Az ismerkedés mérföldkövei írta: Bucky Barnes

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Az ismerkedés mérföldkövei


– Hogy aludt ma éjjel, Rogers kapitány? – kezdett udvarias csevegést a sminkeslány, ahogy Steve lehuppant elé a felkínált székre. A tükörben alaposabban is megszemlélte: fekete hajú és barna szemű volt, aprócska termettel, törékeny madárcsontokkal, és legfeljebb huszonnyolc életévvel a háta mögött. Az arcáról derű sugárzott, tekintete nyíltan fürkészte őt, vékony ajkai mosolyba kunkorodtak.

– Köszönöm, kisasszony, leginkább sehogy – ismerte be, mert még udvariasságból sem szívesen hazudott volna egy olyan lánynak, aki ilyen kedves őszinteséggel érdeklődik.

– Csak Alice, ha kérhetem. Nos, Kapitány, van néhány naaaagyon nehéz kérdés, amiben döntenie kell – figyelmeztette a másikat kedélyesen.

– Steve – javította ki a férfi. – Ha én nem szólíthatom kisasszonynak, akkor a kapitányt is hagyjuk, úgy fair.

– Jogos – nevetett fel a lány, és a férfi elé tartott két tégelyt. Mindkettőben piros por volt. – De lássuk a hadifestéket. Melyiket részesíti előnyben, patrióta piros vagy harci skarlát? – Mielőtt a másiknak lehetősége lett volna megszólalni, mindkettőt a kezébe nyomta, és ezúttal két barna alapozót húzott elő látszólag a semmiből. Egy– egy sávot mázolt az arcára egy– egy oldalon, és a tükrön keresztül Steve szemébe nézett. – Ezek illenek leginkább a bőre árnyalatához, hogy melyiket használjuk, attól függ, milyen benyomást szeretne kelteni a nézőkben. A jobb oldali sokkal fiatalosabb végeredményt hoz majd, a bal inkább egészséges és érett külsőt kölcsönöz. Persze, mindazzal együtt, amit még felépítek rá. Mit szól hozzájuk, Steve?

– Legyen a jobb – szemlélte magát a tükörben, bár az ő feljavított látásának mindkettő elütött az eredeti arcszínétől. De megtanulta, hogy sminkesekkel ne vitatkozzon ilyen kérdésekben. – És ez – tette hozzá, az egyik tégelyt kissé megemelve.

– Szóval harcias kedvében van ma – nevetett a lány, és a válaszokkal elégedetten munkához látott. Steve élvezettel figyelte, és örült, hogy a sok frusztrált és kiégett tévés között éppen ez a lány jutott neki. – És miért nem aludt jól, ha szabad érdeklődnöm? – folytatta a csevegést, miközben ő maga szédítő sebességgel és magabiztossággal tette a dolgát.

– Leginkább… a munkám miatt – felelt neki a férfi kis habozás után. A bevetésekről nem beszélhetett egy civillel. A másik megérezhette a kérdés kényes mivoltát, mert azonnal témát váltott, és a továbbiakban inkább Steve kedvenc filmjeiről folyt a társalgás.

A Kapitánynak nem ez volt az első szereplése az új században, úgyhogy azt hitte, tudja, mire kell számítania: ahogy megérkezik, belökik egy székbe, a lehető leggyorsabban kikenik-kifenik, aztán jön a fodrász, a producer, és mindannyian jobb esetben a nemzeti hőst, rosszabb esetben csak a munkájuk eszközét látják benne, eszükben sincs a véleményét kérdezni, emberként kezelni. Ehhez képest most mindkettő megtörtént. Ráadásul kiderült, hogy Alice nem csak sminkes, de fodrász is, így egy személyben végezhetett el minden előkészítést a másikon. Amikor végeztek, a férfi kezet csókolt neki, meglepett kuncogást kiváltva a nőből. – Köszönöm, Alice. Remélem, találkozunk még. Bár mindig Ön foglalkozna velem, amikor ide kell jönnöm! – hálálkodott őszintén.

