A napisten kegyéből írta: Suonjar

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Azt mondják, Heliohapt a napisten felszentelt földje, ahol Ré kegyéből a földek még a legnagyobb forróság idején is termékenyek, és bőségesen ellátják a népet gabonával. Ennek az országnak nincs szüksége hódító háborúkra, hogy gyarapodjék, a szomszéd országok maguk küldik követeket hódolatuk kifejezésére, és az arany és a drágakő csak úgy folyik az országba.

Egy napon az uralkodó úgy döntött, tengerre merészkedik. Megépíttette hát a legnagyobb hajókat, felfogadtak a legjobb matrózokat a térségben, és vízre szállt fiai kíséretében. A tenger kegyes és jóságos volt hozzájuk; mélyebb vizekre érvén szebbnél szebb halakat fogtak, a hálót mindannyiszor bőven telten húzhatták ki, amikor kivetették. A napsütéses időben a fiúk a tengerben fürödtek, versenyetek, ki merül mélyebbre, és egyszer a legkisebb fiú elkeveredett a többiektől, és egy víz alatti kanyonhoz ért. Levegője fogytában még egyszer a felszínre úszott, és amint teleszívta a tüdejét a friss sós illattal, újra alábukott. Színes világ tárult a szeme elé, piros és narancsszín korallokkal, a víz ezerfelé törte-szórta a leszűrődő fényt. Halrajokkal úszott együtt, akik riadtan szétrebbentek, ha hirtelen mozdulatot tett, hatalmas cápákat figyelt tisztes távolból, és mérges, barlanglakó ragadozóhalakkal incselkedett. Egyszerre egy hatalmas kagylóra lett figyelmes, mely akkora volt, hogy még egy felnőtt férfi is könnyedén elférhetett volna benne; és a kagylóból egy halfarok lógott ki, meg-megrándulva, tudtára adva, hogy a beszorult szerzet szabadulni szeretne. Kíváncsian közelebb úszott hát, végigsimított a meszes felületen, és csodák csodájára a kagyló egy sellőt köpött ki magából. A fiú annyira elámult ezen, hogy elengedte utolsó levegőtartalékát; a felszín jó tíz méterrel kéklett fölötte, és ő vágyakozva nézett fel rá, mielőtt elszökött volna eszmélete. A sellő viszont megragadta a derekát, és sebesen az ég felé tört, a levegőre lökte, majd együtt hánykolódtak, míg ki nem mentették őket. A fáraó hálás volt az isteneknek, hogy legkisebb fia nem veszett a mélybe, és megmentőjének cserébe mágusai emberi lábakat és hangot ajándékoztak. A sellőlányban meglátta annak lehetőségét, hogy majdan a lenti birodalmakkal is felvegyék a diplomáciai kapcsolatot, amennyiben helyes neveltetésben részesül.

Az uralkodó legkisebb fia majdnem elvesztése után jobbnak látta, ha visszatérnek a szárazföldre. Felszedték hát a horgonyt, és vitorlát bontottak, a rabszolgák a gályában meg sem állhattak addig, míg fel nem tűnt a következő éjszakában a világítótorony fénye. Míg a heliohaptiak elbűvölten figyelték a közeledő homokdűnés partokat, addig a sellőlány a kabinjába zárva zokogott a mélység után. Rémült volt, a kagyló után újból csapdába került, kiszáradt, a nyakán többé nem tapintotta a kopoltyúkat, de a legnagyobb sokk mégis az volt, hogy elvesztette gyönyörű uszonyát, a helyére két hosszú valami nőtt, amikről fogalma sem volt, hogyan használhatná. A fedélzeten azelőtt látta az embereket járni, de amikor megpróbálta utánozni őket, csak éles fájdalom hasított új végtagjaiba és összeesett. Átkozta a pillanatot, amikor felfedező útra indult apja palotájából.

Hiába a megrázkódtatás, a szárazföld látványa mégis lenyűgözte; előtte csak olvasott róla ősöreg korallkönyvekben, és nem hitte volna, hogy ilyen hatalmas, egybefüggő terület létezhet a tengeren felül. Ráadásul a nap itt perzselt, nem ölelte körül a nyugtató víz, és napokba telt, mire a szervezete viszonylag átállt az új, szárazföldi életmódra. Egy árnyas szobát kapott a fáraó palotájában saját személyzettel, és azt el kellett ismernie, hogy az épület legalább olyan szép volt, mint édesapja sziklakastélya. A falakat hieroglifák borították, amiket ugyan nem tudott elolvasni, de valamennyit így is leszűrt a történetekből a freskóknak hála.

A szárazföldön eltöltött harmadik délutánon halkan kopogtattak az ajtaján. Felállni nem tudott, ezért csak szabadot kiáltott (szolga nem lehet, azok nesztelenül járnak), és a nyíló ajtóban az a fiú állt ott, akit felhozott a mélyből. Halvány düh lobbant benne, hiszen miatta fogták el – ez azonban elcsitult, amikor a fiú rámosolygott.

- Nem zavarok? Csak szerettem volna megköszönni, hogy nem hagytál megfulladni. Sok mindent hallani a népedről, de azt nem, hogy kimentenétek a fuldoklót.

A lány végigmérte; a ruházatából és a modorából lerítt rangja, szemének szokatlan volt sötét, napszínezte bőre és egészen fakó, szürkésfehérre szítt haja. A nyakában kígyó tekergett, nem vízi fajta, pikkelyei szárazon, matton fénylettek, és az állat kidugva villás nyelvét felé szagolt, mire hátrahőkölt. A szájában két jókora méregfog volt. A fiú sziszegett valamit nem emberi nyelven, mire a hüllő letekergőzött a földre, és elhagyta a helyiséget. A másik szemszögéből bizonyára szokatlan lehetett az ő türkizes haja és tengerkék szeme, nem beszélve leheletvékony, sápadt bőréről, amin áttetszettek az erek, és hogy túlságosan gyorsan cserepesre száradt minden bőrfelülete.

