Felszabadító érzelmek írta: mellons

[Kritikák - 16]

+++ betűméret ---


Minden jog J.K. Rowlingé, én pusztán felhasználtam és játszottam a szereplőivel, anyagi hasznom nem származott belőle.


Párosítás: Harry/Sirius

Köszönet Drachissnak a bíztatásért és a történet szemrevételezéséért. Segítségével kevesebb hibával számolok, tökéletes fejezet ugyanis sajnos még mindig nem létezik.





Felszabadító érzelmek


Első alkalommal, mikor Sirius találkozott Harry Potterrel, a fiú nem különösebben nyűgözte le. Támogatni jött a Weasley szülőkkel, mint a bajnokok jelenlévő családtagjai, és ekkor már élt benne egy elvárás, mely James személyéből indult ki. Megannyi levelet váltottak már egymással, fényképet is látott az ifjú Potterről, ám személyesen sosem volt egymáshoz szerencséjük.

Harry helyes volt, tulajdonképpen nagyon is, ez tény. Ugyanakkor, korából kiindulva megakadt valahol a fejlődésben egy fiú és egy férfi állapota között: a végtagjai hosszúak voltak, a testtartása egy esetlen kamaszé, s ha nem figyelt oda eléggé, léptei gyakorta csoszogásba fordultak. És mégis, valahogy bizodalmat ébresztett Siriusban. Harry egy korabeli, tizennégy éves gyereknél jóval csendesebb és önelemzőbb volt, ezen felül azonban nem különösebben tért el a vele egy idős társaitól, sem jellemvonásokban, sem különlegesebb ismertetőjeggyel. Röviden, Harry egy egyszerű gyerekként maradt meg számára, James fiaként, akire vigyáznia kell, és lehetőleg mellette lenni, ha nagy szüksége lenne az anyagi vagy lelki támogatására.

Tulajdonképpen nem tudta volna megfogalmazni, mire is számított igazán, mit várt a találkozástól. Világéletében James volt a legjobb barátja. Vagányak voltak, harsányak, minden bajban szerepet játszottak, hiszen túlnyomórészt ők maguk idézték elő a csínyeket. Harry ellenben egészen más volt. Természetesen Sirius hallott róla mindent, a megpróbáltatásokat, amiket remekül vett, és a személyéről kialakult legendákat, úgyhogy azt feltételezte, hogy a gyerekből valamiféle hős kultusz árad, anélkül, hogy ezért bármit is tennie kéne. Az a típus, aki uralja a szobát, és mindenki figyelmét magára vonzza, amikor besétál oda, mindemellett rendelkezve egy bizonyos szintű eleganciával. Rendben, azért nem a Lockhart által képviselt harsány divatöltözetben, és beképzelt felhajtással.

Mindezt az indította el benne, amit személyes találkozásai alkalmával Harry barátaitól, s a fiúval sok időt eltöltő Rend tagoktól hallott. Egyik szünidő alkalmával, amikor Harryt szokás szerint Albus ítélete alapján nem engedhették a főhadiszállásra, Sirius elbeszélgetett a Weasley gyerekekkel. A leírásuk alapján keresztfia beleillett az elvárt képbe. Rontól azt hallotta: „mindig ő a legbátrabb, a legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkoztam, és a legjobb barát. Harryt nem ijeszti meg soha, semmi.”
„És ő a legjobb parti az egész iskolában” – pirult el Ginny a vallomás alatt, mely szerint ő a legcsinosabb fiú az egész Griffendélben, míg az ikrek szerint Harrynek gonosz, csintalan humorérzéke van, ezáltal nagyszerű haver. Remustól is hallott egy s mást, beszélgetéseik alkalmával: „Olyan tehetséges, mint James és te voltatok, már tizenhárom évesen megtanítottam neki a patrónus bűbájt.„

Így aztán minden, amit felépített magában, egy hamis ideálnak bizonyult. Egy Herkulesi hőst képzelt el, akire felnéznek az emberek. Talán ostobaság volt, és túlzott, mégis enyhe csalódást jelentett a számára látni, hogy Harry visszahúzódó, csendes, elmerengő, egyszóval… a legkevésbé sem olyan, mint James. Azonban hamar ráébredt, miről beszéltek a fiúval kapcsolatban azok, akik látták már cselekvés közben, harcolni, és közelről ismerték, nem pedig elhamarkodottan ítéltek, ahogy ő tette.

Ezt a változást az idézte elő, mikor Sirius figyelte Harryt a Trimágus Tusa próbái alkalmával, és végre meglátta, felismerte az első jelét annak, hogy Harry egy napon felülmúlja a saját hírnevét is.
A hatalom körülötte örvénylett. Az egész közönség érezte, és tudta mindezt. A karizmája tagadhatatlan volt... egy alacsony, tizennégy éves fiú, átkokat küldött átkok után, ráolvasásokat kántált, bűbájt szórt bűbájt követően, mindezt a rémület megtestesült útvesztőjében, sokszor anélkül, hogy egyáltalán tudta volna, mit is csinál pontosan. De a meghátrálás legkisebb jele nélkül tette mindezt, és nem is volt senki, aki megkérdőjelezte volna, hogy joga van hozzá, hogy ott legyen.