Azt csak később tudta meg, hogy ezt a megjegyzését történetesen elég sokan hallották, és a felelősök hanyatt-homlok rohantak teljesíteni Amerika Kapitány kérését. Alice Wellington tehát a csatornánál előlépett az ikon stylistjává.

– – – – – – –


– Tasha, csak nekem tűnik úgy, mintha Steve sokkal gyakrabban járna interjúkat adni? – tette fel a kérdést Clint töprengve.

– Háromszázszázhúsz százalékkal nőtt a hajlandósága a fél évvel ezelőtti adatokhoz képest, szóval nem, nem csak neked, és nem csak tűnik – vágta rá a megszólított helyett Tony, aki kivételesen a nappaliban lebzselt a műhelye helyett. Ez valószínűleg az előző nap szerzett súlyos agyrázkódása és az ezért szükséges humán felügyelet miatt volt.

– De miért? – értetlenkedett az íjász, miközben nem vette le a szemét a tévéről.

– A csatorna új producere nagy Amerika Kapitány fangirl – jegyzezte meg Natasha, fel sem nézve a telefonjáról. – Gondolom, úgy kezelik Rogerst, mint egy királyt.

– – – – – – –


Nevezett "királyt" ebben a pillanatban épp egy összetekert divatmagazinnal ütlegelték vehemens haraggal, miután úgy röhögött egy viccen, hogy az orrán folyt ki a kóla, és amikor letörölte a ruhája ujjával, akkor nem csak a már elkészült sminkje ment tönkre, hanem a pulóvert is hordhatatlanná tette. A férfi egyáltalán nem védekezett, viszont képtelen volt abbahagyni a nevetést.

Mivel alig hét percük volt kezdésig, Alice-t a gutaütés kerülgette. – Most… nézd… meg… magad! – Minden egyes szavát egy-egy ütéssel nyomatékosította. – Hogy a fenébe hozzam én ezt helyre ennyi idő alatt? – rogyott le egy székbe kifulladtan, csak azért, hogy két másodperc múlva felpattanjon. Egész lényéből ideges energia sugárzott, miközben ledobta a magazint és összecsapta két tenyerét. – Na! Le a felsőddel, mindjárt kerítünk egy másikat. Lucy! Lucy! Hozz egy másik pulóvert, az ég áldjon meg! Kapitány, most maradj nyugton! – szólította fel aztán Steve-et. Villámgyorsan letörölte az arca alsó részéről az alapozó maradékát, és megint elkezdte pamacsolni a bőrét. Nem vette észre a mozdulatot, amivel Rogers megnyomott egy gombot a karóráján. Összevont szemöldökkel, alsó ajkát beharapva koncentrált, a keze úgy száguldozott, mintha varázsolna, és Steve gyakran úgy érezte, pontosan azt teszi. Valahányszor Alice végzett vele, a tükörből mindig egy kipihentebb, jóképűbb, jókedvűbb alak nézett vissza rá, aki mégis ő maga maradt. Steve tudott egyet s mást a sminkelésről, sőt anno egész ügyesnek számított benne (az USO-lányokkal a turnén sok mindenre megtanították egymást), de ezt a fajta professzionalizmust és természetességet sosem érte el.

Hamarosan Alice diadalmasan hátralépett. – Kész! – jelentette ki, és a levegőbe dobta a kezeit.

Steve ismét megnyomta az óráját, és megnézte a digitális kijelzőt. – Négy perc huszonhat másodperc – állapította meg. Még maradt is plusz két perc! Alice szerényen lesütötte a szemét. Olyan aranyosnak tűnt, hogy Steve-nek nem sikerült türtőztetni magát: odahajolt, és egy leheletkönnyű puszit nyomott az arcára. Nem számított semmilyen különleges reakcióra, hiszen köszönésekkor is puszilkodtak ők ketten, úgyhogy nem tudta hová tenni, hogy a lány miért vörösödött el mély paprikapiros árnyalatig, de a látványtól neki is pír szökött az arcára.

