Csodálkozás írta: Captain

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---


Ha mosolyog, az reszket mint a csillag,

gyöngyházfényű fogak, igen, és szabályosak, hófehérek, és az éjszaka fényei meg-megcsillannak rajtuk, ahogyan nevet. A fogai veszélyesek, mert mélyet, erőset tudnak harapni, és mert mindezek ellenére mindig csak gyengédek és lágyak, ahogyan a húsba marnak. „Hah, álmodozz csak Crowley fiam” – mondja a kígyóból lett démon saját magának. - „Sosem fogják a te bőrödet karcolni.”

A fogak, igen, hegyesebbek, mint a normális, az emberi. De hát Ő nem ember, nem is volt az soha; mindig több volt annál. Crowley az emberekkel azt tett, amit csak akart, úgy játszadozott velük, mint macska az egérrel, és olyan könnyedén csábította őket a bűn rögös útjain kényére-kedvére, hogy igazából jó ideje már semmi örömét nem lelte benne. Aziraphale ellenben olyan tiszta volt, hogy már maga a gondolat is ezerszer rosszabbnak tetszett az Eredendő Bűnnél. Talán éppen ezért vonzotta annyira.

s ha szomjazom, forr, mint a friss patak,

vágyakozott utána, mint még soha semmi más után; mint a sivatag vándorai egy korty hűs folyadékért, mint a partra vetett hal, az őt éltető, vízben oldott oxigénért, mint a méltán csodált szobanövényei a tápoldat-keverékükért. Sorolhatná a végtelenségig.

A vére forr, forrong, a vágya tüzel, és ablak melletti asztalt szeretne szerezni végre, Neki. Mindent az Ő kedvéért tesz mostanában, szomjazza az elismerését, „Tudom, hogy benned is ott volt a jóság szikrája”. Ezt akarta hallani, az Ő szájából még egyszer, még hatszázhatvanhatszor, újra és újra; és ezúttal valami szépet akart válaszolni, nem pedig a szokásos flegma szövegeinek egyikét (a millióból).

És nem tudta, mert nem tudhatta, hogy Aziraphale is gondol rá, rájuk, és még egy újévi fogadalmat is megfogalmazott arról a kísértésről, amit a veszedelmes démon jelenlétében újra és újra, és egyre hevesebben megtapasztal. De vajon miért gondolja azt, hogy felesleges küzdenie a csábítás ellen? És vajon miért gondolja úgy, hogy talán nem is akar igazán hadat üzenni e furcsa érzéseknek?

az én kedvesem az egeknek nyílhat,

annyiszor kívánta, hogy néha már igazinak érezte, hogy már néha maga is elhitte, hogy Ő tényleg a kedvese. Hogy csak az övé, egyes-egyedül, hogy ők ketten nem részei semmiféle Nagy Tervnek, hogy nyugodtan és békében élhetnek valahol, akárhol, bárhol, anélkül, hogy bárki is számonkérné tőlük a saját életüket, a saját döntéseiket.

De Aziraphale az Egeké volt, és nem is akart soha mást. Az Odafönthöz tartozott, elérhetetlen erkölcsi piedesztálokon hintázott, észveszejtő Magasságokban, melyekhez ő nem érhetett fel, soha nem is ért fel, még a Kezdet Kezdetén, még röpke hatezer évvel ezelőtt sem. Ő volt a Mennyek legkülönlegesebbje, s csak az Úr kedvéért nyíltak ki szemérmes bimbói, hogy aztán a valaha létezett legkáprázatosabb virágokkal örvendeztethesse meg a védelme alatt álló Embert. Nem őt, az ellenséget, a legálnokabb kígyót, aki körbecsavarodna a törzsén (olyan szorosan ölelné), hogy végignézhesse, ahogy a hajtások elfonnyadnak, a szirmok lehullanak. (Úgy zuhannának le, mint ahogy ő, régesrég.)

de megcsókolni csak nekem szabad.

Egyszer megtette. Ünnepeltek, mert miért is ne tették volna, ha egyszer megállították magát az Apokalipszist, és a földre küldték a Világégés Négy Motorosát. És akkor azt gondolta, mikor nem, ha most nem. Végül is, mindig szerencséje volt: kártyában, gyorshajtási büntetőcédulák elkerülésében, miért ne lehetne a szerelemben is?

