csak mered rá, szótlanul, arcán a megszokott fagy, a szeme azonban más: üres és élettelen.
- Mit tettek veled - suttogja, a Fekete Özvegy eltűnik belőle egy pillanatra.

A Télkatonának ennyi is elég. Először a pisztoly repül ki a nő kezéből, ahogy megvillan karja acélja, majd az arca hasad fel, mikor a korlátnak esik az ütés erejétől.

- Most sem ismersz meg. - Nincs kérdés a hangjában, a férfi pedig továbbra is néma marad. Észrevétlenül szabadul meg a lakk tűsarkútól, ökle a terasz betonján. - És mi lesz?
Megpróbálsz megölni? - Újabb morgás jön válaszként, mire egy félmosoly rándul meg a szája sarkában. - Legalább értesz, ha nem is válaszolsz. Viszont van egy rossz hírem. Én nem aludtam át egy teljes évtizedet.

Harcukban ezúttal nincs semmi szenvedély. A nő valóban az életéért küzd, a Télkatonát pedig a program hajtja kíméletlenül. Nem telik el sok idő, és a fekete selyem cafatokban, a hófehér bőrön vér és ütésnyomok mocska. Zihálva kuporodik a vaskorlát tövébe, a zöld szemekben először villan fel a hajdani tizenöt éves kislány rettegése. Jéghideg ujjak markolnak a hajába, feje fölött megvillan a másik kar acélja. Mielőtt azonban lesújthatna, egy váratlan rúgás térdre kényszeríti, a túl széles vállak ereje pedig áthajítja a korláton.

- Megzavartam valamit?

A zöld szemek összeragyognak a ferde félmosolyok fölött.


Végtelen hómezők fölött repülnek. Bucky magába roskadva, mellkasát kívülről az ülés biztonsági pántja szorítja, a belsőjét egy megnevezhetetlen rettegés. Ez alkalommal valóban megismerte, ahogy ott álltak egymással szemben a hangárban. A nő hajának vöröse lángolt, arcán szürke foltokban ült meg a por, szeme zöldje hidegen, számítóan rebbent közte és Steve között.

Nem volt ideje megszólalni. Nem volt bátorsága megszólalni. Ő pedig végig csak Steve-hez beszélt; magasba szegett álla akár egy hadüzenet.

Sokszor látta már ezt a jelet. Az acél falak között, ahol hosszú órákon át gyötörte a sovány, alacsony kislányt (vörös haja copfban, sápadt arcában rémülettől tágra nyílt szemek), aki mégis újra és újra felállt. Sötétre öregedett faburkolatok között, a parketta recsegett a törékeny lányok lába alatt, ahogy újra és újra eljárták ugyanazt a táncot, mindig ugyanarra az őrjítő dallamra.
Miközben ölt, miközben könyörtelenül haladt előre, mert ő akart lenni az egyetlen, miközben a nyakába kulcsolta a lábát, először csak azért, hogy kiszorítsa belőle a levegőt, később már azért, hogy az ő súlya szorítson ki mindent a tüdejéből, miközben újra és újra szétválasztották és összehozták őket hosszú éveken keresztül.

Natalia sosem tört meg.
Bucky minden alkalom után tovább forgácsolódott.

Elválásuk a megszokott: gyors, tiszta, érzelmektől mentes. A nő arca rezzenéstelen, ahogy fejével a repülő felé intett, szeme fagyott smaragd, és bár Bucky kétségbeesetten kutatott a félmosoly árnyéka után, a dús ajkak mozdulatlanok maradtak.
Ahogy elhaladt mellette, orrát megcsapta a nő illata (Moszkva hidege, fiatal fenyők édes szúrása, a verítékező bőr tiszta sója), szeme sarkában ismeretlen csillanás: vékony lánc függött a nyakában, a medál nyílvessző alakú, és már tudja, mi a fájdalom neve, amit eddig hiába keresett.
Veszteség.
Ez alkalommal igazán elveszítette őt.

