Ősz végén írta: plb

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Ősz végén

A csendes őszi eső úgy hullott alá az égből, mint a szürke felhők halk zokogása. A gyérülő vörös lombok újabb és újabb levelektől váltak meg, és a kései virágok illatát elnyomta a rothadó avar meg a sár nehéz szaga.
Óriásvész Tormund, a Magasakkal Szóló, a Jégtörő, a Viharöklű, a Medvék Szeretője és a Seregek Atyja szomorúan igazította meg a vállain a köpenyét. Valaha szerette ezt az erdei ösvényt, ami a tengerpartról az erdő sűrűjén át az erődhöz vezetett. Holdfényes tavaszi éjszakákon gyakran sétált rajta végig vidám dalokat dúdolva, bokáig a sárba merülve, de boldog vágyakozással telve. Az útja akkoriban ahhoz a nőhöz vezetett, akinél szebbet és jobbat Tormund álmodni sem tudott volna magának.

Az én Shellám fényes ablakában
vár reám egy téli éjszakán,
ha megérkezem, megmelegítem
ajkam ajkán, kezem szép haján.


Milyen ártatlanok voltak a régi északi dalok azokhoz az éjszakákhoz képest, amiket ők ketten a nő hálótermében töltöttek, vad szenvedéllyel egybeforrva, míg végül Tormund már nem volt biztos abban, hol érnek véget a karjai, hol végződik a bőre, és hol kezdődik el az a gyönyörű másik lény, akinek úgy ismerte a testét, mint a Falon túli Észak rejtett erdei ösvényeit.
Ahogy most az őszi esőben belépett az erőd kapuján, tudta, hogy már hiába vágyik a dús, sötétbarna hajzuhatagra, ami lágy hullámokat vetett a szerelme meztelen vállain, és hiába szomjazik arra a hol harcias, hol szelíd szempárra, ami az első pillanattól fogva elrabolta a lelkét.
A nő, akit szeretett, meghalt valahol délen. Csak a koporsója tért vissza a kis szigetre.
Tormund nem hitt abban, hogy a holtak látják vagy hallják az élőket, de meg akarta látogatni őt. Meg akart állni a sírja előtt, hogy legalább a csontjaihoz közel lehessen, ha már ez volt a legtöbb, amit hátralévő földi életében remélhetett.
A kaput őrző fegyveresek ismerték őt, ezért kérdés nélkül beeresztették, és odabenn sem állt az útjába senki. Átvágott a tágas, sártól ragacsos belső udvaron, kinyitotta a kripta ajtaját, leemelt a falról egy lobogó fáklyát, és leereszkedett a nedves kőlépcsőkön.
Odalenn márványszobrok sorakoztak – az asszony őseinek szobrai, kemény arcú, szakállas férfiak és elszánt tekintetű nők képmásai, faragott kezeikben karddal. A síremlék, amit Tormund keresett, egészen beleveszett a végeláthatatlan folyosó sötét homályába, és csak onnan ismerte fel, hogy új volt még. A szobor vonásai azonban alig emlékeztették őt arra az arca, amit a csókjaival borított, és a zömök kőalak sem az a női test volt, amit oly sokszor tartott a karjaiban. Szeretett volna felfedezni valami ismerőset a faragott márványon, de az csak egy szobrász esetlen műve volt, és cseppet sem hasonlított élete szerelmére, az ő gyönyörű nősténymedvéjére, a gyermekei anyjára.
- Apa…?
Tormund megfordult. A fáklyája fénykörében ott állt a nagyobbik lánya. Hiába telt el csupán néhány hónap az utolsó találkozásuk óta, a kislány mintha éveket öregedett volna ezalatt, és komoly kis arcán, büszke testtartásában Tormund hirtelen felfedezett valaki mást, akit ez a gyermek tökéletesebben őrzött meg, mint a föléjük magasodó szobor. Egy pillanatra mintha megint Maege Mormontot látta volna.
- Apa! – kiáltotta a kislány, és Tormundhoz szaladt. – Végre hazajöttél!
És Óriásvész Tormund, a Magasakkal Szóló, a Jégtörő, a Viharöklű, a Medvék Szeretője és a Seregek Atyja meg sok egyéb cím büszke birtokosa könnyes szemmel ölelte magához a gyermekét, a Medve-sziget úrnőjét, Lyanna Mormontot.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)