Deres farkasai írta: Assa

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


„– Az egyik pillanatban még nevetett, aztán hirtelen vér mindenütt… úrnőm, nem értem. Láttad, láttad a…?
– Egy árnyékot láttam. Először azt hittem, Renly árnyéka, de a fivéréé volt.
– Lord Stannisé?
Éreztem őt. Tudom, ennek így nincs semmi értelme…
Ám Brienne számára igenis volt.
– Megölöm – jelentette ki a magas, csúnyácska lány. – Az uram saját kardjával fogom megölni. Esküszöm. Esküszöm. Esküszöm.”


/George R. R. Martin: Királyok csatája/





VI. Fekete szárnyak, fekete árnyak


Az apját kereste a faragott kőarcban, de a vonások, ha hasonlítottak is, nem tudták megfelelően visszaadni azt, aki Eddard Stark volt.

Jon annyi mindent akart mondani neki. Bocsánatot kérni, hogy nem volt elég jó fia, mert nem tartott Robb-bal délre, mert igenis akarta, mert végül mégis árulóként hagyta el az Éjjeli Őrséget. El akart mondani neki mindent, ami azóta esett meg vele, hogy a Falhoz lovagolt Benjen Starkkal. Minden becstelenséget és iszonyatot, minden jót és minden lehetetlent. Úgy gondolta, ha az apjának bevallotta, a fivérével már könnyebb lesz beszélnie róla.

Ám amikor megállt Eddard Stark szobra előtt, képtelen volt megszólalni. Órák teltek el – érezte, bármilyen jól bírta is a hideget és a tétlenséget a számos őrszolgálat után –, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Az apja úgysem bocsáthat meg neki. Talán meg sem tenné.

Viszont volt jó oldala is annak, hogy nem fagyott halálra a Falba vájt jégcellában és hurkot sem kapott a nyakába. Bebizonyíthatja, hogy méltó a nevére és a fivére bizalmára; ami pedig még fontosabb: segíthet abban, hogy átvészeljék a telet.

Megfordult, hogy távozzon, de a kripta folyosóján reszkető fényfolt közeledett feléje. Egy fáklya volt az, aki pedig a kezében tartotta… Lady Stark, hát persze. Lépteinek koppanása visszhangzott a boltívek között.

– Robb már keresett téged. – Szemrehányóan csengett a hangja, és igaza volt, természetesen, Jonnak a királya mellett volt a helye.

– Túl sokáig időztem idelent.

Távozni akart, Lady Stark azonban épp az útjában torpant meg, Lyanna Stark szobra előtt. Jonnak eszébe jutott az utolsó alkalom, mikor így álltak, szemtől szemben egymással, csak ők ketten, Bran betegágya mellett. Lady Stark akkor azt mondta, hogy neki kellett volna kizuhannia a toronyból és összetörnie.

– Ismered a történetét? – Az asszony feljebb emelte a fáklyát, így a lángok fénye a finom kőarcra esett, amiről régen egyesek azt állították, Aryáéra hasonlít. Lehet, hogy így is volt, Jon nem tudta megítélni, hiszen a húga jóval fiatalabb volt, mint Lady Lyanna a halálakor, bár kétségtelenül a Starkok vonásait örökölte.

– Csak azt a keveset tudom, amit az itteniek beszéltek róla. – Deresben szerették Lyannát, ahogy szerették a bátyját, Brandont, és az apjukat, Lord Rickardot is, de éppen azért, mert szerették őket, ritkán emlegették bármelyiküket is, miután az életük olyan tragikus véget ért.

– A férjem sosem mesélte?

A férjem, nem pedig „az apád”. Nyilván sértésnek szánta.

Jon megrázta a fejét.

Lady Stark aprót sóhajtott. – Nekem sem. De mikor nemrég átkeltünk a Nyakon, Lord Reed megosztotta velünk a történetet. Neked is hallanod kellene. Majd egyszer.

Jon nem tudta, mit felelhetne erre.

– Ahogy óhajtod, hölgyem.

Lady Stark bólintott, és arrébb húzódott a folyosó közepéről, hogy Jon el tudjon menni mellette.