Fél percig mindketten csak zavartan krákogtak, aztán befutott Lucy, megmentve a helyzetet. Steve átvette a pulóverét, és már indulnia is kellett a reflektorok fényébe.

– – – – – – –


– Milyen közvetlenül a Kapitánnyal dolgozni? – érdeklődött Norah, miközben fanatikusan kereste a kulcsait. Jason alighanem megint azokkal játszott – világrekordernek bizonyult a fontos tárgyak lehetetlen helyre pakolásában. Alice becsatlakozott, hiszen több szem többet lát.

A csatorna producerével – akinek megelőző és jelenlegi, kiemelt státuszú állását is köszönhette – még azokból az időkből ismerték egymást, amikor Alice bébiszitterkedéssel egészítette ki keresetét. Norah kisfiát, Jasont másfél éves kora óta felügyelte időről időre, és az évek során barátság szövődött a két nő között. Alice mostanra már nem szorult rá az így szerzett zsebpénzre, de ha a másik szitter nem ért rá éppen, Jasonhoz még mindig szívesen beugrott. Így legalább kutyafuttában tudtak beszélgetni egy kicsit, mint most is tették az elmúlt fél órában, mindeddig gondosan kerülve a munka – és, ami azt illeti, bármiféle férfi – témakörét. De örök rajongóként Norah végül megtört, és csak feltette az oldalát fúró kérdést.

– Te is közvetlenül vele dolgozol – hívta fel rá Alice a figyelmet, miközben hasra vágódott, hogy átvizsgálja a kanapé alját. Egy hosszú vonalzóval kipiszkált néhány apró játékot, ha már ott volt.

– Az más. Te töltöd vele a legtöbb időt. Mindenki téged irigyel – kacsintott rá Norah, miközben épp a cipősszekrényt túrta fel.

– Jah, nincs is rajtam semmi nyomás, kösz szépen – forgatta a szemét Alice.

– Azt hittem, szeretsz vele dolgozni.

– Szeretek is – vont vállat, miközben kinyitotta a hűtőt. – Ha-ha! – emelte magasba diadalmasan a kulcscsomót, és Norah felé sietett vele. – Steve kedves, udvarias, nem vitatkozik, nincsenek allűrjei. És igazán aranyos. Hihetetlenül tud lelkesedni dolgokért – magyarázta közben, észre sem véve a szinte álmodozó mosolyt, ami az arcára kúszott közben.

– Hm – állapította meg Norah velősen, és megállta a késztetést, hogy kommentárt fűzzön a dologhoz, lévén így is bő húsz percesben késében volt a tárgyalásról. Jasonhöz szaladt, aki mindeddig békésen rajzolta a házi feladatát, puszit nyomott az arcára, aztán kifelé sietett. – Később még kifaggatlak ám! – fenyegette meg Alice-t az ajtóból visszakiáltva.

A lány széles vigyorral ült le a kisfiú mellé.

– – – – – – –


– Hé, Kapi. Mi ez az újdonsült lelkesedés a szereplések iránt? – kapta el valamelyik nap Tony a folyosón Steve-et. Mindig is igen nehezen zabolázta meg a kíváncsiságát, és bár Romanoff magyarázata kielégítőnek tűnt, a zseni megerősítést várt.

Kapi azonban leginkább csak a vállát rángatta, mintha hirtelen görcs állt volna belé. – Minél többet használom az internetet és olvasok utána a modern médiának, annál inkább meggyőződésem, hogy fontos a pozitív sajtónk – jelentette ki kissé bizonytalanul. – Ott voltak az elnöki botrányok, az a Wikileaks-ügy… – kezdte sorolni, Tony pedig sürgősen visszavonulót fújt, nehogy a másik vele óhajtsa kibeszélni mindezeket.

