Sirius írta: cathy111

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


Ropogó tűz. Sötét fények lobognak a kandalló mellett, odakint füstszagú, csillagos és fekete az éjszaka, rátapad az ablakokra, bebámul a meleg hangokkal és színekkel telített klubhelyiségbe. Szétszórtan diákok pihennek, álmos zsibbadtságtól bódultan, elfáradt tagokkal, ásítoznak az ágy után, de húzza őket vissza a baráti társaságok meghitt zümmögése, a meleg, az elmúlt nap kellemes ölelése. Meg igazából senki sem szeretné, hogy holnap legyen, a holnap hideg, reggeli ködöt, kihűlt folyosókat, vacogó bájitaltanórákat, és fázó végtagokat jelent, ahogy gyógynövénytanra, vagy legendás lények gondozása órára sietnek.

Remus Lupin az egyik kopott, puha kanapén fekszik, lábait felhúzta, hátát a támlának dönti, a tűz gyér fényénél olvas, mellette a földön Sirius Black ül, törökülésben, pálcája végére csavarja rá egyik hollófekete hajtincsét. Varázsigét suttog, a pálca felizzik, és Sirius elsimítja az útból a begöndörített tincset, hogy másikat húzzon az orra elé.

Peter egy ideig fojtott mosollyal nézte a fiút, talán valamilyen poénban reménykedett, de Sirius már egy ideje elkomolyodva göndöríti haját a Szombati Boszorkány véletlenül elé kerülő cikkéből vett módszerrel. Peter a jegyzeteit rendezgeti, valahol mindig hiányzik egy-egy adat, évszám, vagy hozzávaló, így a Remuséhoz hasonlítgatja, az alapján toldja-foldja sajátját.

Remus most felkapja fejét, mintha valaki a nevén szólította volna. Elnéz a klubhelyiségben zizegő diákokon, és mély levegőt vesz az orrán keresztül. – Nincs hiányérzetetek? – kérdezi aztán. Sirius felpillant rá.

– Persze, hogy az van – mondja gúnyosan. – Nincs itt James.

– Igen, lehet, csak ez – mormolja Remus.

Peter izeg-mozog. – Vagy a lányok hiányoznak?

Sirius megsemmisítő pillantásban részesíti barátját. – A lányok csak neked hiányoznak, Féregfark.

Remus szusszant egyet, ami akár elfojtott nevetés is lehet, Sirius rákapja tekintetét, de a fiú a könyve mögé rejti arcát.

– Unatkozom – jelenti ki Sirius, és kinyújtóztatja lábait.

– Bocsáss meg nekünk, ó, Tapmancs, hogy nem vagyunk elég szórakoztató társaság – dünnyögi Remus. Sirius elmosolyodik.

– Ki akarja meglesni Ágas elbaszódó randiját? – kérdi aztán.

– Már miért lenne elbaszódó? – kérdezi Remus, és lapoz egyet könyvében.

– Az lesz, ne aggódj – vigyorodik el alattomosan Sirius. – Például, ha felbukkan Pipogyusz.

Remus sóhajt, és ölébe ejti könyvét. – Jamesnek többet jelent ez a randevú annál, hogy elrontsa azzal, hogy beleköt Perselusba.

– Jó, derítsük ki – pattan fel Sirius. Remus fáradtan néz rá.

– Csüccs.

– Peter? – tárja ki karját Sirius, és hátat fordít Remusnak. A fiú halkan sóhajt, és visszafordul könyvéhez.

Peter beharapja száját. – Nem is tudom, hogy Holdsáp nincs benne ez így…

– Ne már – nyög fel Sirius. – Mit szarakodtok?

– Én nem… – kezdi Peter, de Remus a szavába vág.

– Ez nem szarakodás, ez csak az, hogy már nem vagyunk gyerekek, – itt felpillant Siriusra, akinek ökölbe szorulnak kezei –, és belátjuk, hogy James most a háta közepére se kívánna egy ilyesfajta poént.