A legrosszabb az egészben, hogy Ő volt annyira részeg, hogy visszacsókoljon.

Kíváncsian, kísérletező jelleggel – először, lustán táncoló nyelvvel, mint aki nincs egészen tisztában azzal, hogy pontosan mit is csinálnak, hogy mik lehetnek ennek az egésznek a következményei. Soha nem tetszett még édesebbnek a Bukás.

Teljesen megőrjítette Crowley-t, és még csak nem is sejtette, milyen hatást vált ki a másikból. Aziraphale egyetlen szavába került volna, és Crowley mindent felad érte, mindent megad neki, nem lettek volna tabuk és korlátok, és nyögve előredőlt, és elmélyítette azt az átkozott (mennyei) csókot. Itt már háború dúlt, a Jó és a Rossz között, fogak, kutakodó-cirógató ujjak, szépen manikűrözött körmök karistolása a hátán, és vér, vér a vörösre harapott, tökéletesen puha, szív alakú, pirosra csókolt ajkakon. Már nem tudták, ki irányít, hogy melyik kéz kihez tartozik, hogy ki sóhajtozik hangosabban, és nem is érdekelte őket igazán.

Lássa hát az egész világ, mit számít az most, tessék emberek, itt van, lássátok, ilyen egy angyal és egy démon szerelme!

Haja szurokkal elkevert arany,

szőke fürtök az ujjai között, beléjük túrt, összegabalyodtak a tincsek, és Aziraphale-t nem érdekelte volna az sem, ha csomókban tépi ki őket, csak hagyta, hogy Crowley még közelebb rántsa, mert ebből a közelségből sosem volt elég, több kellett belőle, még több és még közelebb. És ez rossz, ez bűnös, mert az agya nem azt sikoltotta, hogy démondémondémon, hanem hogy mégmégmég.

A felismerés villáma korbácsként vágott a húsába; hirtelen újra megnőtt közöttük a távolság (fájt, fájt, hogy el kellett löknie. Ugye megbocsátasz majd, kedvesem?), és felpattant a székről, de olyan hévvel, hogy az ülőalkalmatosság és egy teljes pohár pezsgő is felborult. Igazából, szerencséjük volt – gondolt vissza Crowley keserűen –, akár az egész asztalt is feldönthette volna, vagy sokkal nagyobb jelenetet rendezhetett volna, példának okáért rájuk gyújthatta volna az egész kócerájt. (Mint Néró idejében tette vagy 1666-ban ugyanitt, London nyughatatlan, sokat látott városában.) Az egyik lámpa fénykört formált a feje köré, elcseszett glóriaként vonta körbe az aranyhajat, mintegy rusnya emlékeztetőül, hogy ők ketten ennél különbözőbbek akkor sem lehetnének, ha akarnák.

harmatos erdők az ő szemei,

mit erdők, egész dzsungelek, bennük az összes titokkal, amit sem Isten, sem ember nem ismerhet meg igazán. És kékjükben ott csillan, ott hömpölyög a mindentudó óceán, az özönvíz háborgó nyugtalansága, és tengeri élőlények ezer meg ezer sora, a hihetetlen mélységek, hihetetlen rejtélyekkel. És szemében ott világít a Mennyek Országának végtelen-elérhetetlen indigója, és gázgömbök ragyognak, majd hunynak ki bennük egy pillanat törtrésze alatt.

És tekintetében most ott villámlik a harag, és „Hogy merészelsz?”-et susog felé, és még mindig, még így is csak gyönyörködni tud benne, szólna, de a szavakat mintha ellopta volna tőle valami vagy valaki – talán a csók emléke, talán az a jeges vakrémület, ami rosszabb volt, mint a Zuhanás maga, vagy a Földetérés csontszaggató gyötrelme, mert mi van, ha sosem lesz képes kiengesztelni. Mert Bűnbe vitte. Megrontotta. És mert élvezték. Mind. A. Ketten.