Elég jó viszonyban voltak egymással ahhoz, hogy szinte bármilyen problémával bizalommal forduljanak a másikhoz, de egy dolog akadt, amit egyetlen Bosszúálló sem volt hajlandó szóba hozni Steve-vel: a politika. A férfi pedig némi bűntudattal bámulta a távozó Tony hátát, csupán magában ismerve el, hogy a racionális érvek egyre kevésbé jelentették a fő motivációját a csatorna felkéréseinek elfogadására. Egy csinos sminkeslány jelenléte annál inkább.

– – – – – – –


– Te direkt velem akarsz kitolni! – jelentette ki Alice, hangjában mélységes meggyőződéssel, miközben csípőre vágott kézzel, kritikusan szemlélte Steve arcát. Ami jelentősen felpuffadt és a szivárvány minden színét felvonultató állapotban volt.

– Becsületszavamra, már sokkal jobban néz ki, mint néhány órája – bizonygatta Steve kissé nazálisan.

– Ez nem segít rajtam, lévén nekem most kell téged kameraképessé varázsolnom – csücsörítette a lány az ajkait, miközben tekintete az asztalra kipakolt eszközei és a másik zúzódásai között járt.

– Sajnos nem mondhatom a rosszfiúknak, hogy holnap interjút kell adnom, napoljuk el a csatát.

– Egyszer meg kellene próbálnod – mosolyodott el végre Alice, aztán fürgén magyarázni kezdte a megoldást, amit közben kiötölt, hogy eltüntessék a viharvert csatanyomokat a tévénézők milliói elől. Steve azon kapta magát, hogy a felét nem is hallotta, csak elmerült abban az egyszerű és megnyugtató tevékenységben, hogy bámulta a nőt. A Bosszúállóknak hosszú napjuk volt ezt megelőzően, mondhatni éjszakába nyúlóan dolgoztak, és jólesett csak egy kicsit pihenni, úgyhogy amikor a lány megállt, egyszerűen beleegyezően bólintott neki. Amúgy is bizalommal volt iránta – ha belegondolt, nem is csak a szakértelmében, hanem személy szerint magában Alice-ben kezdett el megbízni valamikor menet közben.

Már majdnem végeztek – több réteg por, kenőcs és festék került Steve arcára, mint amennyit meg mert volna számolni, a tizenhetedik tégelynél feladta –, amikor megcsörrent a férfi telefonja. Azonnal előkapta és megnézte az üzenetet. Jó hírben reménykedett, de persze csalódnia kellett. Fájdalmasan az ajkába harapott, és csak Alice rosszalló felszisszenésére kapott észbe. – Elnézést – kért rögtön bocsánatot a műalkotás megrongálásáért. – Elő tudnád keríteni a producert, kérlek? Kérdeznem kellene tőle valamit – rukkolt elő aztán a kívánságával, és mivel nem sűrűn fordult elő ilyesmi, a nő bólintva elsietett.

Steve ellenállt a késztetésnek, hogy a kezébe temesse az arcát, csak vett pár mély lélegzetet, és lassan előszedte a füzetét a táskájából. A végére lapozott, az egyre gyarapodó listához: eleinte még számozta a neveket, de mostanra letett róla. Anélkül is pontosan tudta, mennyien kerülnek fel rá. Pontosan harminchárom név fért ki minden oldalra: és már közeledett a hatodik oldal végéhez.

Alice így talált rá pár perccel később, a semmibe meredve, ölében a nyitott fekete notesz. Óhatatlanul is belekukkantott a férfi válla fölött, mielőtt észbe kapva gyorsan elfordította volna a tekintetét. – Az micsoda? – kérdezte inkább hangosan, felrezzentve a másikat gondolataiból. A kapitány rajtakapottan csapta össze a füzetet, és szinte bűntudatosan nézett rá.

