Töviscsokor írta: Hiriajuu

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Gyors


*****


Gyors (melléknév)
1. Nagy sebességű (mozgás, változás), amely rövid idő alatt jelentős haladást tesz meg, jelentős eltérést mutat.

Remus viszonya az idővel nem volt túlzottan barátinak mondható.

Vérfarkasként az életedet nem hetek és hónapok osztották egységekre, hanem holdfázisok és holdciklusok. Telihold után mindig bágyadt volt pár napig, tompán hasogató fájdalommal a csontjaiban és fáradt húzódással az izmaiban. Aztán ez lassan elmúlt, és jutott neki egy kis idő, amikor egész jól érezte magát, mielőtt kezdte volna érezni a telihold közeledtét.
Furcsa érzés volt átélni újra és újra, ahogy a visszaváltozástól legyengült farkas újult erőre kapott benne. Lassan élesedtek az érzékei, erősödtek az addig tompa szagok és illatok, élesebbek lettek a hangok. Éjszakénként néha fölriadt a kastély apró, szokatlan neszeire, és a szürkület idejére kellett időzítenie a házi feladatai gyakorlati részét, mert olyankor nem látott tankönyvet olvasni vagy esszét írni a vékony, póklábakként egymásba kapaszkodó betűivel. A telihold előtti pár napban már zavaró volt a jelenség mértéke, a mindenre kiélezett farkas-érzékszervek úgy ömlesztették az emberi agyára a feldolgozandó információkat, hogy néha már túlcsordulással fenyegetett.
De nem csak ő maga érezte magát furcsán, az idő is furcsán viselkedett. Amikor normális volt, nagyjából emberi, és kiélvezte volna ezt a normálisságot, szinte száguldottak a napok, bőszen igyekezve a következő holdtölte felé. És ahogy a benne élő szörnyeteg erősödött, úgy lassult az idő, elnyújtva a szenvedéseit.

Nem feltétlen az érzékszervi túltöltődés volt a szenvedései legfőbb oka persze, nem, inkább csak az elméje mélyén, a farkas szomszédságában bujkáló félelem a rá váró és egyre közeledő átváltozástól.
Leírhatatlan volt és semmi máshoz nem hasonlítható, tudatos és az értelme irányította emberből fékezhetetlen ösztönlénnyé alakulni. Maga a fizikai érzés is szürreális volt, észbontó, ahogy a csontjai tekeredtek a testében, a bőre hullámzott, az állkapcsát előbújó tépőfogak feszítették, még keze-lába volt, amikor a változástól megrogyva térdre zuhant, de a kezei helyett már mellső lábak mancsai érték a padlót. De nem ez volt az igazán kibírhatatlan, nem, ez csak fizikai fájdalom volt, hozzá lehetett szokni. Amihez nem tudott hozzászokni, az a börtön volt, a saját elméje börtöne, ahova minden teliholdkor bekergette az elszabaduló farkas. Tehetetlenül szemlélte a gyarló ösztönök tombolását, egy borostyánszínű, vágott pupillájú szempáron keresztül, ami nem az ő irányítása alatt volt, és ebbe bele lehetett őrülni.

Tudta, hogy fölösleges küzdenie ellene, de mégis mindig megpróbálta, mert nem tehetett mást.
De néha, amikor a madarak szava már a közelgő hajnal ígéretéről zenélt, és a farkas nyelve a földig lógott, Remus pedig hasonlóképpen fáradtan várta az este végét, rájött, hogy nem csak azért fölösleges küzdenie a farkas elszabadulása ellen, mert megtörténik így is, úgy is, hanem mert... Mert megérti valamelyest az állatot.
Ő csak havonta egyszer kényszerült mentális rabláncra, és hiába élt már így nagyon régóta, nem tudta megszokni, és gyűlölte, és minden porcikája kétségbeesetten tiltakozott a tehetetlenség ellen. De a farkas, a farkas az egész életét így élte, hetekig senyvedett megkötve, száműzve, az erejétől megfosztva Remus elméje mélyén, és egy estéje volt csak a szabadság kihasználására, mikor végre eljött az ő ideje. Hibáztathatta-e hát érte Remus, hogy úgy sóvárog utána, hogy már napokkal holdtölte előtt megkeseríti vele az ő életét, hogy foggal-körömmel védi a nehezen megszerzett kontrollt, amíg csak fel nem bukkannak a kelő nap első sugarai a horizonton?
Gyűlölte, hogy a farkas az ő testét alakítja át és használja az ösztönei szabadon engedésére, az energiái levezetésére és az élete élésére, de amikor hajnaltájt a határvonalak kettejük között a legjobban összemosódtak, meg is értette, mert neki csak kicsit telt furcsán az idő, de az semmi volt ahhoz képest, ahogy a farkas élte az életét.

De azért amikor a hálóterem ajtajára akasztott tükör előtt állva felfedezte az első ősz szálakat a napszítta szőkeségüket lassan elveszítő halvány porszínű tincsei között, tizenöt évesen, fáradtan és elnyűtten a holdtöltétől, a pokolba kívánta a farkast, aki megfosztotta a gyerekkorától, aki miatt ilyen gyorsan kellett felnőnie. Mentálisan, és úgy látszik, fizikailag is.
Belegondolt, hogy ha így halad, vajon harminc évesen hatvannak fog-e kinézni?
Aztán belegondolt abba is, hogy valószínűleg nem fogja megérni, úgyhogy mindegy is.



VÉGE





Régi sorsolás, a téma se új, de azért szeressétek, pls. Kritikákért még mindig nagyon oda tudok lenni, szánjatok meg, érdekel a véleményetek, akármilyen, akármivel kapcsolatban!! És gyertek a ficblogba és a fészre, as ususal. :)


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)