Deres farkasai írta: Assa

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


„Catelynt […] meglepte, milyen különösen viselkednek a férfiak, ha törvénytelen gyermekekről van szó. Ned mindig vadul védelmezte Jont, Ser Cortnay Penrose pedig az életét adta ezért a Viharos Edricért, Roose Boltonnak azonban, a furcsa, hideg hangú levélből ítélve, amit Edmure kapott tőle alig három napja, annyit sem jelentett a fattya, mint az egyik kutyája. […] »Nem kétlem, hogy ezt a sorsot érdemelte – írta Bolton. – A szennyezett vér mindig aljas, és Ramsay lelke különösen ravasz, kapzsi és kegyetlen volt. Örülök, hogy megszabadultam tőle. A törvényes fiak, akiket ifjú feleségem megígért nekem, sohasem lettek volna biztonságban, míg ő élt.«”

/George R. R. Martin: Királyok csatája/






V. Hazatérés



Bár nem lehetett panasza Lord Bolton vendégszeretetére, Rémvölgy nyomasztotta Robbot. A kastélynak sötét múltja volt, és a jelene se bizonyult különbnek. Hiába ropogott barátságos tűz a kandallóban, hiába volt ízletes az étel és melengető a bor, ha a falakról Bolton-címeres zászlók függtek. Robb képtelen volt a nyúzott emberre nézni, mert valahányszor megtette, azok a szerencsétlenek jutottak eszébe, akiket a vár udvarán találtak kifeszítve. Képtelenség volt megállapítani, kik lehettek életükben, ő mégis biztos volt benne, hogy Deresből származtak. Havas Ramsay korábban azt állította, mindenki, aki túlélte a Deresben tomboló tüzet, vele tartott Rémvölgybe, mikor azonban pár napja Robb és Lord Bolton csapatai bevették a várat, nem voltak sehol, se az asszonyok, se a gyerekek, még Kis és Nagy Walder sem.

Mikor Lord Bolton az elesett védők arcára nézett, tudta, kik voltak, hogy kik álltak egy fattyú mellé az uruk ellenében. Mikor Robb Havas Ramsay áldozatainak arcába nézett, abba, ami egykor az arcuk volt, csak iszonyatot látott. De azok az emberek egykor az övéi voltak, így halálukban is őhozzá tartoztak.

Sok volt a halott, rengeteg, és Robb is tovább gyarapította a számukat, bár amit ő tett, azt igazságszolgáltatásnak nevezték. Igazság Lady Hornwoodnak. Igazság Deres népének. Igazság még Theon Greyjoynak is.

Theon elárulta őt – mint barátot, mint testvért, mint királyt –, elfoglalta és felégette az otthonát, foglyul ejtette, meggyilkolta és meggyalázta a fivéreit. Halált érdemelt, de nem Bolton Fattyának kezétől. Nem olyantól, akinek semmit nem jelentett sem Bran, sem Rickon, sem Theon maga – és aki semmit nem jelentett Theonnak. Robbnak kellett volna ítéletet hoznia felette, és neki kellett volna aztán végrehajtania. Akarta, hogy így történjen.

Ramsay azonban megfosztotta ettől. Theon sérülései pedig… Voltak szabályok, még a háborúban is. Robb nem tagadhatta, hogy százszor és százszor elképzelte, ő maga mit tenne, ha szemtől szemben állhatna Theonnal, ha lehetősége volna rá… Elképzelte, és nem tudta biztosan, valóban képes lenne-e rá; sem azt, hogy képes lenne-e megállni. Nem is számított – most már.

– Csatlakozhatok, felség? – Roose Bolton lépett a széke mellé. A járása, ha akarta, éppolyan halk volt, mint a beszéde.

Robb is csak azért tudta, hogy a közelben jár, mert a lábánál heverő Szürke Szél hirtelen kinyitotta a szemét, és alig észrevehetően megemelte a fejét.

– A te fedeled alatt vagyunk, Lord Bolton.

