Can you see me? írta: Bucky Barnes

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Két álmatlan hős egy házban…


Tony nem volt hozzászokva ahhoz, hogy zajongjanak a házában. Általában ahhoz sem, hogy idegen lakjon a házában – most mégis ez volt a helyzet, ugyanis Steven Grant Rogerst, apja bálványát, a híres Amerika Kapitányt fogadta be a földszinti vendégszobába. Mint valami rohadt kutyakölyköt, bár valljuk be, az egy fokkal jólneveltebb lenne. Nem püfölné olyan hangosan a bokszzsákot hajnali háromkor, hogy még Tony műhelyében is hallatszik.

Csupán másfél nap telt el a new yorki csata óta, és a férfi érezte, hogy vészesen fogyatkozik a győzelem keltette endorfinzuhatag és örömmámor a szervezetéből. Ezzel párhuzamosan nőtt benne a kellemetlen meggyőződés, hogy amint elfogy a lendület, rémesen fogja érezni magát, mert kénytelen lesz szembenézni a tetteivel, egyebek mellett azzal a ténnyel, hogy kis híján... nem, ezt a gondolatmenetet inkább elvágta, mielőtt igazán megszülethetett volna.

A lényeg, hogy ma éjjel már inkább a páncél javításába fogott alvás helyett, de ilyen dübörgés mellett képtelenség nyugodtan dolgozni, úgyhogy a zseni lecsapta a forrasztópákát a munkalapra, félrehajította a szemét védő maszkot, és egy mérsékelten kihűlt bögre kávét felkapva elindult, hogy az edzőterembe masírozzon. Oké, élő legenda, apuci szeme fénye, meg minden, de akkor is: viselkedjen már!

Arra viszont egyáltalán nem volt felkészülve, hogy mire odaér, már nem egy dühösen testedző szuperkatonát, hanem egy arcát kezébe temető, csendesen zokogó embert fog ott találni.

Tony tétován megállt az ajtóban, és számba vette a lehetőségeit, elsőnek is a dicstelen megfutamodást. Mind közül az volt a legvonzóbb opció, szépen kihátrálni innen, mintha nem látott volna semmit, de mielőtt megmozdulhatott volna, Steve összerezzent, és felpillantott rá, szemei véreresek, a környékükön a bőr kipirosodott és megduzzadt.

A francba.

Tony pontosan tudta, hogy az ilyen szánalmas kinézethez nem két percnyi könnyezés kell, hanem annál jóval több. Hátralesett a válla fölött, mintha azt remélné, hogy még leléphet, de maga is tudta, hogy ez a hajó elúszott akkor, amikor Rogers észrevette. A pokolba is, nem fog gyávának mutatkozni Amerika Kapitány előtt! Csak épp azt nem tudta, hogy mi mást tehetne. Szarkasztikus megjegyzéseket tenni a fickóra szórakoztató tevékenység (főleg, ha belegondol, hogy az örege forog tőle a sírjában), némán átlendíteni a bénázásán a modern világ csodáival is elfogadható lenne, de hogy lelkizni?... Az neki még Peppel se nagyon ment soha.

– Bocsánat, nem akartalak felébreszteni – motyogta Rogers, és már a kezeit bámulta, nem a milliomost. Tony azon kapta magát, hogy eltűnődött, vajon a másik szégyelli-e előtte, hogy láthatta a könnyeit. Valahogy oldania kellene a hangulatot, és ha valamihez, hát ehhez Tony értett. A szövegelésével bárkit kikergetett a világból, ha akart, de azzal is tisztában volt, hogy a dumája része a híres Stark-sármnak.

