Hogyan mondjam el? írta: birokatalin

[Kritikák - 11]

+++ betűméret ---


Cím: Hogyan mondjam el?
Kulcs: skótkockás kabát
Korhatár: nincs
Jellemzők: általános, romantikus, humor
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Anna mindig megfutamodik, mikor szerelmet vallhatna Ricsinek, de valamiért úgy gondolja, hogy már nem szabadna tovább halogatnia a dolgot. Rajzversenyen vesznek részt, és hogy sikerül-e neki, vagy nem, az a történetből kiderül.
(A sztori valós eseményeken alapul, és egy kicsin részlet egy készülő regényből, amit a novellapályázat alkalmából egy kicsikét átírtam.)




Hogyan mondjam el?


Egy fülledt, meleg napra ébredtem, ami egyben az utolsó tanítási nap is a suliban. Bár még van egy évem hátra az érettségiig, mégis úgy gondolom, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy megmondjam az egyik osztálytársamnak, mit érzek iránta. Nyáron sok minden történhet, megismerhet valakit, szerelmes lehet egy lányba, és még sorolhatnám. Már régóta készülök rá, hogy elmondjam neki, de sosem jött még össze. Túl sokan voltak körülöttünk, vagy nem voltunk jó helyen, de akár úgy is fogalmazhatnék, hogy gyáva voltam hozzá.

Egészen máig, mert ma reggel elhatároztam, hogy igen is meg fogom neki mondani, még akkor is, ha utána cikis lesz a helyzet. Sokat gondolkodtam a következményeken, mert igazából ezek miatt nem mertem eddig lépni. Előfordulhat, hogy többé nem szól hozzám, vagy sajnálkozva fog nézni rám, vagy legrosszabb esetben mindenkinek elmondja, és ezzel fognak piszkálni, míg le nem érettségizünk. De mi van, ha ő is érez valamit? Ha ő is csak azért nem lépett eddig, mert ezektől a következményektől tart?

Nem. Nyilván nem. Ha tetszem is neki, akkor csak azért nem mondja el, mert nem vagyok az a mások előtt is vállalható típus. Sosem volt még barátom, nem nagyon szoktak megbámulni a fiúk, inkább csak barátkoznak velem. Az öltözködésem egyenlő a nullával, nem tehetek róla, de nem érdekel a divat, általában valami farmert és tunikát hordok. A barátnőim szerint egyetlen elfogadható ruhadarabom a skótkockás kabátom, amit én is nagyon szeretek, de ritkán hordom, mert félek, hogy baja esik.

Tehát leszögezhetem, hogy egy picit az én hibám is, hogy a fiúk nem látják bennem a nőt. Az általánosban már többször megkaptam, hogy csúnya lány vagyok, szóval annyira elvették a kedvem mindentől, hogy már az sem érdekelt, hogy mit veszek fel. A hajamat leengedve hordtam állandóan, mert így eltakarta az arcom, ha arra volt szükségem, bár mivel vörös színű, eléggé feltűnt mindenkinek. A szeplőimről már nem is beszélve.

Annak ellenére, hogy az önbizalmam kevés, mint a sivatagban az eső, el akarom mondani Ricsinek, hogy szeretem, azóta, mióta átiratkozott a sulinkba, és megnőtt a haja. (Eleinte ugyanis olyan rövid volt neki, hogy majdnem kopasz volt.) Mindent szeretek benne, a humorát, a kedvességét, azt, hogy eltart egy óráig, mire lassan kinyög egy mondatot, és persze nem mellékesen bűnösen jóképű, amit sötét hajjal és kék szemekkel tetéz meg. Egyszerűen ő a tökéletes pasi. Legalábbis nekem.

Tehát most itt állok az osztálytermünk előtt, és próbálom összeszedni magam, amit gyorsan kell elintéznem, mert nemsokára a többiek is megjelennek. Általában mi ketten vagyunk Ricsivel az elsők, akik megérkeznek, de nem sokáig szoktunk kettesben lenni. Belépek a terembe, és tessék, itt van, olvas valami újságot, majd felnéz rám mosolyogva. Komolyan mondom, már ettől elolvadok, hogy fogok így bármit is mondani neki?

