Lélektánc írta: Esmi

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Két hét telt el azóta, hogy Rafael sms-ben közölte Aidával, ki akar lépni az életéből. A lány azóta úgy érezte, hiányzik az egyik fele. Élőhalottként járt-kelt a világban, lelke kongott az ürességtől. Annyit sírt, hogy szinte már elfogytak a könnyei. Sehol sem lelt békét, senkivel sem tudott beszélni a dologról – hiszen ahhoz töviről hegyire el kellett volna mesélnie történetüket, ami olyan bonyolult és érthetetlen, hogy még számára is fejtörést okoz.
Mert hát mik voltak ők egymásnak? Nem barátok. Nem egymás szerelmei. Nem szeretők. De olyan erős lelki vonzódás kötötte őket össze, amilyet Aida korábban senkinél sem érzett. Több volt ez bármelyik címkénél, amit rá lehetne aggatni. És még ha el is tűntek egymás szeme elől, egy-két évente mindig újra és újra visszasodródtak a másik életébe. Ahonnan Rafael most kilépett. De vajon ezúttal is vissza fog térni hozzá, amint elég idő eltelik? Vagy örökre elveszítette őt?

A lánynak egyre több és több emlék jutott eszébe vele kapcsolatban. Némelyik csak újra megríkatta, vagy belesajdult a szíve, némelyiken elmosolyodott.
Például amikor Rafael megtudta, hogy Aida még sosem bumerángozott, és eltökélte, hogy megtanítja őt. Kedvenc találkahelyükre, a Margitszigetre mentek ki játszani. Aida kezdetben ügyetlenül dobálta el a bumerángot, és ez idegesítette, de a férfi nevetve oktatta, és addig gyakorolt vele, amíg egyre jobban ment neki. A lánynak tetszett, hogy valahányszor elhajítja, visszarepül hozzá. És az is tetszett neki, hogy megismerhette Rafael vidámabb, játékos oldalát. Szinte mindig úgy viselkedett, mint egy magába roskadt öregember, de a bumeránggal önfeledten, felszabadultan játszott.

Aida szomorúan felsóhajtott.
– A bumerángod vagyok, Rafael – suttogta maga elé. – Hiába dobsz el, én mindig vissza fogok térni hozzád...


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)