Metamorfózis írta: Amelia Pond

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Fiatal még a világ. Lomtetőn áteső napfény-foltok, barna kőszikla a mezítlábak alatt. Friss, csípős tavasz, víz zubog a híd alatt. Az ég is fiatal. Lovak prüszkölnek. Nyílvesszők keresik útjukat a fák között, nevetés száll utánuk, mert nem oda érkeznek, ahová kellene. A tünde-király fenséges. A világ zöldes, mint a patak alatti köveken megadóan sodródó moha. Csillagfény ragyog, de ma már nincs, ki azt az eget látta volna. Lila és kék, csillagfény-pettyezte takaró. Hullócsillag rajzolja a szívünket az égre. Erdő, ősöreg fák. Nekünk idős minden, ezeréves tünde-vidék, aminek részei leszünk majd mi is. Csak most látjuk, hogy milyen ifjiú volt akkor még a fény is, ami csíkokban árnyazta a palotát, ezerfelé szórta a drágakövek lelkét és megszűrte a csordogáló vizet. Ki tudja már, milyen volt akkor lélegezni?
Erdő-szív.
Az ő haja szőke, a másiké vörös, amazé meg barna. Mint a búza, a virág szirma és a fák kérge.
Béke mindenhol, mert vigyáznak rájuk a tünde-urak, kik tudják, mit ők még nem: Ez régmult kor már, ősidő, zöldes-illanó régmúlt, mert új, hideg és fakó valóság jön, vér és düh, halál, emberi kor. Felnőttkor. Ők már akkor tudják, hogy a vékony virágtakaró már csak néhány lehelletnyi ideig tünde-virág.
Jön majd más.

Barátság. Sodor az ár, a felfedezés. Övék az erdő, a palota. Harcosok és barátok. A szőke, a
vörös és a barna.
Csak egyik herceg.
Még nem baj.

Felnőni fáj. Napról napra változik a táj. A patak megárad. A mennyezet kicsi lesz. A lovak meghalnak.
Hamarosan száz év lesz már.
Ő már nemcsak a szőke, hanem valami más. Megfoghatatlan. Ez a nyár. Szertelen, vad. Most lehet. Még nincs száz.
Semelyik sem száz a három közül.
A szőke gyermek még lélekben is. Apja csudakék-gyűrűs varázsló, anyja ölelő csillagvirág. A vörös már fájdalmas. Ő egyedül van. Harcol. Maró az arca, gyilkos a lövése. Szüksége csak rájuk van. Hiszen még fiatal. A barna meg nem érti. Mi a baja a vörösnek? Miért olyan szép a szőke? Mi történik vele?
A fák árnya változik, az évek szaladnak. Nyári éjjelen hallatszik, ahogy az idő úszik a csillagok között. Egyszerre lassú az élet, és visszavonhatatlan.
Egy tünde meghal. Nem tudni, hány éves volt. Még ő sem tudta. Nem tudják, ez miért lehet. Ők számolják a napjaikat. Egyetlen év van csak vissza. Nekik az semmi. Ők az végtelen gyermekei.

Nem olyan, mint képzelték. Azt hitték, az ég zölddé válik, a víz megszilárdul, ők pedig megértik.
Már felnőttek. Ezt akarták annyira? Hosszú fátylakat, Lothlórien tanácstermét, felelősséget?
Lehullanak a levelek. Már semelyik sem ártatlan. Barátok még, de mással nem. A szőke nagyobb lett, habár még mindig ő a legalacsonyabb. Már nem nevet. Az anyja lelke egy orkén szárad. Van valami a szemében, ami a többieknek láthatatlan. Fekete, kormos pergamen. Sok időt tölt az apjával. Többet, mint mikor gyerek volt. Sok időt tölt az erdőben. Ismeri, mint a tenyerét. Volt rá ideje. Sok időt tölt az alagsorban. Hallgatja, ahogy a vízcseppek a kőre hullanak. Sok időt tölt mindenhol, ahol nem kell találkoznia másokkal. A vörös küzd. Varjakat lő, a halott állatokat kiakasztja a szobájában. A barna barangol. Úgy tesz, mintha keresne valakit. Pedig ő a szőkét keresi.
Nem olyan egyszerű ez. A leveleket a földön fújja a szél. Kicsi forgószelek táncolnak a palota előtt. A víz jeget hoz, és minden sötét. Az erdő árnyas.

Van, hogy semmi nem érdekli őket. Mostanában újra összejárnak, ők hárman. Semmi sem ugyanolyan, mert a szőke igazából nincs is ott, a vöröst nem érdekli, a barnát meg csak a szőke érdekli. De egy valamiben jók. Nem teszik, amit kellene.
Elvileg nagyok. De kisebbnek érzik magukat, mint valaha.
Ölni kellene. A felhők felettük ürítik szennyüket, orkokat kellene belezni, és sötét hatalmakat poros könyvekbe zárni.
De semelyiknek nincs kedve aznap reggel felkelni.

