Lélektánc írta: Esmi

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Félhomályba burkolt, alagsoros helyiség. Mulató, énekelő emberek, zenei aláfestés. Nyüzsgő hétköznapi este volt, leginkább harmincas vendégek népesítették be a karaoke-bárt, akiknek végre volt hét közepén egy szabad estéjük, és kieresztették a gőzt.
Aida az egyik keskeny padon ült, mellette Rafael, aki szorosan ölelte őt magához. A férfi oldott volt, felszabadult és nyugodt. Amint megérkeztek a bárba, bemutatta Aidát a barátainak, akik olyan kedvesen fogadták a lányt, mintha mindig is jó ismerősök lettek volna.
Aida érezte, hogy a szíve őrült módon verdes a mellkasában. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy Rafael magával hozza egy gyönyörű világba, fogva a kezét, melegen átkarolva, mintha… mintha egy pár lennének. Mintha mindig is azok lettek volna.
– Olyan édesek és helyesek vagytok együtt! – perdült oda hozzájuk Zita, Rafael egyik barátja és kollégája. – Nem tudom, honnan ismeritek egymást, de…
– Előző életünkből – vágta rá Rafael. Aida testén édes remegés futott végig. Attól félt, hogy ez az egész csak egy újabb álom, amiből nemsokára felébred… de nem, a férfi ölelése, a puszik, amiket időnként az arcára ad, a zene, a hely… túlságosan valódi. Ez most tényleg megtörténik vele.
Rafael lassan elengedte őt, és felállt.
– Megkérdezem a személyzetet, megvan-e nekik az Indiántánc alapja – mondta.
– Rendben.
Ekkor ismerős dallamok csendültek fel a helyiség másik végében. Rafael egy helyben maradt, majd nyílt, szinte kérdő tekintettel nézett a lányra, és a karját nyújtotta felé. Aida belekapaszkodott, a férfi pedig magához húzta, és a karjaiba vonta. Összesimultak, majd ringatózni kezdtek a dalra, amit egy ismeretlen fiú kezdett el énekelni.

Látod, nincs mit mondanom
A napot, az órát sem tudom
Csak várom, hogy üzend, hogy vársz.

Most nem ontom bátran, okosan a szót
A falon át hallom csak a rádiót
Amerre jársz, engem itt találsz.


Aida valami különös burokba került, amelyben csak ők ketten vannak, ahol forróság és felszabaduló öröm simogatja mindenét. Lehunyta a szemét, és fejét Rafael mellkasára hajtotta. Lassúztak, nem is igazán tánc volt ez, csak szelíd ringatózás.

Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt
És keresem azt, aki engem akart
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.


Ez a dal róluk szól. Róluk. Őket egymásnak teremtették, Aida ebben most már egészen biztos volt, és úgy érezte, végre Rafael is érti, átéli ezt. Lebomlott egy fal, ami hosszú évek óta ott húzódott közöttük, megtartva egy bizonyos távolságot, amiről már azt hitték, sosem léphetik át.

És az a rádió úgy zokog
Mintha szerelmet vallana
Most nekem szól a legbutább dala.

Mert ugyanúgy hívlak most is
Szánalmas, hogy mindent elhiszek
Hogy mennyire örülnék neked.


A lány legszívesebben sírt volna felhőtlen örömében. Milyen régóta várt erre! Rafael a hátát simogatta, csókot lehelt a hajára, arcára. Aida talán életében először egy szeretett nőnek érezte magát, igazi nőnek. Nem egy kislánynak, akit nem kezelnek a helyén. Sosem élt át ehhez fogható, mélyről jövő szerelmet. De ki más is válthatná ki belőle ilyet, mint Rafael, a férfi, aki iránt a kezdetektől fogva valamilyen megmagyarázhatatlan, intenzív lelki kötődést érez!

Tudom, hogy vár még rám
A Holdnak tán a túloldalán
Ő az, aki beszél bennem
Érthetetlen angyal-nyelven.


Igen, ők egymáséi. Lelki társak, akik együtt élnek igazán.
Eltűnt a bár, a nyüzsgés, csak a dal volt, ami őket énekelte meg, és az a csodálatos, szabad lebegés, lubickolás a leggyönyörűbb érzésben, amit csak át lehet élni.

Keresem az utam, néha keresem a bajt
És keresem azt, aki engem akart
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.


Lassan elhaltak az utolsó hangok, az utolsó dallamok. Megálltak. Ismét a bárban voltak, de Aida még érezte a forróságot mindenében.
Nézték egymást, boldogan, mosolyogva, szinte csodálkozón. Végül Rafael törte meg a közéjük leszállt csendet:
– Megkérdezem őket, megvan-e nekik az Indiántánc – ismételte meg nevetősen, majd eltűnt az emberek között.
Aida lerogyott a padra. A boldogság szinte szétfeszítette a szívét, attól félt, ezt talán el sem lehet bírni.
Már tudta, hogy ez élete legboldogabb napja.

-----------------------------------------------------------

A fejezetben szereplő dal: Ákos - Keresem az utam (https://www.youtube.com/watch?v=z5GpEgJeyzU)


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)