– Már nem sokáig. – A férfi letelepedett a szemközti székbe. – Úgy hallom, holnap indulsz Deresbe. Veled tartanék, de sok munka vár itt rám.

Robbra is sok várt a saját otthonában. A várat újjá kellett építeni, és felkészíteni a télre. Ahogy Északot is.

– Rémvölgyben van szükségem rád. Közeleg a tél. – Az apja mondogatta ezt mindig, Robb már értette, miért.

– A tél ezúttal kedvez nekünk. Ha lehull a hó, nem lehet hadjáratot indítani. Megszilárdíthatod az uralmad Észak és a Folyóvidék felett, mire pedig beköszönt a tavasz…

Mire beköszönt a tavasz. Mindenki arról beszélt, hogy hosszú lesz a tél, mert hosszú volt a nyár is. Mire beköszönt a tavasz, Tommen király felnő, neki pedig gyermekei lesznek, és unokaöccsei meg unokahúgai odalent délen, kis farkaskölykök, akiket Lannisternek hívnak. Háborút vívni talán nem lehet, ha megfagy körülöttük a világ, és hó torlaszolja el az utakat, de a hollókat nem állítja meg a hideg. És a szó elég lehet oda, ahova a kard kevés volt.

– Tegnap üzentem az Ikrekbe a feleségemért.

Lord Bolton bólogatott. – Észak királynéjának Északon a helye.

– Lord Walder bizonyára mellé adja majd kísérőnek Lady Boltont is.

– Az én drága asszonyom! – sóhajtotta Bolton. – Remélem, Lord Walder a hozományát se felejti el elküldeni vele.

Roose Boltonnak nyilvánvalóan remek érzéke volt a pénzszerzéshez. Robb ismerte a történetet, miszerint Walder Frey a menyasszony súlyát ígérte ezüstben, ha Rémvölgy ura a leányai közül választ feleséget – és választott is, a legkövérebbet. Walda Frey hozománya és az ezer aranysárkány, amit Edmure Tully kínált fel a Királyölőért, külön-külön is szép summa volt, hát még egyesítve.

Az emberek általában hasznot reméltek a háborútól és hatalmat. Roose Bolton az előbbit már megszerezte, ami pedig a másikat illette… Nos, joggal tarthatott számot a királya hálájára.

A férfi közben továbbfűzte az iménti gondolatát. – A tél arra szintén elég időt ad, hogy a gyermekeket nemzzek, és lássam felnőni őket.

Ez olyasmi volt, amit neki is mondott volna az anyja.

– Bármit művelt a fiam, gyászolom a halálát – folytatta Lord Bolton.

Robb is gyászolta Theon Greyjoyt. Legalábbis azt, akinek egykor hitte.

Viszont nem értette, Bolton hova akar kilyukadni.

– Gyászolom őt, mégis megkönnyebbülést érzek. Szörnyű dolog, tudom. De amit Ramsay egyszer már megtett, könnyen megtehette volna újra. – A férfi sóhajtott. – Domeric… nem hiszem, hogy emlékszel rá, uram, éveket töltött távol innen, a Völgyben.

Robb bólintott. – Tudom, hogy találkoztunk. – Homályos emlékek voltak, régi emlékek, egy lakomáról, egy vadászatról meg egy halk szavú fiúról, aki hárfán játszott Lady Catelynnek és Sansának és jobb lovasnak bizonyult mindannyiuknál.

– Ő hozta Rémvölgybe Ramsayt. Akart egy fivért, ám a fattyak… – Robbra pillantott, és másképp fejezte be: – Te magad is tudod, mit tartanak róluk.

Azt, hogy mivel bűnben fogantak – hazugságban, árulásban és bujaságban –, bűnösök ők maguk is, aljasak és hitszegők. Robb viszont sosem hitt ebben, és ezt egyértelműen meg is mutatta azzal, hogy az örökösének nevezte ki Jont, mikor még nem ismerte az igazságot a származásáról. Az urak pedig elfogadták a döntését, de – és erre Roose Bolton döbbentette rá – gondoskodnia kell majd róla, hogy Jont is elfogadják.

