Időcsavar írta: Lily13

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Prológus

Az egészet nem is így akartam. Eszem ágában sem volt elmenni arra a buliba! Igazán nem!
Semmi mást nem terveztem a nyári szünet első estéjére csak Tolkientől kiolvasni végre a Király visszatért (igaz harmadszorra), és megenni egy tripla csokis-epres fagylaltkelyhet. Sajnos Eliza keresztül húzta a számításaimat egyetlen videóhívással. Mivel a legjobb barátnőm, ezért nem mellőzhettem csak úgy mindenféle komolyabb indok nélkül, különben annak hatalmas sértődés lett volna a vége. Sóhajtva kapcsoltam fel a kamerát.
– Szia mit csinálsz? – kérdezte félrebillentett fejjel. Felemeltem az ölemben rejtegetett könyvemet, mire szánakozóan szusszantott egyet. – Ugye ezt nem gondolod komolyan? – szólalt meg. – Végre kitört a szabadság, te pedig böngészed abban a nyüves könyvedben a betűket! – háborodott fel.
– Miért van jobb ötleted? – kérdeztem hirtelen jött felindulásból, de azonnal meg is bántam amint a Liza szeme lelkesen megvillant a kamerában. Gyorsan felemeltem a kezem, hogy visszakozzam, de elkéstem.
– Persze, hogy van! – buzdult fel azonnal. – Thom, a bátyám rendezett egy nyár- kezdő partit, és azt mondta, hogy ha ragaszkodok hozzá lejöhetek éjfélig, igaz csak akkor, ha letagadom, hogy ismerem.
Egyszerre ezernyi érv sorakozott fel a fejemben, hogy miért nem jó ötlet ez.
– De Liz, mi még csak tíz évesek vagyunk, Thom pedig rég gimis, és hat évvel idősebb nálunk! – ellenkeztem.
– Ó fogd már be te kis stréber! Fél óra múlva ott vagyok érted, legyél kész – jelentette ki.
– De mit mondunk a szüleimnek? – kérdeztem.
– Ne állj már ellen! Majd azt mondjuk nekik pizsi-bulit tartunk nálam, és nem lehet ellenvetésük, mert te egy becsületes, jó kislány vagy kitűnő bizonyítvánnyal a háta mögött.
– De… – próbáltam egy utolsó vérszegény kísérletet tenni az estém megóvására, de későn Liz már kijelentkezett.

Kelletlenül felálltam, és elkezdtem összepakolni a szükséges holmikat a sporttáskámba. Minden ami egy pizsi-bulihoz kell, plusz még az a kék koktélruha, amibe ha belebújok négy évvel idősebbnek nézek ki. Igazából Lizé nem az enyém, csak hát egyszer véletlenül nálam felejtette, és azt mondta megtarthatom, úgysem az ő színe a kék.
Néha igazán megrémiszt ez a koraérettsége. Ránézek az órára.

– Még tizennégy perc a tornádó becsapódásáig. – mormolom magamban. Gyorsan végigpörgetem magamban azokat a dolgokat, amik esetleg eltántoríthatnák őrült tervétől barátnőmet. A lista üres.
Tétlenül álldogálok a szobám közepén, nem tudom mivel lefoglalni magam. Leülök az íróasztalom előtt lévő forgószékbe, és körbe-körbe lököm magam. A szobám elmosódott körvonalai egy hatalmas kék pacává olvadnak össze a szemem előtt. Hirtelen állítom meg a széket, és pattanok fel. Áttámolygok a szobán az ágyamig, és lerogyok rá.
Mikor alábbhagy a szédülés, felemelem a fejem a párnámból és körülnézek.

Még mindig olyan idegennek tűnik, hiába az egy év amit a belakásával töltöttem. Az egyetlen biztos pont, még mindig a nagy puha franciaágy a falam mellett. Az egyetlen tárgy, ami beengedtetett a költözésünkkor a szobámba. Természetesen fel lett tuningolva selyempárnákkal, és baldahint is akartak rá tenni, de szerencsére meggyőztem őt arról, hogy az elronthatja az összhatást. Összességében még mindig úgy nézett ki mint otthon.
Ez az ágy több történetnek is a hordozója, jók és végül szomorú emlékek kötődnek hozzá.