A félénkség, és kis ügyetlenség, aminek Sirius első találkozásuk során szemtanúja volt, most teljesen eltűnt, s bár a gyerek még mindig vézna, és a többiekhez képest fiatalabb volt, minden porcikája vonzerővel bírt, ahogy kifogyhatatlan bátorságával, csendes intenzitásával haladt előre. Alig volt ideje bármit is megfontolni, mégis óriási találékonyság égett azokban a mély, szép zöld szemekben.

Sirius pedig azon kapta magát, hogy először azóta, hogy elhagyta az országot és az iskolát, visszavágyik ide, és azt kívánja, bár több időt tölthetne a fiú közelében.

A Rend tagjaként, és abból a tényből kiindulva, hogy Harry apjának legjobb barátja volt, Sirius az első sorban kapott bebocsátást ahhoz, hogy viszonylagos közelségből figyelhesse a változást, amin a fiú keresztülment, ahogy gyermekből felnőtté vált. Ez egy olyan metamorfózis részét képezte, ami messze gyorsabban zajlott le, mint a korabeli társainál, s nem lehetett tudni, hogy ez pusztán annak volt köszönhető, amit kénytelen volt megtapasztalni rövid élete során, vagy a saját akarata is közrejátszott.

Minden, amit Sirius biztosan tudott, hogy felgyorsult a szívverése, amikor Harry a közelében volt. A fiatalember magas és karcsú lett, a mentalitása tanúbizonyságát adta, hogy messze érettebb, mint évei mutatnák, olyan szemekkel, melyek rejtett titkokról és örökérvényű igazságokról beszéltek. A viselkedése egyszerre volt fenyegető és átkozottul vonzó.

A leplezett csábítás ellenére, amit Harry szinte árasztott magából, Sirius is, mint mindenki más, csak távolról csodálhatta őt. Akár milyen közel is kerüljön a fiúhoz, korlátlan ideig még elérhetetlen maradt, ugyanis az egyetlen dolog, amit a Harryhez közel állók és vele mindenek felett törődök meg tudtak védeni és őrizni a számára, az az ártatlansága volt.

Ezzel Sirius tökéletesen egyetértett, s éppen ez tette könnyebbé a számára, hogy túl tudjon lépni saját zendülő szexualitásán, és a képzeletében feltűnő képeken, melyek növekvő érdeklődésének voltak köszönhetőek. Először úgy érezte, Harryvel visszakapott valamit Jamesből, majd egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú jóval különlegesebb, egyénibb, s bár sok tulajdonságát örökölte az apjától, újakkal, vonzóbbakkal is gazdagodott.

Valamit azonban nem hagyhatott figyelmen kívül. Az apró jeleket, amit Harry közvetített felé, mind többet beszélgettek, és mind inkább kezdték megismerni egymást. A fiú átvette tőle azon bizalmas gesztusokat, amikkel ő is viszonyult hozzá. Ha szólt, a kezét a karjára fektette, s mikor nem volt dolguk egymással, és Harry elsuhant mellette, sosem mulasztott el finoman hozzá érni. Sok ember osztotta meg egymással az örökségét, a Grimmauld téri házat, ami hatalmas volt, Siriusnak mégis úgy tűnt, hogy Harry mindenhol ott van…

Ott van, és figyeli őt. A szemei gyakrabban voltak az arcán és alakján, mint sem, Sirius mégsem táplált határozott reményeket. Megállapította magában, hogy ilyen esetekben a fiú alighanem csak az új, nyaka oldalán lévő apró tetoválást vizsgálja, vagy a nyakában függő talizmánt, melyet éppen Harry ajándékozott neki előző karácsonykor. Eltöprengett rajta, vajon a fiú tisztában van-e vele, hogy azóta egy pillanatra sem vette le a láncot.

Senki, aki valóban ismerte Harry Pottert, nem feltételezte volna, hogy azért keresi ilyen aktívan a barátai után kis változatosságként az egyik felnőtt rendtag társaságát, hogy különféle cselszövésekkel elcsábítsa őt. Azonban az érintések, melyeket Sirius csak bizalmas, baráti kapcsolatként tartott számon, egyre merészebbé váltak, és a csöndes vizsgálódás tovább fejlődött egyféle merő elragadtatássá, s azok a zöld szemek a megengedettnél hosszabban időztek el Sirius arcán.

A már egy hete felettébb megváltozott, csaknem arcátlan viselkedést követően Sirius nem tagadhatta, hogy Harry az eddigieknél egyel több módon is éretté vált. Sőt mi több, egyáltalán nem is akarta tagadni. A kísértés, ami Harry felöl rá irányult, csaknem fájdalmassá tette az ellenállást… egy fiatal, érintetlen szűz, a beleegyezéshez már megfelelő korba lépve, valósággal kézzelfogható szexuális intenzitást árasztva magából. Aki legalább olyan sebesen haladt közel a szívéhez, mint amilyen tagadhatatlanul félelmetes reflexekkel eredt a cikesz nyomába, ha kviddicseztek, vagy amilyen óriási összpontosításra volt képes, ha párbajoztak. A fiú minden egészséges, saját neme iránt is érdeklődést tanúsító férfi fantáziáját felkeltette volna, s Sirius hosszú évek óta most érezte igazán, hogy ismét él.

