Lélektánc írta: Esmi

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Aida tizenöt éves volt, amikor megismerkedett Rafaellel. Akkoriban egy amatőr színjátszó társulatban játszott kisebb mellékszerepeket, de leginkább tömegjelenetekben tűnt fel. Összetört kamaszként került oda, egy barátja invitálta. Valamennyire érdekelte a színészet, de nem igazán tudott beilleszkedni a többiek közé. Rossz korosztályba tartozott, rajta kívül tizenkét-tizenhárom éves gyerekek – akikhez túl érett volt már – és tizenhét-tizennyolc éves kamaszok tartoztak a társulat magjához – hozzájuk képest pedig még fiatalnak minősült. Senkivel nem volt közös témája, kívülállónak és elveszettnek érezte magát. Egyedül a felnőtt színészekkel tudott váltani néhány szót, de hát koránál fogva ők sem vették túl komolyan.
Rafael mindig egyedül volt. Szinte senkivel sem beszélgetett. Kevés szerepet kapott, ezek is elhanyagolható fontosságúak voltak. Rendszerint egyedül járt-kelt a folyosón, és énekelgetett, csak úgy magának. Ákos-dalokat, musicalrészleteket. Gyönyörű hangja volt.
Egy napon Aida leült mellé, de nem merte megszólítani. Talán fél óráig is ott ücsörgött, és lázasan törte a fejét, mit mondhatna egy meglett, felnőtt férfinak, aki teljesen magába mélyedve dúdolgat. Aztán végül mondott valamit, de utólag már nem emlékezett rá, mit is – mindenesetre elég nagy butaság lehetett, mert Rafael nem adott rá értelmezhető választ. Felelt ugyan, de mintha teljesen különálló nyelven beszélt volna, amit senki sem ért meg.
Aida azonban meg akarta érteni. A kezdetektől fogva volt egy olyan különös érzése a férfival kapcsolatban, hogy ők egyformák. Hogy ők ketten megérthetnék egymást. Sokáig azonban hiába próbálkozott, úgy tűnt, Rafael nem nyitott a társalgásra.
Néha azért felcsillant némi halvány remény arra, hogy barátok lehetnek. Az egyik előadás előtt Aida kint üldögélt a szabadban, egy fának döntve a hátát, és figyelte, ahogy Rafael arrafelé sétálgat. Egyszer csak a férfi odament hozzá, és leült mellé a fűbe.
– Hát, szia – mosolygott bátortalanul Aida.
– Azért szeretek jelmezben lenni, mert azt nyugodtan összekenhetem – közölte Rafael tényszerűen, mire a lány reszketeg hangon felnevetett. Ezután azonban kínos csend ereszkedett rájuk. Nem sokáig maradtak egyedül, hamarosan odacsapódott hozzájuk valamelyik gyerek, és ezzel a maradék esély is elúszott, hogy Aida beszélgetést kezdeményezzen.
Végül az egyik premier napján tört meg a jég. Aida rossz lelkiállapotban volt, és éppen az egyik felnőtt kollégája próbálta meg jobb kedvre deríteni, amikor Rafael csatlakozott hozzájuk. Beszélgetésbe mélyedtek, úgy igazán, szó szót követett, a férfi figyelme mintha kicsit kinyílt volna a lány felé. A másik kolléga lassan eloldalgott onnan, de ők folytatták a gondolatcserét. Aida utólag már alig tud valamit felidézni ebből a párbeszédből, egy momentumra azonban élénken emlékszik.
– Egy ilyen szép lánynak nem kellene szomorkodnia – simította meg Rafael óvatosan a homlokát. Az érintése nyomán Aida megreszketett.
Amikor Rafael már elköszönt és indult volna a dolgára, a lány egy hirtelen ötlettől vezérelve még utánaszólt:
– Hány éves vagy?
– Huszonöt – fordult vissza a férfi.
Aida meglepődött, idősebbnek saccolta őt. Döbbenetét nem is tudta palástolni, mert Rafael még hozzátette:
– Negyvennek néztél, mi? – Szavaiból kiderült, hogy már hozzászokott ehhez.
– Nem, annyinak azért nem – próbálta Aida menteni a menthetőt, de Rafael figyelmét már elveszítette.
A lány, maga sem értette, miért, de úszott a boldogságban, hogy végre beszélgethetett a férfival. Olyan euforikus érzés járta át, hogy később aludni sem nagyon tudott emiatt.
A premier után állófogadást rendeztek a színpadon. Volt étel-ital, torta. Mindenki ott hemzsegett, a főszereplőktől kezdve a gyerekeken át a hozzátartozókig. Egy ponton Aida elkapta Rafael tekintetét, a férfi pedig rámosolygott. A lány hevesen dobogó szívvel viszonozta a mosolyt.
Úgy érezte, végre sikerült egy nagyon kicsit közel kerülnie Rafaelhez. Meg akarta ismerni ennek a zárkózott embernek a lelkét, kapcsolatba akart vele kerülni – de hogy milyen kapcsolatba, azt maga sem tudta. Sosem találta a megfelelő szavakat erre az érzésre, csak annyiban volt biztos, hogy ilyen intenzív érzelmeket még senkivel kapcsolatban nem élt meg. Ennek pedig mindenképpen a végére szeretett volna járni…



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)