Az egész úgy kezdődött, hogy amikor kicsi voltam oda-vissza voltam Pán Péterért, az elveszett fiúkért, meg persze Hook kapitányért és a hajójáért is, amit a történet végén elfoglalnak, és azzal repülve juttatják haza Wendyt és öccseit. Mindig is ott szerettem volna lenni azon a hajón. Ezért gyermeki fantáziámat megmozgatva rajzoltam egy hajó ágyat. Semmi extra nem volt, csak egy faárboc helyezkedett el az alvóalkalmatosság végén, de akkor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad nekem lesz egy ilyenem. Csakhogy egy ilyen bútordarab (mint kiderült) többe kerül az átlagosnál, és bár a családom nem volt szegény, de ezt a különkiadást nem engedhette meg magának. Viszont nem hiába volt minden igyekeztem. Apa, aki nagyon szerette megvalósítani az emberek álmát, addig spórolt, és olyan nagy összegért tudta eladni a régi ágyamat, hogy hat éves születésnapomra ezt kaptam ajándékba. Nagyon örültem neki, és hosszú ideig az lett a benti játszóterem a húgaimmal. El is nyűttük egy kicsit szegényt.

„Most is ha körbenézek a szobámban akkor hiába a hatalmas íróasztal, a díszes parketta, sok polc, ruha, játék, még akvárium is a szobám közepén, ez mind csak olyan csillámpor ami nem száradt meg teljesen, és ha lefújjuk nem marad más csak a gyűrött papírlap.”
(Részlet: Olive O’Malley személyes naplójából)

Elmélkedésemből hangos ajtó csapódás térít magamhoz. Végem. Sorsom megpecsétlődött, ezt már világosan láttam.
Nagy levegőt veszek, és elrakom szem elől szeretett könyvemet, hogy véletlenül se jusson eszébe a túlbuzgó Lizának belehajítani az akváriumomba, vagy kihajítani az ablakon (igen, történt már ilyesmi).

– Halihó megjöttem! – esett be az ajtómon. – Jól látod nem úsztad meg – tette hozzá látva fancsali képemet.
– Hello – morogtam.
– Na! Egy kicsit több lelkesedést, ha kérhetném – szólt, majd meg sem várta a reakciómat, vagy esetleg bármilyen életjelet részemről, felkapta a táskám, megragadta a csuklóm, és kivonszolt az ajtón, le a lépcsőn az előszobába. – Ha nem sietsz jobban, akkor pucérláb maradsz – közölte, és már épp vonszolt volna tovább amikor nyílt az előszobaajtó, és belépett rajta ő.

– Hová-hová? – kérdezte gyanakvó szemöldökrángás közepette.
– Mon dieu! – kiáltott váratlanul tökéletes francia kiejtéssel Liz. – Olive, azért hagytam neked fél órát, hogy tisztázd a családtagjaiddal a helyzetet!
– Elfelejtettem – vágtam rá gyorsan azt a kifogást ami először eszembe jutott.
– Akkor nekem kell közölnöm – sóhajtott teátrálisan fel. – Mrs. O’Malley, attól tartok nélkülöznie kell erre az estére szeretett lányát, mivel hozzám hivatalos pizsama partira. Azonban, ha nem tudná nélkülözni Olive-ot, akkor én alszom itt.

Az utóbbi elgondolás nem is hangzott olyan rosszul. Esdekelve pislogtam őrá, gondolva talán fog valamit a női forróvonalon keresztül, és megesik rajtam a szíve. De ez természetesen nem történt meg. Valószínűleg azért, mert egyrészt mostohaanyám nem ismerte annyira minden rezdülésemet mint anyu, másrészt túlságosan elbűvölte az, hogy egy olyan rendes családból származó lány (Liz) akarja velem tölteni az estét aki tisztában van azzal a két alapvető dologgal, hogy francia, és hogy bármennyire lazának mutatja is magát szereti a Mrs. O’Malley megszólítást. Harmadrészt megszabadulhat a legidegesítőbb kölyöktől a kvartettből (ő nevezett engem és a három húgomat így).

– Akkor hát jó szórakozást – csilingelte, és kikísért minket az ajtón, és mint jó szülő csevegett néhány szót a sofőrrel, mielőtt az elhajtott volna velünk.
Az út során duzzogva meredtem ki az ablakon, és direkt tudomást sem vettem a társalgást kezdeményező kérdésekről, még az olyan bénákról sem mint a „Hogyan haladsz az orosszal” megszólalása, amit könnyedén csevegő hangnemben tett fel, ami nála már határozott jele volt az unalomnak.

Egy nagyon hosszúnak történő fél óra múlva megérkeztünk a célállomáshoz.
A villa merőben különbözött a miénktől. A lágy barack szín helyett porcelán fehérre lett festve, formái egy kastélyét utánozták, és ha ez az összhatás egy épp arra járó bámészkodónak nem lett volna elég fényűző, akkor a látvány színvonalát emelte az alig száz méterre csillogó Északi-tenger vize.
A látvány nem nyűgözött már le annyira mint egy éve. Sőt teljesen figyelmen kívül hagytam, pedig a fülsiketítő zene nem egy szomszéd haragját vívta ki.