Nem válaszolt a férfinak; kíváncsi volt, hogyan fűzi tovább a mondandóját.

– Nem kétlem, természetesen, hogy a fivéreddel más a helyzet, felség – mosolyodott el Lord Bolton óvatosan. – De ő együtt nőtt fel veled, így előbb tanulta meg, mint jelent a testvérednek lenni, mint azt, mit jelent fattyúnak lenni. Ramsay azonban… nos, ő elég romlott volt tíz másik helyett is, azt hiszem. Domericben sem látta meg a fivért, csak az akadályt, önmaga és aközött, amit egy fiúra örökül hagyhatok.

– Biztosan tudod, hogy ő okozta a halálát? – kérdezte Robb.

Rémvölgy ura csak sokára válaszolt: – Sosem kételkedtem benne.

Igazság Domeric Boltonnak.

*

Catelyn Aryát figyelte, ugyanott állva, ahonnan a fivéreit szokta nézni, miközben karddal és íjjal gyakoroltak Ser Rodrik útmutatását követve.

Aryának nem volt mestere. Brienne néhanapján odament ugyan hozzá, és tanítgatta, de abban, amit Arya most csinált, nem tudott segíteni. Könnyed mozdulatsor volt, kecses… és halálos, ha elég ügyes a művelője. Arya a bravók vízi táncának nevezte, és sietve azt is hozzátette, mikor Catelyn rajtakapta Zavarosrév egyik pókhálós termében:

– Apa megengedte. Ő találta nekem Syriót.

Catelyn nem is akarta megtiltani. Aryának igazi hölggyé kellett válnia – most, hogy nem volt septájuk, ő maga oktatta rá, miként –, de ha nem lett volna ott neki az a kard meg az a bizonyos Syrio, aki megmutatta, hogyan bánjon vele, Catelyn talán sosem kapja vissza.

– A kardot is az édesapád készítette? – kérdezte tőle, miközben együtt sétáltak Arya szobája felé. – Királyvárban?

– Nem. – Azt hitte, be kell érnie ezzel a szűkszavú válasszal, ám Arya nagy levegőt vett, és folytatta: – Tű Deresből való.

Megállt, ahogy Catelyn is, és eléje tartotta a markolatot. Valamifajta jelet véstek bele. Catelyn nem ismerte volna fel, de mivel Arya az imént árulta el, honnan származik a kard, tudta, mit lát:

– Mikken munkája.

– Igen.

– Mikken nem kovácsolt volna fegyvert egy kislánynak.

Arya egyetértően bólintott. – Egy kislánynak nem.

Ha pedig nem is Ned kérte rá, akkor csak az egyik fiú lehetett. Catelyn könnyen kitalálta, melyik. Nem kérdezett többet.

Azt már elég jól meg tudta ítélni, ki mennyire képzett kardforgató, westerosi mércével, vagy mennyire biztos kezű íjász, Arya vízi táncához viszont nem értett. A mozdulatok pontosnak és természetesnek tűntek, de Catelyn gyakran elmerengett azon, valódi veszélyben vajon mennyit érnének – és azon is, a lányának volt-e alkalma ezt kitapasztalni.

Robb bukkant fel az udvaron, az istenerdő irányából. Egy-két percre megállt, hogy Aryát figyelje, mielőtt továbbsietett volna a vár bejárata felé. Számos elintéznivaló várta, segítsége viszont kevés akadt. Már üzentek a Fellegvárba új mesterért, Lady Cerwyn pedig megígérte, hogy addig is Deresbe küldi a sajátját, ám amíg erre vártak, minden teher, amit egy mester átvállalhatott volna, a király vállán maradt. Nem volt intézőjük sem, mert Robb még nem talált olyat, akit nyugodt szívvel kinevezett volna a tisztségre, és amúgy is szerette volna átlátni Deres ügyeit, mielőtt más kezébe helyezi őket. Várnagyra is szükségük lett volna – minél hamarabb –, mert Robb nem lehetett egyszerre Deres ura és Észak királya. Ahhoz sem erőből, sem időből nem állt elegendő a rendelkezésére. Ha ő nem is látta ezt be – egyelőre –, Catelyn jól tudta, és mindent elkövetett, hogy segítsen a fiának; hogy legalább arról a két gyerekéről gondoskodjon, akiket elérhetett.

