Deres farkasai írta: Assa

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


„– Az apád kard által halt meg, de ő előkelő származású volt, a Király Segítője. Neked megteszi egy hurok is. Ser Alliser, vidd ezt a köpönyegforgatót egy jégcellába!
– Bölcs vagy, uram. – Ser Alliser megragadta Jon karját.
Jon kitépte magát a szorításából, és olyan hévvel kapta el a lovag torkát, hogy felemelte a padlóról. Ha a Keleti Őrség emberei nem fogják le, bizonyára megfojtja. Thorne hátratántorodott, és a nyakát dörzsölgette, ahol Jon ujjai vörös nyomokat hagytak.
– Magatok is láthatjátok, testvérek! A fiú vadember!”


/George R. R. Martin: Kardok vihara/






IV. Észak és Dél



Több mint egy napot töltött már a jégcellában, mikor Alliser Thorne eljött hozzá, és kihúzatta onnan, hogy beszéljenek. Jon úgy gondolta, a kivégzéséről lesz szó. Különösebben nem is bánta. Egy kötél végén lógni se lehetett rosszabb, mint lassan megfagyni a cella mélyén.

Vastag prémeket terítettek rá, és megitatták valami meleggel. Jon nem érezte az ízét, először még a forróságát sem. Aztán reszketni kezdett, a reszketéssel pedig megérkezett a fájdalom is.

A gondolatai ugyanolyan zsibbadtak voltak, mint a teste. Időbe telt, míg felfogta, hogy nincs egyedül. És időbe telt az is, míg felismerte a férfit, aki mellette ült.

– Havas uraság – üdvözölte Thorne.

– Nem vagyok Havas uraság. – Jonnak nem volt kedve a gúnyolódását hallgatni, bár nem tudta biztosan, valóban sikerült-e, ha nehezen forgó nyelvvel is, kimondania a szavakat.

Úgy tűnt, igen, mert Thorne válaszolt rájuk: – Igazad van, tényleg nem. – Volt valami furcsa a hangjában, amit Jon nem tudott mire vélni. – A Köpönyegforgató név különben is jobban illik rád.

– Köpönyegforgató sem vagyok.

– Talán nem.

Thorne megdöbbentően engedékeny hangulatban volt ahhoz képest, hogy az első pillanattól fogva gyűlölte őt, és hogy az utolsó találkozásukkor Jon torkon ragadta, és kis híján megfojtotta.

– De hogyan bízhatnánk meg benned? – Szinte úgy hangzott, mintha őszintén megoldást akarna találni erre, és tőle várná hozzá az ötleteket.

Nos, ha csak ezen múlt…

– Segítettem megvédeni a Falat.

– Előtte pedig megtámadni.

– Tettem, amit…

– Félkezű Qhorin parancsolt. Persze, persze. – Thorne ingerülten legyintett. – Sosem kedveltelek, ezt te is jól tudod, és szívesen végignézném, ahogy Janos Slynt felakasztat. Sőt, megtenném én magam is a parancsára.

Egyértelműen volt egy „de”. Csakhogy Thorne túlságosan nekihevült ahhoz, hogy rátérjen. Jon várt.

– Van azonban, aki hatalmasabb Janos Slyntnél, és mást tervez veled.

Hatalmasabb Janos Slyntnél? Jon a homlokát ráncolta. Talán Cotter Pyke-tól vagy Denys Mallistertől érkezett üzenet, hogy ki akarják őt hallgatni, mielőtt bármi egyebet tennének vele? Az vajon elég volna megfékezni Slyntet? Vagy esetleg… A férfi korábban a Lannistereket szolgálta, de ők is küldték aztán a Falra. Bár talán maradtak barátai Királyvárban. De miért érdekelne ott hirtelen bárkit is egy fekete testvér, aki korábban sem volt több fattyúnál? Ha pedig mégis akadna ilyen személy, arra valószínűleg maga Slynt gondolt volna először. De akkor…?

– A Starkok mindig is az Őrség barátainak nevezték magukat – folytatta Thorne –, és az Őrségnek sem árt, ha ápolja ezt a barátságot. Királyvárban lázadónak és bitorlónak nevezik a bátyádat, de attól még ő Észak királya, és történetesen a Fal is Északon van. A tél pedig közeleg, ahogy a házad szavai mondják.

Jon egyre kevésbé értette.

– Robb?

– A király, aki visszaszerezte Északot. Vagyis… visszaszerzi hamarosan. És még valamit vissza akar kapni. Egy fattyút, akit mi úgysem látunk itt szívesen.

– Esküt tettem.

