Töviscsokor írta: Hiriajuu

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Zene


*****


Zene (főnév)
1. Dallamok rendszere. A zene különböző magasságú hangok ritmusos, ütemes összessége. Hangszerekkel, illetve énekhanggal megszólaltatott ismétlődő hangsorok a figyelem felkeltésére, érzelmek, gondolatok, érzések, állapotok kifejezésére.

Filius Flitwick igazán büszke lehetett rá, hogy már egész fiatalon is jelentős sikereket ért el az életben, és ezek közül a sikerek közül csak egy volt a bűbájtan tanítása a Roxfortban.
Az új diákjai hamar megtanulták, hogy bármennyire is érdekes pletykaforrásnak tűnhetett, hogy egy törpenövésű professzoruk van, Flitwickkel kapcsolatban valójában a negatívba hajló magassága volt a legkevésbé érdekes dolog. Nem véletlenül voltak betáblázva a napjai hétfőtől vasárnapig.

Elmondhatta magáról, hogy jó házvezető volt, sokat foglalkozott a hollóhátasaival és szerették is őt. Nem volt meglepetés, ha felbukkant a toronyban néhanapján körülnézni, és a kvidicsmeccsek idejére a diákok közé ült, a lelátó első sorába. Ha büntetőmunkát szerzett valamelyik diákja, megpróbált elbeszélgetni vele szidás helyett. Ha gondjuk volt, segíteni próbált, ha sikert értek el, dicsérte őket. Ha kellett, különórát adott, meg haladékot a házira és utasítást a gyengélkedő felkeresésére.

A szombati párbajszakköre is igen nagy népszerűségnek örvendett, főleg, mióta Emmeline Vance lett a vezető párbajozója. Flitwick nem álltatta magát, tudta jól, hogy az érdeklődők egy jelentős hányada csak a tűzrőlpattant mardekáros lány miatt látogatta a párbajtermet. Igazából gyanította, hogy Em is tökéletesen tisztában van a ténnyel, hogy részben pont emiatt lett ő kinevezve a posztra. Sokakat bevonzott, és az elszántabb lovagjait, akik nem koptak ki az első brutális tesztjei után, mind meg is tanította párbajozni. Emet nem érdekelték a hódolói, csak az aurorképzés célja lebegett a szeme előtt, de ezt a hódolói nem tudták. Flitwick viszont igen, és trükkösen kihasználta a dolgot, mindkettejük megelégedésére.

De Flitwick igazi, személyes kedvence mégiscsak a zeneklub volt. A zene gyógyír volt minden bajra, búfelejtő és gondűző, és ahogy a színjátszókört vezető kollégája, Stormwind, úgy Flitwick is tudta, hogy nem egy diákjuknak nagyon szüksége volt arra a pár órányi önfeledt műélvezetre, amit a találkozóik jelentettek.
A zeneklub ajtaja mindenki előtt nyitva állt, akár muzsikálni akartak vagy csak hallgatózni, Flitwick szívesen látta őket.

Vezetőnek idén a hugrabugos Kendallt tette meg, mert neki különleges kapcsolata volt mindennel, ami hallásra alapult. Vagyis inkább mindennel, ami nem a látásra alapult. A vak srác az iskola egyik jellegzetessége volt és a diáktársai kedvence, a kikezdhetetlen nyugalmával és a finom szarkazmusával többnyire jól elirányította a kaotikus szervezetet.
Az alelnök a fiatalabbik Blackburn-fiú lett, Cody. Eszes, fegyelmezett fiú volt, könnyen tudott hatni a többiekre, ha Kendall elvesztette az uralmat a néhanapján túl lelkes társaság fölött, ami bizony megesett.
Hasonló habitusú gyerekek voltak, csöndesek és szelídek, és bár a zeneklubon kívül nem sok kapcsolatuk volt egymással, hiszen más házba és évfolyamra jártak, jól együtt tudtak működni a meglehetősen vegyes társaság élén.