Sansát semmilyen délről érkezett hír vagy pletyka nem említette, Robb szerint ez azt jelentette, hogy a húga jól van.

– Tywin Lannister nyilván hét lakat alatt őrzi, ahogy én a Királyölőt. Vagyis… – helyesbített Catelyn megnyugtatására – talán nem pont úgy.

Robb mielőbb át akarta hozatni a Nyakon Jaime Lannistert.

– Jobb, ha a Királyölő Északon van, nem egy déli várban, amit Lord Tywin megostromolhat még a tél beállta előtt.

A királyvárbelieket azonban egyelőre Joffrey halálának ügye kötötte le. Ugyanazon a napon, mikor Robb seregei lerohanták a Cailin-árkot, a Vörös Toronyban lakodalmat ültek. Margaery Tyrell, akit Catelyn Renly Baratheon királynéjaként látott utoljára, hozzáment Joffreyhoz, és meg is özvegyült – ismét – még azon az éjszakán.

A levelek egyelőre lassan értek fel Északra, a hírek pedig homályosak és töredékesek voltak, de annyi kiderült belőlük, hogy a király mérgezés áldozata lett, amivel Oberyn Martellt gyanúsítják.

– Nem meglepő – jegyezte meg Catelyn. – Annak az embernek rettenetes hírneve van.

– Elrettentő – tette hozzá Robb. – Dorne Vörös Viperája. És éppolyan óvatosan is kell bánniuk vele, mintha valódi vipera lenne, hacsak nem akarnak kirobbantani egy újabb háborút.

Nekik persze kedvezett volna, ha a Lannisterek figyelme Dorne felé fordul, de Királyvárban jól tudták, hogy egyetlen meggondolatlan lépéssel Myrcella hercegnő életét tennék kockára. Nyilván szomjazzák a bosszút – ahogy ők is szomjazták Ned után –, de vajon megéri-e nekik bármi áron megtorolni Joffrey halálát?

*

Robb, mióta visszatért Deresbe, szívesen töltötte az idejét az istenerdőben, bár ritkán nyílt alkalma rá, hogy odamenjen, és még ritkábban arra, hogy sokáig maradjon. Mégis… Az istenerdő volt az egyetlen, ami nem változott ahhoz képest, ahogy az otthona az emlékeiben élt. Itt el tudta hinni, hogy az a Deres még létezik, csak újra kell építeniük.

Persze soha nem lesz ugyanolyan. A követ, a fát és az üveget lehetett pótolni, a leomlott falak helyére újakat emelni, de azokat, akik elvesztek, semmi nem hozza már vissza. Jönnek ugyan mások, új emberek, akik idővel éppolyan kedvessé válhatnak Robb és az anyja meg Arya számára, mint az elődeik, a veszteséget, a régi arcok és régi hangok hiányát azonban ez sem törölheti el.

Robb letérdelt a varsafa elé, és remélte, hogy a történetek igazak, hogy a fák szemén át az Elsők istenei figyelik őt, és mert istenek, túllátnak az időn is: látják az apját, ugyanitt imádkozva, látják a nagyapját és számos Starkot előttük – és hasonlóképpen látják az utánuk jövőket. Remélte, hogy így van, hogy létezik az a jövő, amit meg akart teremteni, és hogy kedvére való az isteneknek, mert ha úgy volt, számíthatott a segítségükre.

Később körbejárta Derest, hogy ellenőrizze, hogy halad a leomlott tornyok romjainak eltakarítása. A kövek nagy részét fel lehetett használni, de szállíttatni is akart hozzá a kőfejtőkből, hogy megerősítsék az épületeket és a várfalat. Az erdőben már folyt a munka, az első szekerek aznap reggel érkeztek meg a kivágott és megtisztított rönkökkel. Üveget is hozatni kell, ha helyre akarják állítani a télikertet, de az nagyobb költséggel jár majd, és ráér egy darabig.