– Szia, Anna! – köszön.
– Szia! – felelem halkan, mert időközben elfelejtem, hogyan kell beszélni. Igen, tudom, hogy ez siralmas, és ha egy regényben lennénk, az olvasó valahol itt tenné le a könyvet, mert túl csöpögős és nyávogós.
De sajnos ennyire zavarba jövök, ha a közelemben van. Nem is értem, hogy nem vette még észre, pedig ha hozzám szól, ha csak rám néz, már pirulok is, olyan színű leszek, mint a pipacs.
– Te mire jelentkeztél? – kérdezi. Pár perc is eltelik, mire eljut az agyamig, hogy tényleg hozzám szólt, szóval válaszolni kéne valamit. Mit is kérdezett? Hogy lehetek ilyen süsü?
– Öhmm… – Oké, a hangom megvan, most már szavak is jöhetnének ki a számon. – Filmnézésre, rajzversenyre, és még segítek a bográcsozás előkészületeiben.

Az igazgató szeret a sulinkban az utolsó tanítási napokban olyan programokat szervezni, aminek semmi köze a tanuláshoz, amiért egyébként a diáksereg jó fej igazgatónak tartja, persze nem mintha más suliban nagyon tanítanának az utolsó napokban. Tegnap például kincskereső nap volt, osztályonként kellett ellátogatni a városunk nevezetességeihez, és mindenhol csoportképet kellett csinálnunk. Ezen felül a nevezetességek előtt mindig állt valaki, aki elmondott egy rejtvényt, aminek a megfejtése a következő helyszínt jelölte. Amelyik osztály elsőként fejezte be a feladatokat, az nyert. A fődíj nemes egyszerűséggel egy-egy toll volt az osztály tanulóinak, és mivel nagyon kreatív a rendezőbizottság, a második és harmadik helyezésért is az járt.

– A rajzversenyre én is jelentkeztem, és főzni is fogok. Ha gondolod, rajzolhatnánk valamit együtt, elvileg lehet csapatban is. – Elkerekedik a szemem. Persze, hogy akarok vele egy csapatban rajzolni, csak ezt valahogy neki is el kéne mondani.
– Majd meglátom, de előbb tudjuk meg, hogy mi lesz a témája. – Miért ezt mondtam? Nem ezt akartam! Olyan hülye vagyok!
– Ahogy gondolod – mondja, és mintha el is szontyolodna. Most komolyan beverném a fejem a falba.

Bosszankodhatok a gyávaságomon egész nap. Ezek után mégis hogy mondanám el, hogy szeretem? Bocsi, Ricsi, de az előbb csak bénáskodtam, amúgy meg beléd vagyok esve… Nevetne egy nagyot, az biztos, sőt, lehet, hogy még én is elnevetném magam ezen az ügyetlen helyzeten, és ezek után várnám, hogy komolyan vegyen?

Írok egy levelet. Ez az! Egy levél, amiben mindent leírok, vagyis nem mindent, mert nem akarom, hogy nagyon nyálas legyen, csak a lényeget. De mi van, ha valaki elolvasná, mert meglátná nála? Nem írhatom oda, hogy csak egy szupertitkos helyen olvassa el, ahol egyedül van, az tiszta hülyeség.

– Öhm, Ricsi! – szólok oda neki, de el is bizonytalanodom. Biztos, hogy el akarom mondani neki?
– Igen?
– Sziasztok! – Szinte berobban az ajtón a barátnőm, ezzel tökéletesen elrontja a kísérletem a szerelmi vallomásra. – Hihetetlen, hogy milyen sokan voltak a buszon, az ember azt hinné, hogy ilyenkor már kevés diák jár be a suliba.
– Szia, Hajni! – köszönök, és próbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Bár nagyon melegem van, és biztos piros vagyok, mint a pipacs, és nyilván rá fog kérdezni, hogy mi van velem.