- Nincs mit - mondta végül; a hangja rekedtnek, élesnek hangzott, nem olyan volt, mint az emberi lényeké. Talán csak gyakorlat kérdése, és nem csak a teste lesz hasonlatos.

- Hogy hívnak?

- Yamuraiha. – Még a saját neve is idegennek hangzott embernyelven.

- Én Sharrkan vagyok, a fáraó legkisebb fia. Leszünk barátok?

Tekintve a helyzetét nem sok választása volt.


*


Sharrkan tanította meg járni és lovagolni, idejük nagy részét együtt töltötték – a fáraó örült, hogy legkisebb fiának végre van maga korabeli játszópajtása, de az udvar nagy része nem vette túl jó néven a barátságukat. Az udvarhölgyek undok dolgokat susogtak a sellőlány háta mögött, néha a füle hallatára is; el fogja csavarni a herceg fejét, aztán egy napon visszatér a mélybe, és őt is magával viszi, még ha ezzel a halálát is okozza, hiszen a vízi emberek már csak ilyen önző lények. Yamuraiha nem értette őket, hiszen ő nem önszántából jött, és hiába szokta meg szárazföldet, szíve mégiscsak visszavágyott a végtelen kékség sós habjaiba. Minden évforduló éjszakáján kilopódzott a tengerhez, és egészen nap felkeltéig maradt, lábait a vízbe lógázta, és olyankor enyhült a fájdalom a talpában. A mágiának, ami halfarok helyett emberi lábakat adott neki, volt egy olyan mellékhatása, hogy ha túl sokat volt talpon, egyre inkább úgy érezte, késeken jár; úgy hitte, ez normális, de ahogy az emberlányokat figyelte, egyre inkább kételkedett benne. Ők kecsesen jártak, mindenféle erőlködés nélkül, míg neki szökellnie kellett, hogy elkerülje a fájdalmat. És az udvarhölgyek ezért is kinevették, kinézték maguk közül, míg egy nap egy mágus fel nem figyelt rá, hogy egészen ügyesen készít gyógyfőzeteket. Azt ígérte, hogy amint eléri a megfelelő kort, szárnyai alá veszi, és kitanítja a mágia művészetét.

Azon az éjszakán is kint volt a parton, amikor Sharrkan elbúcsúzkodni jött.

- Szóval idegen országba mész? – kérdezte lábait lógázva. A kikötőben ültek, közel s távol egy lélek se, ünnepséget ültek. Yamuraiha hallani is vélte a mulatozást, ahogy a dobok vérpezsdítő ütemet diktálnak. Egyelőre mindketten túl fiatalok voltak az ilyesfajta szórakozáshoz.

Sharrkan biccentett. – Apám úgy véli, ideje diplomáciát és kardvívást tanulnom. Hallottam az udvarhölgyeket pletykálni, hogy te sem leszel tétlen, a főpap ki akar taníttatni mágusnak.

- Pletykálnak azok mindent – rántotta meg a vállát a lány. Nem volt kedvére a gondolat, hogy egyedül marad, de az uralkodói akarattal nem mehet szembe. – Ez kivételesen igaz is.

- Illene hozzád.

- Azt mondod? – nevetett fel halkan. Igazából már eljátszott a gondolattal, milyen lesz varázskönyveket bújni, és főzetek fölé görnyedni egész nap, és nem volt ellenére. Legalább nem kell többet mondvacsinált indokokkal menekülnie a női társaságból, és a tűző napnak sem lesz kitéve. És ha Sharrkan tényleg elmegy, az majd elvonja a figyelmét a hiányáról is.

Pár percig némán ücsörögtek. Yamuraiha a vízzel játszott, le-lefröcskölve ezzel barátját, aztán birkózni kezdtek, persze a lány maradt alul, és Sharrkan elégedetten fonta össze a mellkasán a karjait, amint mozgásképtelenné tette zsákmányát. Yamuraiha megadóan feküdt alatta, és a csillagokat bámulta.

- Hiányzik? – kérdezte hirtelen.

- Mi?

- Az otthonod, a tenger mélye.

Yamuraiha szívszakajtót sóhajtott. – Hogyne hiányozna… de oda már nincs visszaút.

- Haragszol rám, amiért itt kell élned?

- Haragudni? Miért pont rád? – Visszapillantott rá a csillagokról, és összeborzolta a haját. – Nem te vetted el a halfarkamat.

- Akkor rendben – mosolyodott el puhán.

- Nincs rendben, nehéz vagy! – csattant rá. – Szállj le rólam, királyfi. – Noszogatásképp beleöklelt a vállába, nem mintha túl sokat ért volna az ő gyenge ereje. Sharrkan csak többszöri felszólításra volt hajlandó elengedni élő párnáját, hogy aztán még búcsúzóul megölelje.

- Vigyázz aztán az öregekkel, nehogy nekem még jobban elvarázsoljanak!

- Te meg a szemem elé ne kerülj, míg nem tudsz rendesen vívni!

Amikor következőnek találkoztak, már mindketten felnőttek.


*


Yamuraihának éppen sietős dolga volt, és nem túlzottan örült, hogy a főteret ellepi a nép; hallotta rebesgetni, hogy a legkisebb herceg hazajön, de ezt már évek óta mondogatták, és mindig túlzottan beleélte magát. Aztán jött a csalódás, és már reménykedni is elfelejtett. Kiköltözött a palotából, ki a szentély közelébe, a napisten papságához, ahol napestig mágiát bújt, és az ottani lakótársai nem néztek furcsán rá, amiért a tudományokért rajong, még támogatták is.

Sűrű elnézések közepette átvágott a tömegen, és fel sem nézett, amikor a herceg ellovagolt mellette.

Ha egy futó gondolatként eszébe jutott Sharrkan, mindig azzal hessegette el, hogy bizonyára éppen elég új barátot gyűjtött idegenhonban ahhoz, hogy elfelejtse őt. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor este egy kuncogó udvarhölgy jelent meg, és pecsétes levelet adott át neki.