Külföldön töltötte az idejét, emlékek elől menekülve, nem biztosított magának családot, otthont… szeretőt igen. Mindaz, amit itt tapasztalt azonban, semmi volt azokhoz a kapcsolatokhoz képest. Ha Harry a közelébe került, az eltökéltsége figyelemreméltóan meggyengült.

Csak a fiú szüleinek emléke, Dumbledore és Remus Lupin akadályozták meg abban, hogy a kísértés tetteiben öltsön testet. Hogy elfogadja, és beismerje Harry viselkedését, akaratát, s kitűnő részletességgel avassa be és mutassa meg neki, milyen is az a két ember között előidézett eufória, ha hagyják a vágyaiknak, hogy eluralkodjanak rajtuk. Mindezen tények ellenére, a kialakított, általa hatalmasnak és erőteljesnek vélt védelme is rohamléptekben gyengülni kezdett Harry kitartó támadásai alatt, ami állandó igénybevételt jelentett idegrendszere számára.

Márpedig, amikor Harry Potter a fejébe vett valamit, és megmakacsolta magát, a világ nem állhatott ellen, és vethetett véget eltökéltségének, megakadályozva a terveit.

- Fájt? – szólította meg Harry a nyár egyik kora hajnalán, mikor a ház csendes volt, és még mindenki más aludt, csak ők ketten, az állandó álmatlanságban szenvedők voltak már éberek.

A helyzet szinte előre jelezte a végzetüket, Siriusban mégsem volt meg a kellő erő ahhoz, hogy elsétáljon. Valójában sokkal inkább izgatottá vált… eljött az idő, amikor végre teljesen egyedül van Harryvel.

- Mi fájt? – kérdezte csipkelődő zavartsággal a szoba kanapéján ülve, mely fölött a sötét hajú fiatalember áthajolva meglehetősen közeli jelenlétével tűntette ki.

Harry erre enyhén remegő kézzel előre nyúlt, hogy az ujjaival megérintse a bőrét, ahol a tinta színezte.

- A tetoválás – suttogta Harry, lélegzetével simogatva a nyakát az éjszaka csendjében, s a levegő is Sirius mellkasában akadt, mikor a hideg ujjak még teljesebben rásimultak melegen lüktető bőrére.

Az érintést követően az elektromosság végigszáguldott az idősebb férfi testén, és bár elképesztő kísértést jelentett mindaz, amit a fiatal hős csinált, szerette volna azt hinni, hogy ezt csupán Harry kezének hidege idézte elő.
Mindazonáltal az tagadhatatlan volt, hogy a sötét hajú fiatalember magában hordozta a szél, szappan és az utoljára elfogyasztott vacsora illatát. Bár a kezei hidegek voltak, a teste meleget sugárzott, amit Sirius tökéletesen érezhetett, lévén, hogy alig néhány centi választotta el őket egymástól. Harry szemei még nagyobbnak tűntek, és lehetetlenül zöldnek, ahogy ránézett. Mint két, éjszakában lévő, sugárzó ékszer – macskaszemek.

Közelségüknek hála, kitűnő részletességgel megvizsgálhatta a vékony pamutpizsamán keresztül megmutatkozó izmokat, finom vonalakat. Harry, aki annyira fiatal, még csak tizenhat éves, csordultig szenvedéllyel, amit Sirius aligha hagyhatott figyelmen kívül.
Az ifjúsága bizonyítékaként a vágya nyilvánvalóan lüktetett körülötte, és Sirius bárhogy próbálta visszafogni, a teste égbekiáltóan válaszolt a késztetésre. Az irányítása kezdte cserbenhagyni, szépen lassan rojtosra szaggatva az ellenállását.

- A tűzzel játszol – zihálta Sirius, most a legkevésbé sem viccelve. A hangja jóval mélyebbé vált, a teste a fellobbanó vágyával fojtogatta.

- Egész életemben a tűzzel a játszottam… nem tudok máshogy tenni – válaszolta Harry, a nyilvánvaló idegességétől és a sóvárgástól remegve, amit csak a szemeiben lévő, eltökélt és vad pillantásból olvashatott ki. – Vannak dolgok, melyeket meg akarok tenni, mielőtt meghalnék, és azt akarom, hogy te legyél az, aki megmutatja nekem.

A vészjósló, halk hang a félhomályban, az összetört ifjúság szavai, fájdalmasan megingatták Sirius szívének elhatározását. Természetesen tudott a jóslatról, ahogy az egész Rend is. Tisztában volt vele, miért vettek el tőle és Harrytől mindent, azon a végzetes éjszakán. Jamesék halála legalább annyira előre tervezett volt, mint az, hogy jó pár évvel később a fiának adasson meg a lehetőség, hogy véget vessen a rémuralomnak és félelemnek.