– Mit akartál mondani, Anna? – kérdezi Ricsi, és ettől félrenyelem a nyálam. Köhögök, mintha valami hatvan éves bagós lennék. Szuper. Hajni hátba vág vagy kétszer, amitől csak még jobban elpirulok.
– Beléd meg mi ütött? – kérdi, közben újra emeli a kezét.
– Oké! Oké! – emelem fel a kezem. – Már jól vagyok. Csak elgondolkodtam.
– Elgondolkodtál, és emiatt fulladozni kezdtél? – emeli fel a szemöldökét kíváncsisággal.
– „Tudjukkire” gondoltam. – Rögtön leesik neki, és másra koncentrál. A barátnőmmel együtt odavagyunk a Harry Potter filmekért, és viccből egyszer azt mondta, hogy nevezhetnénk Ricsit „Tudjukkinek”, mivel hogy őt sem szabad nevén nevezni, ha ott egy ismerős, nehogy rájöjjenek, hogy halálosan beleestem. A módszer bevált, senki sem tudja, ki lehet, viszont kiváltott néhány embernél némi kíváncsiságot, akik azóta is rágják érte a fülemet, hogy ki ez az alak.

– Ez az a fickó, akivel jártál? – kérdezi Ricsi, hirtelen elfelejtek beszélni, és levegőt venni.
– Nem, azzal a fickóval hol összevesznek, hol kibékülnek. „Tudjukki” egy másik fiú, akibe Anna beleesett – mondja Hajni. Én még mindig nem tudom, mit mondjak.
A barátnőmnek néha rossz ötletei is vannak, mint például, hogy év elején kitalálta, hogy mondjam azt Ricsinek, hogy járok valakivel, hátha féltékeny lesz. A terv az elején nagyon jól alakult, mert elkezdett érdeklődni felőle, és vicces megjegyzéseket tett, hogy a fiú elhappolt előle, amitől a boldogságmérőm felszökött az egekbe, de a végén úgy tűnt, hogy tényleg csak barátilag viccelődött, és később már nem is érdekelte.
Mielőtt még valaki megszólalna, megjelennek a többiek, és szerencsémre nem kell erről a témáról beszélgetnem. De még mindig nem mondtam el az érzéseimet Ricsinek, pedig már annyira kikívánkozik, hogy ha tovább bent tartom, szétrobbanok tőle.

Telnek a percek, és mindenki elindul arra a programra, amire jelentkezett. Nekem nem kell sehova sem sietnem, mert a rajzverseny ebben a teremben lesz. Míg az osztálytársaim elmennek, Ricsi és én sajnos nem maradunk kettesben, a többi osztályból még nyolcan érkeznek a versenyre. Mindenki kettesével ül le a padokba. Ricsire nézek, ő is engem néz, és mosolyog. Nem tehetek róla, elpirulok, és intek, hogy üljön mellém.
Megjelenik a rajztanár, és rögtön el is mondja, hogy a téma, amiben rajzolnunk kell, maga az iskolánk, vagy annak reklámozása, ahogy gondoljuk.
– Hát ezzel azt hiszem, sikerült feladniuk a leckét – töri a fejét Ricsi, és annyira édesen vakargatja az állát, hogy az arcszínem vörössége csak nem akar múlni. Tudom, hogy most rajzolás közben kéne elmondani valahogy, de nem megy. Egyszerűen nem merem megtenni.
– Te mire gondoltál?

– Talán valami oroszlánra, ami körbeöleli az iskolánk nevét, mintha be akarná kapni. – Elnevetem magam, amitől egy kicsit enyhül az izgatottságom.
– Szóval, ezzel azt reklámozod, hogy ez az iskola talán élve felfal?
– Inkább azt, hogy jó lenne, ha egy oroszlán élve felfalná – mondja mosolyogva.
Kapunk egy hatalmas rajzlapot, én pedig kikészítem a rajzeszközöket.
– Én azért alulra még rajzolok egy mesefigurát, és odaírom, hogy Tapsi Hapsi is ezt a sulit választaná – teszem Ricsi elé a ceruzát.
– Ez komoly? – húzza el a száját.

– Igen, ezzel a két figurával reklámozod is, meg nem is a sulit. – Vigyorgok, mint egy idióta.
– Akkor lássunk neki!
Sokszor pillantok felé, miközben dolgozom, de ő teljesen belemélyed a rajzolásba.
– Szóval belezúgtál egy srácba? – Elkerekedik a szemem a hirtelen jövő kérdésen, de azért válaszolok, mert ez az a pillanat lehet, ahol elmondhatom, hogy ő ez a srác.
– Igen, mondhatni.