Egy szívdobbanás csupán, míg megérzi őt, aztán a szélvédő szilánkokra robban a fémököl csapásától. A mozdulat: sima, szakadatlan, amivel félrerántja a másik kettőt a tetőt lyuggató lövedékek útjából és viszonozza a tüzet a padlóról felmarkolt pisztollyal.
Mikor az autó kipördül alóluk és megindul a golyózápor, csak akkor dönt a menekülés mellett. Futtában vissza-visszapillant: a Télkatona mögötte, megállíthatatlanul, megingathatatlanul, fegyvere lazán tartva, léptei kiszámítottak. Felismeri a mozdulatot, amivel tüzeléshez készül.

Ez alkalommal Steve a gyorsabb. A becsapódó gránát lerepíti a szőke férfit a felüljáróról, a nőt pedig egy dermedt autós mögé vágja. Tökéletes az ugrás, amivel átveti magát a korláton, a lendület, amivel egyre távolodik a rá vadászók elől.
Egy árnyék árulja el őket, és magában elmosolyodik (Budapest emléke egyszerre hideg és meleg a mellkasában), ahogy váratlan tüzet nyit a Télkatonára.
Arcán gúnyos félmosoly, bensőjében Natalia büszkesége, mikor az egyik golyó célba ér és a férfi eltűnik a korlát mögött.

Ami utána jön, több, mint a megszokott rutin: színtiszta indulat. A felugató géppisztoly ropogása, a vérre éhes ragadozó léptek. Ahogy a férfi nyakába lendül, ahogy az élesen pendülő hurok kicsúszik az ujjai közül. Ahogy a Télkatona dühében elhajítja.

Ami új: a vállán átszaladó töltény. Steve érkezése. A harc végén lepördülő maszk, az alá elrejtett meggyötört arc fájdalma.

Zihálva dől egy furgon oldalának; a szeme előtt összemosódik a Télkatona üres tekintete és a James vonásain átfutó döbbent felismerés.


Fájdalom és felismerés hasít Buckyba, ahogy a monitoron futó felvételre pillant. Mindenre emlékszik: a berepedő üveg zajára, a fának csapódó fém recsegésére. Az ősz hajú férfi rekedt hangjára, ahogy csak a feleségéért aggódik; saját vége semmit sem jelent a számára. Az egyszerre csikorgó és cuppogó hangokra, ahogy összetöri a koponyáját.

Kezében önálló életre kel a fegyver, csöve az előtte álló megrendült férfi felé fordul. A másik arcán hitetlenkedés és néma düh. Az övén a szégyen vörös pírja.
A felvétel tovább forog.

Ujjai megrándulnak, ahogy újra végignézi a mészárlást; ahogy felködlik a bőre alatt a gyöngysor keménysége, ahogy megfeszül a karcsú női nyak, majd pár pillanat és nincs más, csak a hosszú csend.

A nő csendesen áll a temetőben, hosszú élete során először fordul elő vele, hogy igazán elveszíti önmagát. Múltja nem titok többé, identitása romokban. El kell tűnnie egy időre, el a kíváncsi tekintetek elől, el a tolakodó kérdések elől.
Kezében megremeg a kopott sárga iratcsomag, ahogy átnyújtja a szőke férfinak. Igen, el kell tűnnie a papírok közé rejtett szellemalak elől is. Főként előle.

- Nem jössz velünk? - kérdezi Steve csendesen, ahogy a borítóra vésett orosz feliratra bámul.
- Nem. Erre a vonatra nem szívesen szállok fel.

Steve felvonja a szemöldökét, de a nő arca üres és rezzenéstelen. A Fekete Özvegy magabiztosságával köszön el, vörös haja száll a válla felett, ahogy sarkon fordul, de Natalia könnyei csorognak végig az arcán, ahogy reszkető jobbja felkúszik a nyakán és rászorít az apró medálra.
Igen. El kell tűnnie, főként
előle.