*

– Ez a levél ma érkezett Aemon mestertől. – Robb egy darab papírt csapott le elé az asztalra, de Jon nem nyúlt érte. Tudta, hogy akármi áll is az üzenetben, Robb mindjárt elmondja. – Stannis Baratheon megjelent a Feketevárnál, és szétverte Mance Rayder seregét.

A fivére kevés ennél megdöbbentőbb hírt közölhetett volna.

– Stannis Baratheon? – Jon a homlokát ráncolta. – De hát… ő nem a vastrónért harcol?

– A jelek szerint már nem. Vagy ha mégis, akkor kerülő úton teszi. A Fény Ura kiválasztottjának nevezi magát, és azt állítja, ő az újjászületett Azor Ahai, bármit is jelentsen ez.

Jon most már kézbe vette a levelet, és átfutotta. – A Mások ellen akar háborút vívni.

– Igen – Robb feldúlt járkálásba kezdett, fel-alá, egyik faltól a másikig –, ám attól még elvárja, hogy felkeressem, és térdet hajtsak előtte. Aemon mester – intett a levél felé – figyelmeztet, hogy ezt hamarosan megírja nekem ő maga is. Meg akarja menteni a birodalmat, de csak azért, hogy aztán uralkodhasson felette, és itt kezdené, Északon.

Nevetséges, ez volt Jon első gondolata. Robb Észak és a Három Folyó királya. Választott király, az emberek akaratából. Stannist alig támogatták, még a saját földjének nemesei is az öccsét követték helyette. A Feketevíz után pedig nem maradt neki más, csak Sárkánykő és Viharvég, és most azokat is maga mögött hagyta.

Az északiak ellene döntöttek, mikor Zúgóban koronát adtak Robbnak, és végigharcoltak érte egy háborút. Kitartottak a fivére mellett azután is, hogy úgy tűnt, elveszíti Északot. Nem fognak hát behódolni egy déli trónkövetelőnek, és Robb sem árulja el őket azzal, hogy megteszi a nevükben.

Különben is, mije van Stannisnek valamifajta kétes jogon kívül? Észak talán nem számított Westeros katonai szempontból legerősebb területének, főleg nem az elmúlt két év csatái után, de szinte biztosan nagyobb sereget tudott volna kiállítani, mint amivel Stannis rendelkezett.

Ráadásul nekik ez a hazájuk volt, Stannisnek idegen föld, ahol aligha képes megvetni a lábát.

Robb végre lehiggadt annyira, hogy befejezze a dühödt mászkálást, és leült Jonnal szemben. – Tudod, anyám ott volt a sátorban, mikor Renly meghalt. Egyesek azt beszélik ő végzett vele, mások pedig Lady Brienne-t vádolják. Úgy hallottam, a Viráglovag is ebben hisz, és bosszút esküdött ellene… De az igazság az, hogy Renlyt feketemágiával ölték meg. Egy árny jelent meg a sátorban Stannis arcával; átvágta Renly nyakvértjét, és felnyitotta a torkát. – Várakozóan nézett Jonra. – Elhiszed?

– Jártam a Falon túl, Robb. Elhinnék ennél cifrább történeteket is.

Robb elmosolyodott. – Erről muszáj lesz majd beszélnünk, ha ezt az ügyet megoldottuk.

Jon kifakadása óta nem hozták szóba a Falon túli eseményeket. Jon maga sem sietette a dolgot; előbb szerette volna megismerni a fivére terveit, hogy tisztábban lásson, és kitalálja, miként cselekedjen. Rá kellett vennie Robbot, hogy – bármik voltak is egyébként a szándékai – dél helyett észak felé fordítsa a figyelmét. Ahhoz azonban, hogy a bátyja segíthessen megvédeni a Falat, hogy egyáltalán gondolhasson erre, először meg kellett szilárdítania az uralmát.

– Az anyám mesélt mást is – folytatta Robb. – Részt vett a Baratheonok találkozóján Viharvég alatt, és látott ott egy vörös papnőt, aki azzal búcsúzott Renlytől: „Vedd számba a bűneidet!” Vagy valami ilyesmi. Akkor egyszerű fenyegetésnek tűnt, és Renly, azt hiszem, még annyira sem vette komolyan, ám annak fényében, ahogy alig pár órával később végezte… – Megcsóválta a fejét, aztán hozzátette: – Annak a nőnek az istene emberáldozatot kíván, és úgy hírlik, Stannis meg is adja neki.

