Lélektánc írta: Esmi

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Szenteste volt.
Aida családja már boldogan készülődött az esti ünneplésre, fát díszítettek, főzték a vacsorát. A lány nemrég ért haza a munkából, meglehetősen elfáradt a pénztárban ülve, kiszolgálva az utolsó pillanatokban vásároló embereket.
Most az ágyán ült, és a mobiljával babrált. Minden évben szokása volt egy kedves sms-t küldeni az ismerőseinek, amelyben boldog karácsonyt kíván. Igaz, ennek évről évre egyre kevesebb volt az értelme, hiszen az internet világa beszippantotta az embereket, praktikusabb volt közösségi oldalakon elküldeni a jókívánságokat. Ő azonban ragaszkodott ehhez a kis szokásához, már csak azért is, mert személyesebbnek ítélte meg, ha mindenkinek egyenként küld egy üzenetet, mint hogyha kollektív módon kiír valamit.
Rafael nevénél megakadt, és bizonytalanul meredt a kijelzőre. Írjon neki? Immár fél éve nem beszéltek egymással, amióta a férfi kihátrált. Aidának még mindig nagyon fájt az egész, összeszorult a szíve, valahányszor eszébe jutottak a közös emlékek, és tudatosult benne, hogy elveszítette őt. De most karácsony van. A szeretet ünnepe, és ő nagyon szereti Rafaelt. Csak egy rövid üzenet, semmi több… És ha felzaklatja vele? Nem ír semmi tolakodót, semmi személyeset. Talán jól fog esni neki, hogy gondolt rá, az előzmények ellenére.
Habozott még egy kicsit, végül bepötyögte, hogy „Boldog karácsonyt!”, és elküldte neki. Hevesen dobogott a szíve, és félt, hogy most mi lesz. Vajon válaszra fogja őt egyáltalán méltatni? Szörnyű lenne, ha Aida egész este az ő reakcióját várná, és nem érkezne felelet. Márpedig ez benne van a pakliban, a lánynak erre is fel kell készülnie lélekben. Talán mégsem kellett volna írni neki, akkor most nyugodtan ünnepelhetné a Karácsonyt.
A fenébe is, dehogy ünnepelné nyugodtan… Hiszen továbbra is a szívében hordozza a férfit, hiányolja őt, rengeteget gondol rá. Sehogy sem lett volna képes elengedni magát. Különben is, most már nincs mit tenni, elküldte, ez van.
A következő órákban igyekezett lekötni magát, besegített a fa díszítésébe és a főzőcskézésbe is. Közben sorra jöttek az ismerősöktől az sms-ek, amelyekben megköszönik és viszonozzák a kedves szavakat. Ezek mindig nagyon jólestek a lánynak, rendszerint izgatottan nyitotta meg az újabb és újabb üzeneteket.
Már közeledett a családdal való közös ünneplés, amikor még egy sms érkezett – Rafaeltől.
„Köszi, neked is! Ez a szám sajnos nincs meg. :(”
Aida értetlenül pislogott. Hozzászokott már ahhoz, hogy a férfi gyakran mintha másik nyelvet beszélne, de ehhez az üzenethez kellett néhány pillanat, hogy megértse. Rafaelnek tehát nincs meg az ő száma – törölte volna? Ez a gondolat nagyon rosszul esett neki.
Így viszont Rafael valószínűleg nem is tudja, hogy ő írt neki.
Forgatta a kezében a telefont, végül ennyit írt vissza:
„Pedig ugyanaz a telefonszámom, mint eddig.”
Hamar érkezett a válasz:
„Azt gondoltam, csak az én telefonkönyvem mondta be az unalmast.”
Vagyis akkor nem szánt szándékkal az ő számát törölte ki, hanem minden ismerősének elveszítette a telefonszámát? Aida lázasan agyalt, mint írhatna erre. Hagyja figyelmen kívül? Nem, arra sosem volt képes.
„Talán jobb is, ha nem tudod, ki vagyok.”
„Értem.”
Ennyi.
Aida mélyet sóhajtott, letette a telefont, és készülni kezdett az ünneplésre. Odalépett a ruhásszekrényéhez, kotorászni kezdett benne, végül kiemelt belőle egy flitterekkel díszített sötétzöld felsőt és hozzá a fekete ünneplőnadrágját. Éppen végzett az öltözködéssel, amikor újra megszólalt az sms-t jelző hang a telefonján.
„Nem tudok arról, hogy lennének ellenségeim. És érdekel.”
Te jó ég, Rafael nem tágít. Tudni akarja, kitől kapott üzenetet, és Aida tudta, hogy ezen a ponton már nem bújhat ki a válaszadás alól. Érezte, hogy ég az arca, keze remegett, mert hihetetlen érzés volt újra beszélni a férfival – bár ha megírja, ki ő, talán befellegzett az egésznek. Mindenesetre most már nincs visszaút.
„Aida…” – Ennyit írt neki.
