Deres farkasai írta: Assa

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
>>


„– Hülye, vak farkasszuka! – A Véreb hangja durva volt és kemény, mint a vasreszelő. – Baszd meg Joffreyt, baszd meg a királynét és baszd meg azt a torz kis vízköpőt is, akit a fivérének nevez! Végeztem a városukkal, végeztem a Királyi Testőrségükkel, és végeztem a Lannisterekkel! Mi dolga egy kutyának az oroszlánok között, he? – A szájához emelte a vizestömlőt, nagyot húzott belőle. Megtörölte a száját, és odanyújtotta a bőrt Aryának is. – A folyó a Három Folyó volt, lány. A Három Folyó, nem a Feketevíz. Próbáld a térképen elhelyezni a fejedben, ha megy! Holnap elérjük a Királyi utat. Azután gyorsan haladunk majd, és egyenesen az Ikrekhez megyünk. Én foglak átadni az anyádnak. Nem a nemes Villámúr, sem pedig a csaló pap, az a szörnyeteg. – Elvigyorodott a lány arca láttán. – Azt hiszed, csak a törvényen kívüli barátaid képesek kiszagolni egy jó kis váltságdíjat? Dondarrion elvette az aranyamat, én meg elvettelek téged. Azt mondom, kétszer annyit is megérsz, mint amennyit ők vettek el tőlem. Talán még többet is, ha a Lannistereknek adnálak vissza, ahogy tartottál tőle, de nem foglak. Még egy kutya is megelégeli a folytonos rugdosást. Ha az Ifjú Farkasnak annyi esze van, mint amennyit az istenek egy varangynak adtak, urat csinál belőlem, és könyörögni fog, hogy lépjek a szolgálatába.”

/George R. R. Martin: Kardok vihara/





I. Ajándékok


Miután a szekér begördült a vár udvarára, senki nem foglalkozott velük. A többség mostanra túl részeg volt hozzá, hogy két jöttment paraszttal törődjön. Nem kérdezték tőlük, mi járatban vannak, vagy milyen ajándékot hoztak, feléjük se néztek.

A Véreb morogva kászálódott le a bakról. Arya fürgén ugrott utána.

Elviselhetetlen volt a ricsaj. Ha csak az Ikrek egyikében húzzák a talpalávalót, az talán tényleg zenére emlékeztetett volna, de az Átkelő túloldaláról is átszűrődött a dobok, rézkürtök és dudák hangja, egészen más dallamban, mint ami az itteni toronyban szólt. A két muzsika éktelen lármában egyesült.

A két vár között a Zöld-ág morajlott, feketén az éjszakában. Az udvart eső áztatta, Arya fejére csuromvizesen nehezedett a csuklya, a csizmája pedig minden lépésnél cuppanva szabadult, majd újra mélyre merült a sárban.

Az őrszem, aki odakint útba igazította őket, azt mondta, az esküvőt lekésték, de a lakoma még tart, és biztosan jut nekik is pár jó falat meg egy kupa bor. Készségesen el is magyarázta, hogy juthatnak el a konyhára a szállítmányukkal – sózott disznóhús és ecetes disznóláb –, de a Vérebnek persze esze ágában sem volt odamenni.

– A bátyád épp az új feleségét dugja – mondta, miközben megragadta Aryát a vállánál fogva, és a kapu felé terelte –, de az anyádat még talán Lord Frey termében találjuk.

Arya kábán bólintott. Olyan volt az egész, mint valami lázálom. A Vérebbel végigsiettek a fáklyafényes folyosókon, és lesütött szemmel a falhoz lapultak, valahányszor egy-egy összeakadó nyelvvel dalolászó katona tévedt az útjukba. Néhány kanyar után a hangszerek zsibongása csillapodott, mikor a zenészek új nótába fogtak. Arya meghallotta a dalnok hangját is – de csak néhány pillanatra, aztán mások is rákezdték, ordítva és hamisan –, újabb kanyar után pedig táncos léptek dobogása vegyült a zsivajba.