Remusnak kis híján sikerült teljesen tökéletesen utánoznia Sirius leereszkedő stílusát, és barátját ez különösen bosszantja. Ingerülten hátra dobja vadul göndörödő tincseit, aztán szó nélkül sarkon fordul, és felrobog a hálóhelyiségbe. Odalent hallják az ajtó csattanását. Remus a szemeit forgatja.

– Még egy ilyen drámakirálynőt – dünnyögi, és aztán figyelmét már tényleg maradéktalanul a könyvének szenteli. Peter kuncog, de kicsit bánja, hogy nem csatlakozott azonnal Siriushoz. Izgalmasabb lehet bármi annál, mint amit most csinál. Kinyújtóztatja fájó derekát.

Öt perccel később, a portréajtó kinyílik, holott senki sem áll mögötte, majd be is csukódik. Peter izgatottan néz körül, feltűnt-e valakinek a dolog, de a helyzet az, hogy ez már mindenkit hidegen hagy, még a folyton aggódó Remus se méltatja egy fintorra sem az akciót.

Valami tényleg megváltozott, érzi most már Peter is. De nem hiány ez, inkább csak szomorúság egy elmúlt időszak felett.

*


Sirius megbántott és dühödt a láthatatlanná tévő köpeny alatt. Puha léptekkel oson a folyosókon, csukott szemmel is eltalálna bárhová a kastélyban. Már régóta nem cirógatja felkarját a hideg izgalom, ha kioson az éj leple alatt, már nem fél attól, hogy le fog bukni, és már a csínyei sem annyira… Felsóhajt, ahogy a Bagolyházba ér, és ledobja a köpenyt. Már a csínyek sem annyira nemes célt szolgálnak.

A párkányra támaszkodik, és kibámul az unásig bámult tájra. Hova tűnt a cél, mélázik. Régebben mindent valamiért tett, mostanában meg csak fáradtan és céltalanul bóklászik, nincs semmi, ami lelkesítené. Már savanyú a titokban becsempészett mézsör is, és csak a másnaposság ízét érzi rajta. Már kényelmetlen végigkúszni a Szellemszálláshoz vezető szűk alagúton, már álmából felkeltve is kutyává alakulna, sőt, – megborzong, ahogy eszébe jut –, néha álmából felkelve arra ébred, hogy kutyává alakult.

Minden, ami régen lelkesítette, ma már csak elszomorítja. Mi lesz, ha végleg kutyává változik, gondolja lustán, de nem izgatja a válasz. Mi történik az elveszett dolgokkal, hova fut a szél, és hol laknak a csillagok. Csúnyán néz a fénylő égre, köpök a csillagokra, gondolja. Elképzeli, hogy leköpi azokat, és a szánalmas gondolat gyerekessége mosolyt csal arcára.

Miért van az, hogy régen minden sokkal jobb volt? Lenéz a nézhetetlen mélységbe, és a halálra gondol. Régebben kevesebbet gondolt a halálra, ebben biztos. A magányra is kevesebbet gondolt, most meg folyton ez szorítja a szívét, az egyedül maradottság, a társ nélküliség. „Talán a lányok hiányoznak” cincogja Peter hangja a fejében, Sirius pedig gúnyosan, ferdén mosolyog. Nem a lányok hiányoznak, de nem is a fiúk, csak önmagát hiányolja annyira veszetten.

Hova tűntem, morogja maga elé, és megrezzen, mikor az egyik bagoly a vállára száll, ruhájába mélyeszti karmait, és megkapaszkodik rajta. Mentsenek meg, fut át az agyán, és az üzenetekre gondol a palackban. Azokra, amik évekig hánykolódnak a tengerben, és az üvegükbe zárt segélykérés addig ordít belsejükben, amíg meg nem találja őket valaki, egy másik időben és térben, amikor talán már késő is.