küszöbe elé teritném magam

meg is teszi. Ott ücsörög a könyvesboltja előtt, és kis kavicsokat lebegtet a hálószobájának az ablakához, amik meg-megkocogtatják az üveget, és neki minden akaraterejét össze kell szednie, hogy ne robbantsa be az egészet, hogy aztán jöjjön kristályok csörömpölése, mint nem is olyan régen, egy másik éjszakán, egy másik városban, és egy másik, de soha-nem-feledjük korban, amikor Ő csak bámult az emberek kegyetlenségén, és a bennük csillapíthatatlanul lobogó gyűlölet-lángokon. Crowley pedig magára vállalta ezt is, mint minden rosszat, mert ezt várták el tőle. (Pedig nem tehetett róla, éppúgy, ahogy a Spanyol Inkvizícióról sem; az emberiség történelmének, legelborzasztóbb tetteinek csak egyetlen felelőse volt: az ember maga. Hogy is mondta Joseph Conrad? "Felesleges egy természetfeletti gonosz erőben hinnünk. Az ember maga is képes mindenféle gonoszságra.")

lábtörlőképp, de nem engedi.

Majd megunva a célt el nem érő dobálózást, leheveredik, és a „Welcome” feliratú lábtörlőre hajtja a fejét, pedig jól tudja, hogy jelenleg ő a legkevésbé szívesen látott vendég, és hogy szerelme (Csak kimondta végre, csak ki meri mondani, csak ki merné ezt mondani az Ő füle hallatára is.) jelenleg előbb ajándékozná el a felbecsülhetetlen értékű bibliotékájának darabjait a náci könyvégetőknek, mint hogy őt beengedje.

Nem, a bolt most egy hatalmas tiltott zóna a számára, és mint kiderül, a küszöb is, mert megjelenik egy csillagmintás, kék pamutpizsamás, gyanúsan piros szemű Aziraphale, és a lehető legudvariasabb és legüresebb hangján megkéri, hogy most azonnal távozzon, különben hívja a rendőrséget. Persze Crowley-t a legrosszabb napján sem lennének képesek megállítani a rendfenntartás szervei, de most mégis – megszakadó szívvel (egy démonnak is lehet olyanja?) –, talpra kecmereg. Azért elfogadja a kezébe nyomott kakaót, a bögre füle éppúgy égeti az ujjait, mint ahogyan a nyelvét égetik a ki nem mondott szavak.

Még a Mennyországot is közelebbinek érzi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,

de azóta sem beszélnek róla, kölcsönösen, túlontúl illedelmesen kerülik a témát. Hogy zsigerekbe markoló bizonytalan, „Mi van ha a másiknak nem is volt olyan fontos?” - kérdésekből fakadó félelemből vagy valami más okból, nem tudják megmondani.

„Rég láttalak, öreg barátom.” - így üdvözlik egymást, mintha mi sem történt volna. Hamis mosolyaik egymás tükörképei. Mindketten órákat gyakorolták, mint ahogy azt is, hogy pontosan mit is fognak egymásnak mondani, hogy aztán homlokráncolva és kényelmetlenül fészkelődve állapítsák meg, hogy a másik nem követi a szövegkönyvet. Újabban szinte mindig elbeszélnek egymás feje mellett.

testvéreihöz lopva jön ide...

mert lázas és szükségtelen álmaikban azóta már millió kisöccse és -húga van a csókjuknak, de míg az egyiküket elszédítik a fantáziák, addig a másikukat rettegéssel töltik el, és mindeközben mindketten tudják, hogy ezt nem volna szabad, nekik nem. Csak míg az egyiküket már régen nem érdeklik a szabályok, a másikuknak az életét jelentik. Az angyalok erkölcsi útmutatója jóval több, mint tíz darab parancsolat.

Lopott pillantások – ennyi jut nekik. Egymást bámulják, mikor azt hiszik a másik nem figyel, vagy akár akkor is, ha igen, és csak egyikükben van annyi szemérmesség, hogy ilyen esetekben arcba toluló vér-szégyenpíroktól vöröslően fordítsa el a tekintetét. Crowley arcán csak kihívó vigyor csücsül, és szégyentelenül sütő, tömör-sistergő vágy, és Aziraphale nem egészen biztos abban, hogy ők ketten, együtt, nem követtek már el újabb bűnöket azóta a bizonyos csók óta.