Jon igyekezett megemészteni a hallottakat. Stannis Baratheon felbukkanása, és mindaz, amit magával hozott Északra, olyan probléma volt, amivel ezidáig nem számolt – nem is képzelte, hogy kellene –, bár úgy tűnt, Robb sem.

A fivére újra megszólalt, eltűnődve. – Még ha ő is a vastrón jogos örököse…

– Ő az?

Robb megvonta a vállát. – Jaime Lannister elismerte, hogy a nővére mindhárom gyereke tőle van. Ez igazolja ugyan Stannis követelését, viszont… hogy fogadhatnék el királyomnak vagy akár csak királynak egy olyan embert, mint ő? Egy testvérgyilkost, aki tűzbe borítaná az istenerdőket és máglyákra vetné, aki felszólal ez ellen. Hogyan várhatnám el bárkitől, hogy őt szolgálja?

Jon egy pillanatig sem hitte, hogy Robb egyáltalán hajlandó volna fontolóra venni, amit – Aemon mester szerint – Stannis akar tőle. Felfigyelt azonban valami másra a testvére szavaiban. Robb azt mondta az imént, hogy nem csupán a saját királyaként nem fogadná el Stannist, hanem királyként sem. Ha azonban nem Stannisé lesz végül a vastrón, akkor… Robb most épp nem viselt hadat a Lannisterek ellen, ám ezt nem tette hivatalossá, még kevésbé pedig állandóvá semmiféle megállapodás. Egyelőre.

– És ha a Lannistereket szolgálnák, azt el tudnád fogadni?

A fivére ugyanolyan óvatosan felelt, ahogyan ő feltette neki a kérdést. – Joffrey végeztette ki apánkat, de már ő maga is halott, Brant a Királyölő lökte ki a torony ablakán, aki a foglyom, és Sansa házassága révén…

– Békét akarsz kötni?

Robb nem adott egyenes választ. – Mikor királlyá választottak Zúgóban, Lord Karstark azt mondta, ezzel a feltétellel köthetünk békét a vastrónnal. Utána már nem sok dologban értettünk egyet, de ebben, azt hiszem, igaza volt. Független királysággá kell válnunk, ahogy azok voltunk a Hódítás előtt is. Lord Tywinnak nyilván nem fog tetszeni a dolog, de ha a nekünk köszönhetően tarthatja ott az unokáját a saját trónján… Akárhogy is, előbb Stanisszal kell foglalkoznunk.

*

Az anyjának igencsak határozott véleménye volt a kérdésben.

– Nem mehetsz Stannis Baratheon közelébe.

Robb jól emlékezett arra a beszélgetésre, mikor Catelyn elmondta neki, hogyan halt meg valójában Renly Baratheon a csata előestéjén. Utána megkérdezte az esetről Lady Brienne-t is, hátha ő többet tud, hátha mást is észrevett, olyasmit, ami az anyja figyelmét elkerülte. De összességében Lady Catelyn bizonyult megbízhatóbb forrásnak.

Robb nem kételkedett a szavában – nem véletlenül osztotta meg Jonnal a tőle hallottakat –, de úgy érezte, nem árt, ha emlékezteti rá az anyját is; erre, na meg arra, milyen vékony a határ a gyilkos árnyékokról és a vérszomjas holtakról szóló történetek között.

– Szóval, amit Jon mond a holtakról, az dajkamese, de a Renly életét kioltó árny valóságos?

Az anyja szeme elkerekedett; élesen szívta be a levegőt, mintha kész volna rávágni az igent, végül mégsem tette. Meghajtotta a fejét. – Igazad van. De ha hiszel a… fivérednek, hinned kell nekem is. Nem szabad Stannishoz menned!

– Megyek én! – lépett előre Jon.

