Lélektánc írta: Esmi

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Már csak néhány perc, és ők következnek. Aida izgatottan toporgott a színpad melletti takarásban. Csak el ne rontsa a szöveget!
Rafael a rá jellemző hűvös nyugalommal lépett mellé.
– Mindjárt mi jövünk – jegyezte meg Aida teljesen feleslegesen.
– Tudom.
– Nem izgulsz?
– Nem.
– Élmény veled beszélgetni... – biggyesztette le az ajkát Aida. A férfi töprengőn nézett rá, majd elmosolyodott.
– Nem izgulok. Neked sem kell. Minden rendben lesz.
– Oké.
– Bár a dalválasztással továbbra sem értek egyet.
– Ne kezdd megint!
– Hogy fogunk kinézni egymás mellett a színpadon, egy szerelmes duettet dalolászva? Jobb lett volna egy apa-lánya dal, azt még el is hinné a közönség.
Aida válaszul csak megforgatta a szemét. Belefáradt már abba, hogy megpróbálja kiverni Rafael fejéből a külsőségek miatti aggódást. Őt egyáltalán nem érdekelte, hogy a férfi idősebbnek, ő maga pedig fiatalabbnak néz ki a koránál.
Gondolataiból a tapsvihar zökkentette ki, amelyet az éppen színpadon lévő produkció kapott. Látta, ahogy a színész meghajlik, majd kivonul.
Rafael a kezéért nyúlt, és gyengéden megszorította. Ahogy Aida ránézett, már nem a magába roskadt, komor arcot látta. Valami eddig ismeretlen fény csillant meg szemében.
– Showtime – suttogta a férfi, és bevezette Aidát a színpadra. Ezzel egy időben felcsendültek az első dallamok. A lány még tudatosan figyelt arra, mikor kell belépnie a zenébe, de aztán megszűnt számára a külvilág, csak Rafaelre koncentrált. Mintha ott a színpadon egy új életbe léptek volna át, ahol senki és semmi nem számít, csak az, hogy ők ketten fontosak egymásnak, és ezt többé nem szégyellik kimutatni a másik felé.
Szárnyaltak a dallamok, a zene egyre jobban kibontotta az érzéseket, hangjuk összekapcsolódott, és olyan tökéletesen szóltak együtt, egy egészet alkottak, ennek egyszerűen így kell lennie. Az utolsó hang után Rafael magához vonta őt, és szorosan átölelte. Ez a színpadi koncepció része volt, de a lányt olyan boldogsággal töltötte el az érzés, mint talán még soha semmi...

*

Aida felriadt. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire az utolsó képfoszlányok is elhalványultak, és rádöbbent, hogy csak álmodott.
Soha nem énekelt duettet Rafaellel. Annyiszor elképzelte, milyen jó volna, de sosem mert előhozakodni ezzel az ötlettel, mert rettegett, hogy a férfi őrültnek nézné, és elhajtaná. Eleve mindketten sokadlagos senkiknek minősültek a színjátszó társulatban: Rafael a legmellékesebb szerepeket kapta, Aida tömegjelenetekben játszott hatvan másik fiatallal együtt. Ha a stúdió gálát rendezett három-négyhavonta, leginkább a törtető, felfelé nyaló és lefelé taposó jellegű emberek léptek fel ilyen-olyan produkciókkal. Aida túlságosan önbizalomhiányos, Rafael pedig magának való és zárkózott volt ahhoz, hogy a megfelelő emberekkel legyenek jóban.
A lány felidézte az álmát. Gyönyörű volt. Bárcsak valóra válhatott volna...
Az oldalára fordult, fejét a párnájába fúrta, és hangtalanul sírni kezdett.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)