Dumbledore hívta őket össze a nyár elején, hogy különleges körültekintéssel tájékoztassa a tagokat a helyzetről. Senki, még azok sem, akik nem rajongtak különösebben Harryért – akárcsak Piton -, nem akartak arra gondolni, és el sem tudtak képzelni egy olyan végeredményt, melyben Harry kudarcot vall, s nem is kérdéses, ezek után ki fog uralkodni… az ötlet egyszerűen túl ijesztő volt.

Ijesztő. De nem csak azért, mert ez azt jelentené, hogy Voldemort győzedelmeskedne, elhozva ezzel a sötétséget a világra, ki tudja mennyi időre, hanem mert ezzel kiszippantaná és eloltaná azt a fényes, ragyogó lángot, ami maga Harry Potter volt…

Az a ragyogó láng, aki most próbaképp éppen lefuttatta a kezét Sirius nyakáról a mellkasára, finom érintésekkel bejárva azt, s felidézve a férfiben, mennyire hiányzott már ez neki.

- Miért én? – nyögte rekedt hangon. A vágya kezdett felülemelkedni mogorva gondolatain.

Egy diadalmas vigyor villant fel Harry arcán, mely olyan sebesen végigfutott rajta, és enyészett el, hogy Sirius csaknem elszalasztotta. Arra azonban bőven elegendő alapot szolgáltatott, hogy a férfi elgondolkodjon rajta, mekkora táptalaja is volt mindannak, hogy hajdanán a Teszlek Süveg a Griffendélbe tette a fiút. Az új tapasztalataival és betekintésével Harry Potter világába megállapíthatta, hogy sokkal körmönfontabb, és eltökéltebb természettel volt megáldva, mintsem hogy elmondhassák, csak ennyi rejlik benne.
Márpedig ez a kettőség Harryben olyan szexi és forró volt, mint a pokol.

- Mert bízom benned. Mert biztos vagyok benne, hogy tudni fogod, mit teszel, s mert bár idősebb vagy, úgy érzem, hogy megérted a helyzetem. Hiszen jó darabig, vagy talán még most is, ugyanazokkal a démonokkal küzdöttél… te vagy az egyik legvonzóbb ember, akivel valaha találkoztam. Néztelek téged, láttam, ahogy te is figyelsz, és végül úgy gondoltam, hogy nem lenne ellenedre…

Harry válasza, mely céltudatosan kezdődött, kissé remegő rekedtséggel folytatódott, s a végén habozón, bizonytalanul elcsuklott. A fiatalember némileg hátrébb húzódott, mintha csak most fordult volna meg a fejében, hogy a közeledését akár el is utasíthatják, márpedig akkor minden további szava tökéletesen felesleges.

Sirius azon töprengett, miként lehetséges, hogy az egyik percben még mindene hajlandó, hogy megmakacsolva ellenálljon a kísértésnek, és az idősebb, tapasztaltabb védelmező szerepébe bújjon, míg a következőben nem maradt más vágya, mint a karjaiba vonni Harryt, szorosan ölelni, és bármi vagy minden nyomassza is, megnyugtatni, bebizonyítani neki, hogy fontos a számára, és kívánja…

Az érzelmei ez irányú áramlása csak arra szolgált, hogy meglegyezzék eddig sem elhanyagolható vágyának lángjait, ami végigrobajlott a testén keresztül, és Sirius tudta, hogy elvesztett egy elejétől fogva kudarcra ítélt csatát. Már abban sem volt biztos, hogy a kételyeinek és ellenérveinek maradt-e értelme, elvégre Harry határozottan meggyőző érveket vonultatott fel. Gyakorlatilag, a korkülönbségük ellenére a fiatalember minden tekintetben elég idős volt ahhoz, hogy megtehessen egy ilyesfajta kérést. Azonkívül, nem lenne jobb neki, ha valaki olyan vezetné át ezeken a tapasztalatokon, mint ő, aki szem előtt tartja Harry legjobb érdekeit, nem pedig olyasvalaki, aki nem mutatna igazi elismerést irányába, és aggodalmat, hogy megsebezheti?

Bármilyen további meglátást félbeszakított egy selymes, puha száj a sajátján, ami kísérletezően, finoman simogatta az ajkait, egy halk sóhaj kíséretében. És ebben az élvezetteli, tiszta pillanatban Harry Potter volt minden, ami számított, és minden, amit Sirius Black látott.

Gyorsan mozdult, hogy megszüntesse a kettejük között megmaradt távolságot, szilárdan a karjaiba zárva Harryt, majd lehúzva magához eldöntötte a kanapén, s fölé tornázva magát, lehetetlenül szorosan hozzásimult. Csókokkal árasztotta el Harry arcát, nyakát, és mindent felfedezett, minden szabadon lévő bőrfelületet, amíg a kezei mohón a fiú ruháival ügyetlenkedtek.

Harry viszonzott minden érintést, heves volt és kíváncsi, és szinte megőrjítette, fellobbantotta Sirius érzékeit. A szája, a csókja, a nyelve, a szabaddá váló bőre, a kócos, puha haja, a tökéletes mozdulatai, a hangja és testfelépítése… észvesztő. Ez az egyetlen szó jutott az eszébe…

Azután teljesen elveszett.