Előbb kéne segítséget kérni, gondolja, hogy ha majd rászorul, a megmentő időben megtalálja. A hajóra szállás pillanatában el kéne küldeni az üzenetet a palackban, hátha később szükség lesz valakire, aki megmenti őt egy szigetről.

Micsoda pesszimizmusra vallana ez. Na, ilyen hülyeségeken se nagyon filózott régen.

Idő kéne. Gyerekként sose gondolt erre. A nap akkoriban végtelen hosszúra nyúlt a hajnaltól az éjig, voltak szakaszok, rítusok, reggel, reggeli, délelőtt, tízórai, dél, ebéd, délután, uzsonna, este, vacsora és a rejtelmes, végzetes éjszaka. Összeráncolja szemöldökét, ahogy megpróbálja felidézni az utolsó alkalmat, mikor reggelizett. A sebtében felhörpintett kávék, és elrágott kiflik nem számítanak. A mézes kenyér, a lekvár, a vaj, a kakaó, a zabpehely és a tej számítana. A láblógatás, és a teáscsésze oldalához csörrenő kanál számítana, a baglyok érkezése, meg az újságok zörgése.

És mikor nyúlt utoljára olyan hosszúra egy délután, hogy feküdhetett a napsütötte parkban, Jamesszel az oldalán, és nem volt semmi, de semmi dolguk a világon, és minden perc örökre szólt, és úgy tűnt még egy egész élet belefér estéig, még bármit megtehetnek a lefekvésig. Tegnap elaludt és mire feleszmélt már ebéd is elmúlt, és ő lekéste az óráinak felét, és lefekvésig pótolni próbálta az anyagot. A percek most is csak peregnek ki az ujjai közül, nagyon megszaladt az idő, nagyon szétcsúszott itt minden hirtelen.

A Tiltott Rengetegből állatzajokat sodor a kastély felé a szél, tényleg nem akar panaszkodni, de nem kapja fel a fejét a farkasüvöltésre, és nem próbálja kihallani azokat az öles lépteket, amik a szóbeszéd szerint egy erre tévelygő hegyi trolltól származhatnak. Nem érdekli az erdő, a sötét és megfejthetetlen, ő nem akarja már megfejteni. Idegesen elhessegeti válláról a baglyot.

Megrázza magát, és egy pillanat múlva már kutyává átlényegülve áll. A baglyok nem értik mi történt, Sirius fogai közé kapja a köpenyt, és kiüget a toronyból. Csessze meg Remus, meg csessze meg James is. Peter is, bár ő semmit sem tett, de Siriusnak nincs szíve kihagyni őt a felsorolásból. A köpenyt begyömöszöli a Bagolyház lépcsőjének egyik meglazult járóköve alá.

Kiszalad a kastélyból, felemelő érzés, hogy végre érzi, ahogy dolgoznak izmai, érzi az erejét, összeszorítja fogait, harapja a szelet. Végre. Rohan a sötétben, át a parkon, a fű nedves, eshetett, vagy most esik. A vadőrházban pislákol egy kis fény, a tónál a polip kidugja egyik csápját, kikémlel, mielőtt elszenderülne, vagy pont most kezdi élni éjszakai életét, mindegy, Sirius nem figyelt, mikor az óriáspolipról tanultak. Megugatja a vadkanos kaput, átnyargal alatta, nem gondol az iskolával, nem gondol Siriusra, nem gondol a Tekergőkre.

Nem arra született, hogy órákig görnyedjen padokba szorítva, és nem is arra, hogy felső rendeletekbe kényszerítve szolgáljon egy rendszert. Szaladni született, és játszani született. Roxmorts utcáin vág át. Nem érez fáradtságot, nem érzi az egész nap kínzó fejfájását, nem fullad ki, noha még ember alakban kipirult, mire a Bagolyházba ért.