– Ez csak… ez semmi – hebegte némi késéssel. Alice biccentve hozzáfogott, hogy elrendezgesse Steve tincseit, hagyott neki némi időt, hogy lélegzethez jusson, mielőtt újra felhozta volna. A férfi ritkán vált ennyire dekoncentrálttá, hát persze, hogy furdalta az oldalát a kíváncsiság, főleg, mert az utóbbi hetekben amúgy is többet jártak Steve körül a gondolatai, mint az egészséges lett volna egy munkakapcsolat esetében.

– Nem tűnik semminek.

Steve tátogott néhányszor, mintha a szavakat keresgélné, aztán sóhajtva megadta magát. Talán vágyott is rá, hogy megoszthassa valakivel, talán csak belefáradt a tagadásba, mindenesetre újra kinyitotta a füzetet. Alice látta, hogy fejjel lefelé fordítva a legutolsó oldalra lapoz, aminek a tetején öles betűkkel állt a felirat: "AZ ÉN HIBÁM", alatta pedig nevek sorakoztak akkurátus számozással, egytől harmincegyig ezen az oldalon.

Alice legalább fél percig értetlenül bámulta, míg össze nem rakta a kirakós darabjait. Akkor viszont úgy lobbant fel a dühe, ahogy mindig is szokott: váratlanul és elsöprő erővel. – Mi ez a hülyeség, Kapitány? Még hogy a te hibád?! – rivallt a férfire, és a biztonság kedvéért hátrált egy lépést, hogy ne is lássa azt a buta noteszt, és mellesleg ne csináljon semmi butaságot ő maga.

– Amióta visszatértem, amióta kiolvasztottak a jégből, ennyi ember halt meg miattam – magyarázta a férfi üresen kongó hangon, és nem nézett rá, Alice pedig rájött, hogy a hátrálással hibát követett el. Nem elutasítást akart kifejezni, pedig a másik talán így értelmezte. Úgyhogy most visszaplántálta magát az eredeti helyére, és a másik arca előtt határozottan csettintve hívta fel magára ismét a figyelmet.

– Ez a legnagyobb baromság, amit eddig csak hallottam tőled, pedig sok hülyeséget beszéltünk már! – jelentette ki határozottan. – Mi a fene az, hogy miattad, meg a te hibád?! Elment a józan eszed?! – kezdett a nő fel-alá járkálni dühében.

– Ha jobban végezném a feladatomat… – kezdte volna Steve, de Alice nem hagyta.

– Az ég szerelmére, Steve Rogers, az emberek már nem is tudják megszámolni, hányszor mentetted meg az életüket, meg az országot, vagy csak úgy szőrmentén a világot, pedig mi a feléről nem is tudunk! De egyszerűen nem lehet mindenkit megmenteni! – hadonászott indulatosan, mintha azzal nyomatékot adhatna a szavainak. Steve tekintete még a művészien elkészített smink ellenére is elkínzott fáradtsággal meredt rá.

– Tudom, hogy mindig lesznek áldozatok, de teljesen más ezt elméletben tudni, és szembesülni vele a gyakorlatban, hallani a neveket és találkozni a gyászoló rokonokkal és...

– Akkor ne tedd! – vágott közbe a nő megint. – Mi a fenéért kínzod magad, eleve? Nem magadtól tudod a neveiket, akkor ne nézz utána és ne menj találkozni...

Steve fejrázása ezúttal az ő szavát akasztotta meg.

– Ez a legkevesebb, amivel tartozom nekik – jelentette ki halk határozottsággal.