- Sharrkan herceg nehezményezte, hogy nem is érdeklődtél utána – tette még hozzá. Yamuraiha levegőnek nézte, és inkább feltörte a viaszt, hogy kigörgethesse a papiruszt. Holnap alkonyatkor találkozó a rezidenciáján, öltözzön alkalomhoz illően. Nem kérés, inkább rendelkezés. Elgondolkozott, hogy vajon csak a mágusok merev etikettje miatt érzi idegennek ezt a meghívást, majd biztosította a másik nőt, hogy mindenképpen elmegy. Kellemes meglepetésként érte, hogy a herceg pont vele akar ilyen sürgősen találkozni.

A következő napja valahogy elúszott; nem tudott koncentrálni pentagram rajzolás közben, elvétett egy-egy szót a mantrában, de tanítói elnézték, mert messze ő volt a legjobb tanítványuk évtizedek alatt. Végül visszavonult a szobájába olvasni és készülődni. Izgatott volt a titkon régen remélt találkozás miatt, és magát is meglepte, hogy ehhez idegesség is társul – vajon mennyire változott meg? Érdekesnek fogja még találni a társaságát így, hogy ennyire belemélyedt a mágiába, és másnak helye sincs az életében? Ő bizonyára karizmatikus személyiséggé nőtte ki magát, egy eljövendő vezetővé, akire mindenki hallgat.

Arra jutott, hogy a csinos öltözék nem a mágusköpenyt takarja, ezért egyszerű, fehér ruhát húzott arany-kék szegéllyel, ami éppen annyit engedett láttatni az alakjából, ami szükséges volt. Nem akart az udvarhölgyeknek felesleges pusmogásra okot adni, még a végén többet látnak a találkozóba, mint ami. Hiszen ha régen barátok voltak, ez nem változhatott. Biztosan őt is ugyanúgy lefoglalta a tanulás, ezért nem írt neki.

A hercegi szárny jócskán megváltozott, mióta legutóbb itt járt – fényűzőbb lett, helyet kapott egy hárem is, és azt beszélték, hogy a jelenlegi király, az első fivér, igencsak kicsapongó életet él. Az idős fáraó még csak nem rég távozott, a sírhelyéül emelt piramis csak éppen-éppen készült el (egy kis mágikus segítséggel), porhüvelyének balzsamozása sem fejeződött be. A változás azonban már érezhető volt, a diplomácia pezsgett, talán évszázadok óta először háborúra éhezett a vezetőkar. Remélte, hogy ebben nincs igaza az udvarhölgyeknek.

Amikor belépett, a herceg háttal állt neki; éppen gyöngyöző vörösbort töltött a kupákba, és Yamuraiha megtorpant a küszöbön. A szobát fűszeres parfümök illata lengte körbe, szinte mellkason ütötte. Nem voltak székek, csak párnák a földön, a sarokban egy csigalábú kerevet, az ablakban gyertyák égtek, és ez a személyesség valamiért zavarba hozta. Az pedig még jobban, amikor Sharrkan odasietett hozzá, és ölelés helyett kezet csókolt, mintha úri hölgy lenne. Észrevette, hogy a pillantása elidőzik rajta – talán elfelejtette volna az arcát? Viszonozta a kutató pillantást, végül is gyermekként találkoztak utoljára, néznivaló bőven volt. Sharrkan válla és háta kiszélesedett, és a puha gyerekvonásokból markáns férfiarc lett. Olajszínű bőre alatt kemény izmok feszültek, birkózásban már biztosan nem lenne esélye, a haját pedig félhosszúra növesztette, és egy részét aranygumival copfba fogta hátul. Ékszereket is viselt, de még milyeneket! Egyedül a ruhái voltak valamelyest egyszerűbbek, de Yamuraiha így is alulöltözöttnek érezte magát. Külsőségekben tökéletesen adta a herceget, vele nem tudta elképzelni, hogy a sárban játszanak a folyóparton. Frusztrálva érezte magát a magassága miatt, ő bezzeg jócskán kinőtte magát a testedzésnek köszönhetően, és ha ilyen közelről a szemébe akart nézni, bizony hátra kellett hajtania a fejét.

- Megváltoztál.

- Te is – rántott vállat a lány. Nem így képzelte a találkozást; azt hitte, egymás karjaiba ugranak és megörülnek, olyan lesz, mintha újra gyerekek lennének, pedig már rájöhetett volna, hogy a felnőttek világa nem ilyen egyszerű. Akkoriban nem érezte zavarban magát azért, mert Sharrkan fiú volt.

- Természetesen – mosolyodott el, és közben elővillantak tökéletes fogai. Yamuraihát valamiért egy áldozatra leső nagymacskára emlékeztette ez az arckifejezés, rá nem szoktak így nézni a férfiak, mert mindig köpenybe burkolódzott. Elhessegette a gondolatot. – Míg te megszépültél, én tökélyre fejlesztettem a kardforgatási tudományomat.

- Nem csak megszépültem – vetette közbe élesen –, hanem tanultam is. Sokat.

- Persze – hagyta rá a herceg, és beljebb invitálta. Leült egy bordó párnára, intett neki, hogy foglaljon helyet ott, ahol szeretne, és Yamuraiha ügyelt rá, hogy legyen köztük egy párnányi távolság. Elfogadta a felé nyújtott kelyhet, koccintottak, Sharrkan nem eresztette a pillantását. Friss zöld szeme volt, mint az első rügyeknek az áradás után. Gyorsan belekortyolt az italba, nem is számított rá, hogy ilyen intenzív íze lesz, és felköhögött a meglepetéstől. Ez volt az első alkalom, hogy alkoholt ivott. – Minden rendben? Talán túl erős ez az ital neked, mindjárt…

- Semmi gond. Ne hidd azt, hogy gyengébb vagyok nálad, csak mert nő vagyok.