Bucky tudja, mélyen legbelül, hogy ennek így kell történnie. Starknak igaza van. Starknak joga van bezúzni az arcát, ahogy ő tette az apjával oly sok évvel ezelőtt, joga van apró darabokra szaggatni, ahogy ő is szétszaggatta az akkori aranyifjú gondtalan életét. És mégis, mikor a férfi páncélos ökle újra és újra lesújt, ő ellenáll.
Talán Steve miatt csinálja. A régi idők kedvéért, a hajlott hátú, állandóan köhögő szőke fiúért, akinek ő volt a minden: a nagy testvér, a hős, a megmentő. Az új Steve-ért, aki most számára jelenti ugyanezt, bár tudja, hogy a másik az egész világát áldozza fel érte.

És tudja, hogy nem ér ennyit; hiába az áram és a vegyszer és a többéletnyi kín, hiába Steve összes szava és cselekedete, a ravaszt mindig ő húzta meg.

Utolsó erejével feszül neki a vörös-arany páncélnak, fém csikordul fémen, ahogy a mechanikus ujjak a vakító fénnyel izzó reaktorba marnak. Elkeseredett az üvöltés, amivel megpróbálja kiszaggatni, majd egy villanás és nincs tovább. Az acél helyén füstölgő csonk, agyában újra az áram zsibbadása, szíve körül a moszkvai tél hidege. Némán hanyatlik a földre, füle süket, szeme vak a külvilágra; csak a lányt látja pörögni a hóban, a vörös ajkakról felé kúszik a sosem-volt dallam.

Ezúttal felismerte őt, ezt látja a férfi minden rezdüléséből, az űzött kifejezésből, ami az arcát uralja. Ő azonban márvány: vonásai mozdulatlanok, szeme kifejezéstelen, a hangjában semmiféle érzelem.

- Nem adod fel, igaz?
- Nem tehetem - feleli Steve megtörten, majd önkéntelenül is tesz egy lépést
felé, mikor látja, hogy felemeli a fegyverét.
a Ezt még meg fogom bánni - morogja, inkább csak magának, aztán egyetlen intéssel elengedi őket.

Steve bólint, majd a repülőhöz siet. Egy életnek tűnik, mire a férfi (Télkatona?, James?) is elhalad mellette. Szeme sarkából figyeli csupán, és a márvány burkolat repedezni kezd: mert ő minden, ami valaha volt neki, ami valaha is számított, túl a Vörös Szobán, túl a KGB-n és a S.H.I.E.L.D.-en és túl az összes hazugságon, amit valaha is mondtak neki; amit gyakran mondogatott magának, mikor magányba kényszerítették.
Csak akkor fordul meg, mikor a repülő hajtóművei felbőgnek és a férfi újra eltűnik az életéből. Ezúttal azonban utoljára. Gondoskodik róla.


Van valami békés megnyugvás abban, ahogy az orvosok beszélnek róla. Csendes szemlélődéssel tölti az utolsó perceket, mielőtt jönne a jég és az álomtalan alvás, hisz a döntés ezúttal a sajátja. Nincs több vegyszer, nincs több áram. Odabent biztonságban lesz és a világ is egy jobb hely nélküle.
Hálásan szorítja magához Steve-et; az ölelésben benne minden, amit elvettek tőle az évtizedek során, és ahogy a férfi viszonozza, felvillan a kép, mindennek a kezdetén, mikor ugyanígy búcsúztak a sorozó iroda bejáratában.
Félelem nélkül lép be a kabinba, dől neki a gép falának. Az üveg halk hisszenéssel zárul be előtte, a túlfeléről pedig ráragyog a smaragdzöld szempár. Mielőtt a fagy elérné az arcát, viszonozza az imádott félmosolyt és mikor lehunyja a szemét, egyetlen képet visz csak magával: a vékony láncra fűzött apró vörös csillagot.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)