Hagytam, hogy Liz felvonszoljon a Rezidenciába (így hívta a szobáját), és mint egy babát megfésüljön, kifessen, és felöltöztessen a meg felelő ruhákba, viszont, hogy tudtára adjam nem tetszésemet egy szót sem szóltam hozzá.

– Ugyan már, megfagy körülötted a levegő! – elégelte meg a fagyos hangulatot Liz. – Éljünk egy kicsit! Táncoljunk, vegyüljünk és a többi. Ha ezt nem tesszük gimis éveink alatt nem lesz biztosítva számunkra az a plusz, hogy mindenből a legjobbat kapjuk – papolt.
– Csak nekem nem fontos annyira mindez, mint neked! Én jól meg vagyok az iskolám általános bálványozása nélkül is, de ha neked ez a lételemed menj, éldd ki magad egyedül! – akadtam ki.
– Mennék is, de a legjobb barátnőm nélkül senki sem áll szóba velem – háborodott fel. – Na, csak éjfélig, mint Hamupipőke a bálban – puhítgatott. – Lehet Alex is lenn lesz – ez a mondat kellőképpen felkeltette a kíváncsiságom. Mivel köztudott tény (sajnos), hogy tetszik nekem Alex. Pillanatnyi figyelmetlenségemet kihasználva, egy mellbővítőt csúsztat a topom alá. – Mindent a szemnek, semmit a kéznek – kacsint. Csak a szemem forgatom, de ráhagyom. Ezt a csatát már rég elvesztettem.
– Honnan tudod? – kérdezem, ezzel visszaterelve a témát arra ami engem érdekel.
– A bátyját látta Avery, és Averyvel Kristen beszélt mielőtt velem beszélt volna mielőtt elindultam volna érted – magyarázta. – Ahol pedig a báty, ott az öccse sem lehet messze – bölcselkedett.
– És mennyire megbízható Kristen és Avery részegen? – kérdeztem rá a történetnek az egyetlen gyenge pontjára.
– Nem voltak berúgva, és megbízhatók – jelentette ki, majd jelezve, hogy a beszélgetés részéről véget ért, kilibbent az ajtón. Én meg mit tehettem mást mint követem?


Azonnal a kezembe nyomtak egy vörös papírpoharat. Óvatosan belekortyolok. Rum. Kóla. És még valami savanyú.
A dobhártyarepesztő zene elemi erővel vonz. Villódzó fények. Kék. Sárga. Zöld. Piros. Izzadt testek. Egymásnak préselődő tömeg. Liz az első adandó alkalomkor magamra hagyott. Egyedül. Megint. Az emberáradat magával ránt a parkettre.
Tuc-tuc-tuc. A gépzene lüktetése. A fejem is belesajdul. Mindenki táncol. Táncolok hát én is. Össze-vissza vonaglok, a ritmusra. Furcsa, de élvezem. Talán nem vagyok ide illő, de senki nem néz ki innen. Néhány elismerő pillantást is kaptam. A pillantások hosszan időznek a melleim környékén. Ha tudnák…

Kifulladok. Kell még egy pohár, majd még egy. A hangulatom a tetőfokára hág. Majd a falak összeugranak.
Rámtör a klausztrofóbia. Úgy érzem nincs menekvés. Ne… NE!
A fejem hasogat. Fekete pontok táncolnak a szemem előtt. Megtántorodok.
Valaki…valaki segítsen…

Innentől minden olyan homályos. Egy erős kéz ragadja meg a felkarom. Nem erőszakosan, de határozottan átprésel a tömegen. Ha akarnék, se tudnék ellenállni.
Hálásan pillantok fel a megmentőmre. A természetellenes megvilágítás nem engedi, hogy felismerhetően kivegyem az arcvonásait. Magas. Világos haj. Sötét szem. Valamiért eszembe ötlik, hogy a szem a lélek tükre. Tehát sötét szem sötét lélek. Gyorsan elhessegetem. Apának is barna a szeme.
Pont az emeletre vezető feljárat alatt kidobom a taccsot. Rosszul vagyok. Nagyon.
Az agyamat ellepő ködön keresztül halványan érzékeltem a mellettem álló szentségelését.
A következő helyszín a mosdó. Kísérőm türelmesen megvárta, hogy kiokádjam a belemet.
Már éppen felé fordultam volna egy köszönetfélét motyogni, mikor legnagyobb meglepetésemre durván felránt a földről.


