Legendák Bölcsője írta: Queso

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


Nem tudott aludni. Most nem a szokásos rémálmok gyötörték és a sebhelye sem fájt annyira, egyszerűen csak képtelen volt egy percnél tovább lehunyva tartani a szemét. Olyan négy óra tájt járhatott az idő, mikor Robin Silver végleg felhagyott a forgolódással. Kikászálódott rozoga ágyából, aminek rozsdás rugói tiltakozva nyekeregtek minden egyes mozdulatánál. A kimerültségtől bágyadtan karikás szemmel indult el a konyha irányába, ha a tőle három lépésre fekvő gáztűzhely plusz hűtő combot annak lehetett egyáltalán nevezni. Egy kis töprengés után a kettő közül a kevésbé kopott fazekában vizet melegített és elmormolt egy hálaimát, mikor talált még egy utolsó zacskó kávét a vackos tálban a többi kacat között. Már a kezében gőzölgő kávésbögrével ült ki a verandára, hogy élvezze az alaszkai hegyek mögött előbújó napfelkelte semmihez sem fogható látványát. A hűvös kora reggeli szellő, ami keresztülfújt a fenyvesen, pirosra csípte a lány szeplős arcát. Robin megborzongott és szorosabbra húzta magán takaróját. Az iszonyú hideg ellenére, szívét melegség töltötte el a természet e csodálatos szimfóniája láttán és minden nappal egyre jobban beleszeretett a végtelen fenyőerdők vad, megzabolázhatatlan szépségébe. Szemét lehunyva engedte, hogy átjárja ennek a ritka, békés pillanatnak a varázsa. Az ilyen reggeleken érezte csak igazán, hogy él. Itt a természet lágy ölén egyedül, ahol az álmain kívül már semmi sem kísérthette régi életéből. Robinnak ez a magányos hegy és a rajta álló öreg ház magát a mennyországot jelentette, ezért keserű szívvel gondolt arra, hogy nagy nehezen megszerzett boldogsága a mai nappal véget ér.

A lány gerincén a hideg futott végig, de ennek most semmi köze sem volt az alaszkai mínuszokhoz. Nagyot sóhajtva emlékezett vissza a két héttel ezelőtti eseményekre, mikor egy ismeretlen csomagot talált a kunyhója előtti kis tisztáson lerakva. Egy pillanatra torpant meg csupán, mielőtt kíváncsisága felülkerekedett életösztönén és minden logikát mellőzvén elkezdett egyre közelebb és közelebb merészkedni az ismeretlen küldeményhez. A csomag távolról nézve egy átlagos kartondoboznak tűnt csupán, egyáltalán nem látszott veszélyesnek. Azért útközben még magához kapott egyet a földön heverő nagyobbacska fadarabok közül, biztos, ami biztos alapon. Mikor a lányt már csak egy köpésnyi távolság választotta el áldozatától, husángjával egy hatalmasat vágott szegény doboz oldalába, hogy az csak úgy nyekkent. Majd még kivárt pár pillanatot és miután megbizonyosodott róla nem robbantja cafatokra az ismeretlen csomag tartalma, közelebb hajolt a rejtélyes küldeményhez. Bármiféle ismertető jelet, utalást keresve rajta, honnan jöhetett vagy egyáltalán ki küldhette. Figyelmét a karton oldalára festett kis fekete paca vonta magára. Ajkait csücsörítve próbálta kivenni mit ábrázolhat a furcsa tintafolt. Hamarosan szeme előtt egy kis fekete kolibri képe rajzolódott ki, csőrében liliomot tartva. Nagyapja szimbóluma. Robin átkozódva hajította el magától a dobozt, mintha csak megégette volna.

- Mi a f…? - suttogta maga elé elfúló hangon. Elképzelni sem tudta, hogy a fenébe találta meg az öreg, és ha ő rátalált, akkor… de most nem volt alkalmas az idő ezen töprengeni. Még egy kicsit kerülgette azt az átkozott csomagot, ám érezte nem halogathatja tovább a dolgot. Kedvetlenül szakította fel a ragasztószalagot és belekukkantott.