– És megszegted. Az eskük egyébként is feloldhatóak, ha valaki hajlandó megfizetni az árát. A fivéred megfizeti.

*

Jon, amint lábra bírt állni, Aemon mestert kereste fel elsőként. A mester leültette, közel a tűzhöz, majd ételt és italt hozatott a számára.

– Nem indulhatsz útnak félig átfagyva, üres gyomorral – mondta.

Jon evett és ivott, két napja most először rendesen. Nem ezért jött Aemonhoz, de a mesternek igaza volt. Szüksége volt az erejére. Minden csepp erőre, amit hirtelenjében visszanyerhetett. Aemon elhelyezkedett vele szemben, és sokáig nem szólt semmit. Ez Jonnak is megfelelt; össze kellett szednie a gondolatait.

– Aggaszt valami – jegyezte meg végül az idős mester.

Jon ivott néhány kortynyi fűszeres bort, mielőtt válaszolt. – Esküszegő leszek. Amint kilépek a Feketevár kapuján.

– Feloldoztak az esküd alól.

– Azt nem lehet.

– Értem is megtették volna, ha úgy döntök. Meséltem neked.

– És mondtad azt is, hogy mindháromszor azt választottad, a Falon maradsz.

Én azt választottam. Ez nem jelenti, hogy neked is úgy kell tenned.

– Csakhogy én nem is választhatok.

– Mikor viszont megtehetted, elmentél – emlékeztette a mester.

– Aztán visszajöttem – felelte Jon. Persze nem magától fordította meg a lovát akkor éjjel.

Aemon sem felejtette el ezt a részletet. – Most nem lesz olyan testvéred, aki visszahozzon. Vagy azért mert holtan akarnak látni, vagy azért, mert nem.

Jon, hogy egy kis időt nyerjen, megette az utolsó pár falatot is a tányérról, és kiürítette a kupáját.

– Nem arról van szó, hogy nem vágyom Deresbe, hogy nem szeretnék Robb oldalán lenni, vagy újra látni a húgomat. Mert… erre vágyom, mindennél jobban. – Amint kimondta, tudta, hogy igaz. – De jártam a Falon túl, és tudom, mi közeleg a téllel. Itt van a helyem.

Aemon mester elmosolyodott. – Mindenkinek itt lesz a helye, ha eljön az idő, Jon. És ki lenne nálad alkalmasabb, hogy erről meggyőzze Észak királyát? Szolgálhatod az Őrséget akkor is, ha nem vagy a Falon. Lehetsz az emberek birodalmának védelmezője úgy is, ha nem viseled többé a feketét.

Természetesen igaza volt, és Jon kicsit jobban érezte magát a szavaitól, kevésbé bűnösnek, amiért elmegy. Kevésbé bűnösnek, amiért boldog emiatt.

Bármit tervez is Robb jelenleg, nem térhet vissza délre, hiszen a Falhoz kell majd vonulnia – előbb-utóbb. Északnak pedig készen kell állnia a Mások elleni háborúra, mire elérkezik a valódi tél.

És ő tényleg többet tehet mindezért a Faltól távol, mintha a Feketevárban maradna.

– A kardodat ott találod – intett Aemon a szoba sarka felé.

– A kardomat? Azt… nem vihetem magammal. – Jorah Mormont sem tette, és ő maga is hátrahagyta, mikor dezertálni akart. Egy pillanatig sem merült fel benne, hogy ezúttal másképp cselekedjen.

– A tiéd – mondta Aemon. – A tiéd marad akkor is, ha itt hagyod. De kinek hagynád itt?

Samnek, akarta felelni Jon. Grenn-nek. Pypnek. De úgysem engedték volna, hogy bármelyikük megtartsa, és Hosszúkarom végül Slyntnél vagy Thorne-nál végezné. De számított ez, míg olyasvalaki forgatta, aki feketét visel? Jon magában elismerte, hogy igenis számított, ennek ellenére azt válaszolta:

– Lord Mormont az Éjjeli Őrség tagjának adta.

– Lord Mormont Havas Jonnak adta.

– Aki az Őrség tagja volt. – Eszébe jutott még valami, bár idegenül hangzott, mikor kimondta: – Különben sem vagyok már Havas Jon.

Aemon felállt, és elcsoszogott a kardért, hogy aztán Jon kezébe nyomja.

– Lord Mormont annak a fiúnak adta, aki szembeszállt a holtakkal, és megmentette az életét.