Az idő gyors dolog. Ha nem veszi észre magát, sok száz évet is öregedhet.
Ők már félezer esztendőt megéltek. Itt az ideje felkelni.
Már látják, amit régen nem láttak.
A világ beszürkült. A mindennapok eltűntek, ők pedig csak sodródnak. Az erdő már nem zöld, de ők még tudják, milyen volt, amikor az ifjú világ frissen felhúzott bőre alattuk lüktetett, látták a fákat felcseperedni, melyeknek ma már csak kidőlt tuskójuk látszik. Ők emlékeznek annak a víznek a cseppjeire. Hol jár már… felhőben, tengerben, másik világban?
Az idő mindent elsöpör. Az évek láncokkal jönnek, és vasra verve vezetik el a világ alkatrészeit. Tündék, akiket legyőztek. Emberek, akik oly könnyen legyőzhetőek - csak pislogtak, és a királyok már sírjukban feküdtek. Állatok, akiket ők győztek le. A fák kidőlnek. A virágok elhervadnak. Az eget átfestették. A színek megváltoztak.
Ők csak azt gyűlölik, hogy mások azt hiszik, ez a világ. Mások nem látják, hogy ez elromlott, hogy minden szétesik, hogy berepedezik, hogy összepöndörödik, mint az elégetett papír. Szét akarnak ütni valamit, ha meglátnak egy embert, mert ő nem értheti, milyen volt, amikor a világ még fiatal volt.
Mostanában amúgy is gyakran ütnek szét dolgokat. A szőke gyémántokkal kirakott kardokkal üt-vág, néha csatába kíséri apját. Kövekért, pénzért, hatalomért, területért harcolnak? Vagy már maguk se tudják? A szőke soha nem is tudta. Nem kérdezte. A vörös mostanában másokkal tölti az idejét. Tünde-férfiak, ezer évvel idősebbek nála, és tünde-nők, akikkel úgy csacsog, mintha gyermek lenne. A barna egyedül van. Nem akar a vörössel lenni. Neki a szőke hiányzik. De nem tehet mást, mint vár. Ha az bedobog a lován, akkor visz neki teát. Meg elkíséri a lovardába, mielőtt megy. A szőke már nem is látja.
Az idő a hibás mindenért. Az öröklét. Nem szabadna létezzen. Aztán a barna rögtön megretten a gondolatra. Hisz akkor már nem élne.
Várjunk csak…

Minden változik. Új földek emelkednek ki, és régiek süllyednek el. A városok közül sok romba dőlt. Az ember kora virágzik. A törpök óriási bányákat fúrnak. Néha csillogó kincseket hoznak a királynak. A szőke látja őket, ahogyan íját markolva áthalad a tróntermen. Csillognak, színesek és ragyogóak. Pont olyanok, mint amilyen nem ő.
Sárkányok fújják a tüzet északon. Hírek jönnek és mennek. Félszerzetek és királyok, gonoszságok, orkok és csaták.
Legyen.
Csak nézik, mert nem tudják, más hogy bírja.
Aztán rájönnek, hogy más sem bírja. A király törött. Sokezer éves. A felesége sírján egy karcsú, vékony nyírfa hajladozik. Már a harmadik, miután az első kettő túl öreg lett, és kidőlt.
Látják a többi tünde-urat. Nemestündéket, délről és nyugatról.
Néha azt hallják, hogy vannak, akik elhagyják ezt a földet.
Gyávák - mondják mindhárman. Pedig belül sajog a szívük, mert menni akarnak.
El az ürességből, a változásból, ahol ők az állandó sziklák, akik körül minden meghal. Bár gyerekek lehetnének! Aztán rájönnek, hogy nem is akarnak gyerekek lenni. Akkor még egyszer végig kellene élni. De öregedni sem akarnak. Az évek múltával értik meg, hogy az öregség fáj. Nem testben. Mi lenne, ha megállna az idő? A homokóra, a dörrenő dobok. Megmerevedne a fájdalom. Azt sem akarják. Meghalni? Nem lehet. Vagy talán ezért akarnak annyira csatába járni? Maguk sem tudják, mit akarnak.
Azt hitték, csak a fiatalság átka. Aztán rájönnek, hogy nem. Ez nem átok, ez az élet. A gyerekkor felhője felszállt, az égen gyülekező sötét fellegek mellé, és most már csak a puszta élet maradt meg.