Mező álmodhat össze annyi jót –

amennyit csak nem szégyell, de milyen kár, hogy ők nem tehetik meg ugyanezt. Micsoda ostobaság, hogy a világon mindenki azt csinál, amit csak akar, és csak ők vannak így és ennyire gúzsba kötve. Még az ostoba fűszálak, mezei virágok, és a bennük-rajtuk-mellettük békében élő ezer apró, jelentéktelen élőlénynek is több joga van a szabad akarathoz, mint nekik. Ők elnyerik a megbocsátást. Crowley-nak már rég késő, ő egy templomba sem teheti be a lábát anélkül, hogy a megszentelt föld és falak ne égessék a bőrét, a szemét, minden porcikáját, akárha huszadrangú horrorfilmek vámpírja lenne.

Talán el kellene engednie. Nem érdemli meg ezt a Jót, sőt, ezt a Jót senki sem érdemli meg, egyáltalán: senki sem érhet fel annyi Jóhoz, fel sem foghatja, nem is birtokolhatja a legapróbb kis részletét sem, hát hogy jön ő ahhoz (ő, aki egy utolsó, senkiházi démonfattyú), hogy a szerelmét követelje?

Aziraphale pedig hazudik magának, hazudik a világnak, és már ezzel is bűnt követ el, nemhogy azzal, amit olyan kétségbeesetten próbál még önmaga előtt is tagadni. De ő szeretné Jól csinálni, ahogy illik, udvarlással, és szinte tövig húzott kézifékkel, és örök hűség-esküvel, és megijeszti, hogy ez mennyire ellentétes mindazzal, amit igazából akar, aminek már a gondolatára is megelevenedik minden sejtje, és aminek hatására az ökleit a szájába tömködve próbálja visszafojtani a kétségbeesett sóhaj-sikolyokat.

az én kedvesem a füvek szive.

Crowley azt csinálja, amit minden bizonytalan és romlott(nak mondott) szerelmes tenne a helyében: beletemetkezik a tudatmódosítókba, sorozat- és önkielégítés-maratonokba, pólóját a fogai közé szorítva, hogy a szomszédban lakó öreg hölgy meg ne hallja, és ne kopogjon át – megint. És aztán szégyelli, hogy titkolózik, mert a Pokolba is, nincs ebben semmi rossz, évezredek óta ez a legcsodálatosabb dolog, amit önmagához képes kötni, aminek a részese, és, ha hinni lehet a romantikus irodalom remekeinek, ez valóban a leggyönyörűségesebb dolog, ami egy emberrel (démonnal) történhet.

Láncdohányzásba kezd, és mindegy neki, hogy füvet vagy mást szív, már mindegy, hogy tabletta vagy por formájában érkezik a párperces trip, a felejtés bűnös, tüdőt összeszorító, fuldoklást-légszomjat okozó utóhatásai, de persze ezek csak a drog indukált poszttraumás stressz szindróma tünetei. Talán ideje lenne leállnia. Nem tud. Újra- és újraéli a Zuhanást.

Aziraphale pedig depressziós; már nem lengi körbe az a mennyei ragyogás, ami reményt, életet és erőt meg hitet ad a kétkedőknek. Hogyan tudná megosztani mindezeket másokkal, ha önmagának sem tudja megadni azt, amire szüksége volna?

Álmaiban harcol ellene, és a képébe kiabálja, hogy: „Kegyetlen vagy, és önző!” és hogy: „Ha lenne is szíved, olyan jól elrejtenéd, mintha ott sem volna!” És álmaiban lángoló kardot döf a mellkasába, és mindig megdöbben a tényen, hogy egyforma színű a vérük. (És a reggelek nem hoznak már enyhülést, bűntudata megkeseríti a kakaót, és hiába dobálja a bögrébe számolatlanul a cukor-kockákat, nem segít már semmi sem, mert mi van, ha tényleg képes lenne bántani.)

Léptei nyomán korábban minden felvirágzott, a betegek jobban érezték magukat, a csecsemők vidáman lengették feléje kövér öklöcskéiket, a gazdátlan, utcára dobott házikedvencek az ajtaja előtt ültek, a növényekhez meg sosem értett igazán; az én kedvesem a füvek szakértője – dalolta egyszer, majd megrettent, gyorsan korrigált: az én démonom a füvek szakértője – de hát Crowley nem is volt az övé, nem lehetett az övé.