– Ki alszik? Dummy mondjuk majdnem rövidzárlatot kapott ijedtében, amikor először felhangzott a dübörgésed, de ezúttal nem próbált lefújni a poroltóval, és már előrelátóan műanyag edényeket adok a keze ügyébe, nem törékenyet. Apropó, Jarvist megszoktad már? Ajánlom, mert ő minden előjogot élvez veled szemben, családtag, szóval ki kell jönnöd vele. Mellesleg, ha az én fedelem alatt akarsz lakni, szokj hozzá a híresen hektikus életvitelemhez. Az éjszaka közepe éppenséggel a legtermékenyebb időszak, már a világmegváltó ötletek tekintetében. A nőket illetően már nem esküdnék meg rá, de ők a tapasztalataim szerint a nap minden percében kaphatóak egy kis etyepetyére. Igyekeztem finoman fogalmazni a kedvedért, biztosra veszem, hogy az őskorban még nem neveztétek nevén a dolgokat, de hát, nem tehetsz róla, hogy olyan prűd időszakból érkeztél közénk, vénember...

Steve visszatemette a kezébe az arcát, és felnyögött, amitől Tony elhallgatott. A hangja és a testbeszéde alapján a férfit nem egyszerűen idegesítette a szövegelésével, inkább úgy festett, mint akinek fizikai fájdalmat okozott a szavakkal. Nem egészen erre a reakcióra számított, de megköszörülte a torkát és próbált olyan fesztelen hangot megütni, amilyet csak lehetett így hajnali három tájékán egy zokogó szuperkatonával egy helyiségben.

– Az én ébrenlétemet tehát megmagyaráztuk, esetleg neked is van valami különleges indokod, miért nem ágyban vagy? – Nem hitte volna, hogy valaha efféle mondat elhangzik majd Rogers és közötte. A fenébe, még az is teljesen friss és új élmény volt, hogy egyáltalán tegeződnek.

Steve olyan hosszan hallgatott, hogy Tony azt hitte, egyáltalán nem fogja válaszra méltatni – ami fájt egy kicsit, ha őszinte volt magához, nem mintha ezt beismerné valaha, talán még magának sem –, és már éppen megfordult volna.

– Nem vénember – jelentette ki Steve halkan. Kissé rekedtes volt a hangja.

– Már hogy pardon? – szaladt Tony szemöldöke nagyjából a homloka közepéig. Sok mindenre számított, ez nem volt közöttük. Steve felpillantott, és a tekintete sebzett volt, fájdalommal teli.

Tony nyelt egyet, és félrenézett. Túlságosan jól ismerte ezt a nézést: a tükörből. Afganisztán után ismerkedett meg önmagának ezzel az oldalával, és még mindig nem volt vele túl jó viszonyban, bár már dolgozott rajta.

– Huszonhat éves vagyok, Tony.

– Már hogy a viharba lennél, 1918-ban születtél, az egészen pontosan kilencven... – Ó. Óóó. Elharapta a mondatot, amikor ráébredt, hogy mekkora idióta. Nem szolgálhat mentségül, hogy mellesleg mindenki más is az, beleértve a SHIELD összes fejesét, nagy- és kiskutyáját, ügynökét, de még Coulsont is. Neki, Tony Starknak, aki olyan büszke a zseni mivoltára, akkor is több esze lehetett volna, mint annak a komplexusos gyülekezetnek.

Steve ajka boldogtalan mosolyra húzódott, ahogy figyelte rajta a felismerést, végül megcsóválta a fejét.

– Normális esetben eszemben sem lenne a naptárral vitatkozni, de az a helyzet... az az igazság... – megint megrázta a fejét, és keresgélte a szavakat, a másik pedig kivételesen meg sem próbálta a szájába adni őket. Részben tudta, mit fog hallani, részben viszont kíváncsi volt rá, mintha remélné, hogy téved. Pedig Tony Stark nem szokott tévedni. – Csak tizenkét nappal ezelőtt volt, Tony – suttogta végül Steve.

– Mi volt tizenkét nappal ezelőtt? – Tony tett egy tétova lépést előre. A maga részéről világ életében kiröhögte azokat, akik szerint a beszéd segít bármilyen problémán – ő mérnök volt és feltaláló, jóval gyakorlatiasabb ennél –, de az utóbbi időszakban elkezdte felfedezni, hogy lehet ebben az egész mizériában valami. Na, nem őrá nézve, a maga részéről még mindig feltett szándéka volt, hogy megmutassa, a lelkizős körök nélkül is tökéletesen boldogul az élet kihívásaival, de másoknak attól még szüksége lehetett erre.