A megjegyzés kellemetlenül feszült közéjük. Yamuraiha nem tudta, mi hajtotta, amikor kimondta, de semmi kincsért nem szívta volna vissza. Valójában az történt, amire számított, Sharrkan külhonban felszínessé vált, már furcsán néz rá, amiért tanul, és nem állt be mondjuk udvarhölgynek vagy a hárembe, ami az itteni lányok álma (ha a te fiad a következő trónörökös, akkor a neved fennmarad, és a fáraó talán még feleségül is vesz). Yamuraihát sosem érdekelték ezek a lehetőségek, és nem is tartotta lehetségesnek, hogy az ő származásával alkalmas lenne rá.

- Nem mondtam ilyet. Feltételezem, hogy most először iszol alkoholt; felhígíthatjuk, hogy ne üssön annyira, és együtt vacsorázhatunk. Persze, csak ha nem érzi úgy a mágus éned, hogy ez lealacsonyodás lenne.

- Arrogáns lettél – jegyezte meg Yamuraiha. – Régen kedves voltál

- Sajnálom, ha nem ezt vártad – mosolyodott el gúnyosan –, de bókolni se hagysz.

- Nem bókokat akarok, csak azt, aki a barátom volt – mondta fagyosan, ahogy letette a földre a kupát. Elment az étvágya, és ezek után rossz döntésnek érezte, ha még alkohollal is tompítsa érzékeit. – Hiba volt elfogadnom a meghívást.

Sharrkan összepréselte az ajkát. Nem szokott ilyen határozott elutasításhoz, és fájt, hogy ezt attól kapja, aki anno a legfontosabb volt neki. Feldúlta ez a rég várt találkozás, és ahogy kikísérte az utcára, elhatározta, hogy visszanyeri a bizalmát, és megszerzi magának.


*


Egy következő találkozás szervezése már több vesződséggel járt; Yamuraiha a sok munkára hivatkozva utasította vissza, holott pontosan tudta, hogy az év ezen szakában nincs annyi megrendelés, a fáraó halotti szertartásában pedig nem vehet részt fiatal koránál fogva. A kikötőben, egy véletlen folytán sikerül végül elkapnia a lányt; alig ismerte meg a nagykarimájú, fekete kalap alatt, csak különös árnyalatú haja árulkodott. Elkapta a karját, mielőtt tovasietett volna eljátszva, hogy nem vette észre, és fülébe suttogott.

- A mólónknál, amikor feljön a hold.

Yamuraiha eleresztette a füle mellett, és kirántotta karját a szorításából. Nem akart elmenni, azonban elméje különös játékot játszott vele; nem találta nyugtát, órákon át forgolódott a párnák között, hogy aztán átkozódva felkeljen és felöltözzön. A hold már jócskán az égen járt, talán ott se lesz.

Tévedett.

- Már azt hittem, nem fogsz eljönni – mondta üdvözlés helyett a herceg. – Az igencsak megkérdőjelezte volna személyem vonzerejét.

- Nem hiszem, hogy túl sokat csorbult volna az önbecsülésed – felelte a lány, ahogy leereszkedett mellé. Nem hitte, hogy Sharrkan olyan hétköznapi dolgot tesz, mint hogy a vízbe lógatja a lábát. Eszébe jutott az utolsó éjszaka, amikor ő tett így, és a végén játékosan birkózni kezdtek; most nem tudta volna elképzelni, hogy a homokban hempergőzzenek. – Nem leltem álmot.

- Mert az istenek is úgy akarták, hogy velem találkozz.

- Kétlem – húzta a száját Yamuraiha. – Nem hiszem, hogy pont egy sellőből lett emberrel foglalkoznának odafönt.

- Pedig biztosan így van. – Felé nyújtotta a kezét, ő habozva elfogadta, csak mert kíváncsi volt, vajon ugyanolyan meleg-e a bőre, mint volt; kicsit érdes és száraz tapintása volt a tenyerének, az ő keze el is veszett benne. – Sajnálom az előző alkalmat. Nem számoltam azzal, hogy mindketten megváltoztunk.

- Én sem. Nem is tudom, mit gondoltam… - Halkan felnevetett, és elhúzta a kezét, hogy a vízbe nyújtsa; a hűvös hullámok megnyugtatták, egy pillanatra megint a mély részesének érezte magát. Legszívesebben a habok közé vetette volna magát, az úszás mindig jót tett a szárazföldi lét ellen háborgó lelkének. Mert a mélységben kevesebbet csalódsz, lassabban változik, mint a felszín, ahol már egy kis szél is homokdűnéket hord el és falvakat temet el. – Inkább mesélj, milyen volt a külhon?

És Sharrkan herceg mesélt; elmesélte, milyen egyedül volt eleinte, hogyan karolták fel az idősebb helyi hercegek, mint tanult meg tisztességesen vívni, és persze ahogy idősebb lett, a női bájok sem hagyták hidegen, és mire észrevette, már csapta a szelet ismeretlen nőknek, és Yamuraiha szomorkásan mosolygott azon, milyen felszínes lett egykori barátja. Persze azért néha gondolt rá is, jegyezte meg, de ő bizonyára már foglalt, mire Yamuraiha felnevetett, és a fejét csóválta.

- Mi mágusok ritkásan házasodunk. Túlságosan lefoglal minket a kutatás.

- Ezt nagyon helytelenül teszitek.

- Miért, neked már van feleséged? – kérdezett vissza élesen Yamuraiha, Sharrkan azonban nem zavartatta magát.

- Nincs, még élvezem a szabadságom.

- Gondolom a háremhölgyek kegyeiben… - jegyezte meg gúnyosabban a kelleténél, mire a férfi biccentett. Nem is várt mást, az udvar szennye magába rántotta.

- Néha azonban nagyon unalmasak… beszélgetni nem lehet velük, a szépségápoláson kívül más nem nagyon érdekli őket.

Yamuraiha inkább magában tartotta azon megjegyzését, miszerint ez Sharrkanra is illik. Gondolkozott rajta, hogy feláll, és otthagyja, az idegessége már elmúlt, inkább enyhe csalódottságot érzett. Titokban reménykedett abban, hogy a régi barátja valahol még ott van ennek az új embernek a mélyén, és most megcsalva érezte magát felszínessége hallatán. Attól tartott viszont, hogy ha egyszerűen csak elsétál, akkor azt a herceg személyes sértésnek veszi, és mégiscsak jobb lenne békében lezárni ezt a kapcsolatot.