– Aida! – kiáltott át az édesanyja a másik szobából. – Készen vagy már? Rád várunk!
– Igen, jövök!
Átment a többiekhez, de vitte magával a telefonját is. Iszonyatosan ideges volt és izgult, mit reagál Rafael – ha reagál egyáltalán.
Nekiültek a vacsorának. Minden nagyon finom volt, de a lány úgy érezte, öklömnyire zsugorodott a gyomra, ezért csak csipegetett, és közben percenként pillantott a mobiljára. Összerezzent, amikor végül megérkezett a Rafael válasza.
„Jaj, Te! Végre megszülted. Bár eddig is sejtettem. Miért lettél ellenség? :D”
Istenem, Rafael meg az ő sajátos nyelvezete, indokolatlan hangulatjelekkel…
Aida visszaírt, bár édesapja morgott amiatt, hogy a családi étkezés alatt a telefonjával van elfoglalva.
„Nem lettem ellenség. Csak mivel ki akartál lépni az életemből, ezért féltem, hogy nem örülnél, ha írnék neked. Nem szeretnélek terhelni.”
Ezután inkább félretette a mobilját, nehogy magára haragítsa az egész családját. Nagy nehezen magába erőltetett egy tányérnyi ételt, akadozva csevegett a többiekkel, és úgy tett, mintha minden rendben lenne. Pedig a fejében egyre csak Rafael járt. Aida úgy vette észre, nem zavarja a férfit, hogy írt neki. Mire gondolhat most?
Amikor végre túl voltak a családi vacsorán, szinte rárepült a telefonjára, amin két üzenet is fogadta, mindkettő Rafaeltől. Az egyik:
„Nem akartam kilépni. Magammal volt bajom.”
A lány levegő után kapkodott. Tessék? Fél évig nem beszéltek egymással, mert a férfi ezt kérte, és most kiderül, hogy nem is neki, Aidának szólt ez az egész?
Reszkető kézzel nyitotta meg a másik sms-t.
„És hogy vagy? Remélem, jobban, mint akkor.”
Most, hogy végre beszélünk, már jobban vagyok… – gondolta Aida.
Az sms-ezést interneten váltott üzenetek követték. Szenteste már nem beszéltek sokat, néhány semmitmondó sor, udvarias szavak.
Másnap, amikor Aida unatkozva ücsörgött a számítógép előtt, új üzenete érkezett Rafaeltől.
– Sajnálom.
Ennyit írt. Ez az egy szó azonban mindent magába foglalt. A lány szíve őrülten dobogott. Bár tudta, érezte, mire vonatkozik ez a bocsánatkérdés, azért megkérdezte:
– Mit?
– Azt, ami volt. De igazam volt.
– Miben volt igazad, és honnan tudod?
– Mert vén fasz vagyok, és töpörödtem az életben, többet, mint te.
Megint a korkülönbség! Aida sóhajtott egy nagyot, miközben szélsebesen pötyögött:
– Minden az ember fejében dől el, és ha te tényleg így fogod fel magad, azzal én valóban nem tudtam volna szembeszállni.
– Ez nem így megy. És igazad van.
– Gondolom, erről te többet tudsz…
– Nem tudok róla többet, csak többet éltem meg a szerelemből.
Aida megreszketett. Évek óta nem beszéltek nyíltan arról, hogy lehet-e köztük több, mint egyszerű barátság. A szerelmet meg pláne nem nevezték a nevén. De ha Rafael most erről ír, akkor…
– És rútul átvertek – folytatta a férfi. – Nem akarom még egyszer átélni, hogy beleszeretek egy fiatalabb lányba, mert bele lehet… És neki utána eljön az ideje, mert a korában talál partnert. Ezt nem akarom megint.
Aida kétségbeesetten szorította meg az asztal szélét. Hányszor, de hányszor elmondta már Rafaelnek, hogy ő nem jön ki jól a korabeliekkel, hogy ő a nála idősebbek társaságában érzi jól magát! De nem akarta ezt sokadjára leírni, inkább várt. Nem is kellett sokat, jött az újabb üzenet.
– És én tényleg vonzónak tartottalak, még tán ma is igaz. De más világot élünk. Így önző módon kimenekítettem a seggemet.
Aida halványan elmosolyodott. Vonzónak tartotta…
– Megértelek, és köszönöm, hogy ezt leírtad – felelte végül.
– Nem tudom, ebben mit köszönsz. Utálnod kellene.
– Hol van ez kőbe vésve?
– Mi lenne, ha találkoznánk? Csak úgy. Kíváncsi vagyok, mi változott az elmúlt fél évben.
Igen, igen, igen!!!
– Benne vagyok.
– Kereslek majd a két ünnep között. Jó éjt!
– Jó éjt.
Aida úszott a boldogságban. Végre újra beszélt Rafaellel, és a férfi őszintén bocsánatot kért tőle, leírta, mi játszódott le benne. A lány most már úgy érezte, élete egyik legjobb döntése volt elküldeni azt a karácsonyi üzenetet.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)