Robb megállt az udvaron, és a bábút nézte, amit Arya döfködött össze előző délután. Irigyelte a húgát. Ahogy Arya táncos mozdulatait nézte, eszébe jutottak azok a napok, mikor a gyorsan olvadó nyári hóban ők csépelték egymást Jonnal és Theonnal. Ha megtehette volna, hogy kardot fog, és nekiáll egy szalmabábút püfölni, akár csak egymaga is… De király volt, egy király kötelezettségeivel. Tengernyi kötelezettséggel.

Ezek a mostaniak ráadásul sokkal nehezebbnek bizonyultak a csatáknál.

– A harctól féltem a legjobban – vallotta be az anyjának –, attól, hogy valódi kardot emeljek valódi ellenfélre, és embereket vezessek csatába. Aztán kiderült, hogy voltaképpen jól megy. De ez… ez politika. A politikához nem értek.

Az anyja megfogta az ő ökölbe szorított kezét, és megszorította; bíztatásnak szánta. – Beletanulsz.

– A tanulás idő, és nem tudom, nekem mennyi van belőle.

Lord Boltonnak igaza volt abban, hogy a tél haladékot ad nekik, mindannyiuknak. Talán eleget ahhoz, hogy a tavasz, mikor eljön, egy új világra köszöntsön, ám addig még sok tennivaló várt rá. Ütközetek, amelyekben a szó az ember fegyvere – mert azok a csaták, amiket ő szeretett, ahol kardot kellett forgatni toll helyett, elfogytak, legalábbis egyelőre. A seregének az a fele, amelyiket nyugatra küldte az átkelés után, elűzte a vasembereket a Kövespartól, és ostrom alá vette Erdőmélyt; nem tarthatott már soká, hogy Asha Greyjoy megadja magát.

Robb még egyszer körbenézett az udvaron. Aztán újra, mert valamit furcsának talált, de nem jött rá, mi lehetett az.

Úgy tűnt, minden rendben van, minden helyénvaló. Talán… talán csak képzelődött. Végül is, elég keveset aludt ahhoz, hogy most ébren álmodjon.

Egy utolsó, zavart pillantást vetett a kapu felé, és akkor észrevette. Vagyis inkább, megértette, kit lát.

– Jon!

Korábban is rájöhetett volna, de miután gondolatban megidézte a múlt szellemeit, olyan természetesnek tűnt, hogy az egyik megjelenik előtte; hogy a fivére, aki éppúgy Dereshez tartozott, mint ő, itt van vele. Mintha sosem váltak volna el, mintha nem telt volna el azóta annyi idő. Robbnak eszébe jutott, hogy akkor azt ígérte, nemsokára találkoznak.

– Azt hittem, meg sem ismersz, Stark! Mármint felség. – Jon mosolygott, a mosolyában azonban jóval több rejlett puszta örömnél. Érzelmek, amiknek Robb nevet se tudott volna adni.

Megragadta a fivére ruháját, magához rántotta és átölelte – nem is emlékezett, mikor ment oda hozzá. Jon viszonozta az ölelést, ugyanolyan hévvel.

– Épp le akartam térdelni – mondta aztán. – A Fal durva hely durva embereknek, de azért nem felejtettem el, hogy királyok előtt úgy szokás.

– Elengedtek. – Robb ostobán érezte magát.

– Inkább elzavartak, de ez hosszú történet.

Robbnak is megvolt a maga hosszú története. Úgy gondolta, Jonnak talán el is mondja majd – az egészet. Erre azonban ráértek még.

– Gyere, Arya ki fog ugrani a bőréből, ha meglát! – Elindult, Jon azonban a karja után nyúlt, és megállította.

– Felség!

– Tudod, magunk közt nem kell így szólítanod.