A csend kezdett túl hosszúra nyúlni, aztán végre Sharrkan megtörte.

- Hé… én szeretném, ha barátok maradnánk. Tényleg hiányoztál, és lehet, hogy most az ellenkezőjét hiszed, de még mindig ugyanaz az ember vagyok. Ha itthon maradok, akkor is ugyanennyit változok.

Yamuraiha fintorgott, de igazat kellett neki adnia.

- Megpróbálhatjuk… - motyogta, mire Sharrkan arcán végre megjelent a régi, őszinte mosolya, ami annyival különbözött a bátyjaitól. Yamuraiha önkéntelenül végigmérte; miért akar egy ilyen magas rangú személy egy egyszerű mágussal barátkozni? Mégis mi közös van
bennük?

Aztán nemsokára rájött: a testi vonzalom.


*


A homokban feküdtek a csillagos ég alatt, amikor Sharrkan először próbálta megcsókolni; Yamuraiha érezni vélte az összes is homokszemcsét, ahogy finoman karistolják a bőrét, míg elfordult tőle. A csókból csak puszi lett az arcára, a herceg úgy tett, mintha mi sem történt volna, ő pedig áldotta a sötétséget, amiért eltakarja piruló arcát. Éjszaka találkoztak, amikor senki nem zavarhatta meg őket, a tengerparton vagy a piramisok mögött, ahol babonaságból senki sem jár, többnyire a csillagokat bámulták, és beszélgettek az elmúlt évekről. Yamuraihának el kellett ismernie, hogy elhamarkodottan ítélt, igaz, hogy Sharrkannak néha furcsa képzetei voltak a nőkről (róla nem, őt szerencsére nem vette egy kalap alá a háremhölgyekkel), de legalább kiművelődött, és sokat mesélt neki a világ dolgairól, a rengeteg ismeretlen országról, ahol járt, és amit a bátyjai meghódítani terveznek, hogy történelmet írjanak, hiszen Heliohapt még sosem terjeszkedett hivatalosan, és egyes északibb hatalmak nem hajlandóak elismerni a nap birodalmának nagyságát, ez pedig elfogadhatatlan. Nem volt kedvére az ország új külpolitikája, de ezt nem kötötte az orrára.

Másodszorra Sharrkan már trükkösebb volt; hajnalok hajnalán találkoztak a palota hátsó részénél, az árkádok alatt, és magához karolta, mert hűvös volt, és fázott a vékony lenruhában, ami szabadon hagyta a karjait és a háta egy részét. Jó volt egy másik, eleven testhez simulni, idejét se tudta már, amikor valaki átölelte és a haját simogatta. Sharrkan bőre ontotta a forróságot, a vállára hajtotta a fejét, becsukta a szemét, és csak élvezte a pillanatot. Aztán a herceg kicsit elhúzódott tőle, az álla alá nyúlt, és az ajkára hajolt. Yamuraiha lélegzete elakadt, felpattantak a szemei, de már késő volt elfordulni; szorosan tartotta, a csók mégis gyengéd volt, a lány szédült, a karjaiba kapaszkodott, hogy ne tántorodjon meg. Képtelen volt ellenállni, és a férfi ezt bátorításnak vette; egy oszlopnak döntötte, így már esélye sem volt menekülni. Levegőért kapkodva pihegett, ahogy Sharrkan végighúzta a nyakán a mutatóujját, majd az orrát, és a kulcscsontjára tapasztotta az ajkát. Az érzés perzselő volt, mintha a vér felforrt volna az ereiben, és csak akkor eszmélt, amikor erős férfikezet érzett a dereka bőrén. Összeszedte maradék méltóságát, és ellökte magától.

- Mit művelsz, mégis mit képzelsz? – kiáltott rá, és egészen megijedt attól, ahogy Sharrkan bámulta. Barátja tekintete arról árulkodott, hogy nem egészen itt jár, az élénkzöld szemek egészen elfelhősödtek. Aztán magához tért, az elutasítás felett érzett düh és sértettség ideges kifejezésbe rántotta arcát.

- Nem is tudom, talán megcsókoltalak? – Sharrkan nem értette ezt a riadt, szinte ellenséges reakciót; hiszen eddig minden a legjobbak szerint alakult, még ha lassabban is kerültek egymáshoz, mint ahogy azt más lányok esetében megszokta. Bízott a sikerében, a vonzerejében, most a kihíváson kívül a vonzalom hajtotta a vérét.

Yamuraiha azonban nem mondott semmit, csak megrázta a fejét, botladozó léptekkel elhátrált, majd sarkon fordulva egy ismeretlen folyosó bársonyos sötétségébe vetette magát.


*


A Hold már magasan járt, amikor Yamuraiha kilépett lakrésze ajtaján – még hosszú lopakodás állt előtte, hogy a palotába érkezzen, és már készülődés közben láthatatlanná bájolta magát, nehogy elfeledkezzen a rejtezésről. A városban nem néztek túl jó szemmel azokra a nőkre, akik éjnek évadján egyedül róják az utakat, nem beszélve az utóbbi időkben megszaporodott gyanús alakokra, akik nem átallottak akár fényes nappal bajt keverni. A rossz arcúak érezni vélték, hogy valami nincs rendben az országban, hiába a heliohapti terjeszkedést fényező propaganda, az ellenőrzés egyre gyengült. A királyi család egyelőre feltartotta a látszatot.