Valaki felüvöltött. – Az Ifjú Farkasra! És Lady Roslinra!

Mintha száz torokból érkezett volna rá felelet: – Éljen Roslin királyné!

Arya egyszerre izgult és rettegett. Nem hitte el – nem merte –, hogy hamarosan tényleg láthatja az anyját, hogy ott fog ülni az egyik asztal mellett, és ő odaszaladhat hozzá, átölelheti, megcsókolhatja. Nem hitte el, míg be nem léptek a sarkig tárt ajtón… ahol katonák toppantak elébük. Ezen viszont egyáltalán nem csodálkozott. Mindig jött valaki, aki eltérítette a céljától.

– Kik vagytok? – kérdezte az egyik férfi. Magas volt, torzonborz, szakállas, szinte biztosan északi, de Arya nem tudta, vajon ki lehet, és melyik házhoz tartozhat.

– Ajándékot hoztam Lady Starknak – közölte a Véreb.

Arya érezte a hangján, hogy vicsorog. A keze még mindig az ő vállát szorította, csak akkor eresztette el – olyan hirtelen, hogy Arya kis híján előrebukott –, mikor valaki hátulról lerántotta a csuklyát a fejéről.

A Véreb ösztönösen a kardja után kapott, csakhogy a fegyvereiket, még Tűt is, odakint hagyták, elrejtve a szekéren.

– Ajándékot, mi? – Arya ezt az embert már felismerte, bár a neve nem jutott eszébe; az őrség egyik tagja volt Deresben. – A rusnya fejedet, Clegane? Mert az nagy örömmel fogadja az úrnőnk.

A terem elejében mostanra észrevették, hogy az ajtónál történik valami. A zene elhallgatott. A Vérebet és Aryát előretaszigálták.

Az emelvényen álló magas támlájú székből kopasz vénember vizslatta őket vizenyős szemével, de Arya nem nézhette meg alaposabban, mert a katonák úgy állították meg őket, hogy arccal egy másik asztal felé forduljanak.

Annál az asztalnál pedig… – Arya úgy érezte, egyszeriben eltűnik a lába alól a vár kőpadlója – aranybarna hajú asszony ült, szebb, mint ahogy az emlékeiben élt, és olyan hideg tekintettel méregette őket, ahogy talán még soha senkit, Havas Jont sem.

Mikor azonban megszólalt, a hangjában a döbbenet kerekedett felül.

– Mit jelentsen ez?

– A Lannisterek kutyája azt állítja ajándékot hozott.

Lady Catelyn felállt.

– Miféle ajándékot?

Most már gyanakvó volt. Arya tudta, hogy csapdát sejt.

A Véreb lecsapott és ugyanazzal a mozdulattal, amivel maga elé lökte őt, a csuklyáját is lehúzta. Ezúttal azonban nem engedte el, tovább markolta a köpenyét a nyakánál.

Egyetlen pillanat volt, közben mégis mintha az örökkévalóság pergett volna le – Arya attól félt, az anyja meg sem ismeri.

Aztán a pillanat tovatűnt, Lady Catelyn pedig visszaroskadt a székére, miközben a szája néma sikolyra nyílt.

*

Robb bölcs döntést hozott, mikor elhatározta, hogy a Cailin-árok ellen vonul.

– Nem hagyom, hogy úgy emlegessenek, mint a királyt, aki elveszítette Északot. – Ezt mondta, Catelyn pedig örült neki. Nemcsak azért, mert olyan terv volt, amit teljes szívvel támogathatott, hanem azért is, mert végre, ha csak rövid időre is, tovatűnt az az új keletű búskomorság, ami a nyugatról való visszatérése óta vett erőt Robbon. És ami több volt, mint a fivérei elvesztése miatt érzett gyász.