Steve nem így gondolhatta, mert felnevetett, bár inkább hangzott zokogásnak ez is.

– Hát meghaltam, Stark, az volt. – Legyintett, mintha semmiség lenne, de a hangja elárulta: az zavarodott volt és kétségbeesett.

Tony mentálisan ismét orrba vágta magát. Tudott Steve megtalálásáról és annak körülményeiről – ami azt illeti, az ő technológiáját használták, és még személyesen is kiruccant a kiolvasztás folyamatához, szóval nehéz lett volna eltévesztenie –, de mindeddig nem gondolt bele… ebbe. Hogy milyen volt ezt megélni.

És a jelek szerint mások sem. Egyetlen SHIELD-es buzgómócsing sem ostromolta a kapuját, hogy cseverésszen Rogersszel, nem küldtek pszichomókusokat, konzulenseket, senkit.

Pedig ebben a pillanatban fájdalmasan nyilvánvaló volt Tony számára, hogy Rogers is csak egy ember, és ami azt illeti, számára nagyon is a közelmúltban történt mindaz a szarság, amin annak idején keresztülment. Tonyt mentálisan feljegyezte, hogy reggel első dolga legyen Furyval ordítani emiatt néhány sornyit. És kikérni Rhodey tanácsát. Meg talán még Pepperét is.

– Legjobbakkal is megesik néha – vigyorgott a férfira, hátha enyhítheti a pillanatnyi rosszkedvét.

– A fenébe, olyan rémült voltam, mint... még most is érzem a csontjaimban, és Peggy hangja elhallgatott a rádióban, mielőtt elmondhattam volna neki... annyi mindent akartam volna mondani. – Rogers nehezen kapkodta a levegőt, és saját magát karolta át. Tony óvatosan a vállára tette a kezét.

Mint kiderült, díjnyertesen hülye ötlet volt, hiába a dicséretes szándék: Steve reflexből ütötte félre az érintést, talán a világháború, talán a tegnapi űrlények hozadékaként, mindegy is. Mindenesetre Tony kénytelen volt hátrébb botladozni, a bögréje pedig elemeznivalóan gyönyörű ívet írt le röptében, majd szenvedett ki tizenhárom méterrel távolabb. Addigra a zseni már a csuklóját masszírozta, ami lezsibbadt az ütés erejétől, és nem nézett az áldozat után, bár kissé fájt a szíve az éltető fekete nedűért.

– Sajnálom, nem akartam – motyogta Steve hallható bűntudattal, és a másik keze után nyúlva hozzáértően masszírozni kezdte a csuklóját, pillanatok alatt elmulasztva a kellemetlen érzéseket a gesztussal. Meg mellesleg tényleg jól csinálta. Tony agyán átfutott a gondolat, hogy ezt a szolgáltatást rendszeresen is kérhetné a másiktól, aztán meg az: vajon a Kapitány mi mindent tanult még a seregben.

Tonynak ebben a pillanatban nem volt szíve elárulni Rogersnek, hogy Peggy néni még él ugyan, de a memóriája már messze nem a régi. Ő maga is nehezen viselte, valahányszor az asszony, aki gyakorlatilag Jarvisszal együtt felnevelte, nem ismerte meg vagy éppen Howardnak szólította. Steve-et pillanatnyi lelkiállapotában nem akarta ennek a fájdalomnak kitenni. Majd máskor. Csak épp azt nem tudta, mi egyebet tegyen.

Úgyhogy leült a másik mellé törökülésbe, a válluk épp hogy össze nem ért, és kivételesen nagyon komolyan nézett fel Rogers arcába, szó nélkül, csak a tekintetével üzenve: hallgatlak.

És Steve beszélt.