Nem zárhatják be. Őt nem zárhatják be. Őt nem zárhatják be. Ő szabad akar lenni, őt ne zárják be, ő legyen kivétel, ő inkább állat lesz, mint felnőtt. Eléri a falu határát, belevág a bozótba. Lassul, és a gondolatai utolérik.

Ezt meg fogja bánni holnap. Remus rosszalló arcát látja maga előtt, már tegnap is elaludt. Egyszerűen nem illik bele ebbe a rendszerbe, győzködi magát. Értsék meg, fogják fel, ő más, ő különb mindenkinél.

Már nem tudja pontosan, merre jár, de egy kitaposott, félig elvadult ösvényen kocog, hallja saját csaholását, érzi a fűben lapuló kis rágcsálók szagát, forró lélegzete gőzölög. James azt mondta, ő soha nem fog megváltozni, most mégis éjjel-nappal Lilyvel van, olyanok, mint egy házaspár, mint egy házaspár, és James csak mosolyog, mikor ezt a fejéhez vágja.

Futni kezd. Megered az eső, áztatja a bundáját. Ő nem illik a képbe, ő nem fog megszelídülni, szerelembe esni, megnősülni, gyerekeket nevelni. Felvonyít.

Szelídség.

Van ebben a szóban azért valami Sirius számára elérhetetlen gyengédség is, ilyen szó a család is, vagy az édesanya. Megáll. Édesanyja mindenkinek van, meg családja is mindenkinek van, na de szelíd, az már igazán nem lehet mindenki. Szelíd Lily, néha, ha álmos és fáradt, meg szelíd a napsütés, meg szelíd Regulus, mert nem mert kiállni soha a saját igazáért. Sirius legalábbis ilyennek képzeli öccsét, egy ideje már csak a képzeletében találkozik a fiúval.

De Sirius nem szelíd, és James sem kéne, hogy az legyen, valahogy mégis elcsendesedik Lily mellett.

*


Kóborol még egy ideig a fázós éjszakában Sirius, de aztán vacogni kezd és bőrig is ázik. Nem akaródzik visszaváltoznia, még ez a céltalan lődörgés is kellemesebb állatbőrben. Erre legalább van szó, kóbor kutya. De ki hallott már kóbor emberről?

Sirius egy kóbor ember. Ízelgeti a szavakat. Jó lenne elveszni, de még jobb lenne, ha valaki elveszítené őt, mint egy leszakadó gombot, vagy fél pár kesztyűt szokás, mert akkor ott remegne egy kis remény, hogy keresi is valaki. Ugyanazon az úton botorkál vissza a Roxfortba, úgy, mint egy vert sereg utolsó hírmondója. Zuhog már, mikor visszaszökik a kastélyba. Kirángatja a köpenyt a rejtekhelyéről, de inkább fogai közé szorítva, vizes mancsnyomokat szerte hagyva a kastélyban üget el a portréig. Azt játssza, hogy elfelejtett visszaváltozni. Aztán a portré előtt kelletlenül emberré alakul. Megbökdösi az alvó dámát, és bekéredzkedik. A klubhelyiség kihalt. Már éjfél is elmúlt. Felbaktat a lépcsőn, szinte fizikai fájdalom járja át, ahogy egyre beljebb tör a mindennapi, megszokott életébe, ahogy az ismert, megszokott szagok és formák visszafogadjak. James ágyára dobja a köpenyt, a fiú a takarók alatt hortyog. Sirius megtorpan egy pillanatra, felébressze, és kalandra hívja-e Jameset, vagy inkább… Félrerántja a baldachint. James félig nyitott szájjal, fejét párnájába fúrva alszik, egyik kezét teste alá gyűrte, a másikkal meg erősen kapaszkodik valami sálba. Sirius leguggol, és megpiszkálja a kötött sálat. L. E. van belevarrva, Sirius megforgatja szemeit, és hagyja barátját. Ruhástól bebújik az ágyba, és behúzza a baldachint.