Nem akartak ők ilyenek lenni. Nem volt választásuk. Nem bírják már. Ezer év. Emlékeznek, milyen volt, amikor a zöldes-algás-friss-puha világukban több ezer évvel a hátukon tündék viselték gondjukat. Nekik is ennyire kínzó volt? Ők is belefulladtak a világba? Az időbe?
Bár megtudnák.
Vagy inkább ne.
A hó hideg, és szeretnek kinn lenni. A szőke lovagol, a vörös hógolyókat gyúr, a barna regéket olvas.

Néha meglátogatják őket. Néha ők mennek el. Lothlórienben még jobban fáj, oda nem mennek. Szürkerévben magasak a cédrusok, márványfalak közt lenge ruhás tündék járnak. A hajók vitorlája finoman cakkozott. Oda nem mehetnek. Felszállnának, tudják.
bárcsak
Nem.
Völgyzugoly kellemes hely. Finom tornyok, csavarodó lombok és illatok. Arwen úrnő gyönyörű, és a szőke eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha. Nem lenne semmi, tudja. A vörös nem törődik, őt csak az érdekli, hogy más illata van a levegőnek. A barna utál ott lenni. Oda se mennek többet.
Egyszer megnézik Gondort. Emberek. Fiatal, tűnő emberek. A sírokat, a csekély életeket látva azonnal megfordulnak. Megesküdnek, hogy többet nem teszik be a lábuk.
Nincs hová menniük. Hazatérnek, és megbeszélik, hogy semmi értelme.

Ezerötszáz
Ezerhatszáz
Ezerhétszáz
Ezernyolcszáz
Ezerkilenncszáz
Kétezer

Milyen volt még, amikor a százra vártak…
Mostanában mindig együtt vannak.
Kicsit megbékéltek. Már nem harcolnak. Feladták? Talán igen. Láttak már mindent.
Néha történelemkönyveket nézegetnek. Főleg a barna. Ő szereti a könyveket. Olvasás közben még el is tudja hinni magának, hogy ő nem is ő. Sajnos kétezer év elég arra, hogy mindent elolvasson. De ha talál valamit, akkor pár hétig végre nem folyik össze az élet és a halál. Olvas arról, ami történt. Igaz, ő is ott volt. És ha jobban belegondol, belül rémesen érzi magát, mert a könyv öreg, az emberek évszázados meseként tekintenek rá, a betűk kifakultak, a képek már-már eltűntek, és olyan nyelven íródott, amit ma már alig beszélnek, és mindezek
ő látta. Vagy részt vett benne. Vagy ő okozta. Ez valahol fáj.
Amikor olvad a hó, akkor magas csizmát vesznek, és együtt barangolnak. Kétezer-egyszáznyolcvannégyszer látták olvadni a havat.

Úgy tűnik, mintha megbékéltek volna. Nem szkeptikusak, mosolyognak, érdeklődnek, nézik a fiatalokat, kalandoznak, néha több évre eltűnnek.
De már túl vannak minden holtponton, és
az idő múlását észlelni. Olyanok lettek, mint a halottak. Gyönyörűek, okosak, és nem tesznek semmit. Belül a szívük üres térben zötykölődik, ahogy lassan pumpálja a vért. Azok a szívek kétezer-kétszáz éve nem álltak meg.
Vagy kétezer-háromszáz?
Ki számolja már…
Már az sem undorító, hogy fiatalnak számítanak.
Csak kétezer? - csodálkozik valaki. Talán Lothlórienből. Vagy Völgyzugolyból. Nem számít. - Én tavaly töltöttem be a kerek negyedik ezredemet. Utánaszámoltam.
Először csodálkoznak, hogy tud egyáltalán beszélni.
Aztán meglátják, hogy néha napokig mozdulatlanul ül, remeg a teste, és a vizet nézi.
A szőke kezd rászokni az alvásra. A barna érti, hogy miért, de nem csinálja utána. Amíg a szőke alszik, addig az idő nem múlik. Illetve, múlik. Csak ő nem látja. Amíg álmodik, álmodik a gyerekkorról, a fiatalságról, a reményről, az életről, addig ő nem kétezer éves tünde-úr. Csak egy alvó herceg.
A vörös házasodni akar.
A barna bólogat, mert nem a szőkéhez akar hozzámenni.
De a szőke lebeszéli. Kétségbeesetten. Látják, hogy szereti. Úgyhogy a vörös nem megy férjhez. Sem a másikhoz, sem a szőkéhez.
Ez az izgalom is elmúlt.
Próbálnak mindent húzni.
Ha valami több évig tart, akkor jó.
Az időnek telnie kell. És már nem tudják, hogyan teljen.
Kétezer-négyszáz
Üresek. A lelkük valahol a varjakban maradt, amiket a vörös kétezer évvel ezelőtt a szobájába akasztott.
Akkor valósnak tűntek. Üveges szemek, letört tollak. Halál. Most már sehol sincsenek.