– Tizennégy napja veszítettem el Buckyt... nem tudom, mesélnek-e még róla. Melegen ajánlom, hogy megtegyék, mert tényleg ő az a fajta hős, akinek a tankönyvekben a helye. Bátor, nemes, önfeláldozó... és én cserbenhagytam... az én hibám volt. Ha én nem vagyok ott, akkor Buckyt hazaengedték volna a fogság után, de ott maradt miattam, hogy védje a hátam, és eljött velem az összes ostoba, felelőtlen, veszélyes küldetésre, és végül... engem kellett volna lelőnie annak a katonának, nem őt... el kellett volna kapnom. Elkaphattam volna, Tony, ha egy kicsit gyorsabb vagyok, egy kicsit... már hozzáértem az ujjam hegyével, amikor lezuhant, és máig hallom az üvöltését. Soha korábban, ilyen hangot senkitől, de főleg nem tőle... mindig ő volt az erősebb kettőnk közül, ő tartotta magát, és engem is összetartott, miatta nem haltam meg... a Tesseract az oka mindennek. Az adta Schmidtnek az energiát a fegyvereihez, a kísérleteihez; ha az nincs, akkor a Hydra sosem lehetett volna ekkora fenyegetés, és rég megnyertük volna azt az átkozott háborút. Istenem, nincs semmi a világon, amit úgy gyűlölök, mint azt a kockát... fogalmad sincs, mit éreztem, amikor Thor elvitte innen, mert a megkönnyebbülés nem fejezi ki eléggé. És amikor megláttam azokat a rohadt fegyvereket... ilyen ölte meg a legjobb barátomat, és most a SHIELD-nél volt, ugyanolyan, és hazudtak róla, abban a percben Furyt is meg akartam ölni, és mindenkit, akinek csak köze volt ehhez. Tulajdonképpen... egészen hálás vagyok Bartonnak az időzítésért – csuklott fel egy vérszegény nevetést, és folytatta, megállíthatatlanul, olykor összefüggéstelenül és csapongva, egyik percben még a modern kori hiányérzetét, másik percben már egy háborús történetet mesélve, mintha egy gát szakadt volna át benne, minden fájdalmát kiöntötte Tony elé, nem törődve a következményekkel.

A zseni pedig csak hallgatta, a saját érzelmei helyett próbált a másikéra koncentrálni, és tulajdonképpen... megértette mindezt, hiszen ő is átélt már egyet s mást, bár Rogers mellett az a benyomása támadt, hogy holmi három hónapos kiruccanás egy afganisztáni terroristaszervezet fogolyszárnyába egészen kellemes cserkészmutatvány ahhoz képest, ha az embernek kiesik hetven év, teljesen megváltozik körülötte a világ, és egyetlen teremtett lélek sem akad a régi barátai közül, akivel szót válthatna. Főleg akkor, ha az öngyilkossága (mert most már értette, hogy az a repülőgépes incidens színtisztán ezt a célt szolgálta, egy gyásztól vezérelt, önzetlenül önző lépés volt, de megérthető) előtt veszítette el a legjobb barátját, és már másfél éve harcolt a legpokolibb frontokon és azokon túl.

Tony óhatatlanul belegondolt, mi lett volna vele Pepper és Rhodey és Jarvis és igen, még Obadiah nélkül is, miután kiszabadult. Állandóan pörgő elméje könnyen felállította a modelleket: valószínűleg mostanra halott lenne, a kérdés csak az, hogy az alkoholizmus, egy öngyilkossági kísérlet, vagy valami egészen más miatt.

A csend úgy ereszkedett le, mint valami sejtelmes tüllfüggöny, de nem közéjük, hanem köréjük: ücsörgésük bajtársias volt, összetartozó. Időközben Steve a másik férfi vállának dőlt, és kimerültebbnek tűnt, mint a csata utáni gyrosozás közben.

