Megfakult emlékek romjai írta: Marcie Stepf

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


MEGFAKULT EMLÉKEK ROMJAI


Az idős férfi mélyet sóhajtva hordozta végig a tekintetét a környéken. Esett az eső, apró cseppek szurkálták ráncos kézfejét. Nem zavarta; évek alatt belérögzült mozdulatokkal simogatta hű, korcs kutyája Vologya fejét. A jószág a férfi lábához simult és meg-megremegett a szokatlan hidegtől. Elkényeztetett kutya volt, Miron Joszifovics Zolanov szeme fénye, társa idős éveiben. Időnként halkan nyüszített, mintha ugyanazt érezné, mint a gazdája.
Persze, ez képtelenség volt, hiszen annyiféle érzés kavargott a férfiban, hogy meg sem próbálta megnevezni őket. Csak nézte, mi lett a városból, ami csodálatos jövőt ígért neki – és mindenki másnak, aki ott kívánt letelepedni, még ha ideiglenesen is.
A stadion futballpályájának füvét nyárfák törték fel az elmúlt harminc év során; a természet csak élni akart, terjeszkedni, nem tisztelte az emlékeket.
Márpedig emléke bőven volt Mironnak. Huszonhét évesen költözött Pripjatyba, hogy betölthesse azt a tanítói állást, amit felajánlottak neki az elvtársak. Ő pedig boldogan hagyta ott a zsúfolt nagyvárost, ahol addig próbált boldogulni. A fiatal, szinte újszülöttnek számító városban lett munkája, viszonylag tágas lakása, és reményteljes jövőkép várta.
Hamar beilleszkedett, és tanítóként majdnem olyan tisztelet övezte, mint a pópát. Alig egy évre rá meg is nősült, elvette Kátyát, a szelíd szépségű, halk szavú fehérorosz nőt, aki a kórházban dolgozott ápolónőként.
Ha tudta volna...
Reszketegen felsóhajtott, és a kabátja zsebéből előkotort zsebkendővel megtörölte a szemét. Persze, senki sem tudta, hogy ez lesz; hogy egyik napról a másikra el kell hagyniuk az otthonukat. Senki még csak nem is gondolta, hogy baj lehet, hiszen mindenfelől – de főleg „fentről” - azt sulykolták, hogy minden remek, csodálatos, tökéletes. És tessék. Az ígéretek léggömbje hirtelen kipukkadt, s mérge lehe szétterült a környéken, amit ma már csak a „zóna” néven ismer a világ.
Tudta ő, mindig is tudta, micsoda szerencséjük volt azon az éjszakán, és az azt követő napokban. Ha a szél Pripjaty felé fújt volna...
Újra sóhajtott, majd megvakargatta Volka fülét – akit hivatalosan nem is hozhatott volna magával, de az a köteg rubel, ami a fiánál volt, elnézővé tette a zóna határán posztoló őrt –, közben megint végignézett az egykori stadion maradványain. A hatalmas reflektorok, amik egykor bevilágították a teret, eltűntek; úgy sejtette, tolvajok bontották le és hordták szét sok más értékkel együtt. Az épületből, ami egykor öltöző volt, egy diófa nőtt ki, és minden bizonnyal sok egérnek, patkánynak adott otthont. Különös érzés kerítette hatalmába – nem először –, ahogy arra gondolt, hogy a városban, amelyből szinte teljesen eltűnt az emberi élet, milyen dühödten burjánzik az élet. Áttört a betonon, felnyomta a régi, töredezett aszfaltutakat, résekbe kapaszkodva nőtt a házfalakon, megvakult ablakokon kandikált a fény felé.
Ott, ahol egykor az erőmű dolgozóiból alakult focicsapat játszott a rivális csapattal, benne magával Miron Joszifovics Zolanovval, most jókora nyárfák hizlalták kifakadásra kész rügyeiket. Ott, ahol tanított, csak egy üres torzót talált; az épület félig beomlott, pergett a vakolat, a padló repedéseiből gaz kandikált ki, a kréta rég elporladt, és a széthagyott könyvek... Földre hajított, ázott, fakósárga lapok meredtek rá vádlón, mikor végigjárta a biztonságosnak vélt termeket. Gyűrött, szakadt lapok panaszolták sérelmeiket, s a néma szemrehányás – miért hagytál itt minket? – a lelkét fojtogatta. Önkéntelenül hajolt le és vette fel az egyik könyvet.
