To the Moon and back írta: _Kidden_

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Csillagok.

Az ég kiömlött tinta feketéjén csillogó ezernyi apró pont, bolygók és csillagpor, és semmi, és nagy feketeség és magány, keserű, könnycsepp-ízű, törött mosolyú magány. Yuuri nagyot sóhajtott, és behunyta a szemét, ahogy hagyta, hogy a hidegfényű, társtalan csillaggyász megcsókolja az arcát, és az éjszakai szellő kacarásszon a fülébe. Keze a hűvös fűben nyugodott, és azt kívánta, bárcsak egy másik kéz szorítaná az övét, bárcsak meleg ujjak és egy meleg test osztaná meg vele a melegét.

Yuuri hozzászokott már a magányhoz, az egyetlen dolog, amit még igazán kívánt, hogy képes legyen megfesteni ezt az érzés, a saját magányukat sirató csillagokat, és a Hold halvány fényét a tömbház mögötti kis kertre szivárogni. Újra nagyot sóhajtott, ahogy feltápászkodott a földről, mert ugyan bármennyire is kitárult a lelke az ilyen pillanatokban, pocsék szerencse lenne, ha megfázna, és jobban tenné, ha nekiülne festeni – végtére is, valamiből meg is kell élnie.

******


Csillagok.

Kacér éjszellőre táncoló holdezüst fűszálak, és valami csendben sikoltó egyedüllét, ami minden sötét árnyék szélén ott mosolyog. Viktor mellkasa összeszorult, és a férfi nagyot nyelt, ahogy az előtte lévő festményt csodálta.

Gyönyörű volt. Ellopta a szavakat az ember ajkáról, kifújta a levegőt a tüdejéből, és egészen megszédítette még a legföldhözragadtabb elméket is. Viktor úgy érezte, a kép énekel – dúdol valami kis dalt, egy kedves dallamot, ami beférkőzött a férfi szívébe, és furcsa ismerősséggel árasztotta el. Nem voltak szavai erre az érzésre.

De nem is volt szüksége szavakra.

Maga elé emelte a kameráját, hogy újra a lencsén keresztül nézze egy darabig a világot, és megörökítse ezt a furcsa festményt, ami annyira megmozdította a szívét.

De hát miket is gondol, Katsuki Yuuri képei mindig megmozdítják a szívét.

******


Yuurit az ájulás kerülgette, mikor Phichit megmutatta neki a magazint, ami a legutóbbi kiállításán készült képeket tartalmazta. Yuuri sosem látta olyan szépnek a saját képeit, mint ahogy a fotók mutatták. A fotók, amiket Viktor Nikiforov készített.

Viktor Nikiforov. Viktor Nikiforov, a világ leghíresebb fotográfusa. Aki nem mellesleg csak azért utazott Japánba, hogy megnézze a kiállítását, és fényképeket csináljon a festményekről – na és persze, hogy meginterjúvolja Yuurit.

Yuuri még mindig a hitetlenkedő, remegő ujjai között tartotta a férfi névjegyét, amit maga Viktor Nikiforov csúsztatott az öltönye zsebébe a beszéde utáni megnyitó gálán. Viktor arcán angyali mosoly játszott, és olyan veszett jóképű volt élőben, mint a tévé képernyőjén, és Yuuri végig azon gondolkodott, hogy ugyan mit csinált ilyen jól ebben az életben, hogy kiérdemelje Viktor mosolyát. Nagy izgatottságában akkor észre sem vette, hogy a férfi hozzá beszélt.

- Tessék? – kérdezte akkor, miután elszakította a tekintetét Viktor tengerkék szemétől. Addiktív. Minden bizonnyal addiktív.

- Vacsora, fél nyolckor, az étteremben a sarkon. – Yuuri pislogott, és azon gondolkodott, biztos jól hallotta-e. Tessék? – Szeretnélek meginterjúvolni. Elképesztőek a képeid.

Yuuri állt, és újra pislogott. Majd még egyszer. Viktor elmosolyodott, Yuuri pedig akaratlanul válaszolt a mosolyára, halványan és szelíden.

- Akkor később – intett Viktor, és már ott sem volt.

- Hai – bólintott válaszul Yuuri.

Ahogy nézte a távolodó Viktor Nikiforov kecses, magas és lehengerlően fenséges hátát, azon gondolkodott, hogy vajon egy pillanatig tényleg azt hitte-e csalfa szíve, hogy a férfi randira akarja hívni. Ez egy interjú, Yuuri. Csak a képeidre kíváncsi. Szedd ki a fejed a felhők közül.