*****************************************


Azon évek során, amit Sirius Molly Weasley közelében töltött, meg kellett állapítania, hogy az asszony hét gyereke révén meggyőző képességekre tett szert azon a vonalon, hogy ráérezzen, ha valaki a környezetében morálisan vitatható dolgot követett el. S bár a férfi kiválóan képezte magát, és szert tett az okklumencia művészetére, szilárdan kitartott a hite, miszerint óvatosan kellene viselkednie Molly társaságában. Ez magyarázta hát, hogy egy ilyen vakmerő, életerős szenvedéllyel áthatott, meglepően tikkasztó és egészében véve csodálatos éjszaka utáni reggelen, miért is kerülte Sirius olyan állhatatosan a tekintetét.

Harry mindazonáltal profi volt.
Előnyére legyen mondva, hogy nem kereste Sirius tekintetét, nem adta semmilyen könnyen észrevehető jelét, hogy kinek a révén került az a nagy, sugárzó mosoly az arcára. Megújulva, csaknem büszke tartással sétált le reggelizni, megkísérelve eltávolítani a szája sarkát ingerlő vigyort.

Azon felnőtt rendtagok, akik mindezt észrevették – és ugyan nyilvánvalósága miatt miért ne tették volna? – rácsodálkoztak Harryre. Itt volt egy korábban rosszkedvű, levert fiatal fiú, akinek az egész világ súlya nyomta a vállait, és nemrég kellett szembesülnie egy rajtaütés során pár barátja elvesztésével, s most hirtelen mégis mosolyog. Ez egy kicsit több, mint elbátortalanító volt… Sirius azonban, mint egyetlen, aki tisztában volt az okokkal, nem tudta megakadályozni a kellemes meleget, mely elöntötte a mellkasát annak a szép mosolynak a látványára, és a büszke tudásra, hogy ő varázsolta azt oda Harry arcára.

Szerencsére úgy tűnt, a többi jelenlévő a fiú újonnan támadt kellemes hangulatát annak tulajdonította, hogy végre gyógyulni kezdett. Kivéve Dumbledore-t, aki mióta a reggeli közepén beugrott, hogy beszéljen a Renddel, le sem vette a tekintetét Siriusról.

A fekete hajú férfi igyekezett emlékeztetni rá magát, hogy már felnőtt, aki jó pár éve elhagyta a Roxfortot, így Dumbledore azon felül, hogy utasítja a Rendben végzett munkájára, régóta nem szólhat bele a döntéseibe. Mégsem tudta megállni, hogy ne érezze úgy magát, mint egykor gyerekként, ha rossz fát tett a tűzre, és várta a büntetést. Mint akinek szégyenkeznie kellene azért, amit tett, márpedig visszagondolva egyáltalán nem bánt semmit.

Nem, a tegnap este szép volt, és mind a lelküket, mind a testüket megosztották, oh, de még mennyire. Harry a tapasztalatlansága ellenére nagyon lelkes volt, és kitörő érzékiséggel és örömmel fogadott minden simogatást és elejtett szót, amit csak Sirius adhatott. Éhezett a szeretetért, és fájóan vágyott minden után, amit kaphatott. Az idősebb férfi képtelen volt megállni, hogy a reakcióiból újra és újra ihletet merítsen, mindezt Harryvel véghez vive, így határozottan kellemes emlékként gondolt vissza az együtt töltött időre. Valójában, ha Harry megkeresné, és meg akarná ismételni, Sirius megtenné… azonnal.
A kis gazember alaposan bebizonyította, hogy ha akarja, bárki számára nélkülözhetetlenné válhat.

- Hogy érzed magad, Harry? – kérdezte Dumbledore a fiút, s egy rövid időre elhagyta a pillantása Siriust, felfüggesztve a teste és lelke vizsgálatát, mire a férfi kissé fellélegzett.

- Jól vagyok, professzor, tegnap éjszaka végre sikerült valamennyit aludnom is – érkezett egy kissé nehezen érthető válasz, ugyanis Harry éppen azon volt, hogy a pirítósába harapjon.

- Ezt örömmel hallom – válaszolt az igazgató, s szemei felvették a szokásos csillogásukat. Hirtelen rákacsintott Siriusra, majd azonnal vissza is fordította a fejét Harry irányába, ezzel elszalasztva, ahogy a férfi döbbenetében félrenyel, és igyekszik köhögve helyretenni a torkában kaparó narancslevet.

Biztos nem történt meg, amire gondol. Az idős varázsló, Harry legvadabb védelmezője nem adhatott neki valamiféle… jóváhagyást. Nem, biztosan nem adta az áldását…

Sirius megrázta a fejét, azon töprengve, hogy vajon csak képzelte-e az egészet, kezdve azzal, hogy az utolsó éjszaka sem volt több egy élénk, erotikus álomnál… s azon, hogy Harry egyáltalán megközelítené-e ismét valaha is.

*************************************


Sirius az éjszaka felét azzal töltötte, hogy küzdött a mellkasában feltörő csalódottsággal, mikor felismerte, hogy Harry egyetlen érintéssel, vagy még egy pillantással sem adta jelét annak, hogy ismét megfontolta volna, hogy lefeküdjön vele.