Egyszerűen képtelen volt felfogni, amit látott. Ötlete sem volt, miért van egy iskolai egyenruha - ami első látásra is egy vagyonba kerül - különböző füzetekkel, tollakkal és minden egyéb szarsággal megspékelve, ami egy átlagos kölyöknek az iskolakezdéshez kell, egy dobozba préselve és az ő elhagyatott alaszkai faviskója elé lerakva. mi lehet a célja ezzel nagyapjának? Minél tovább gondolkodott rajta, annál erősebben kezdte hatalmába keríteni egy baljós előérzet. Folytatta a kutakodást és észrevett egy fehér, aranyozott szélű papírdarabot az egyenruha redői alól kikandikálni. Kíváncsian húzta ki a borítékot, amelynek elejére láthatóan nagy odafigyeléssel, szép, cirkalmas betűkkel a következőt írta fel valaki: PROMÉTHEUSZ ZENE ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETI MAGÁNAKADÉMIA.

Értetlenül ráncolta össze a szemöldökét, miközben kinyitotta a levelet.
- Mégis mi a fenét tervezel, öreg? - töprengett hangosan, ahogy feltörte az aranyozott pecsétet. Az előkerülő papírlapok mindegyike hasonlóan díszes volt, ugyanazzal a makulátlan kézírással, mint a címzés a levél elején. Robin vagy százszor elolvasott minden egyes szót, fejből vissza tudta volna mondani az egészet, de még így sem hitte el annak tartalmát.
Az üzenetben a legnagyobb gratuláció keretei között tájékoztatták a lányt, hogy sikeresen felvételt nyert a Prométheusz Zene és Képzőművészeti magánakadémiára - amiről Robin még életében nem hallott - a következő tanévre. Részletes leírást mellékeltek továbbá az iskola hollétéről a beiratkozás dátumával egybekötve, ami történetesen a mai napra esett. És ha ez nem lenne elég, újabb gratuláció kíséretében közölték, hogy a lány elnyert egy különleges tanulmányi ösztöndíjat is, ami teljesen fedezi oktatásának minden a csillagos egeket verdeső költségét.

Az azóta eltelt idő alatt Robin már számtalanszor végigfuttatta magában a dolgot. A feladata egyértelmű, jelentkezni abba az istenverte iskolába. Ám arról már csak találgatni tudott, hogy fog ezzel bármit is elérni, ami akár egy minimális hasznot is hozhat nagyapjának. De az ismerős kíváncsiság lassan a hatalmába kerítette és arra ösztökélte találja meg a kirakós minden egyes hiányzó darabját.
Tüdejéből egy hatalmas sóhaj szakadt fel.
- Ezt nem hiszem el! - motyogta az orra alatt dühösen. - Hogy a fene vinné el azt az embert!

Ennek ellenére mégis feltápászkodott kényelmes ülőhelyéről, és elindult készülődni élete eddigi első iskolanapjára. Bár legszívesebben megkereste volna a tatát és addig rugdossa, még az ki nem böki, mit tervezget abban a mocskos bűnbarlangban, amit a lány „otthonának” nevez. Azonban tartozott annyival öregnek és kelletlenül bár, de el kellett ismernie önmagának is, hogy kihúzza a fejét a seggéből és megpróbál teljes életet élni minden eddigi szenvedéséért cserébe. Végül is a tata egyszer már megmentette az életét és Robin semmit sem gyűlölt annál jobban, mint valakinek az adósává válni. Így hát nagy nehezen neki kezdett a készülődésnek. Közben halkan a kint vígan csicsergő énekes madarak dallamába becsatlakozva dúdolni kezdett.

Magához kapta a törülközőjét és a levendula illatú sampont, amit a nagyon ritka késő esti sétái alkalmával vásárolt a közelben lévő falu, Healy egy éjjel-nappalijában. Ezen "sétáit" nagy óvatossággal és még nagyobb körültekintéssel tette meg. A kiruccanás magába foglalt ugyanis egy alapos, kicsit sem veszélytelen gyalogtúrát a hegygerincen át. Ezen kívül a lány még ennyi idő elteltével sem lehetett biztos benne nem bukkan e nyomára valaki a nagyapján kívül… vagy fel nem falja egy éppen közelben bóklászó vadállat.

Mielőtt még elhagyta volna az ős öreg faviskót, egy pillantást vetett a faliórára. A nagymutató épp akkor ütötte el a fél ötöt. Sietnie kell, ha időben oda akar érni a hegy másik oldalán fekvő Ferry kicsiny városa mellett lévő eldugott tisztásra. A tájékoztatóhoz csatolt részletes térkép szerint ott fekszik a kíváncsi szemek elől jól elrejtve a nagybetűs Akadémia. Sejtette, nem véletlen hogy csak harminc kilométerre a jelenlegi rejtekhelyétől, de úgy döntött ezt most kár tovább forszírozni, a nagypapi úgy sem tesz semmit ok nélkül. Hogy vinné el a lepra! Van most ennél sokkal nagyobb gondja is.

