Töviscsokor írta: Hiriajuu

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Megjátszik


*****


Megjátszik (ige)
1. Hatásosan utánoz egy bizonyos emberi magatartást, viselkedést érdekből vagy térfából; látszatra más jelleművé válik, eredményesen alakít egy szerepet.

Judy tudta magáról, hogy néhanapján szóbeszéd tárgya a kastélyban, és próbált úgy tenni, mint akit ez nem érdekel.

Nem adta jelét, hogy észrevette volna a kibeszélést, a megjegyzéseket, mikor elhaladva összesúgtak a háta mögött a diáktársai. Nem vette magára a sajnálkozó, szörnyülködő vagy éppen kárörvendő megjegyzéseket, amik az első iskolanapja óta kísérték. Hidegen hagyta a sajnálat és a hamis együttérzés, mert nem volt szüksége rá.

Az az egy zavarta, mikor nem hitték el neki, hogy ő boldog így is, a fél szeme helyén egy sebhelyek szabdalta gödörrel.
Nyilván rossz volt, hogy csúnya a seb és a környéke, és fedőt kellett hordania rajta, rossz volt, hogy térlátás híján feszt nekiment mindennek, hogy külön számolgatnia kellett minden varázslatnál, hogy hova küldje őket az ő látása szerint, hogy célba is érjenek végül, de mit számított ez? Élt, és az életnek velejárói voltak a buktatók, a legyőzendő akadályok és kihívások akkor is, ha az ember nem volt vak a fél szemére. Épp csak annyi volt az egész, hogy neki hétéves kora óta az élete részei voltak ezek az akadályok és kihívások, nem csak néha kellett megküzdenie velük.

Nem játszotta meg magát, amikor hátravetett fejjel kacagott Jack egy kalózos viccelődésén, vagy vállvonogatva és őszintén sajnálkozva, de különösebb szégyenkezés nélkül kért bocsánatot Ariontól, miután elszámolta a köztük levő távolságot és nekiment a klubhelyiségben, vagy a bátyjára mosolygott mugliismereten és megkérdezte tőle, hogy jó napja volt-e.
Derek általában nem mosolygott vissza, de legalábbis nem rögtön. A tekintete mindig Judy szemére tévedt legelőször, és az arcán mindig egy villanásnyi bűntudat suhant át legelőször. Pedig Judy sose őt hibáztatta a szeme elvesztéséért. Hiába, hogy Derek kezében volt az a buta seprűnyél, mert Judyéban is volt egy, és épp úgy lecsúszhatott volna az ő seprűnyele is Derekéről, és éppúgy megvakíthatta volna ő is Dereket. Buta játék volt, egy buta balesettel a végeredményeként.
Emiatt nem haragudhatott Derekre, gyerekfejjel nem tudott ártó szándékot belelátni a dologba, nem tudta, hogy haragudnia kéne. Később azért megpróbált, amikor látta, hogy a szülei milyen mérgesek a bátyjára. Azt hitte, tőle is ezt várják, úgyhogy kényszeríteni próbálta magát, hogy utánozza őket. Néha jobban ment, néha kevésbé. Egészen addig csinálta, amíg a sors újra be nem kacsintott a Nikitís-háztartásba, és ki nem ejtette Dereket a Roxfortból egy hirtelen és ádázul támadó sárkányhimlővel.

Judy rettenetesen megijedt, amikor Dereket beszállították az Aszklépiosz Ispotályba, és még jobban megijedt, amikor a szüleik hazaérve közölték, hogy egy ideig nem is jöhet haza.
Megijedt, nem csak azért, mert a gyógyítók azt mondták, hogy a sárkányhimlő még egy fiatal, egészséges szervezetet is károsíthat visszafordíthatatlanul, hanem azért is, mert az első, irracionális, de az ő gyermeki agya számára logikus gondolata az volt, hogy valahogy ő okozta Derek betegségét. Hogy a kényszerített utálkozásaival, a néhai gondolataival, hogy mi lett volna, ha Derek sérül meg és nem ő, a szüleit példáját követő haragvásával valahogy elérte, hogy a sors megbüntesse Dereket is, és kiegyenlítse a számlát.
Akkor jött rá végleg és végérvényesen, hogy Derek nem akarta őt bántani, és akkor érezte át azt is, hogy a bátyja mennyire szégyellte magát az eset miatt. Judy hetekig nem tudott aludni a bűntudatától és az aggodalomtól, hónapokig tartott elhitetni magával, hogy ugyanúgy, ahogy a baleset, Derek betegsége is csak buta véletlen volt, és nem valami égi hatalom büntetése, és soha, de soha többé nem tudott rá még mű-haragudni sem.

Dereknek pedig két évig tartott meggyógyulni, és az viszont már tényleg a sors fintora volt, hogy a roxforti tanulmányait Judy évfolyamához csatlakozva tudta folytatni. A régi évfolyamtársaival nehezen vette föl a fonalat, az újak kinézték a himlőhelyes arca és a kora miatt, és a nem csillapodó bűntudatával Judyt is távol tartotta magától továbbra is.
Judy mindezektől függetlenül szerette Dereket, őszintén és mindennél jobban, és szerette volna, ha ezt Derek is elhiszi neki egyszer. Nem haragudott rá sosem a baleset miatt, igazából csak szerette volna elfelejteni, hogy egyáltalán megtörtént az egész.

De Derek a távolságtartásával folyamatosan emlékeztette rá, hogy sosem fogják tudni elfelejteni, egyikük sem.



VÉGE





Hopp, hopp, Nikitís-tesók ezidáig eltitkolt háttérsztorija. Ahogy az előző részből Rosier, úgy hamarosan Derek is beficcen a fősztoriba, szóval nem is baj, hogy itt felvezetésre kerülnek. Írjatok kritikát, gyertek a ficblogba hírekért, olvassátok az új fejezetet, satöbbi. :)


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)