Viktor az úton a hotel felé végig a saját szavain rágódott. Túl rámenős voltam? Lehet, hogy csak udvariasságból fogadta el a meghívást? Nem mintha hagytam volna neki választási lehetőséget. „Elképesztőek a képeid!” Mi ez a szöveg, Nikiforov, ezzel aztán biztosan levetted a lábáról.

Viktor mérgesen az öltönye zsebébe süllyesztette a kezét, mert egyáltalán nem úgy ment ez a beszélgetés, mint tervezte. Ideges volt. Ideges. De hát mit tehetett volna, mikor Katsuki Yuuri még elbűvölőbb, mint emlékezett rá? És egek, annyira aranyos a mosolya. Viktor erős késztetést érzett rá, hogy egy párnába visítson, de gyorsan összeszedte magát. Felnőtt férfi vagy, Nikiforov, mondta magának. Viselkedj is úgy.
De az a mosoly… Viktor nagyot sóhajtott.

Elbűvölő.

******


Yuuri sosem szerette a várost. Kimondhatatlanul zavarta, hogy a lámpák erős fénye elnyomja a csillagokat, és hiába pillant fel a sötét éjszakai égboltra, csak a csillagtömeg töredéke pislog vissza rá, szomorúan a kényszeredett láthatatlanságuk miatt. Viktort ellenben nem kifejezetten érdekelte, hogy hol is van éppen, mivel teljesen elveszett a Yuuri szemében visszatükröződő csodák és lámpák fényében. Mintha minél többet nézné Yuurit, annál különlegesebbé lenne a szemében, és Viktor azt kívánta, bárcsak belelátna a másik lelkébe, abba az elképesztő lélekbe, ami azokat a csodás festményeket álmodja meg.

- Nem szomorú? – kérdezte Yuuri hirtelen, szeme még mindig az égre tapadva. Nézz rám, gondolta Viktor. Nézz rám.

- Hmmm?

- A csillagok.

Yuuri végre ráemelte a tekintetét, és Viktor tüdejében bennrekedt a levegő, mert abban a tekintetben az egész csillagos égbolt benne ragyogott, a nap meleg fénye kavargott az űr minden titkával együtt. Viktor elfelejtett levegőt venni. Azt is elfelejtette, hogyan kell, mert Yuuri tekintete teljes egészében magába szippantotta.

Milyen szomorú, suttogta gondolatban Viktor, milyen szomorú férfi vagy te, Katsuki Yuuri.

A két férfi egymást nézte, ahogy a világ lassan megállt létezni körülöttük, ahogy minden csendesen a semmibe foszlott - csak ők ketten maradtak, és a szívdobbanásokba dermedt idő, meg az érzés, ahogy a világuk apránként a másik körül kezdett el forogni.

Ah, igen, gondolták, milyen régóta is várok már rád.

******


A csillagok ugyanolyan magányosak voltak az éjszaka, mint bármikor máskor, és magányuk ugyanúgy megérintette Yuuri szívét. A fűszálak hűvösen csiklandozták az arcát, ahogy a szél táncoltatta őket. Az éjszaka ezüst hidege bekúszott a bőre alá, Yuuri mégsem fázott, mert a másik jelenléte mellette melegen tartotta a testét és lelkét. Hosszú ujjak kapaszkodtak a sajátjába, ahogy Viktor elmerülve bámulta az eget, szemében fényes csillag milliárdok szelíd lángjai tükröződött vissza. Gyönyörű, tinta fekete égbolt mosolygott le Yuurira az ezernyi, csillagpor fedte titkával, Yuuri mégsem tudta sokáig rajta tartani a szemét – valami sokkal szebb látvány vonzotta minduntalan magához a tekintetét, valami örök és megingathatatlan, és az a valami pont ott feküdt mellette a fűben, alig egy karnyújtásnyira.

Viktor, mintha megérezte volna a másik csoda itta, fürkésző tekintetét, maga is Yuuri felé fordult, és szintén megállapította, hogy a mellette fekvő férfi ezerszer szebb a felette ragyogó összes csillagnál. Halványan egymásra mosolyogtak, majd Viktor közelebb kucorodott Yuurihoz, ujjaikat összefűzte, és leplezetlen büszkeséggel töltötte el a tény, hogy nem számít, milyen fényesen is ragyog a Hold az összes csillagával együtt, egyikük se fogja tudni túlragyogni az ujjaikon csendesen pihenő karikagyűrűk fényét.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)