Persze jól tudta, hogy nincs joga bármiféle igényt tartani Harryre. Ugyan ki is tudhatta volna egészen a sajátjának követelni A Fiút, Aki Túlélte, amikor ő valóságos eszme volt, és oly sokak támasztottak felé elvárásokat, és vették körbe? Mégis ő volt az, akit a fiú felkeresett az örömszerzés végett, akinek odaadta magát, és hagyta, hogy adjon neki, hogy bevezesse a boldogság világába, a törékeny, sebezhető első alkalmával…
De vajon Harry ennyivel be is fejezte, most, hogy a kíváncsiságát kielégítették? S ha így is van, ez az elképzelés miért bántja, és foglalkoztatja őt ennyire?

Elvégre jó pár futó kalandban volt már része. Valójában jobban is szerette őket, a különösebb érzelmi mellékzönge nélkül, mely csak kötöttségekhez vezet, ami egy olyasvalakinél, aki sokat utazik, eleve halálraítélt. Ezért inkább az alsónadrágjában bekövetkező érdeklődő mocorgások vezették, semmiféle fehérkerítéses házról, gyerekekről, kutyáról, házi manóról szőtt elképzelés és vágy nélkül. James más volt, megtalálta a szerelmet, mégis csúnya véget értek. Ugyanakkor nekik köszönhetik Harry nem elhanyagolható jelenlétét…

Most mégis… nem tudta biztosan, miért számított neki ennyire, és érintette kellemetlenül, amiért Harry látszólag mindenféle hátrapillantás nélkül tovább lépett, mindazonáltal nem tudott aludni. A mellkasa fájdalmasan, ismeretlen módon nyilallt, a libidója pedig észrevehetően igényelte volna a fiú jelenlétét. Rendkívül hiányzott neki Harry, és mindaz, ami azzal járt, hogy mellette van: a kifulladt nyögések, az elsötétülő, zöld, vad vággyal égő tekintet, az izzadság gyöngyei a homlokán, a teste, ami szenvedélytől remegett, és a fiatal arcon megjelenő kifejezés, mikor elérte a csúcspontot.

A fiú jó volt… egy született tehetség. S azzal az egyetlen alkalommal legalább úgy megbélyegezte Siriust, mint a bőrébe égetett tetoválás.

Mikor már éppen kezdte eldönteni, hogy nem tehet mást, mint elengedi, és túllép ezeken az élményeken, a szobája ajtaja halkan kinyílt. A sarokvasak lassan nyikordultak egyet, jelezve, hogy legutóbbi fantáziálásának sötét hajú megszemélyesítője megérkezett.

- Sirius. – Egy bizonytalan, a csendben csaknem elveszett hang csendült. – Ébren vagy? – suttogta Harry.

- Igen, Harry, ébren vagyok. – Tulajdonképpen, több szempontból is, és jobban is, mint szeretné. – Gyere ide – folytatta, miközben elmozdulva helyet csinált maga mellett a szeretőjének.

Szándékosan kerülte a felfedezést, és inkább Harryre koncentrált, minthogy elgondolkodjon rajta, milyen óriási megkönnyebbülés uralta el, és rázta meg a szívét, amiért a fiú ismét felkereste.

**********************************


Sirius az ágyában feküdt, egyedül, teljes bizonyossággal afelől, hogy még soha semmi nem volt olyan nehéz az életében, mint Harryt visszaengedni az iskolába. Felfoghatta volna úgy is, hogy mostantól visszatérhet a féktelen, gondtalan agglegény életéhez, azzal büszkélkedve, hogy egy csodálatos időszak erejéig Harry Potter az övé volt. Azonban nem ment neki.

Képtelen volt elengedni Harryt, kitörölni magából, akármit is diktáltak az életében eddig maga által felállított szabályok. A fiú nem egy trófeát jelentett, sokkal több volt egy egyszerű jelenlétnél. Harry egy láz volt: olthatatlan, illékony és falánk. A megnyerően sokrétű természetével belopta magát Sirius szívébe, amíg az égbekiáltóan forró teste pedig a férfi bőrébe… Kissé megrészegülve gondolt vissza arra a boldog – ha túlságosan költői akart lenni – kábulatra.

Sirius teljes szívvel, minden erejével próbált pihenni, és megfeledkezni a fiatalemberről, a gyorsan haldokló nyár multával. Próbálta, mikor látta távolodni azon a reggelen a Roxfort Expresszt, rajta Harryvel, ahogy a vonat mind messzebb vitte tőle. Próbálta, mikor felkelve az ágyból azon az éjszakán felöltözött, hogy elmenjen valahová. Próbálta, amikor már jó pár italon túl volt a bárban, és megengedte, hogy egy másik férfi érdeklődése egyre intimebbé váljon, aki bár nem a varázsvilág megmentője, de nem is egy diák, akinek vissza kellett mennie az iskolába – mely Harry esetében jelenleg a legnagyobb bűne volt.