A barnának megfordul az agyában, hogy szomorúnak kellene lennie. A szőke nem őt szereti.
De már erre sem képes.
Néha elgondolkodik azon, hogy képes-e még valamire.

Már semmit sem tesznek. Nem éreznek. Erejük talán lenne rá. Hiszen erősek, harcos erdőtündék. De szívük már nincs. Minden nap ugyanolyan. Nyúlik, húzódik, ezt a hajnalt már látták ezer évvel ezelőtt, a csillagok süketek, már hallottak minden dalt. Már nincs semmi. Volt valaha?

Kétezer-ötszáz? Vagy sokkal több?
Ki lehetne számolni, de nincs értelme. A számolás csak pár perc a napból. Inkább ölnek. Orkokat, állatokat.
Bár őket ölné valaki.

Már nem tűnik fel, hogy mit csinálnak. Sárkányok, kövek, erdők, mágusok.
Úgyis csak egy perc.
Aztán a szőke és a barna azon kapják magukat, hogy a vörös szerelmes lett.
Egy törpbe.
A szőke tombol. A barna csendes, de boldog. A vörös meg… kétezer éve először él.
A napok kikristályosodnak. Látják, ahogy a fű zöldell, és a patak habja ismét fehérnek mutatkozik.
De ez csak egy másodperc.
A törp meghal. A vörös eltűnik. Nem először, de most tényleg.
Minden bonyolultnak látszik.
A szőke Isildur örököse után kutat.
A barna felüvöltene az üresen visszhangzó erdő közepén, hogy nem bírja tovább, de úgysincs értelme.

Gyűrűháború.
Pár kép megmarad. Végre le vannak kötve. Főleg a szőke. Ő a szövetség tagja. A barna kicsit aggódik, de nem történik semmi.
Már semmi nincs.
Annyira fájdalmasan érdektelenül semmi nincs, hogy már nem is gondolkoznak.
A szőke alszik. Néha jön egy törp - a barátom - mondja a szőke, és elmennek.
A barna nem csinál semmit. Sétál. Ugyanott, mint mindig, a palota keskeny hídján.
Néha eszébe jut, hogy mi lenne, ha.
De itt már akkor sem élne, ha a szőke szeretné.
Néha úgy érzi, hogy kicsit fáj, ilyenkor örül egy picit, de aztán rájön, hogy tévedett. Nem fáj már semmi.
Van, hogy azon töpreng, él-e még egyáltalán.
Aztán arra a következtetésre jut, hogy nem.

A szőke egy nap valami hihetetlent mond.
El akar hajózni.
A barna csak néz. Napokig nem szólal meg, hisz van ideje gondolkozni minden válaszán.
Meg akarja számolni, hogy mennyi idősek lehetnek.
Háromezer?
Ilyenkor feladni? - kérdezi.
A szőke nem válaszol.
Nem feladom - mondja pár nap múlva.
A barna nem mond semmit.
Ha tűzkerékként felrobbanna a világ, égető és perzselő tűzijátékkal beborítva mindent, azt sem vennék észre.
Gyere velem - mondja a szőke.
A barna se nemet, se igent nem mond, de mindketten tudják, mi lesz.
Összepakolják a dolgaikat.
Aztán, rájönnek, hogy nincsenek dolgaik, mint ahogyan nincs életük sem pár ezer éve.
Megnézik a világot.
Szép kora van az embernek - mondja a barna.
A szőke eltűnik. A barátaitól búcsúzik.
A másik addig nem tud mit csinálni, úgyhogy ő csak nézi az eget, és számolja a csillagokat.
Igazából tudja, hány van belőlük, mert már sokszor megszámolta.
A király csak int. Évezredes szemével követi őket, ahogy kimennek a teremből. A lépteik hangosabbak, mint amilyennek szánták őket. A király már száz éve nem kelt fel a trónjáról. Indakoszorúja élve kanyarodik és burjánzik a feje körül. A szőke kicsit fél, hátha megfojtja az apját.
Aztán rájön, hogy hidegen hagyja.
A hajó várja őket. Kibontott vitorla, a látóhatár fényes.
Tündék, ékszerek, mindenféle.
Nem fogják fel, mit látnak. Nézik a vizet.
Felszálltak.
Vagy talán nem.
Már nem tudják.
Az évtizedek sebesen pörögnek a homokszemcsékben.
Az utolsó tündehajó.
Kilenc halott tünde teste indul Valinorba.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)