Mikor lesz már vége ennek? Minek, kérdezi saját magától. Annak, hogy felnőtt vagy? Magára rántja a takarót. Valószínűleg soha.

Dobálja magát. Lehámozza magáról ruháit a dunyha alatt, és egyenként ki is rugdossa őket ágyából. Remus erre mondja azt, hogy rendetlen. Forgolódik, nem találja a helyét, a körmeit végig húzza bőrén, megdörzsöli állát, borostája már szúr. Nagyon halkan, és nagyon mormogósan dúdolni kezd magának egy altatót, de hamar abbahagyja. Másnap milyen órái is lesznek? Az áváltoztatástant passzolhatja, bár McGalagony elég paprikás hangulatban lesz, ha kiderül, hogy nem ment be, de talán még túléli. A gyógynövénytan is hülyeségnek tűnik most, és őszintén, minden tantárgy annak tűnik. Mi lesz a hétvégével, gondol utána Sirius, de már tudja a választ, Remus tanul a hamarosan érkező vizsgákra, James Lily bűvkörében döglik majd, Peter pedig igyekszik bepótolni minden erejével azt a négy éves lemaradását bájitaltanból. Sirius mosolyog, Peter talán még rávehető valami mókára.

Persze neki is illene már beleszagolnia az anyagokba. Peter meg retteg a R.A.V.A.S.Z.-tól, esélytelen lenne elcsábítani bármilyen kalandra is. Sirius álmatlanul fekszik, körülfogják a süket, félhomályos, alvó neszek, az óra kattogása, a fiúk lélegzetvétele, az eső kopogása, a kastély zajai. Csak tudna egy esti mesét mondani magának, csak eszébe jutna akár egyetlen mese, amivel elszórakoztatná magát.

Lerúgja magáról a takarót, fojtó ez a melegség, ez a biztonság, összenyomják őt a tegnapok és holnapok. Kisimítja izzadt arcából haját. Le kéne már vágnia, megemberelnie végre magát, erőt venni, beállni a sorba, felnőni, összeszedni magát, elkezdeni gondolni a jövőre, tervezni, félretenni, komolyan venni a dolgokat, mi lesz vele öt év múlva, tíz év múlva, legalább foghatja a háborúra, hogy nem akar családot. Megőrjítik a gondolatai, túl sokat gondolkozom, állapítja meg. Túl okos vagyok.

Ujjai köré csavarja tincseit. Billegeti lábujját, vakarja a hasát, hiába, nem jön az álom, nem jön semmi, ami felszabadítaná őt az emberlét alól. Ezért holnap meg fog lakolni, ő is, meg az álom is, mert egészen biztosan éjjelbe nyúlóan fogja másolni Holdsáp jegyzeteit azokról az órákról, amiket egészen biztosan el fog szalasztani.

Nyomasztják őt a másnap képei, de a jövő képei is, és minden elkövetkezendő napé.

Végül enged magának és átváltozik, úgy alszik el. Aztán másnap valóban nem bír felkelni, de Peter kirángatja az ágyból, és együtt késnek átváltoztatástanról. Nem éri meg.

Nem éri meg. Gondolkozik rajta egész nap, várja, hogy jöjjön, történjen valami, ami lezárhatja az egész eddig történteket, ami keretbe foglalja meghátrálását, ezt az egészet, minden kigondolt gondolatát és átérzett érzését, de csak üresség van, és aztán elbizonytalanodik a kérdést illetően is, amire választ vár.

Amire aznap éjjel gondolt, nem nyer bizonyosságot, de nem is cáfolja meg semmi, úgy tűnik, mindenki tudja, hogy felnőni nem szabad, és mégis, senkise. Sirius a gyomrában érzi a magányt, még akkor is, ha társaságban van, és gyomrában érzi a vágyat, hogy szabad legyen, még akkor is, ha senki sem tartaná vissza.

Mikor lesz ennek vége? Mondjuk, ide tehetek egy pontot.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)