Tudta, hogy világosan úgy viselkedik, mint egy idióta. Részegen hagyva egy ismeretlen embernek, hogy hozzá dőljön, érintéseivel nyilvánvalóvá téve, mit akar tőle, miközben azon kapta magát, hogy mindez egyre jobban undorítja, és visszataszítja… nem, nem a férfivel volt gond, hanem vele. Túl sokat hazudott magának az utóbbi időben.
És a pokolba is, átkozott legyen Harry Potter!

A megnyerő ártatlanságával, a hajlékony testével… az éles intenzitással rászegeződő, majd az elhomályosult hálószobai tekintetével… Harry az édes bizonytalanságával és pimasz merészségével… a fiatalos, vakmerő szenvedélyével és a nyilvánvalóan elragadó lelkesedésével… Harry: zöld pillantások, selymes, kócos haj, a teste tapintása, az illata – annyira kedves, érzéki, és újravágyott. Végül Sirius érezte fájdalmasan lüktetni a vágyát, s kezdte elveszíteni a józan gondolkodását, ahogy a teste szenvedéllyel válaszolt a rátapadó férfinek, noha egyetlen porcikája sem utána vágyott.

Azután ismét egyedül volt, otthon, a szobájában, s nem akarta körbejárni a tényt, miszerint csaknem lefektette egy ismeretlen, keményen elvéve tőle, amit ő olyan készségesen adott Harrynek. Érintette a férfit, azt gondolva, hogy viszonzásul Harry érinti, és most… ténylegesen is akarta őt, hogy itt legyen, nem csak képletesen, az elméjén belül.

Ekkor az ablakán lévő kopogtatás odavonzotta a figyelmét, és rövid szemlélődés után végre felismerte a várakozó fehér baglyot. A szíve máris gyorsabban vert, ahogy a kezébe vette a Hedvig által kézbesített kis levelet, mely egy egyszerű üzenetet hordozott.

„Máris hiányzol”

Minden, amit Sirius tehetett, hogy megállta, hogy ne kiáltsa bele az éjszakába az örömét és fájdalmát.

****************************************


Vannak dolgok, amik sosem változnak, gondolta Sirius Roxmortsban sétálva. Diákként hány meg hány alkalommal szökött ki a barátaival a faluba, egy ideig otthagyva az iskolát, s ekkor nem számított, hogy baráttal vagy ellenséggel futott-e össze, vagy érezte jól magát, mert mind csínyt követtek el azzal, hogy kint jártak.
És most, felnőtt fejjel ismét itt van, hogy találkozzon a hasonlóan eljáró Harryvel, egy titkos randevú erejéig, mely minden akadály és körülmény ellenére csábítóan izgalmas volt.

Harry szenvedélyesebb volt, mint valaha, miután hónapok óta nélkülözniük kellett egymást, márpedig a fiatalos energiája és tehetséges mozdulatai hamar elragadják az embert. Olyan lelkesedéssel és koncentrációval közelítette meg Siriust, hogy hamarosan elhagytak minden józan gondolatot, elfelejtve, hogy a háború valaha is fenyegetést jelentett a számukra, szinte már az útszélen lesve rájuk.

Sirius azon kapta magát, hogy jobban elbűvölte ez a vad, kócos, heves fiatalember, mint korábban bármikor, aki nem mutatott félelmet, és nem vágyott rá, hogy ígérjen neki, feltárjanak rejtett titkokat, egyszerűen csak rá összpontosított.

Amikor mindennek a kábulatnak vége lett, Harry bizalommal mellé gördült, olyan szorosan hozzábújva, amennyire az fizikailag lehetséges, majd megeresztett egy fáradt, elégedetten jóleső sóhajt. A tigrisből, mely lecsapott a férfire, hirtelen egy simogatásra vágyó kölyök lett. Sirius nem tudta megállni, hogy felkuncogjon, és még biztosabban a karjai közé vegye Harryt, csodálva a lelkében feltámadt elégedett örömet, amiért egy ennyivel fiatalabb férfiben megtalált minden számára kedveset, s amit csak kívánhatott. A sorsnak mindig megvolt a maga furcsa humorérzéke, ami olykor, őszintén belegondolva ijesztő volt a számára, mégis tudta, hogy soha nem akarja majd feladni Harryt, most, hogy a fiú végre az övé volt.

Örökre is talán, ami merőben elütött eddigi természetétől, és még mindig tanácstalan volt azzal kapcsolatban, hogy megpróbálja kipuhatolni, miért ébresztett fel benne ekkora érdeklődést Harry… aztán elkönyvelte, hogy ez már egyáltalán nem is számít.
Az egyetlen, ami bent, mélyen számított, az Harry volt.

Egy kevéske mozgás és egy mély, lassú lélegzetvétel biztosította róla Siriust, hogy Harry valójában még nem aludt, sokkal inkább most készül megerősíteni magát arra, hogy szóvá tegyen valamit, amiről úgy gondolta, hogy a férfi talán nem kedvelné a témát… A fiú mindig ezt tette, mielőtt belevágott volna a mondanivalójába, egy mély lélegzettel kivárva, tesztelve a környezetét. Ez olyasvalami volt, amitől Sirius megtanult félni, főként Harry esetében, míg különös mód ezzel egy időben megnyerőnek is találta a gesztust.