Felgyorsította lépteit és megindult felfelé egy meredek hegyi ösvényt követve. Tíz perc múlva vízcsobogás hallott és nem sokkal később az út végén egy csodálatos hegyi forrás tárult a szeme elé, aminek kristálytiszta vize patakokban hullott alá és gyűlt össze egy kisebb mélyedésben. Az így keletkezett tó, bár csodálatos látványt nyújtott, a víz hőmérséklete bőven hűvösebbnek számított az emberi test igényeihez képest. Robin toporgott egy darabig, mire sikerült elszánnia magát. Néhányszor megcsúszott a nedves, mohával benőtt köveken jó pár lila foltot össze szedve magának, mire odaért a tó széléhez. Ezt ugyan minden egyes alkalommal eljátszotta mikor fürdeni jött ide, de még mindig nem sikerült kicseleznie a rohadékokat. Mint a villám úgy hámozta ki magát a piros-narancssárga síoveráljából - ami kedvenc ruhadarabja és legjobb barátja volt egy személyben - és már ugrott is bele a hideg vízbe. Öt perccel később káromkodva futott vissza a kunyhója felé, remegő tagjait dörzsölgetve.

- Éhes ember nem válogat - emlékeztette ilyenkor önmagát. Inkább fürdik minden egyes nap jéghideg vízben, de nem fog vissza menni oda… nos, oda, ahonnan jött.

Ezután következett a dolog nehezebb része. A házban lévő egyetlen konnektorral és a halál zárlatos hajszárítójával kellett boldogulnia. Öt perc kitartó szuggerálás azonban megtette a magáét és a vénség furán kattogva, de beindult. Sajnos annyi ereje már nem maradt az öreg-harcosnak, hogy valami meleg levegőhöz hasonlót fújjon ki magából, Robin ennek ellenére úgy örült, mint akinek ötös találata van a lottón.

Beletelt egy kis időbe, mire hosszú, hófehér, szinte már ezüstös haját kifésülte és valamelyest megszárította. Nagyon utálta ezt a sok felesleges macerát, de egyszer olvasta egy hirdetésben, hogy negyven centiméter felett minden hajat jó pénzért felvásárolnak. Ezért, úgy-ahogy, igyekezett rendben tartani a loboncát, hátha egyszer jó lesz vésztartaléknak. Ha a pénz és a szépség között kellene döntenie, Robin habozás nélkül a pénzt választaná. A lány felfogása szerint, egy csábos mosolytól a történelem során még soha senki sem lakott jól.

A többi pedig már gyerekjáték volt. Egyenruháját belegyömöszölte az egyszerű barna bőrtáskába, amit szintén a dobozban talált egy pár hozzá illő cipővel együtt. Mikor tegnap este felpróbálta a ruhát legnagyobb örömére, a combig érő harisnya és a hosszú ujjú kötött blézer tökéletesen eltakarta a testén lévő hegeket. A tetoválásának is, csak minimális része kandikál ki a hófehér ing gallérja alól. Ha leengedi a haját nem fog feltűnni senkinek. Magában hálát adott a tatának, hogy legalább erre gondot fordított. Egy sebhelyes, tetovált, félszemű lány azért mégsem a társadalmi ideálképek csúcsa. Erről eszébe jutott valami…

Mielőtt elindult volna, Robinnak már csak egy apró dolgot kellett megtennie. Oda sem fordulva a falra akasztott kisméretű tükörhöz, ahonnan saját félszemű képmása nézett volna rá vissza, sietve felkötötte fehér szemkötőjét. Bár a lány egy vállrándítással nyugtázta a dolgot, de az összes hege közül mégis jobb szemének elvesztése okozta a legnagyobb fájdalmat. A heg minden egyes alkalommal sajgott, mikor gyermekkorának szörnyű emlékei az eszébe jutottak. Nem is beszélve a kíváncsi tekintetekről, amiket akaratlanul is magára vont vele…

Révületéből a falióra hangos kattanása rázta vissza, odakapta a tekintetét, mire a nagymutató cinkosan elütötte az öt órát.
- A picsába! - kiáltotta kétségbeesetten. Lélekszakadva kapta fel síoverálját. Lábára hótaposó csizmát, fejére kötött símaszkot húzott. Napszemüveget viselt a vakító fehérség ellen. Mint egy haramia indult el a három óra hosszú gyalogtúrára a hegycsúcson át, a gerinc másik oldalára, hogy végre szembe nézzen végzetével.