Jon kis híján újra megismételte az eddigi kifogását, de belátta, hogy kettejük közül nyilvánvalóan Aemon a makacsabb, végtére is kilencven évnyivel több gyakorlata volt benne. Az első hasztalan tiltakozás után tudnia kellett volna, hogy nem győzhet ebben a vitában. És nem tagadhatta – legalább önmaga előtt nem –, hogy akarta ezt a kardot; összetartoztak.

– Egyetértene veled?

– Ha arra használod, amiért kaptad, akkor, úgy hiszem, igen.

*

Sam, Grenn és Pyp az istállónál vártak rá. Velük volt Bánatos Edd is.

– És őrsége most véget ér – mondta Pyp, mikor meglátta.

– És őrsége most véget ér – ismételte utána Edd ünnepélyesen.

– Jon nem halt meg! – vitatkozott Grenn. – Ezt akkor mondjuk, ha meghalt valaki.

– A hagyomány szerint most fel kellene gyújtanunk – emlékeztette Edd. – Utána már elég halott lenne, de a merev hagyománytisztelettel szemben mindig is voltak fenntartásaim.

– De hát tényleg vége az őrségének! – makacskodott Pyp.

– Én ezt se állítanám – jegyezte meg Jon, visszagondolva az iménti beszélgetésére Aemonnal. – Betartom, amit megfogadtam a régi istenek előtt, még ha nem is számítok többé az Éjjeli Őrség tagjának.

– Kard a sötétben… – bólogatott Pyp – ez szép és jó, de az eskü elejét átgondolhatnád.*

– Talán. – Talán. Így is érzett. Hirtelenjében visszakapta a lehetőségét mindannak, amiről egyszer már lemondott. Sőt, annál többet is kapott, olyasmit, ami sosem volt az övé. Elszédült, ha csak eszébe jutott.

– Értek valamicskét a nagyurak dolgaihoz – jegyezte meg Edd –, még ha nem is az olyan nagyokéhoz, amilyenek a Starkok, és azt hiszem, kénytelen leszel. Ami nekünk tilos, neked mostantól kötelesség.

Erre már Grenn is elvigyorodott.

Jon ezután Samhez lépett, aki eddig egyetlen szót sem szólt.

Ő sem tudta, mit mondhatna neki. Azazhogy… számtalan dolog lett volna, ám a búcsúhoz nem találta a szavakat. Végül beszéd helyett azt választotta, ahogy Robb köszönt el tőle, Deres udvarán, két évvel ezelőtt – hiszen most már Sam is testvére volt.

– Visszajövök – ígérte aztán, a kezével még mindig a fiú vállán.

– Hozz magaddal minél több embert!

– Azon leszek. – Robbon múlt, nem rajta, a fivére döntéseibe viszont talán lehet majd beleszólása. Volt azonban még valami, amiről beszélniük kellett, mielőtt lóra szállt volna. – Ha Szellem esetleg mégis felbukkanna… – Rég meg kellett volna érkeznie, hiszen azelőtt váltak el, hogy Jon megmászta a Falat a vadakkal. Aggódott Szellem miatt, bár úgy érezte, tudna arról, ha baja esett volna. Amellett a rémfarkasok a Falon túli világhoz tartoztak, így képesek voltak megbirkózni annak veszélyeivel. Szellem pedig… Szellem éppúgy őhozzá is tartozott, ezért meg fogja találni a visszautat, bármennyi időbe is telik.

Sam bólintott. – Vigyázni fogok rá, és azonnal írok neked.

Jon tudta, hogy most már indulnia kell. Mégis tétovázott. Ha őszinte akart lenni magához… félt. Félt kilépni a Feketevár kapuján. Bár a jövő még sosem volt ennyire csábító, sosem volt ennyire bizonytalan és hihetetlen sem. Megmutatták neki Robb levelét, a kezében tartotta; még az írást is felismerte, hisz annak idején együtt tanulták a betűvetést Luwin mestertől. Sőt, beszélt Galbart Gloverrel, aki az üzenetet hozta, és tanúként aláírta a törvényesítési rendeletet meg Robb végakaratát, de… Idő kellett, hogy hozzászokjon mindehhez.

Idő, amit persze nem tölthet a Feketevár udvarán ácsorogva.

– Ég veled, Sam!

Sam elmosolyodott. – És őrsége most véget ér.

*

Sansa álmában sem gondolta volna, hogy Joffrey esküvője Lady Margaeryvel majdnem olyan nyomorúságos esemény lesz – minden felhajtás ellenére –, mint amilyen az ő menyegzője volt az Ördögfiókával.