Yamuraiha számtalan alkalommal próbált meg a legifjabb herceg lelkére beszélni. Mind sikertelen. Sharrkan egyre csak azt szajkózta, amit bátyjai is: végre eljövőben van Heliohapt aranykora, a legdicsőbb lesz a birodalmak történetében, s egy államban egyesíti majd az ismert és az ismeretlen világot (akik nem tudnak a létezésükről, nem számítanak; nem ellenkezhetnek, ugyanúgy a birodalom részei, s a fáraó áll fölöttük), hiszen így rendeltetett. Hiszen nap is csak egy jár az égen, Ré mindenkire egyenlően süt, tehát az égiek akarata sem lehet másképp. Yamuraiha ilyenkor pengevékonyra préselte ajkait, és a fejét rázta, de barátja csak nevetett rajta, majd csókkal, édes déligyümölccsel vagy borral igyekezett békíteni.

Yamuraiha látta, hogy egy háborúdémon fertőzte meg az ország vezetőinek szívét, és most élvezettel lakmározik belőlük. A rabszolgaság démonjainak is jutott bőven, ugyanis az országot elözönlötték a messzi tájakról egészen a sivatagig hurcolt hadifoglyok. Undorította az egész, de egyszerű udvari mágusként nem szólhatott ellene.

Lábai ösztönösen vitték az ismerős úton, csak a kikötőben kényszerítette valami megtorpanásra.

A víz felől csobbanások és könnyed nevetés hallatszódott. Körbekémlelt, hátha valamelyik távoli mólóról hozta a víz egészen idáig a hangot – hiába meresztette azonban az embereknél sokkal élesebb szemét, arrafelé nem látott senkit. Fülelt, de csak a csend felelt neki, mintha azok, akikre felfigyelt, szintén észrevették volna. Szélcsend volt, hullámokat csak az keltett, amikor egy hirtelen késztetésnek engedve a vízbe ereszkedett. Mostanában kerülte a tengert, félt az érzelmektől és az emlékektől, amik megrohamozhatják. Régi ösztönei feltörtek, és habár régóta nem úszott már, a teste mégis úgy mozdult, mintha még halfarka lenne, s a víz alá bukott. Tágra nyitotta a szemét, de ez nem volt a legjobb döntés; szemei égtek a sótól, hiszen már nem védte őket ruganyos hártya. Prüszkölve tört a felszínre.

Hiszen már kopoltyúja sincs! Gyenge tüdejét pedig hamar megroppantaná a nyomás…

Egyszerre rég nem látott nővérei és fivérei vették körbe.

- Nini, az elveszett halacska!

Ahányan voltak, annyian borultak a nyakába, és Yamuraiha ijedten próbált kibújni az ölelésekből; perceken belül már másodszorra fenyegette a fulladás.

- Emberi lábakat növesztett! – kiáltott fel az egyik fiú elszörnyedve, és szétrebbentek róla. Az idősebbek gyanakodva, összevont szemöldökkel méregették, míg a kisebbek félve összebújtak. – Áruló lennél?

- Önszántából nem tudna megválni az uszonyától, ez bizony fekete mágia.

- Valóban nem magam váltam meg tőlük. Ha rajtam múlt volna, még mindig köztetek úsznék.

Mesélni kezdett; elmesélte, mint kirándult azon a sorsfordító napon a korallok között, hogyan esett csapdába a kagylóban, s mint szabadította ki a legifjabb herceg, akinek rögtön viszonozta is a szívességet, mert különben megfulladt volna. Aztán a mágusok elvették a halfarkát és a kopoltyúját, s ezt hallva pár rokona hitetlenkedve tapogatta meg a nyakát; semmi nyoma az éltető hasadásoknak.

- Természet ellen való az, ha egy élőlény más fajúvá válik.

- Hagyniuk kellett volna, hogy megfulladjon?

Kisebb vita tört ki. Yamuraiha ide-oda kapkodta a fejét, szégyellte magát a mágusok helyett is, akik emberré tették. Amikor a vita kezdett elmérgesedni, egy nővére félrehúzta a társaságtól, és suttogóra fogva hangját magyarázni kezdett.

- Ugye tudod, hogy van választásod? Emberré tettek ugyan, emberi uralkodót szolgálsz, de ez csak egy gyenge varázslat ahhoz képest, amit a tenger mélye tud. Egyszerű megtörni, ha tudod a módját.

- És te tudod? – Az évek óta elfojtott reménykedés ismét felszínre tört; hiába a hercegfi, az emberek még mindig kinézték maguk közül, a tenger pedig mintha várta volna vissza. Próbálta távol tartani magát tőle, amikor fiatalabb volt, még el is tiltották a víztől.

- Egyelőre nem, de ha a következő teliholdkor a homokfövényen jársz, elhozom neked. Persze, csak ha te is szeretnéd.

Yamuraiha kurtán biccentett. Elege volt már az emberi gyarlóságokból, amiknek egyre inkább ő is áldozatául esett – éppen annak a személynek köszönhetően, aki miatt elvesztette gyönyörű halfarkát.

Csak Sharrkan gyanakvását altassa el arra az estére…


*


- Merre jártál, vizitündér?

Sharrkan rögtön felpattant, amint meglátta; ha kettesben voltak, már nem játszotta meg a nagyzoló herceget, aki oly sok országot megjárt, és oly sok mindent látott, mondhatni visszatért a régi, gyerekkori énje – és ezzel sikerült elérnie, hogy Yamuraiha megnyíljon. Ez a fizikai kapcsolatukon is meglátszott, még ha a hercegnek gyakran kellett eleinte türelemre intenie magát, hogy ne vesse rá magát azonnal a mágusnőre, amint kíváncsi szemektől védve vannak. Ez a folyamat eltartott jó néhány holdfordulón át, még féltékeny is volt arra az idős varázslóra, aki annak idején a szárnyai alá vette Yamuraihát, és akit mindig olyan nagy rajongással emlegetett. A nő ilyenkor csak kinevette.

Nő… ő tette nővé. Először el sem akarta hinni, hogy még érintetlen, de a tapasztalatlansága magáért beszélt. Nem bánta, legalább kiokíthatta a szerelem művészetére.

Szeretőkké lettek ugyan, de a kapcsolatuknak egyikőjük sem jósolt túl nagy jövőt. Hiszen egyszer, majd ha Sharrkan lesz a fáraó, trónörököst kell nemzenie, és Yamuraiha ezt nem adhatta meg neki, mert meddő volt.

