Lélektánc írta: Esmi

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Aida feszengve ült a pláza műbőr kanapéján, mellette Zsombor próbálta vinni a társalgást. A lány szórakozottan megforgatta bal kezén a vékony aranygyűrűt.
Zsombor még karácsonykor kérte meg a kezét. De valahogy nem volt az igazi a dolog. Immáron három éve alkottak egy párt, ám az utóbbi egy év már nagyon döcögősre sikerült. Aida szerette volna látni, érezni, hogy tart valamerre a kapcsolatuk. Nem arról volt szó, hogy egy héten belül már az oltárhoz akart rohanni, de a három év alatt alig változott valami. Ha felmerült az összeköltözés vagy az eljegyzés témaként, Zsombor tiltakozott. Annyira félt még a saját jövőjétől is, hogy a közös életbe bele sem mert gondolni. Aida rendszerint úgy érezte, egyet lépnek előre, kettőt hátra. Amikor végül szenteste előtt egy nappal Zsombor előhúzta a gyűrűt a zsebéből, a lány nem érzett elégedettséget. Nem tehetett róla, de az volt a benyomása, párja ezzel csak el akarja őt hallgattatni és időt nyerni, mondván, „veszek neki egy kísérőgyűrűt, aztán végre békén hagy a témával”.
Ezt a gyanúját csak alátámasztotta az, hogy amikor később a lány felvetette, tarthatnának egy kis eljegyzési partit szűk körben, vagy kiválaszthatnák a karikagyűrűt, Zsombor felkapta a vizet, és igyekezett kihúzni magát a téma alól. Közben az élet is úgy hozta, hogy egyre több akadály gördült eléjük, és egy ponton végül úgy összevesztek, hogy két hétig nem keresték egymást. Ebbe a két hétbe Aida születésnapja is beleesett. A lány reménykedett, hogy párja – vőlegénye – legalább ebből az alkalomból ír neki, de semmi. Ki tudja, meddig húzódott volna a dolog, ha a lány édesapja meg nem unja ezt a szenvedést, és fel nem hívja Zsombort, hogy megkérdezze tőle: „Akarsz még valamit a lányomtól?”
A fiú ezután felkereste őt, és találkozót beszélt meg vele. Aida úgy ment oda, hogy azt gondolta, szakítás lesz a dologból, de meglepetésére Zsombor azzal állt elő, hogy kezdjék elölről, ismerjék meg egymást újra. Kezdésként meg is beszéltek egy randevút.
Hát, ezen a randin ültek most. Zsombor igazán próbálkozott, hozott neki egy szál vörös rózsát, meghívta ebédelni és teázni, de Aida már csak kongó ürességet érzett. A két hetes mosolyszünet alatt elsírta a könnyeit, ezer halált halt, ezerszer átgondolta az egész kapcsolatot. Ezt már nem tudta helyrebillenteni egy randevú és egy bocsánatkérés.
Dupla dilemma előtt állt. Hiszen el kellett döntenie, akarja-e újrakezdeni Zsomborral. Szereti-e őt annyira, hogy sikerüljön? De mi lesz a jegyességükkel? Hiszen a fiú már a vőlegénye. Így akarják 'újrakezdeni?' És ha mégsem megy neki, akkor a vőlegényét kell elhagynia. A vőlegényét, aki két hétig nem kereste őt.
Aida úgy érezte, elfáradt. Már csak pihenni akart, elengedni mindent, egyedül lenni, abbahagyni. Mélyet sóhajtott, felemelte a fejét, és kiüresedett tekintettel nézett a fiúra, akivel – minden akadály és probléma ellenére – nemrég még képes lett volna leélni az életét.
– Zsombor – szólalt meg halkan. – Én ezt nem tudom tovább folytatni.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)