– Afganisztán után hónapokig alig tudtam aludni – jegyezte meg Tony, saját magát is meglepve. Rogers kérdőn pillantott rá. – Te sem tudsz, nem? – váltott szinte azonnal védekező hangnemre a zseni, mire Steve egyszerűen csak a fejét ingatta. Tony lassan fújta ki a levegőt, mintha valami aknát került volna ki sikeresen. – Úgy voltam vele, hogy az egész megmenekülés talán túl szép, hogy igaz legyen. Mi van, ha behunyom a szemem, és ott ébredek fel? Ha kiderül, hogy az egészet csak álmodtam? És… az tényleg csak rossz dolog lenne, mármint… Főleg… egy barátom halála miatt. – Máig nehezére esett Yinsen nevét hangosan kimondani: csak magában ismételgette, ha kétségei támadtak. – Olyan szürreálissá tette az egész helyzetet, mindent, ami utána jött – ismerte be sóhajtva. Kapi szinte ugyanezt fogalmazta meg csak az imént, és most szomorú belátással bólintott.

Jobban értették egymást, mint hitték volna korábban.

– Nem attól félek, hogy ott ébredek fel – tűnődött Steve fennhangon. – Annak még örülnék is, tudod, második esély Peggyvel – lehet, hogy ezúttal nem szúrnám el teljesen –, és ott lennének Dumdumék, és ihatnánk Buckyra és megértenék, hogy mennyire hiányzik. Itt nem értik, nekik az hetven éve volt, nem két hete, elfelejtett múlt, csupán történelem. Szóval az… nem ijesztő. Viszont… Hülyeség, de bennem van a pánik, hogy mi van, ha megint kiesik több évtized – ismerte be végül vonakodva.

– Ígérem, véletlenül sem teszünk jégre, Kapi – veregette meg a vállát Tony vérszegény vigyorral.

– Milyen nagylelkű tőletek – mosolyodott el végre Steve is halványan. – Ha már ilyen kegyes hangulatban vagy, nincs kedved csinálni valamit a hangszigeteléssel a szobámban? – vetette fel, félig sem komolyan. Ám Tony nem értette vagy nem akarta érteni a humorát.

– Miért, mi a gáz a szobáddal meg a hangokkal?

– Nincs semmiféle gáz – szögezte le a katona azonnal, megmerevedő izmokkal. – A legtöbb fajtát ki tudom szagolni, tudod, feljavított érzékszervek, szóval az egészen biztosan… – Elharapta a mondatot, látva a másik lesújtó arckifejezését. – Óóó… ez is valami kifejezés. Rendben – látta át a helyzetet. – Szóval csak olyan idegen az egész. Az én New Yorkomban minden más volt. Itt túl sok a zaj, rengeteg a fény, és még a levegő illata is teljesen… rossz.

– Kétlem, hogy ezen egy hermetikusan elzárt sötétkamra segíthetne, Rogers; mivel itt ragadtál ebben a században, kénytelen leszel fokozatosan hozzászokni – jelentette ki Tony önmagához képest szigorúan. Őt magát lepte meg a legjobban, hogy ez láthatóan működött, mert a másik engedelmesen bólogatott rá, aztán csendbe burkolóztak mindketten. Elfogytak a szavaik.

Tony nem akart több személyes részletet megosztani magáról, máris is úgy érezte, mintha teljesen kitárulkozott volna, amihez nem szokott hozzá. Nem tudta, mit mondhatna még, és azt hitte, hogy Steve is így lesz vele, mégis a katona volt az, aki hamarabb nyitotta szólásra a száját. Kissé még rekedtes volt a korábbi kifakadásától.

– Még valami. Most végre van lehetőségem bocsánatot kérni. Őszintén – nézett Tonyra, a korábbi sírástól kivörösödött szeme szinte ártatlannak tűnt.

– Már miért is?

– Mert félreismertelek – felelt egyszerűen. – Amikor azt mondtam, nem hozol áldozatokat, nem érsz eleget, és a többi. Sajnálom, tényleg.

Tony érezte, hogy neki is mondania kellene valamit, szintén bocsánatot kérni, hiszen mindannyian mondtak ott sok mindent, ami nem volt igaz, vagy felhívni rá a figyelmet, hogy ott volt az az átokverte jogar, ami ki tudja, pontosan mit tett velük… de inkább hallgatott. Hiába, hogy a levegővétel nélküli monológok nagymestere volt, az őszinteségé kevésbé.