Elvégre ez egy mindkét fél által vágyott és óhajtott frigy volt – talán Cerseit kivéve. Hónapokon át készültek rá, hetvenhét fogásos lakomával és dalnokok meg mutatványosok hadával, hisz nem csupán az oroszlán és a rózsa egyesülésének ünnepe volt, hanem ez új évszázad és vele egy új kor hajnala is. Csakhogy… Ez a „csakhogy” csalt mosolyt Sansa ajkára aznap reggel, és tartotta ott végig a reggeli alatt, amit a Királyné Báltermében költöttek el. A mosoly páncél volt – egészségesebb, mint a sok-sok pohár bor, amit nemes férje döntött le a torkán, nehogy véletlenül beszédre használja a száját. Páncél, de fegyver is – élesebb, mint Joffrey új, valyriai acélból kovácsolt kardja; a Sansa apjának kardjából kovácsolt kardja.

A reggeli kellően fényűző volt, és legalább annyira borzalmas. Sansa alig várta, hogy elszabaduljanak. Tyriont felzaklatta, amit Joffrey a Négy király életével tett. Őt pedig az, amit Lord Tywin művelt Jéggel, bár nem mutatta. Mikor azonban Joffrey arról szónokolt, hogy ugyanúgy aprítja majd miszlikbe Robb seregét, aztán magát Robbot is, ahogy az imént a nagybátyjától kapott könyvet, Sansa elképzelte őt szemtől szemben a fivérével, és szemtől szembe Szürke Széllel. Bár az arca semmit nem árult a gondolataiból – ügyelt rá –, látta Joffreyn, hogy tudja, mi jár a fejében. Hosszú, szörnyen hosszú nap állt előttük.

A Tyrellek olyan pompával akarták hozzáadni az ő Margaeryjüket a királyhoz, amilyet rég látott már a Hét Királyság. Csakhogy – ez pedig megkeserítette az emberek örömét, és hamissá tette a mosolyukat – a hétből jelenleg mindössze öt királyság volt Lannister kézen.

A másik kettő Robbra esküdött fel, és bár az egyiket épp vasemberek fosztogatták, attól még nem lett kevésbé a Starkoké, sem jobban a Lannistereké. És Robb hazafelé tartott. A legutóbbi hírek szerint a serege a töltésúton vonult, keresztül a Nyakon, a Cailin-árok felé.

Persze mindenki azt mondta, ez őrültség, hogy az Árkot délről rohamozva képtelenség elfoglalni – a leghevesebben épp Joffrey hangoztatta. Lord Tywin azonban ideges volt, és Sansa az ő véleményére többet adott.

– Hónapokig csatázott a fivéreddel a Folyóvidéken… – magyarázta az Ördögfióka egyik este vacsora közben.

– Az áruló fivéremmel – javította ki Sansa ösztönösen.

– Az áruló fivéreddel – hagyta rá nemes férje. – Tudja, hogy van valami terve, és tudja azt is, hogy a tervei általában működnek.

A Segítő nyugtalansága pedig az egész udvart feszültté tette. Egyedül maga a király volt túl ostoba ahhoz, hogy valóban aggódjon.

Sansa felidézte a saját útját a Nyakon át. Sokáig tartott, és ő igencsak gyötrelmesnek találta. A töltés szűk volt – ezzel érveltek azok is, akik Robb elkerülhetetlen kudarcát bizonygatták –, a levegő kellemetlen és párától nehéz – ami a katonákat nyilván nem zavarta annyira, mint egy fiatal lányt. Sansa azt számítgatta, mennyi idő lehet, míg egy hadsereg megjárja azt a távolságot. Minden nap imádkozott Robbért, elsőként az istenerdőben, aztán a szentélyben is, mert úgy érezte, minél több isten – akár régi, akár új – áll a fivére oldalán, annál jobb.

Nem sokkal azután, hogy átöltözött az esküvőre szánt köntösébe, az Ördögfióka is megérkezett. Sansa felkészült rá, hogy mond valami bókot, mikor meglátja, ahogy rendesen, és így is történt. Ő pedig megköszönte, mint mindig.

Többnyire ennyiben is maradtak, a férje a karját ajánlotta neki, és elindultak, ám Tyrion ezúttal folytatta: – Kissé sápadtnak tűnsz, hölgyem.

Sansa nem értette, mit akar ezzel.

– Ha netán… nem éreznél kellő erőt magadban ahhoz, hogy részt vegyél a lakomán… Nos, mindenki megértené. Még nemes atyám is. – Az utolsó szavakat egészen különös hangon tette hozzá.

Sansa ebből tudta, hogy ez nem a férje javaslata, még csak nem is engedély a távolmaradásra, hanem utasítás, ami egyenesen Lord Tywintól érkezett. Cerseinek és Joffreynak nyilván nem fog tetszeni, de a Segítővel ők se mertek szembeszegülni. Sansa pedig nem is akart.