– Francokat! – A kapitánnyal ellentétben Alice egyáltalán nem fogta vissza a hangerejét, mutatóujját szinte fegyverként szegezve a másikra. – Rohadtul nem tartozol semmivel sem a világnak, sem az áldozatoknak, sem senkinek. Ha mától fogva a kisujjadat se mozdítanád meg, akkor sem tudná senki az életed végéig meghálálni neked mindazt, amit értünk tettél! – szögezte le indulatosan, s szinte kétségbeesett igyekezettel, hogy meggyőzze őt. – Az ég szerelmére, megnyerted a világháborút! Megállítottál űrlényinváziókat! Ébredj már fel, az istenedet, ez a legnagyobb hü...

– Elég lesz! – vágott közbe élesen Norah Slythe hangja. Alice már szinte megfeledkezett róla, hogy azért ment ki az öltözőből, hogy őt idehívja, azt meg pláne nem tudta volna felidézni, Steve miért akart volna beszélni a producerrel, ha mondta egyáltalán. – Alice, nem beszélhetsz így Amerika Kapitánnyal – jelentette ki a másik nő jeges nyugalommal. A helyiségben mindenki mozdulatlan maradt. – Elmehetsz – tette hozzá, a kipirult sminkes pedig mintha álomból ébredt volna, lassan lehorgasztotta a fejét, és kisomfordált a helyiségből.

Barátság ide vagy oda, nem lepte meg, amikor tíz perc múlva kézhez kapta az áthelyezéséről szóló papírt.

– – – – – – –


Steve hetekig nem látta Alice-t. Az új sminkesekkel sehogy sem sikerült megtalálnia a közös hangot.

Lehetséges, hogy nem is próbálkozott.

Amikor óvatosan felvetette Ms. Slythe-nek, hogy talán érdemes lenne visszahívnia a lányt, merev elutasításba ütközött.

Steve úriember volt: nem mondta le a már megbeszélt szerepléseit. Viszont azokon túl egyetlen újat sem vállalt el a csatornánál.

Tony pedig kénytelen volt még strapabíróbb felszerelést beszerezni a férfinek az edzőterembe.

– – – – – – –


Két héttel később az Avengers Központ recepciósa idegesen kapta el az arra járó Rogers kapitány tekintetét, aki erre átizzadt pólóval, nyakába vetett törülközővel odasétált hozzá.

– Jó reggelt, Chuck – köszönt neki udvariasan, és kezet rázott vele a pulton keresztül. A létesítmény minden alkalmazottja tisztában volt vele, hogy komoly kríziseket leszámítva számíthat Steve udvariasságára. – Mi a helyzet?

– Uram, egy hölgyet napok óta nem sikerül leráznunk – kezdte a kissé pocakos férfi amúgy is kisebesedett ajkát tovább harapdálva. – Gondoltam jobb, ha tud róla, hogy megint akad egy igen elkötelezett rajongója. Valami Alice Will… bocsánat, Wellington néven jelentkezik be folyton, és meggyőződése, hogy Ön beszélni szeretne vele.

A kapitány szeme szabályosan felragyogott, ahogy elhangzott a név, és széles mosolyával jeget lehetett volna olvasztani. – Alice keresett? De hát miért? Mikor? – érdeklődött szinte gyermeki lelkesedéssel.

Chuck ajakrágcsálása fokozódott, ő maga pedig behúzta a nyakát. Steve udvarias volt, igen, de egyben a leghevesebb természetű is a Bosszúállók közül.

– Izé, néhány… néhány napja – nyögte ki. – Sokszor telefonál. És minden… minden délután megjelenik, és itt akar hagyni egy csomagot… – magyarázta kissé bizonytalanul. Steve nem kérdezte, miért nem szóltak neki, vagy miért nem engedték be – végtére ezért tartották Chuckot és munkatársait, hogy a Bosszúállóknak csak akkor kelljen a "rajongóikkal" foglalkozniuk, amikor elég erőt éreznek magukban hozzá –, és az izgatottsága abban is megakadályozta, hogy dühös legyen holmi késlekedés miatt. Úgyhogy egyszerűen hálásan megszorította a recepciós kezét, és elrohant a szobája irányába, zuhanyozni és átöltözni. Szándékában állt az egész napot az előcsarnokban tölteni, ha az kell ahhoz, hogy Alice-szel találkozzon.