Erőszakosan a falhoz nyom, hiába ellenkezek, rúgkapálok, nem ér semmit. Sikítanék, de a számba töm egy rongyot, amit az imént kapott le a szárító kötélről. Csak egy kétsébeesett nyöszörgésre futja. Mit is kell tenni ilyen helyzetben? Azt mondta anya egyszer, hogy rúgjak a férfiak leggyengébb pontjába, és rohanjak. De melyik a leggyengébb pontja? A lába? A gyomra? A fejem! Összegörnyedek a fádalomtól.
Agresszívan hátracsavarja a kezem.
A keze végigtapogat. Egy pontot sem hagy ki. Úgy érzem magam, mint egy vásári állat. Belemarkol a fenekembe. Ne,… hagyj… békén! Kétségbeesek.
Kopognak. Megkönnyebbülten lehunyom a szemem. Biztos segítnek. Nem hagyhatnak itt. Odasétál az ajtóhoz halkan káromkodva, majd elfordítja a kulcsot. A zárban.
Megfagy az ereimben a vér.
Visszaér elém. Szorosan a falhoz lapulok. Miért pont én? Szédülök.
Előhúz a zsebéből egy kést. Mit akar azzal? Megöl?
Megfordít. Arccal a fal felé legalább nem látom őt.
Anyag szakadása hallatszik. Hátulról leszorít. Meztelen.

És ekkor vett rajtam erőt a páni félelem.
Hagyjon békén! Csak menjen EL! Eresszen EL! Ó miért is nincs már vége? Bárcsak eltűnhetnék. A föld alá. Ne… NE! Ez fáj! A vér csorog. Az egész ház égjen porig!
Először semmit sem észlelek. Csak ő szorít. A bicska éle mélyebben vág a csuklómba. Lüktető fájdalom. Csak én. Én és a félelem.
Majd enyhül a nyomás.
Némi füstszag. Visítás. Tűzjelző sziréna. Forróság.
Fogva tartóm elenged. Kinyitja az ajtót. Rohan. Az egész folyosó lángokban áll.
Furcsán nyugodtságot érzek. Hasra vágom magam. A talaj közelben több az oxigén. A legközelebbi ablakhoz kúszok. Vékony vércsíkot húzok magam után. Nem nyílik. Az ajtókhoz a tűzön keresztül vezet az út. Felpattanok, amit gyorsan megbánok. A füst az arcomba csap.

Bárcsak eltűnhetnék. A nappaliban az ingaóra az utolsó éjfélét üti. Dong-dong-dong. Már senki sincs benn rajtam kívül. A lángok a bőrömet perzselik.
Furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha az egész szoba kétszeresére nőtt volna. Mint az Alice csodaországban. Biztosan csak lassan elégek. A családom tagjai egytől-egyik megsiratnak majd. Sajnálni fogják, hogy nem töltöttek annyi időt velem. A temetésre anyu is eljön. Ott összevesznek a francia, gonosz boszorkánnyal. A vita során kiderül, hogy csak apu hirtelen jött pénzére fáj a foga, véletlenül elszólja magát az összetűzés hevében. Legalább a halálom jó célt fog szolgálni.

Most már nemcsak a mancsaim, hanem a hátam bundája is lángol.
Egy pillanat. Mancsaim? Bundám? A helység olyan, mintha egy óriás otthonába kerültem volna. Hatalmas ablakok, berendezési tárgyak, a macskaajtó olyan nagy amin egy ember is beférne. Macskaajtó?
Hirtelen ötlettől vezérelve nekifutok. A cicabejáró nyitva van.
Kint hűvös szellő fogad. Gyorsan meghempergek a fűben. Megperzselődve talán, de élek!
Szirénák hangja hallatszik. Innentől minden rendben lesz. Teljesen kimerültem.
Lekuporodok egy virágágyásba aludni. A mentők úgyis rám találnak majd, és segítenek…



♣♣♣♣♣

– Az Egyesült Királyságbeli Aberdeen városban, egy fehér villa gyulladt ki a St. Joanna úton, közel a tengerhez. A házban fiatalok buliztak, miközben meggyulladt. A tűz forrása ismeretlen, de a rendőrség még nyomoz. Az eset csak három halálos áldozatot követelt, és huszonöt főt szállítottak különböző égési sérülésekkel a közeli kórházba, de már felgyógyulóban vannak. Azonban a közeli virágágyásban találtak egy pucér kislányt. Úgy gondoljuk a tűz elégette a ruháit, és a teste ötven százaléka megégett. Korábban válságos volt az állapota, de szerencsére már stabilizálva lett, és nyár közepére már el is hagyhatja a kórházat. A villában minden megsemmisült. A tulajdonosokat nagyon lesújtotta a hír. Szerencsére azonban volt biztosításuk, és most egy közeli hotelban szálltak meg.
A következő hírünk az állatvédők kampánya. Azért tüntetnek már két napja, hogy javuljon a haszonállatok életkörülménye, és…





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)