***

Az erdei túra nem sétagalopp. Ezt Robin már az út felénél megállapította, mikor vékony csizmája bokáig merült a latyakos sárban. Végigbotorkált a szűk erdei ösvényeken, nehezen vonszolva egyik lábát a másik után a csontig hatoló hidegben. Két órányi szüntelen vánszorgás és már úgy remegett a karja, mint egy leszokásban lévő alkoholistának. Mégsem tehette meg, hogy a kényelmesebbik utat választja. Először is, nem volt pénze buszra… se semmi másra. Az alkalmi munkákból nagy nehezen összekapargatott vésztartalékai lassanként elfogytak. Nemsokára ismét állás után kell néznie, ha nem akar a közel jövőben éhen pusztulni. Ezenfelül még mindig nem volt biztos benne, nem követi e valaki. Már közel három éve menekült, remélte azóta már csak-csak lecsendesedtek a dolgok odahaza. Talán ezt bizonyítja az is, hogy nagyapja végül ennyi év után mégis megkereste. A tata az utolsó szál, amely még összekötötte a családjával. Minél előbb eltépi azt a bizonyos szálat annál jobb! Csak ne tartozna az öregnek semmivel. Már régen elhúzta volna a csíkot valami isten háta mögötti eldugott helyre, ahol nem találhat rá soha senki. Bár per pillanat a mostaninál eldugottabb és magányosabb hely nem igazán jutott az eszébe.

A tehetetlen dühtől forrongva haladt tovább, amikor közvetlenül mellette az egyik bokorban megrezzent valami. A lány megdermedt, fejében egymást kergették a borzalmasabbnál, borzalmasabb képek. Medvéktől a farkasokon át az egyszarvúkig, úgy érezte akármi megbújhat az ágak takarásában. De a legrosszabb eshetőségre gondolni se mert. Tudata sötétjéből, mint egy kísérteties árnyék derengett fel egy férfialak. Robin máris érezte a szellemkezek szorítását a torkán és ez a fojtogató érzés pillanatról-pillanatra erősödött benne. Nem várta meg, hogy történjen valami, vicsorogva fogta táskáját és teljes erejéből belevágta a bokorba, majd, mint az őrült rohanni kezdett. Azt már nem láthatta, ahogy az ágak közül előbújó apró rókakölyök értetlen szemeket mereszt utána.

Tűlevelű gallyak csaptak az arcába, ahogy vaktában suhant a meredek utat követve. Egy másodpercre fordult csak hátra, hogy megnézze követi e valaki, de a következő pillanatban eltűnt lába alól a talaj és a világ megfordult körülötte. Lefelé bucskázott a hegygerincen ágak és tüskék között, még egy hatalmas sártócsába nem vágódott az út végén.

Fájó végtagokkal, piszkosan, fázva feküdt a földön. A fekete köd folyamatosan oszlani kezdett a szeme előtt. Szívverése megnyugodott. Szemét lehunyva próbált egyenletesen lélegezni, ám a lelkében eltemetett szörnyeteg belülről marcangolta a tudatát. Teltek a percek és Robinnak minden erejét latba kellet vetnie, hogy ne adja át magát démonainak. Már az idejét sem tudta, mikor volt utoljára ehhez hasonló pánikrohama.

- Bassza meg! - kiáltotta a rengetegnek, hangját elnyelte az alaszkai fenyvesek végtelene. Lassan felemelkedett a földről a sár patakokban folyt a ruhájáról, haja mocskos csimbókokban lógott, arca a felismerhetetlenségig bepiszkolódott. De a szemében ott égett az élni akarás ki nem hunyó lángja. Ez volt az az erő, ami átsegítette Robint élete eddigi tizenkilenc évén. És ez az emberfeletti kitartás és élni akarás vezérelte most, hogy egyenes háttal büszkén folytassa útját az iskola felé, visszazárva kalitkájába az álmait kísértő férfi emlékét.

Nem kellett sok idő, mire megpillantotta a sokat sejtető csillogást az ösvény végén és feltárult előtte a több emelet magas épületegyüttes képe.

Mikor Robin Silver átlépett a gyönyörűen megmunkált acélkapuk alatt, még csak nem is sejtette mekkora fordulóponthoz érkezett az élete. Nem tudhatta, hogy nevét később az egész világ ismerni fogja.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)