Az eddiginél könnyebb szívvel állta végig a szertartást. Együtt énekelt a hölgyekkel, ha kellett, és lesütötte a szemét a fohászhoz, mikor arra került a sor, de gondolatban máshol járt. Azon tűnődött, vajon milyen lehetett, mikor Robb vette el feleségül Walder Frey lányát az Ikrekben. Szeretett volna ő is ott lenni.

Tulajdonképpen bárhol szívesen lett volna, ahol akad másik Stark rajta kívül; akár még a Nyak fülledt mocsarában is.

„De én már nem vagyok Stark” – emlékeztette magát.

A fősepton felszólítást adott a köpenyek cseréjére.

Margaery Tyrell gyönyörű volt, mellette Joffrey jóképű szörnyeteg. Sansa a saját férjére pillantott, és úgy döntött, mindent összevetve, mégiscsak ő járt jobban.

Margaeryt és Joffreyt egy testté, egy szívvé és egy lélekké nyilvánították. Nem maradt más hátra, mint kifejezni a jókívánságaikat a királyi párnak – ez volt Sansa utolsó előtti kötelessége ezen a napon.

Amint visszaértek Visenya Hegyéről a Vörös Toronyba, kimentette magát a Lannisterek és a Tyrellek előtt, és bezárkózott a hálótermébe. Az ajtó előtt most is három aranyköpenyes és egy Királyi Testőr strázsált, ahogy mindig, mióta megérkezett a hír Ser Jaime újbóli elfogásáról.

Az udvarról felszűrődött a szolgák nyüzsgésének és az izgatott vendégek lármájának a hangja. Sansa elbocsátotta Shae-t és Brellát. Shae nagyon szerette volna látni a süteményt, amiből galambok reppenek majd ki. Biztos megpróbál beosonni és leskelődni, de tegye csak nyugodtan.

Kürtök felharsanása jelezte a lakoma kezdetét. Tyrion nagyjából öt fogással később érkezett.

– Egy férjnek a felesége mellett a helye, különösen akkor, ha a feleség gyengélkedik; hogy ápolhassa.

Sansát nem lepte meg, hogy kihasználta az alkalmat a korai szabadulásra. Ha akadt bennük bármi közös, akkor az a Joffrey iránti utálat volt.

Sansa folytatta a hímzést, amin eddig is dolgozott: terebélyes varsafa volt, másnak nem is több annál. Ő viszont, ha ránézett, Deres szívfáját látta. Aprócska lázadás volt – nem olyan, mint hadsereget vezetni a Lannisterek ellen –, de neki jelenleg ennyi jutott.

Tyrion fogott egy könyvet meg egy gyertyát, és az ablak melletti asztalkához telepedett olvasni. Nem hagyhatta magára őt, még ha Sansának nem is volt szüksége a gondoskodására, vagy a társaságára –, hiszen ezzel a kifogással szökött meg a lakomáról.

Eltelt egy újabb óra, és Sansa a levelekről áttért a varsafa arcára. Közben eszébe jutott valami, amiről nemes férje a kocsiban beszélt, útban visszafelé Baelor szentélyéből. Akkor nem figyelt oda rá, de a szavai most szöget ütöttek a fejében.

„Arra gondoltam, hogy a tél beállta előtt, ha az utak elég biztonságosak lesznek, elutazhatnánk Casterly-hegyre.”

Nem tudta, mit érez ezzel kapcsolatban. Casterly-hegy az oroszlánok barlangja volt, az oroszlánok maguk azonban itt éltek, Királyvárban. Vagyis talán nem lenne olyan rossz. Messzire kerülne Joffreytól, messzire Cerseitől. És ott se férne hozzá senki, hiszen Casterly-hegyet bevehetetlennek tartották – így tehát, meglehet, hogy Lord Tywin sem tiltakozna. Mert Tyrion hiába nem mondta ki, az utazás nem az utak és nem is a tél függvénye volt, hanem az apja akaratáé. Lord Tywin döntései pedig mostanság Robb sikerén vagy bukásán múltak.

És amit őt illette…

Sansa nap, mint nap imádkozott a fivére biztonságos hazatéréséért, bár jól tudta, mit jelent az, hogy a serege Észak felé vonul: Robb nem fog eljönni érte.




*Emlékeztetőül, erre a részre célozgatnak: „Sűrűsödik az éj és elkezdődik az őrségem. Nem ér véget a halálom napjáig. Nem veszek feleséget, nem birtoklok földet, nem nemzek gyermeket.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)