Catelyn próbálta kiszedni belőle, mi történt, ám a kapcsolatuk feszült volt, még ha Robb látszólag meg is bocsátotta Jaime Lannister elengedését. A faggatózásra csak annyit volt hajlandó elárulni egyik este egy fárasztó tanácskozás után, mikor kettesben maradtak Catelynnel:

– Próbára tettek.

– És elbuktál?

Robb hosszan hallgatott.

– Nem tudom, anya – felelte végül.

Ezután pedig elzárkózott minden további beszélgetés elől, főként ebben a tárgyban.

Catelyn tehát aggódott. Azután is, hogy Robb ismertette vele és a zászlóhordozóival az északi hadjárat tervét. Bár némi megkönnyebbülést jelentett számára a tudat, hogy a fiának legalább újra van célja.

Bölcs volt az a felvetés is, hogy útban Észak felé, ha már úgyis át kell kelniük a Zöld-ágon, nyélbe üthetnék az esküvőt Lord Frey lányával. Robb azt mondta, azért van erre szükség, mert ki tudja, mikor adódna legközelebb alkalom a menyegzőre, a szerződéseket viszont be kell tartani, és egyetlen király sem maradhat örökös nélkül. Catelyn elfogadta az érveit, mert mind jogos volt, ugyanakkor azt gyanította, a sietségnek valami módon köze van Robb titokzatos próbatételéhez. Nem firtatta, mert tudta, hogy hiába tenné.

A fiának azonban akadtak kevésbé bölcs döntései is. Ilyen volt Rickard Karstark lefejezése, bár Catelyn megértette, miért érezte Robb úgy, hogy nincs más választása.

Viszont az a másik… ostobaság. Robb akkor is azt bizonygatta, nem tehet mást, Catelyn viszont úgy vélte, igenis sok minden mást tehetne, és azok közül bármi jobb volna ennél. De elvégeztetett, és már nem másíthattak rajta: Robb hírvivői elindultak Észak felé, elindultak a Falra Hav… Jon Starkért.

Ha van a fatty… fiúban becsület, köszönetet mond Robbnak, de betartja az Őrségnek tett esküjét. Catelyn legalábbis így gondolta, de valójában nem reménykedett benne. Havas Jon mindig is arra vágyott, hogy egy legyen a Starkok közül, és megkaparintsa Derest. Most mindezt tálcán kínálták fel neki. Sőt, voltaképpen koronát és királyságot kínáltak neki Robb halála esetére.

Több is volt ez, mint ostobaság.

Catelyn nem értett egyet Robb választottjának a személyével sem, habár az, amit időközben kiderített a lányról, némileg bizakodóbbá tette. Roslin Frey tagadhatatlanul csinos volt – Lord Walder ügyelt rá, hogy csak az igazán szemrevaló lányait válogassa ki, és mutassa be a királynak –, de túl aprócska és túl vékony. Ugyanakkor – Brenett mester állítása szerint – az anyja öt olyan gyereket szült Lord Waldernek, akik elég erősek voltak megérni a felnőtt kort.

Ha kegyesek az istenek, Roslin is mielőbb megajándékozza egy fiúval Robbot. Egy igazi örökössel. A jelenlegit pedig… félre kell majd állítani valahogy. Ami nyilván nehezebb lesz, mintha egyáltalán nem is csináltak volna örököst belőle. Catelyn azonban nem akart most ezzel foglalkozni.

Szívesen távozott volna a lakomáról, ahelyett, hogy azt hallgassa, hogyan harsogja túl a Hordó Lord Walder szerencsétlen dalnokát, és hogyan vihorászik Lady Bolton az unokahúgaival, ám túl korai lett volna nyugovóra térnie. Lord Walder, amilyen rigolyás, esetleg sértésnek venné. Nem mintha lehetett volna bármi oka a panaszra. Deres urával jegyezte el a lányát, de Észak királyához adta hozzá – épp az imént. Pedig már az eredeti egyezség is messze több volt, mint amiben egy magafajta ember reménykedhetett.