– És ő?
– Azt hiszem, ő néha azt sem tudja, hogy létezem.
– Az képtelenség.
– Miért?
– Mert te aranyos, kedves, és szép lány vagy. Szerintem ölnének, hogy veled járjanak. – Nagyon melegem van, és a szívem úgy dobog, mintha valami gyors és hangos rockszámot játszana. Ricsi ilyennek lát? Ha igen, akkor eljött a pillanat, amire eddig vártam.
– Szóval te kinyírnád ezt a srácot?
– Én a múltkorit nyírtam volna ki, mert elcsaklizott előlem – bök oldalba nevetgélve.
Kész, teljesen elolvadtam, és valahová kifelé csordogálok az ajtón. Szerintem ennél izgatottabb már nem lehetne egy ember, de azért megpróbálok normálisan beszélni.
– Ricsi… Én… Ő… Szóval, a… – Lassan már gagyogok, mint egy kisgyerek. Miért nem tudok beszélni?

– Hmm? – kérdezi, mintha nem is hallaná és látná rendesen, hogy mennyire zavarban vagyok. Pedig amióta mellettem ül, azóta egyszínű a hajam és az arcom.
– Na szóval… – nevetgélek, pedig nem szeretnék. – Tudod, az a helyzet, hogy… – Nem megy, gyáva vagyok. – Szerintem nagyon jól néz ki ez az oroszlán.
– A nyúl se rossz, nagyon jól rajzolsz.
– Köszönöm. – Hiába bókolt nekem megint, nagyon elszomorodtam. Csalódtam magamban, miért vagyok ilyen gyáva?

– Kész vagyok – mondja, és ekkor veszem csak észre, hogy mennyire eltelt az idő, míg küszködtem magammal. – Mennem kell – pillant az órájára –, de még azt akartam mondani, hogy szerintem mondd el annak a srácnak, hogy mit érzel. Neked is könnyebb lesz, és meg is tudod, hogy ő mit gondol erről. Ne görcsölj rá! – mosolyog, majd mielőtt kinyögném a választ elviharzik.
A következő tíz percem azzal telik, hogy gyorsan befejezem az alkotásom, és leadom a tanárnak. Meglepő módon nem enged ki a teremből, mert a csapatokból legalább egy tagnak bent kell maradnia, és várnom kell még egy fél órát, míg bejön az angoltanár és az igazgató, hogy eldöntsék, ki lett a nyertes.

A szívem majd kiugrik a helyéről, de nem azért, mert izgulok, hogy nyertünk-e, hanem azért, mert már úgy érzem, képes vagyok elmondani Ricsinek, hogy szeretem. Az előző beszélgetésünk egyértelműen bátorságot adott hozzá. Lehet, hogy csak képzelem, de szerintem ő is kedvel engem.
Az igazgató kezembe nyom két papírt és két tollat a második helyezésért (ha mindenhol ez a nyeremény, a főiskoláig elegendő tollat zsebelhetünk be), és végre sikerül elszabadulnom a teremből. Szinte szaladva keresgélem Ricsit, hogy átadjam a díját, és hogy beszéljek vele.
Ahogy kilépek a nyereményeinkkel a suli ajtaján, rögtön Ricsit keresem a tekintetemmel, de mikor meglátom, azt kívánom, bár ne látnám. Egy lánnyal ölelkezik és csókolózik, egy lánnyal, aki nem én vagyok. A szemem könnybe lábad, ezért csak homályosan látom a lányt, de így is szép és karcsú, hosszú, fekete haja szinte csillog a napsütésben. Ricsi önfeledten nevetgél, és cirógatja.

A gyomrom akkorára zsugorodott, mint egy kavics, és szorító érzést érzek a mellkasomban. Elkéstem, mert gyáva módon már három éve nem mertem neki szerelmet vallani. Olyan, mintha az eddigi feszült érzést átvette volna az üresség, a düh, és valahogy úgy érzem, bárcsak ne lenne most ez a sugárzó napsütés, bárcsak jönne egy nagy vihar, hogy elmossa az egész napot, hogy magával vigye a szomorúságomat, és hogy ne látszódjanak a potyogó könnyeim.



Vége




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)