Most megmérgezett mindent, az emberek-állatok elkerülték, a csecsemők sírva fakadtak, már a puszta látványától is, és az amúgy is kókadozó virágok (a korábban Crowley tulajdonában álló, a kidobástól és pusztulástól megmentett fikuszok-minipálmák-orchideák) most a szeme láttára rothadtak el.

Ó, Atyám, mondd meg: azt kapjuk csak, amit megérdemlünk? (Nem érdemlem meg a boldogságot. Ez a büntetésem, tudom jól, meg is érdemlem, talán; számomra Pokollá lett a Föld, de még a Mennyeknek Országa is. Crowley nélkül csak zuhanok, le, le, lefelé a mélybe; nincs gravitáció, ami megállíthatna.)

Este a csókok megszöknek velünk

mindketten a menekülés mellett döntenek, és ugyanoda mennek. Egymásba karjaiba rohannak ott, azon az éjjelen, Alsó-Tadfieldben, ott ahol (azt hitték, hogy) még minden rendben volt köztük. (Már akkor sem volt, már akkor is csak áltatták magukat, és tagadtak, féltek, reménykedtek, álmodoztak.)

És ez a kis csavar, ez az apró fricska, a (nem létező) véletlenek összjátéka átszakítja az évszázadok (-ezredek) alatt felépített, de még így is ingatag gátakat, lerombolja a gondosan tervezett, de romos erődítményeket, és most nincs alkohol, ami bátorságot adna, és nincsenek szemtanúk sem, akik ellehetetlenítenék az egészet, kettejüket, csak a felismerés, hogy ők igenis összetartoznak.

Sérültek ők, oly sok fájó sebbel, amikről tudják, hogy csak egymásnak, egymásért és egymásban képesek meggyógyítani. Mert egyedül semmik már ők, és hiába harcolnak ellene, már nem tettethetik többé: ez a szerelem.

s végigfutván a világi teren,

végigkeresve-kutatva a Föld minden zegét-zugát, a legelhagyatottabb kis szegleteket is, ráébrednek végre, hogy egymást hajkurászták annyi sok reménytelen éven át, hogy egymásban keresték a Megváltást, és hogy csak egymásban és egymástól kaphatják meg a Feloldozást.

És Aziraphale kacagása sosem volt még angyalibb és őszintébb, mint most, amikor Crowley végigkergeti őt az alsó-tadfieldi utcákon, miközben Mr. Tyler megrovó pillantásokat vet rájuk az ablakából, és agyában már pörögnek a szavak a következő cikkéhez, aminek témája: éjjel az utcákon randalírozó fiatalok. (Ó, ha tudná, hogy mekkorát téved ezzel a korosztályba való besorolással.)

És Crowley vigyora sosem tűnt még démonibbnak, mint mikor végre utolérte, és egyesével nyalogatta le a gyöngyöző izzadtságcseppeket kedvese homlokáról, míg az meg nem remegett a karjaiban, s míg Aziraphale türelmetlenül sóhajtva le nem húzta magához, hogy (végre, végre, végre) megcsókolja. Crowley döbbent szusszanását hallva, most az angyal szája húzódott egy ártatlannak még véletlenül sem nevezhető mosolyra.

a hajnali égre leheveredünk

és csak csókolják egymást, kifulladásig, majd azután is, mert most szabad, most már mindig, most már örökké lehet. És érintik egymást, mindenhol, mindenhogyan, gátlások nélkül, egymásnak feszülve, mígnem nincs köztük már távolság, csak ők léteznek, egy kis, külön és nagyon saját bejáratú buborék-világban, pőrén és mindenüket a másiknak adva.

és csak csudálkozunk az életen.

És valahol a Magasban Isten végre nyugovóra térhet, forog a gépezet, az Alkotó megpihen; és valahol a Mélyben Sátán végre meghazudtolhatja az Ördög soha nem alszik-teóriát, miközben mind a ketten azt gondolják: legalább ebben mindketten egyetértünk.

És csak csodálkoznak az életen.

A félkövér sorok József Attila Csodálkozás-ának... sorai.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)