Catelyn jobbján Lord Bolton ült – nem is tudta volna megmondani, mióta. A férfi csendes társaság volt, szerencsére. Amúgy is ő lett volna az utolsó ember a jelenlévők közül, akitől Catelyn örömmel veszi, ha most hozzá szól.

Lord Bolton és a sereg, amit magával hozott, mikor Robb hívására elhagyta Harrenhalt, az Ikrektől néhány mérföldnyire várta be őket. Catelyn akkor nem furcsállta ezt, valójában el se gondolkodott rajta, mi oka lehet Rémvár urának az úton vesztegelni, mikor alig egy órányi lovaglásra kényelmes szállás és gazdag lakoma, meg egy odaadó, készséges feleség várja.

Robb persze megkérdezte, hisz az utazás őt és az embereit is kimerítette, pedig nem is diktáltak olyan feszített tempót, amilyet Lord Boltonnak kellett, hogy Harrenhalból indulva megelőzze őket.

– Ajándékot hoztam, felség – felelte Bolton. – Méghozzá igencsak drágát. Lord Edmure, ha jól tudom, ezer aranysárkányra becsülte az értékét.

„Nem!” – sikoltotta volna Catelyn legszívesebben. Ehelyett dermedten állt a fia mellett, a lova kantárjába kapaszkodva, miközben Bolton emberei elővezették a Királyölőt és Tarthi Brienne-t, mindkettőt megkötözve.

– Feltételeztem, hogy a hölgyre is igényt tartasz. Vagy ha te magad nem is, amit megértenék, akkor nagyságos édesanyád.

Robb ugyanúgy megdöbbent, mint Catelyn maga, de vele ellentétben végre megtalálta a hangját.

– Már látom, miért nem akartad ezt a valóban nagyvonalú ajándékot Lord Walder előtt átadni nekem.

Catelyn közelebb húzódott a lovához, támaszt keresve. Minden erő kiszállt a testéből, a feje zúgott, attól félt, összeesik a sárban. Hát ezért kellett Sansának hozzámennie az Ördögfiókához! Jaime Lannister nem is jutott el Királyvárba.

Hitt Brienne-ben, hitt abban, hogy teljesíti a feladatot, amivel megbízta, a Királyölő mégis itt állt előttük, Sansa visszaszerzésére pedig semmi remény nem maradt.

– Ser Cleos? – Robb nyilván kitalálta mi történt, de kötelessége volt megtudakolni.

– Meghalt, még az út elején – felelte Brienne, a szégyen vörösre festette az arcát.

Robb ezután Jaime Lannister felé bökött az állával. – A kezével mi történt?

Catelyn észre se vette, míg Robb rá nem kérdezett. A Királyölő jobb karja a csuklónál csonkban végződött.

Lannister elmosolyodott – vagy legalábbis megpróbálta. Az a pimaszság és büszkeség, amivel a cellája homályában válaszolgatott Catelynnek nem hunyt ki egészen, ám épp csak pislákolt benne.

– Az már az út vége felé volt.

– Sajnálatos módon az istenek egy essosi kecske útjába vezették, aki nem hallott elég intelmet Tywin Lannisterről – tette hozzá Lord Bolton. Talán magyarázatnak szánta, bár ahhoz kevés volt, Catelynt pedig amúgy sem érdekelte.

– Habár ugyanez a kecske vitt el Lord Boltonhoz is – szólalt meg ismét a Királyölő –, vagyis felséged és úrnőm hálával tartozik neki.

Robb úgy tett, mintha Lannister ki se nyitotta volna a száját.

– Biztos vagyok benne, hogy a nagybátyám nem fog késlekedni a jutalmaddal, nagyuram, de én magam is megtalálom a módját, hogy köszönetet mondjak. Nagy szolgálatot tettél nekem és nagyságos anyámnak.