Robb amúgy is őt akarta küldeni, de mivel számított rá, hogy önként jelentkezik majd, jobbnak látta, megadni neki rá a lehetőséget. Jon, ha Stanisszel nem is, a fekete testvérekkel szót fog érteni, hisz maga mondta, hogy maradtak még barátai közöttük. Tőlük megtudhat olyasmit, amit másnak nem árulnának el.

Emellett a követének fontos személynek kellett lennie, és Jon az volt, erről éppen ő gondoskodott.

– Sajnálom, hogy alig értél ide, máris vissza kell, hogy küldjelek.

– Megyek én is – jelentette ki az anyja. – Tárgyaltam már Stannis Baratheonnal, és találkoztam a vörös boszorkánnyal, aki szolgálja. Előttem egyikük sem tagadhatja a bűnét, mert tanúja voltam, mikor elkövették.

Robb nem szívesen engedte Catelynt a Feketevárba, de kénytelen volt elismerni, hogy Jonnak szüksége lehet valakire, akinek van gyakorlata abban, hogyan bánjon a Stannis-félékkel. Amellett, a közös utazás talán – csak talán – segít enyhíteni az anyja és Jon ellenérzésein; ami persze főként Lady Catelynen múlt, aki, ha hozzászokik, hogy ne a férje fattyát lássa Jonban, könnyen találhat majd alkalmat a beszélgetésre. Robb remélte, hogy így lesz.

– Magaddal viszed Lady Brienne-t?

Az anyja megrázta a fejét. – Brienne itt marad. Esküt tett, hogy megöli Stannist, én pedig megfogadtam, hogy nem állok az útjába. De egyelőre beszélni készülünk, nem harcolni, márpedig ahhoz egy szívbe döfött kard igencsak rossz kezdett lenne. Egy lángoló szívbe döfött kard is.

Még ha nem is bánná egyikük sem. Ezt azonban Lady Catelyn már nem mondta ki, helyette azt kérdezte:

– Mik a feltételeid?

Robb eltöprengett. – Aligha kérhetek olyat, amit Stannis Baratheon teljesítene… Azt, gondolom, hiába is várnám tőle, hogy mondjon le a trónigényéről, és ha már úgyis a Falon van, öltse fel a feketét – jegyezte meg savanyúan. – Pedig mindannyiunknak úgy volna a legegyszerűbb.

– Ha beismerné… ha elhinné, hogy bűnös, és még volna benne hozzá elég becsület… – Catelyn hangja bizonytalan volt és tétova, ő maga sem vette komolyan számításba ezt az eshetőséget.

– Inkább törik, mint hogy meghajolna – szólalt meg Jon, és mikor mindketten ránéztek – Robb kíváncsian, az anyja úgy, mintha rendre akarná utasítani –, megvonta a vállát. – Donal Noye legalábbis ezt mondta róla, és ő ismerte még fiatalabb korából.

Robb bólintott. – Üzenek Galbart Glovernek és Lord Boltonnak. Ha meg kell törni, hát készen fogunk állni rá, hogy azt tegyük.

*

Lady Stark távozott, hogy megkezdje az előkészületeket az utazásra, Jon azonban hátramaradt, és kissé csodálkozva fordult Robbhoz.

– Tényleg hiszel nekem?

– Elhiszem, mert te mondod.

Ez egyszerre volt több és kevesebb annál, amit Robbtól várt; kezdetnek mindenesetre megfelelt.

Jon későbbre akarta hagyni a Mások ügyét, várni vele, míg Robb a teljes figyelmét és minden erejét erre fordíthatja – de akkor még azt hitte, nincs messze az az idő. Most viszont új fenyegetés bukkant fel, és ő amúgy is a Falra készült. Döntött.

– Jó, ugyanis volna itt valami.

A feszültség nyilván érződött a hangján – Robb kíváncsiságát legalábbis felkeltette. A fivére megtöltött két kupát borral, és intett neki, hogy üljenek oda a tűz mellé.

Jon elvette a kupát, de nem ivott, csak nézte, ahogy a lángok fénye ragyog az ital felszínén. Robb nem sürgette.