- Rabul ejtett a csillagok szépsége.

- Igazán? – A férfi könnyed léptekkel átszelte köztük a távolságot, és a derekánál fogva magához rántotta. – És még mindig azt hiszed, izzó gázgömbök csupán?

- Nem hiszem, tudom.

- Eretnekség… - lehelte a bőrébe, majd a nyakába harapott; a lánynak sós íze volt. Yamuraiha felnyögött. – Szerintem inkább úszni voltál.

- Lehetséges…

Megfeddte magát, amiért csak annyi esze volt, hogy a ruháit megszárítsa. Sharrkan tettetett bosszúsággal, hirtelen lökte a selyempárnák közé, hogy aztán rögtön fölibe másszon.

- Rossz, rossz kicsi sellő…

Irigyelte Sharrkant azért a kiüresedett állapotért, mely az élvezettel elérte. Ő maga utána még órákig éberen feküdt, miután sikerült magát kiszabadítania a kígyóölelésből.

Még hogy vizitündér!

Gyógymód a rég elveszett halfarkára? Ugyan! Ha szétterpeszti az ujjait, már nem is látja az úszóhártya nyomát. Pár éve az ujjai tövében még felfedezhető volt némi bőrke, de köszönhetően a kemény munkának (mely nem csak varázslatok magolását és kántálását jelentette) mára már nyoma sem volt. A fűszerek pedig kiszárították a kezét, és az illatuk beleitta magát a bőrébe és a ruhájába, a körmeit pedig rövidre vágta-rágta, hogy ne akadályozzák.

Az udvarhölgyek mindig fújtak rá, amiért a herceg csak őt akarta, s legfeljebb csak akkor kereste az ő kegyeiket, amikor veszekedtek. És azokból a veszekedésekből volt bőven, ahogy a háború előrehaladt, és egyre több emberéletet követelt magának, Yamuraiha egyre gyakrabban és élesebben fejezte ki a véleményét, hogy mennyire értelmetlen és ostoba dolog ontani ezért a drága vért, amikor Heliohapt földjei is gazdagok, de Sharrkan egyszerűen nem értette meg – akár a templomfalaknak is beszélhetett volna, azok is pont ugyanannyira figyeltek rá.

A következő holdtöltén véget vet ennek, és visszatér a mélységbe, akármi is legyék az ára annak, hogy visszakapja a halfarkát.


*


- Azok ott kagylók a füleden?

- Csigákat akartál mondani.

- Bocsánat, én nem vagyok olyan járatos a tengerek élővilágában, mint egyesek.

Yamuraiha csak a fejét csóválta, és kicsit lazított a kontyán, holott tisztában volt vele, hogy a haja még akkor sem fedné el új kiegészítőjét, ha teljesen leengedné. Eleinte szokatlan volt, kalapon kívül mást nem igen viselt eddig a fején, és mi tagadás, feltűnő is volt velük. Gyanúba viszont senki sem vonta – ugyan ki szólna bele egy varázstudó viseletébe? A tudatlanok úgy voltak vele, biztos megvan az oka arra, hogy két hegyes tengeri csigát húzzon a fülére.

Csak a tenger ne morajlana ennyire a csigaházakban… Úgy érezte magát, mintha viharba került volna, holott a víz tükörsima volt, amikor kifutottak, a gályásoknak pedig igencsak rá kellett húzniuk ahhoz, hogy haladjanak valamerre.

Szélcsend – a vihar előtt. Yamuraiha előre nem gondolt bele abba, amit tenni készült, gépiesen intézte el az előkészületeket. Védőfal Heliohapt köré, hogy az ellenség ne érhesse el az országot. Ezen kívül a saját terve: altató a személyzetnek, és egy tőr Sharrkan szívébe.

Szerette volna azt hinni, hogy nem kell ezt megtennie – azonban a testvéreinek igaza volt. Vérét kell vennie annak, aki által elvétetett a tengertől, és ezzel a háborúnak is véget vet. A herceg bátyjai sorra elhullottak a harcokban, és immár ő volt az utolsó örökös, akinek az lett volna a dolga, hogy maga is örököst nemzzen, mielőtt túl késő lenne. S az örökös legitimitásának biztosítása érdekében útra keltek feleséget rabolni Artemyrából.

Ha nem lesz menyegző, a szíve millió darab helyett csak ezer felé hullik.

- Fontolóra vetted az ajánlatom? – érdeklődött Sharrkan végigsimítva a vállán.

- Egy hely a királyi háremben? Köszönöm, nem.

A herceg arca egy pillanatra elsötétedett, ahogy ellökte magától a kezét, aztán vállat vont, és mélyvörös bort töltött. Hadizsákmány Parteviából, meglepően erős nedű.

- Én a helyedben meggondolnám. Nem minden lánynak ajánlja fel ezt személyesen a királya.

Yamuraiha önérzetesen szusszantott. – Te is tudod, hogy nem vagyok odavaló. Meddő vagyok, még törvénytelen utódot sem ajándékozhatok neked. Akkor már inkább leszek a titkos szeretőd.

- Ha neked így megfelel – hagyta rá a férfi, és felé nyújtott egy üvegpoharat. – A védőfalra, mely megvédi felemelkedő birodalmunk csillagát.

Nem vette észre, hogy a nő arcán megrándul egy apró izom. Yamuraiha gyűlölte magát, amiért visszamosolyog rá, mert Sharrkan tekintete ismét hideg és számító volt, ahogy végigmérte. Amint kiitták a poharukat, a kígyó ravaszságával kéredzkedett az ölébe, és a varázslónő engedte, hogy még egyszer, utoljára kiélje rajta a vágyait.

Holnap reggelre már úgy is visszakapja a halfarkát.