– – – – – – –


Szerencsére nem kellett olyan sokat várnia. Délután háromkor a nő megjelent, kezében barna papírba tekert, apró csomaggal, és körül sem nézve a maga energikus, légies lépteivel a pulthoz sietett. Steve a háta mögé lépett, mielőtt lerohanhatta volna Chuckot.

– Alice! – Nem is rejtette el a vigyorát. A szólított megpördült, és szintén elmosolyodott, amikor rájött, kivel futott össze.

– Steve, na végre! Már azt hittem, kénytelen leszek néhány fotód online publikálásával fenyegetőzni, hogy végre átadják neked az üzeneteim! – sóhajtott, hallható megkönnyebbüléssel, és óhatatlanul is végigmustrálta a férfit. Ismerte már annyira az öltözködését, hogy az elegáns kasmír pulóver alapján megállapítsa: Steve kicsípte magát. Amit nem igazán tudott hova tenni magában.

– Azt ígérted, kitörlöd azt a képet, amin éppen spagetti lóg a számból és popcorn-füzér van a nyakamban! – kiáltott fel megjátszott felháborodással, mire a nő mosolya csibészes élt kapott.

– Csak azt ígértem, nem posztolom ki, azt egy˙szóval sem mondtam, hogy saját magamnak nem tartom meg…

– Kegyetlen vagy – állapította meg Rogers bármi malícia nélkül. A tekintete elsősorban a nő arcát fürkészte, de időről időre elkalandozott a kezére vagy az alakjára, szavak nélkül csodálva a másikat. – De miért volt ilyen fontos, hogy elérj? – próbált nem idegesnek hangozni, ami nem sikerült maradéktalanul.

Alice a kezébe nyomta a csomagot.

– Ezt mindenképpen át akartam adni neked – jelentette ki egyszerűen. Lábujjhegyre emelkedett, és egy puszit nyomott a férfi arcára – veszélyesen közel a szája sarkához, de azért még az udvariasság határain belül. Steve ennek ellenére finoman megborzongott a könnyed érintéstől, attól meg főleg, hogy a végén a lánynak a karjába kellett kapaszkodnia, pillanatnyi megingása alatt is megőrizze az egyensúlyát. Rég nem tapasztalta, hogy bárki ilyen hatást váltson ki belőle, úgyhogy nem tudta, miben reménykedik inkább: hogy Alice észrevegye a karján vigyázzba álló szőrszálakat a tenyere alatt, vagy ne.

Amikor a nő sarkon fordulva távozni akart, szinte ösztönösen kapott utána. – Várj! – Azonnal elengedte, amint észrevette, hogy mit tett, bár a jelek szerint nem szorította meg túl erősen, de nem akart illetlenül behatolni a magánszférájába még ilyen ártatlanul sem. Most nem dolgoztak. Nem kellett szükségszerűen egymáshoz érniük. Lehet, hogy Alice-t kellemetlenül érintette ez a bizalmaskodás. Persze, épp most hozott neki ajándékot… – Esetleg… nem ülünk le? – intett Steve esetlenül az előtér elegáns krémszínű ülőgarnitúrája felé, aminél csodák csodájára épp senki nem tartózkodott. – Gondolom, van időd megvárni, amíg kibontom, nem? – próbálkozott félszeg mosollyal.

Alice csöppet sem bizonytalanul viszonozta, bár a kapitány figyelmét nem kerülte el, hogy a mindig precíz kezei most valamiért megremegtek. – Persze, semmi akadálya – jelentette ki mégis könnyedén.