Catelyn úgy gondolta, neki ugyan nem.

Ha nincs Bolton meg a kecskéje – és ki tudja, hányan még az út során; ezt be kellett látnia –, Jaime Lannister eljut Királyvárba, és akkor talán… Sóhajtott. Ideje volt beletörődnie, hogy ostoba volt. Az Ördögfióka Segítőként tett egy ígéretet, de vajon betartotta volna? Ő bolond módon bízott benne, hogy igen, miközben makacsul került egy másik, jóval fontosabb kérdést: vajon hagyták volna neki, hogy betartsa, amit megfogadott? A gyerekkirály, a királyné, Lord Tywin? Hagyták volna? Sansa túl értékes volt. Robb egyetlen élő, törvényes születésű testvére.

Ebbe is bele kell most már törődnie, bárhogy is fájt.

És abba is, hogy Robbnak igaza volt, mikor nem a húgát nevezte meg örökösének. Az engedékenysége azonban ennél tovább nem terjedt.

A zenészek újabb dalba kezdtek. Ez lassabb volt, sok dobszóval és énekkel, amihez nem csak a Hordó csatlakozott, hanem jó páran még. Egyikük hangja rosszabb volt a másiknál, és a szöveget is különböző változatokban ismerték, vagy egyáltalán nem.

Talán a zenészek is fáradtak voltak már, bár aligha számított: játszaniuk kellett, míg csak egy ember is maradt, aki mulatni akart. És egyelőre sokan akartak.

Nem messze Catelyntől Marq Piper lendítette magasba a kupáját, drága dorne-i bort fröcskölve magára és a körülötte lévőkre.

– Az Ifjú Farkasra! – üvöltötte, ahogy már annyian annyiszor az éjszaka folyamán. – És Lady Roslinra!

Erre felzúgott a Freyek kórusa. – Éljen Roslin királyné!

Catelyn belekortyolt a borába, épp hogy csak. Mellette Lord Bolton ugyanígy tett. Catelyn azt kívánta, bárcsak menne már el a férfi, például előkeríteni a saját feleségét. Ahogy Robbnak, úgy Rémvár urának is sürgős lett volna örökösről gondoskodnia.

Catelyn ugyanis biztos volt benne, hogy Robb nem hagyja életben Bolton fattyát, bármilyen – kétes – szolgálatot tett is a családjuknak. Ami azt illeti, ez a kérdés – a fattyú fia élete vagy halála – magát Roose Bolton sem izgatta annyira.

Hátul valami hangzavar támadt. Catelyn azt gondolta, részegek csetepatéja vagy valamifajta, a mulatságokon megszokott erőfitogtatás.

Ám ekkor a katonák, a józanabbak, két alakot citáltak eléjük. Őeléje, hátat fordítva Lord Waldernek. Az alacsonyabb valami parasztgyerek lehetett kopott gúnyában, átázott köpenyben, a fején csuklyával. Catelyn nem is szentelt egy szemvillanásnyinál több figyelmet neki.

Hogy is tehette volna, mikor ott volt a másik? Sandor Clegane, Joffrey Baratheon Vérebe. Azért jött volna, hogy megölje Robbot? Az nem lehet. Nem ilyen együgyű módon fogott volna hozzá.

– Mit jelentsen ez?

– A Lannisterek kutyája azt állítja ajándékot hozott.

Catelyn felállt a székéről, hogy tiszteletet parancsolóbbnak hasson, a fia helyett is, ha már a király nem lehetett itt. Amennyire tőle telt, igyekezett pótolni őt.

– Miféle ajándékot? – Roose Bolton kéretlen meglepetése óta elege volt az ajándékokból.

A Véreb válasz helyett galléron ragadta, és előrelódította a parasztfiút. A csuklya hátracsúszott, és…

Catelynt nem tartotta meg többé a lába.


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)