Míg Sharrkan elfoglalta magát a lábai között, altatóport szórt a borba; és annyira jellemző volt, hogy amint kielégült, rögtön az alkoholhoz fordult, nagy kortyokban döntötte magába a vörös nedűt, és a szer gyorsan hatott. Az üvegpohár kicsúszott a kezéből, hangos csörömpöléssel tört darabokra eláztatva ezzel a fa padlózatot. Yamuraiha még időben ugrott mögé, hogy elkapja az összecsukló herceget. A férfi súlya alatt megroggyant a térde, pár lépést botorkált hátrafelé, lehuppant a kerevetre, és Sharrkan az ölébe csúszott. A hajába csúsztatta a kezét; a hófehér tincsek éles kontrasztban álltak sötét bőrével, ennél heliohaptiasabban nem is nézhetett volna ki.

Könnyek szöktek a szemébe, ahogy végiggondolta, mire is készül. Akárhogy is tagadta, szerette ezt a férfit annak ellenére, hogy olyan lealacsonyodóan bánt vele, de tisztában volt azzal, hogy az érzései valószínűleg viszonzatlanok – hiszen akkor nem beszélne vele úgy, mint egy utolsó szajhával, akinek csak annyi a dolga, hogy széttegye a lábát, és engedelmesen feküdjön alatta.

Belőle nem fog háremhölgyet csinálni. Nem fog megalázkodni olyasvalaki előtt, aki elvette a tengertől, aki miatt itt ragadt, hogy segítse a nevetséges háborújukat.

Szerencsére a tőrt a ruhaujjába rejtette, így nem kellett külön azzal vesződnie, hogy lehámozza magáról a hortyogó férfit. Kicsit fülelt; őrjárat nem volt, a heliohaptiak túlságosan magabiztosak voltak ahhoz, hogy árulót sejtsenek a hajójukon, és Yamuraihának gúnyos mosoly húzódott az ajkára. Milyen meglepetés fogja őket érni, ha megtalálják Sharrkan élettelen testét!

Csak annyit kell tennie, hogy kivágja a szívét a régi tőrrel, felfogja a vérét a csigákkal, és megfürdik benne – akkor újra halfarka serken, amint a tengerbe veti magát, és vége lesz ennek a megaláztatásnak az emberek között. Visszatér az övéihez, az óceán mélyére, ahová tartozik.

Nagy levegőt vett, és lesújtott.


*


Holdfényben fürdött a fedélzet, ahogy kilépett rá; a vitorlák tövében katonák beszélgettek, és Yamuraiha tudta, hogy sietnie kell. A lábán Sharrkan vére csurgott végig, a kezében kihűlő szívét dédelgette, ujjai az izmokba vájtak, mintha még keresné benne az életet. Az arcán könnyek peregtek.

Nem volt olyan könnyű, mint gondolta. Elvette a hangját, hogy ne tudjon sikoltani, amikor felriadt a fájdalomtól, de a fűzöld szemek végig vádlón meredtek rá. A méreg egészen megbénította, nem tudta most védekezésre használni a fizikai fölényét. Szavakat formált az ajkával, miért és szeretlek, de Yamuraiha elpillantott róla, amikor kivérzett.

- Most visszaadod az életem – suttogta, míg könnyei a sötét bőrt áztatták. Nem tudta, hogy őt siratja-e, vagy azt, hogy végre visszatérhet.

Akárhogy is lopakodott, a fáklyák fénye egyszerre rávetült, a férfiak végigmérték, a szemük elkerekedett a vér és a kivágott szív látványától.

- Mit tettél, boszorkány?!

- Csak azt, amit már rég meg kellett volna tennem.

- Riadó! – kiáltottak, és Yamuraiha futni kezdett, ebben az életben utoljára, csak érje el a tengert. Valaki elkapta a ruháját, de kitépte magát a karjaiból, és rohant tovább, aztán ugrott, ugrott a sötéten feketéllő vízbe, és remélte, hogy ennyi elég lesz.

Ahogy vizet ért, fájdalom hasított belé, és Sharrkan szívébe kapaszkodott, velőt rázóan sikoltott; a lábai halfarokká olvadtak, a szerv szertefoszlott az ujjai között, és befejeződött a varázslat: újra sellő volt, immár visszafordíthatatlanul.

Kiélesedtek az érzékei, és hallotta, amint a fedélzeten parancsokat rikoltanak a katonák, de a nyilaik nem érhették el a sötétben, ahogy a gyenge átkaik sem hatottak már rá régi alakjában. És nevetett, keserű-szabadon nevetett, mert már nem volt az embereké.

- Szabad vagy, Yamuraiha, szabad – búgták a hullámok is a mélység hangján, és régen ölelt testvérei gyengéden simítottak végén kék pikkelyekkel borított halfarkán, a nyakán kopoltyút tapintott, az ujjai között pedig újra úszóhártya feszült, ahogy a hajó oldalára tette a kezét. Társai értették a néma célzást, s Yamuraiha varázslatainak megszűntével könnyedén döntötték meg a hajót, míg az emberek tehetetlenül futottak fel s alá a fedélzeten keresve Sharrkan szívét, mert anélkül nem születhet újjá – amit ugyan kereshettek, értelmetlenül, mert az élete már Yamuraiháé volt.

Ezen a hajón azonban már senki sem volt eljutni a halottak birodalmába – helyette nekik is a végeláthatatlan mélység lesz az otthonuk, ahol örök csend és sötétség honol. A hajó nem ellenkezett, s amint átfordult az oldalán, gyorsan a tengernek adta magát. A sellők felujjongtak.

Yamuraiha üresnek érezte magát – mi lesz most, hogy beteljesült a vágya? Heliohaptot is magával rántotta, bosszúból, habár nem sok kellett neki, mert a birodalom már a háború kezdetével elvesztette a napisten kegyét. A háború a többi országgal viszont befejeződött, s csak pár nap kell ahhoz, hogy eljusson a kudarc híre, és káosz törjön ki az uralkodója vesztette országban – de mindez már nem érintette Yamuraihát, neki már semmi dolga sem volt az emberekkel, akik őt anno a lábak fogságára ítélték.

Engedett hát a mélység csábításának, s soha többé nem jött fel a felszínre.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)