– Tudom – bólintott Jon. – Felség, csak szeretném… Köszönöm.

Nem Derest vagy a korona ígéretét, hanem azt, hogy a testvére neki szánta őket, mert úgy gondolta, érdemes rá. Robb tudta, hogy Jonnak ez bármilyen címnél vagy földnél fontosabb, akárcsak az, hogy Stark lehet, és hogy neki szüksége van rá.

Ez bizonyította, hogy jó döntést hozott.

*

Catelyn Aryát nézte, aki percek óta a féltestvére – „Unokatestvér!” – nyakába csimpaszkodott, és ezzel időt adott neki, hogy felkészüljön arra, mikor neki kell köszöntenie Hav… Jont.

Az illem azt diktálta volna, hogy a fiú őt üdvözölje előbb. Talán így is tett volna, bármennyire közel álltak egymáshoz Aryával és bármennyire távol vele – elvégre megtanították a helyes viselkedésre, és Catelyn közelében mindig különösen ügyelt rá, hogy udvarias (és észrevétlen) legyen. Arya azonban előszeretettel rúgta fel a szabályokat.

Mikor Robb Ha… Jonnal a nyomában belépett Deres csarnokába, Arya, aki addig kötelességtudóan válaszolgatott Catelyn kérdéseire az északi családokról, felsikoltott – „Jon!” –, és átszökkent az asztal felett. Catelyn, bár az utóbbi időben sok mindent megengedett és elnézett neki, erre felszisszent.

Jon végül letette Aryát, és a hajába borzolt. Aztán gyorsan vissza is húzta a kezét. Vagy az lepte meg, hogy Arya mennyit nőtt időközben, vagy az, hogy a haja szépen fésült és rendezett – legalábbis eddig az volt.

A fiú ezután őrá nézett, és fejet hajtott előtte.

– Lady Stark.

Catelyn kimérten felelt: – Isten hozott Deresben!

Az istenek tréfája.

*

Havas Jon ugyanolyan szűkszavú volt a Falon és azon túl szerzett élményeivel kapcsolatban, mint Robb, ha arra terelődött a szó, mit csinált a Nyugatföldeken, vagy Arya, mikor a vándorlásáról kérdezték. Catelyn úgy sejtette, az ő jelenléte feszélyezi, vagy a húgát nem akarja megrémíteni, de ha kettesben maradhat Robb-bal, megered majd a nyelve.

Addig is a Feketevár-beli mindennapokról beszélt, amik a történetei alapján, ha keményebbek voltak is, nem sokban különböztek a deresi élettől – Catelyn ezért nem is hitt neki –, aztán Öreg Nan meséit kezdte szajkózni óriásokról és a Tél Kürtjéről – Catelyn ezeket még kevésbé hitte.

– És te, kicsi húgom? Hogy bánsz mostanában a tűvel?

Cinkos volt a mosolya, nem tudhatta, hogy Catelyn közben megismerte Arya kardját.

Arya büszkén kihúzta magát. – Egyre jobban. Sokat gyakorlok. És táncolni is megtanultam.

Hav… Jon felvonta a szemöldökét. Catelyn ezt is értette, ő nem, viszont sejtette, hogy nem a báltermekbe való táncról van szó.

Catelynnek a vacsora alatt volt alkalma alaposabban szemügyre venni a fiút. Megváltozott, mióta nem látta. Felnőtt, ahogyan Robb is, és viselte a maga csatáinak nyomát. De még mindig kísértetiesen hasonlított Nedre – vagyis nyilván Lyannára –, Aryánál is jobban. Catelynt jobban zavarta, mint valaha.

– Az nem az a kard, amit innen magaddal vittél, ugye? – kérdezte Arya hirtelen, félbeszakítva a bátyját, aki épp a Suttogó-erdőről mesélt Jonnak.

Catelyn ugyanabban a pillanatban nézett a kard felé, mint Robb. Bár nem értett túl jól a fegyverekhez, azt még ő is látta, hogy ez a kard hosszabb, mint azok a pengék, amiket a fiúk akkoriban használtak, mikor Havas Jon elhagyta Derest. A kardgomb valamilyen világos kőből készült és rémfarkast formázott, vörös szemekkel – gránátból talán. Szellemet.