– Százezer vad táborozott a Fal alatt, mikor eljöttem onnan – kezdett bele végül. – Sokuk nő és gyerek, vagy túl idős a harchoz. Nem tudják, hogyan harcoljanak seregként, egy részük – nagy részük – biztosan szét is széledt, mikor Stannis Baratheon lovagjai rájuk rontottak, de… elszántak, mert menekülnek, és az Őrség nem elég erős ahhoz, hogy feltartóztassa őket. Ezekkel a déli katonákkal együtt sem.

– Vagyis szerinted csak idő kérdése és áttörnek a Falon?

Jon nem felelt. – Ha elérkezik a tél, harcolni fognak. Vagy élve, ezen az oldalon, vagy holtan a másikon. Ha igazat mondok, hol szeretnéd tudni azt a százezer vadat?

– Ha elérkezik a tél, amit emlegetsz, akkor a Faltól délre. – Robb a lángokba meredt; el is feledkezett a kezében tartott kupáról. – Nem is arról beszélünk, hogy a vadak áttörnek a Falon, ugye? Hanem arról, hogy átjönnek rajta.

Jon bólintott.

– Évezredeken át küzdöttünk azért, hogy a Faltól északra tartsuk őket.

– A Falat viszont nem ellenük emelték.

Robb ránézett. – Rémmesék szörnyei ellen, amiket nemzedékek óta nem látott senki, és a legtöbben addig nem is fognak hinni bennük, míg nem látják őket a tulajdon szemükkel. – Elfintorodott. – Nem kételkedem a szavadban, de nekem is egyszerűbb dolgom lenne, ha találkozhatnék eggyel.

Jon nagyon is jól értette. Robb határozhatott úgy, hogy hisz neki – bár a helyzet súlyát még nem érezte át –, királyként azonban egész Északért felelősséggel tartozott; törődnie kellett az emberek véleményével és félelmeivel. Maga Jon sem örült a gondolatnak, hogy Zörgővérthez és Varamyrhoz hasonlók özönlik el a Faltól délre lévő vidéket, de tudta, hogy ez a jó döntés, ez a helyes.

Megpróbálta megkönnyíteni a fivére számára.

– A Fal várai közül tizenhat sok-sok éve üresen áll. Néhányat talán teljesen újjá is kellene építeni, de van még, ami lakható. És védhető. – Mivel Robb nem szólt semmit, folytatta: – Brandon és Alysanne királyné Adományai pedig arra szolgálnak, hogy ellássák az Éjjeli Őrség tagjait, a földjeiket mégsem műveli senki.

– És azt mondod, a vadak megtennék? Védenék a Falat? Művelnék a földeket?

– Egy ideig közöttük éltem; jobban ismerem őket, mint bárki a Faltól délre. – Mielőtt Ygritte csúfondáros hangja óva intette volna, hozzáfűzte: – Bármilyen csekély tudást jelent is ez.

– Vagyis?

– Vagyis lenne, aki megtenné. Nem mindannyian.

– A várak felett viszont az Őrség rendelkezik, nem én – mondta Robb gondterhelten. – Az Adományok dolgába van ugyan némi beleszólásom, de kétlem, hogy jó néven vennének egy ilyen javaslatot.

Ez így volt, Jon is jól tudta, ugyanakkor az Őrség tett már egy szívességet Észak királyának, nem is olyan régen. És akadtak köztük olyanok, akik látták, amit ő látott, sőt többet is annál az Elsők Öklénél. Talán eleget ahhoz, hogy belátóak legyenek. Persze minden azon múlt, kit választottak új parancsoknak. Vajon választottak már? Jon úgy vélte, nem. Az új parancsnok személye majdnem olyan fontos hír lett volna, mint Stannis Baratheon felbukkanása; Aemon mester nem hagyná ki a leveléből.

– Ha a vadak beleegyeznének, hogy elfogadják a feltételeinket; ha az Őrség átadná nekik a várakat, és hagyná, hogy letelepedjenek az Adományon; ha mindezt el tudnád fogadtatni Északkal… – Rengeteg „ha” és „talán”, ami Jont is elbizonytalanította.

– Akkor?

– Hajlandó volnál átengedni a vadakat a Falon? – kérdezte mégis.

Robb hosszan hallgatott. – Igen.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)