Sznyegurocska mosolya megkopott, de Miron emlékei felbuzogtak; eszébe jutott a kis Natasa, aki annyira szerette a Hópelyhecskéről szóló történeteket, hogy csak azokat akarta olvasni. Miron eltűnődött, mi lehet vele – talán festő lett, hiszen egész ügyesen rajzolt. Vagy Szása, aki viszont semmit sem szeretett olvasni, focizni viszont annál inkább; alig volt szünet, amikor ne rúgta volna a labdát az iskola udvarán, aminek nem egyszer látta kárát valamelyik ablak.
Rengeteg kép, hangulat, illat és érzés talált utat magának a felszínre, bármerre járt is. Minden épülethez kapcsolódott egy vagy több emlék, amik már csak ritkán jutottak eszébe, bár álmaiban rendszeresen visszaköszöntek, megfoghatatlanul. Mikor felébredt, az álom elillant, s vele minden kép és hang, csak az a fájó, édesbús érzést cipelte magában, sokszor napokon át.
De ez itt most nem álom. A Néma Város nagyon is valóságos; igaziak a romok, a köztük rekedt emlék-szellemek, amik belebújtak azokba, akik az üres házak közé merészkedtek.
Az otthonának tekintette Pripjatyot, pedig három öt évet sem töltött ott; de bárhova került is később, ide vágyott vissza. Itt képzelte el a jövőjét, itt akart megőszülni, sok-sok generációnyi gyereket tanítva, itt akarta felnevelni a gyerekét... Az első gyerekét, aki nem sokkal a robbanás előtt fogant, és akit elvettek tőlük. Kátyát abortuszra kötelezték, mondván, betegen, talán torzan jönne a világra. Öt szörnyű évig tartott, mire a felesége testileg-lelkileg felgyógyult, és a prognózissal ellentétben végül világra hozta Igort, a fiukat.
Igor volt az, aki rávette, látogassanak el ide. A fiú a saját szemével akarta látni, mi lett a hellyel, ahol a szülei megismerkedtek, összeházasodtak, és ahol a meg nem született testvére fogant. Miron nehezen állt kötélnek – mert bár a szíve mindig visszahúzta ide, félt attól, ami fogadná –, Kátya semennyire. Neki túl fájdalmasak voltak az emlékek, örült, hogy már csak néha-néha kísértik.

Az esőt hózápor váltotta, a lelátó padjának festéküket vesztett, korhadó lécei átnedvesítették Miron nadrágját. Meglapogatta a kutya fejét, majd nehézkesen felállt. Bőven benne járt már a korban, egyre több betegség gyötörte – és a kétség, hogy ezek közül melyiket okozhatta a baleset –, nem kívánta a számukat gyarapítani egy alapos meg- vagy felfázással.
– Gyere, Volka – nézett le a kutyára. – Menjünk haza.
Komótos léptekkel hagyta el a lelátót, és sétált végig az úton, amit ifjúkorában hetente akár többször is megtett, hol gyalog, hol biciklivel. Közben végig magán érezte az óriáskerék hatalmas szemét. Az nem vádolta, mint a megtiport könyvek vagy összetört berendezési tárgyak. Végtelen szomorúságot sugallt inkább, amilyet maga Miron is érzett.
Mert hiába kötötték ide a legszebb, legboldogabb évei, Pripjaty már nem volt az otthona. Ez a város már nem tartogatott neki semmit. Csak egy kiüresedett torzó volt, amit átitatott a reménytelenség.
Megfakult életek romjai.


2016. március 18.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)