Catelyn eddig magára Havasra – „Jonra! Jonra” – figyelt, és nyilván Robb is, de ettől függetlenül sem volt csoda, hogy Arya vette észre elsőként az idegen fegyvert.

– Nem, ez Hosszúkarom. – Jon felemelte a kardot, és kihúzta a hüvelyből.

A sötétszürke pengén megcsillant a gyertyák fénye, és felfedte a fémben végigfutó hullámvonalakat, annak a jelét, hogy az anyagot ezer és ezer alkalommal hajtották vissza önmagába, miközben a sárkányok tüzében edzették erősre és soha ki nem csorbulóra. Jég is épp ilyen volt. Valyriai acél.

Robb is elégszer látta az apjánál, hogy felismerje.

– Hogyan…?

– Lord Mormontté volt.

„A Mormontok családi kardja?” Catelyn nem tudta, milyen arcot vágott, miközben a gondolat átsuhant a fején, mindenestre a fiú ezután neki címezve folytatta, szinte mentegetőzve.

– Én… tettem egy szolgálatot a parancsnoknak.

– Komoly szolgálat lehetett – jegyezte meg Robb.

Jon kurtán bólintott, de nem árult el részleteket. – A fiának szánta, ő azonban… Lord Mormont azt mondta, méltatlanná vált rá.

Jorah Mormont. Catelyn emlékezett rá, ahogy arra is, mit követett el, és hogyan menekült Essosra Ned – és Jég – elől.

– Azt tudod, Jéggel mi történt? – kérdezte Robb.

– A Lannisterek megtartották, gondolom.

– Azzal fejezték le apát – szólalt meg Arya komoran, az asztal lapját bámulva.

Ezzel nemcsak Jont döbbentette meg, hanem Robbot és az anyját is.

– Ott voltál?

– Láttad?

A két fiú egyszerre tette fel a kérdést; Arya Robbnak válaszolt előbb: – Ott voltam, de nem láttam. Yoren nem engedte, hogy nézzem.

Yorenről már hallottak. Arya belefogott, hogy Jonnak is elmagyarázza – még mielőtt bármelyikük tovább faggatná az apja kivégzéséről –, aztán nem sokkal később elköszönt tőlük, és aludni ment. Legalábbis ezt mondta. Catelyn azonban gyanította, hogy még mindig túl izgatott és feldúlt, ezért valójában nem fog ágyba bújni. Az emlékezetébe véste, hogy be kell majd néznie hozzá. Előbb azonban:

– Most, hogy Arya nincs itt, elmondhatnád az igazat.

Jon ránézett, egyenesen a szemébe – most először azóta, hogy üdvözölte: – Igazat mondtam, Lady Stark.

– Óriásokról és a Tél Kürtjéről?

A fiú tekintete elfelhősödött. – Hallottam egy kürtről, amit a vadak a Tél Kürtjének neveztek, hogy valóban az volt-e, nem tudom. A Falon túlra vezető alagútban viszont talán még mindig ott annak az óriásnak a teteme, amelyik megölte Donal Noye-t. Ezt itt – mutatott az arcán lévő forradásokra – egy bőrváltó sasától szereztem. A kezemet akkor égettem meg, mikor holtak támadtak Lord Mormontra. A barátomat, Samet Gyilkosnak nevezik, mert azt állítja, végzett egy Mással, és én elhiszem neki. – Egyre indulatosabb lett a hangja, de ő maga csak akkor eszmélt rá erre, mikor a mondandója végére ért. Catelynről Robbra pillantott, aztán vissza őrá, és megköszörülte a torkát. – Felség, Lady Stark, elnézéseteket kérem! Hosszú volt az út a Feketevárból.

Várakozóan nézett Robbra, aki végül felülemelkedett az elképedésén, és biccentett.

Jon felállt, és távozott.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)