Steve pedig megállás nélkül folytatta. – Túlságosan hasonlítottál Howardra, azt hiszem, és hát... akármennyire tiszteltem őt a munkásságáért, emberileg eléggé messze állt a tökéletestől. De akkor is a barátom volt, és te... dühített, hogy előttem állsz az ő arcával, holott ő már halott. Aztán meg veled közösen kellett volna vezetnem egy össze nem illő csapatot, és közben folyton a Howling Commandóra gondoltam és az arra az időre, amikor Bucky még... amikor vele... Azt hittem, te is olyan vagy, mint akiket régen ismertem a gazdagok és hatalmasok közül – akik nem vállalnak kockázatot és csak a szájuk jár és nem vesznek komolyan semmit, valaki, akinek minden pénze és privilégiuma megvan és vissza is él ezzel –, és hogy elbagatellizálsz valamit, ami ennyire... fontos nekem. De nem is tévedhettem volna nagyobbat mindebben. Látni téged is lezuhanni...

– Ah, Kap, ha ilyen szépeket mondasz, még a végén elpirulok. Általában le akarnak fektetni, akik így hízelegnek, tudod? – vigyorgott Tony, de maga is érezte, mennyire mesterkélt a gesztusa. Hiába tűnt őszintének a fickó, nem tudott hinni neki. Amerika Kapitány sosem beszélne elismerően Tony Starkról. Főleg nem említené egy lapon – bármilyen kontextusban! – Barnes őrmesterrel.

– Annyira azért nem szaladnék előre – mosolyodott el Steve.

Tony zavarában zsebre vágta a kezét, és ujjai alatt megzörrent a csomagolópapír. Szinte diadalmasan rántotta elő a korábban elsüllyesztett nassolnivalót. Néhány szem ugyan kiszóródott az elszakított zacskóból, de ennek ellenére a legszélesebb vigyorával nyújtotta a katona felé az életmentőnek érzett témaváltási lehetőséget. – Csokis mandulát?

Steve egy rémisztő pillanatig üres tekintettel bámult rá, és Tony gyomra ugrott egy bukfencet, hogy megint elutasítja, de aztán a másik kinyújtotta a kezét, és elvett egy szemet, olyan körültekintő óvatossággal, mintha csörgőkígyó mellől halászta volna ki. – Köszönöm. – Még nem mosolygott, nem teljesen, de Tony elégedetten állapította meg, hogy a szája széle már felfelé kunkorodik. Helyes. Utálta, ha letargikusak körülötte az emberek, mert ő is azzá vált tőlük.

Egy-két percig csak a zacskó zörgése hallatszott, ahogy maguk elé meredve eszegettek, de persze nem tartott sokáig. Rogers még egyszer oldalra fordult. – Komolyan mondom, Tony. Amit tettél... az fantasztikus volt, bátor és önfeláldozó. Nem hinném, hogy rajtad kívül bárki elég gyorsan átlátta volna a helyzetet, vagy képes lett volna jól dönteni a pillanat hevében. – Tony makacsul nem nézett rá, de a szeme sarkából akkor is látta, hogy a másik elmosolyodik. – És mivel arra is rájöttem már, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem viseled túl jól a dicséretet, most magadra hagylak, hogy feldolgozd az élményt – veregette meg a döbbent zseni vállát somolyogva, és elhagyta az edzőtermet, miközben Tony jobb híján a szájába döntötte az utolsó mandulákat, hogy ne kelljen felelnie semmit. Mit lehet mondani rá, ha a gyermekkori hős elismeri a teljesítményét?

Semmit, csak élvezni, ahogy minden tagját átjárja valami ismeretlen, büszke melegség.

Utólag mindketten tudták, hogy a barátságuk – ami túlmutatott azon, hogy csapattagok és bajtársak Fury „szupertitkos fiúcsapatában” – ott és akkor kezdődött.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)