A zeneklub ugyanis mindenkié volt, aki szerette volna, hogy az övé legyen.
Persze elég nagy részben a Monday-testvéreké volt, akik mindannyian oszlopos tagjai voltak a brancsnak. A zene iránti szeretetüket az apjuktól tanulták, a tehetséget valószínűleg inkább az anyjuktól örökölhették, és bár a problémásabb diákjai közé tartoztak, Flitwick tudta, hogy a klub tevékenységét komolyan veszik, így ő is komolyan vette az elkötelezettségüket.
Elgondolkodott rajta év elején, hogy a rangidős fiút, a rézfúvósokkal nyomuló Jaredet teszi meg elnöknek, de elég hamar elvetette az ötletet, mert Jared már tavaly is permanensen a végkimerülés szélén bravúrozott, pedig akkor még nem is a RAVASZ-évével vesződött. Flitwick úgy vélte, elég lesz neki a kviddicscsapat meg az öccsei kordában tartása.
Joel, a sorban következő testvér ki nem hagyott volna egy találkozót sem, mindig elsőként érkezett és az utolsók között távozott. Ez a lehetetlen, bolond kölyök szerelmes volt a zene és az ének varázsába, na meg kissé a klub angyali hegedűsébe, az örökké hallgatag Corbinba, Cody bátyjába is. Flitwick Stormwinddel karöltve rengeteget küzdött azért, hogy Joel ne kallódjon el, mert a srác csodálatosan tehetséges volt, de nem egyszerű eset.
A legkisebb öccseik, a Monday-ikrek, a negyedik évfolyam rettegett huligánjai meg aztán főleg nem voltak egyszerű esetek, és Flitwick velük kapcsolatban csak reménykedhetett, hogy nem buknak bele a kihívásba, amit az élet jelentett számukra. Ritkán tették tiszteletüket a zeneklubban, a griffendéles Jaxon főleg, de azért néha őt is becsalogatta az ikerbátyja, Jesse, meg az elválaszthatatlan tettestársa, Laz McKinnon.

A zeneklubot, mi tagadás, túlnyomórészt a hollóhátasok és a mardekárosok uralták.
A griffendélesek a többet ésszel, mint erővel mentalitás szerint éltek, nem sokuknak volt érzékük az efféle művészetekhez, és a hugrabugosok is jobban szerették a kézzelfoghatóbb élvezeteket. A borzos csapatot Kendall és a mugli hippimozgalmat követő Scott-lány képviselték, a vörös-arany házat a havi egy dobszerkót elhasználó McKinnon és a barátnője, Indigo, akit tavaly Joel beszervezett maga mellé énekesnőnek.
A többiek nem nyomták el őket, de nagyobb arányban képviselték a saját házaikat, ez tény. Flitwick nem válogatott, nem küldött el senkit és nem erőltette senkire a részvételt, egyszerűen csak így alakult.

Mert nem csak Mondayék viseltek kék-bronzot a találkozókon.
A Bell-tesók, Izzy és Issie jó humorú és kedélyes arcok voltak, barátságosan álltak hozzá mindenkihez, és boszorkányos ügyességgel gitároztak. A szüleiket azért néhanapján megkérdezte volna Flitwick, hogy honnan örökölte ez a két kölyök a kreativitását, mert hogy nem a felmenőiktől, akik képesek voltak ugyanúgy elnevezni őket, az nagyon valószínű.
És ha Jared és Izzy itt voltak, nem maradhatott el mellőlük a harmadik végzős és muzikális hajlamú hollóhátas, Williams sem. A basszusgitár nem klasszikus hangszer volt, de azt már kiderítették, hogy a klasszikus zenét remekül meg lehet vele fűszerezni, meg amúgy bármilyen másikat is, és Williams mindig vevő volt az efféle kísérletezésekre.

És nem csak Blackburnék viseltek zöld-ezüstöt a találkozókon.
Savage persze mindenhol ott volt, ahonnan még nem tiltották ki amiatt, hogy túl jó, mint a sakszakkörből mondjuk, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy a zeneklubnak is állandó tagja lesz. Flitwick kedvelte a mardekáros vámpírfiút, intelligens volt, a maga különc módján lenyűgöző alak, és mesterien csellózott. Elméleti szinten rengeteg hangszerhez és zeneműhöz értett, a diszkrimináció nem volt kenyere, mint a háztársainak sokszor, és ha Corbinnal összeálltak egy vonósduettre, a zeneklubot áhítatos csend ülte meg.
Ritka kincsként őrizték azokat az alkalmakat is, amikor a vámpírfiút a mindig udvarias és jólfésült barátja, Freywind is elkísérte a találkozóra. Az ijesztően túliskolázott srác miatt foglalta el a zeneterem területének jelentős hányadát egy öreg, antik versenyzongora. Nem volt kiemelkedően tehetséges, de mint mindent, ezt is lelkiismeretesen és maximális odaadással tanulta és csinálta, és ez Flitwick filozófiájának a lényege volt, ezért mindig szívesen látta Arest, ha el akart szabadulni az ezer meg egy felelősségétől pár óra nyugodt klimpírozásra.

Nem azt várta, hogy tudjanak zenélni a diákjai, csak azt, hogy akarjanak.
Ha akartak zenélni, Flitwick támogatta az ambícióikat, és senkitől nem tagadta meg a lehetőséget, mert a zene minden varázslaton túltett, amit a mágia világa nyújtani tudott.




VÉGE





És megint canon szereplő volt az áldozat, bár azért gondolom, lehetett sejteni, hogy nem Flitwick volt a lényeg a szöszben. A kritikákat továbbra is nagyon szívesen fogadom, hírekért pedig gyertek a ficblogba szokás szerint. :)


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)