Leültek és Steve bontogatni kezdte a csomagot (ő is azok közé tartozott, akik inkább pepecseltek percekig, semhogy elszakítsák a papírt), amiből hamarosan egy fekete notesz bukkant elő. Hasonló volt méretre és anyagra is ahhoz, amibe ő jegyzetelt, és értetlenül pislogott fel Alicre-re.

– Nyisd ki! – bíztatta a nő halvány mosollyal, a férfi pedig engedelmeskedett.

Neveket látott. Akkurátus rendben, arányos és légies küllemű betűkkel: katonásan sorakozott egyik a másik alatt, harminchárom minden oldalon.

A füzet majdnem tele volt. Steve gyorsan átpörgette a számozott lapokat: a negyvenharmadik oldalnál járt a lista. Még mindig nem értette, amíg az elejére nem lapozott. Az első oldalon nevek helyett egy hatalmas felirat szerepelt: "AKIKET MEGMENTETTEM".

A férfi nem tartotta magát olyasvalakinek, aki könnyen elsírja magát, de most nem mert felnézni.

– Ezt… hogyan…? – próbálta megfogalmazni a gondolatait, de hirtelenjében csúfos kudarcot vallott. Alice kissé előredőlt, és megpaskolta a másik térdét.

– Láttam, mennyire megviselt az a... az egész dolog. A notesszel, és az áldozatokkal – kezdte óvatosan, hangja puha és óvatos. – Úgy tűnt nekem, hogy kissé borúsan láttad akkor a helyzetet. Szóval gondoltam… jót tenne neked, ha a másik oldalról is készítenénk számvetést. A lista közel sem teljes, minden nappal rengeteget tudtam rajta bővíteni, és csak azok szerepelnek, akik ott voltak az adott helyszínen és közvetlenül megmentettétek az életét a Bosszúállók csapattal, vagy még annak idején a Kommandóddal, és…

Az ideges monológ elhallgatott, amikor Steve felkapta a fejét, és Alice észrevette a könnyeket a férfi szemében, amitől neki is kedve lett volna sírni. Nem csak azért, mert annyi hálát látott a másik tekintetében, bár az is számított. De a csodálat és a szeretet még többet.

Amikor Steve felé hajolt, ő is így tett, ajkaik félúton találkoztak. A csók eleinte bátortalan volt, óvatos – ha Steve-en múlik, talán nem is több egy szájra adott puszinál, de Alice-t a másik érintése, íze, illata felbátorította; kezei felcsúsztak a másik karján, tenyerei az arca két oldalát foglalták keretbe, és nem hagyta, hogy Steve túl hamar elhúzódjon, amitől a férfi is kellően ellazult, elmélyítette a csókot.

Valószínűleg még hosszabb és tartalmasabb élmény kerekedik a dologból, ha fel nem riasztja őket a közvetlen közelükben felhangzó taps, amire rajtakapottan szétrebbentek.

Natasha Romanoff állt tőlük csupán két lépésnyire, kezeit ütemesen összecsapkodva, és a szemét látványosan forgatva.

– Na végre… – sóhajtotta elégedetlenül. – Már attól tartottam, sose szeditek össze magatokat – jelentette ki szemrehányóan, aztán a kezét nyújtotta a vendégnek. – Jöjjön, Miss Wellington, körbevezetem, és felvilágosítom, mibe ugrott bele! – közölte ellentmondást nem tűrően.

Steve kérdő pillantására Alice vállat vont, aztán megadóan felállt. Noha szeretett volna ebben a pillanatban a férfi ölébe kucorodni, teljes testfelülettel a csodás mellkasához simulni és nem mellesleg ájulásig csókolózni, az ilyesmi utoljára nagyjából kamaszkorában volt ennyire egyszerű, most pedig felnőtt nő volt. A pasikkal járt a családjuk is.

– Kezdetnek abba, hogy ne ellenkezzek a Fekete Özveggyel, igaz? – érdeklődött, még mindig a csók eufóriájától kótyagosan, és elfogadta a felé nyújtott kezet.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)