- Sirius – suttogta Harry, mintha még a védett és hangszigetelt szobájukon belül is tartana tőle, hogy valaki meghallhatja őket. – Szeretsz engem?

A kérdést követően Sirius érezte, ahogy egy pillanatra megdermed a szíve, hogy aztán még gyorsabban kezdjen el dobogni a belemarkoló félelem miatt. Mert a válasz azt jelentené, hogy végleg Harry lenne az egyedüli a számára, és neki is szilárdan ott kellene lennie a fiúnak.

Szeretet, ez a hét betűs szó, ami másoknak annyira természetes, és a családok talán még pazarolják is egymásra, ami Weasleyék háztartásában bőségesen megtalálható, neki és Harrynek mégsem volt benne része mindaddig, míg a Roxfortba nem kerültek, és barátokat szereztek. Szeretet, amiről Dumbledore elhitte, hogy megmentheti a világot, és ami még egy felnőtt férfit is a térdeire kényszeríthet, hogy könyörögjön a számára fontos emberért, s mely mindenkit egyenrangú félként tűntet fel, ha a harmóniát megtalálja a lelkében.

Soha nem gondolt rá, hogy valaha is meg akarná adni valakinek ezt a fölötte lévő hatalmat. Soha nem gondolta, hogy megvan benne a kellő bátorság és ambíció, hogy szembenézzen egy ilyen helyzettel… azonban a Süveg egykor a Griffendélbe tette, hát bebizonyítja, hogy nem is véletlenül, és volt miért.

- Igen, Harry, szeretlek.

Hiszen már rég tudta: Harry egy olyan láz, melyet nem akart eloltani, egy olyan ajándék, aminél nem akart utánajárni, miért kapta, csak élvezni mindaddig, míg a fiú az övé marad. Mindezt Harry választotta, őt választotta minden ember közül, hogy részesedhessen ebben a vad, őrült érzésben, és Sirius most, hogy már beutazta ennek minden állomását, olyan tudást nyert el, ami többé nem engedte, hogy sértetlenül visszaforduljon.

- Oh, akkor jó. Tudod, eddig azon töprengtem, hogy mi is az a szerelem, és hogy vajon az, ami köztünk van, megegyezik-e azzal. Mindezt erőnek és hatalomnak gondoltam, de biztosra akartam menni. Nem tudtam, hogy mihez kellene hasonlítani – válaszolta Harry, arcát még mindig Sirius mellkasába fúrva, ahogy beszélt, mindennemű merészség nélkül. – Így már nem is csodálkozom rajta, hogy én is szeretlek.

A hosszú, fekete hajú férfi ezt hallva azon merengett, hogy tudja pár szó ennyire boldoggá tenni, míg ugyanakkor ezzel egy időben valósággal elpusztítani.


**************************************


Sirius meglehetősen tántoríthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy nem akarta, hogy Harry szembeszálljon Voldemorttal. Valójában a többi lehetőségre tekintettel, meg volt róla győződve, hogy azzal cselekedne a legokosabban, ha összekötözné Harryt, betenné őt egy ládába, és elküldené őt a lehető legtávolabbra a potenciális veszélytől, teszem azt Új-Zéland egy apró szigetére. Az egyetlen, ami megakadályozta benne, hogy véghez is vigye ezt a különleges törekvését, maga Harry volt, aki valószínűleg pokolian neheztelne rá, ha megtenné.

Márpedig egy Harryvel való veszekedés meglehetősen ijesztő tapasztalat volt. Mikor a sötét hajú fiatalember haragja rá irányult, kiszámíthatatlanul, mint az időjárás, Sirius felemelt szemöldökkel állt, hallgatva Harry szóáradatát, egy egyre nyilvánvalóbbá váló merevedéssel. Elvégre az a sok szenvedély, mely a villogó zöld szemekben égett, túl nagy kísértést jelentett a számára, és nem volt olyan dolog, ami visszatarthatta volna attól, hogy a fiút megragadva csillapítani vágyja.

Átkozott legyen, ha valaha is megengedi annak a kígyóarcú szemétládának, hogy akár egyetlen hajszálat is megpörköljön Harry imádnivaló fején. Ami magyarázattal is szolgált rá, hogy mikor eljött a csata ideje, alig volt képes túllátni a haragján, s szinte nem tudott semmi másra gondolni azt kivéve, hogy könyörögjön a sorsnak, bármilyen létező istenségnek, a csillagoknak és pokolnak az időért. Több időért, mely a világegyetem távlatában szinte semmi… Harry számára azonban sokat jelent. Több időt neki, amit a fiúval tölthet el, több időt a felkészülésre és az összpontosításra. Általánosságban több idő!

Elvégre Harry még mindig csak tizenéves, bármilyen sűrűn is felejtkezzen el erről a tényről Sirius, vagy bárki más. Kinek ne lenne megerőltető megmenteni az emberiséget, miközben arra törekszik, hogy lehetőleg ezzel együtt megmenthesse saját magát is?
És Siriust pusztán a második kikötés érdekelte, melynek eredményeként egyre több sebet szerzett. Megfordult a fejében, hogy vajon önző-e, ha arra gondol, hogy a világ elmehet a pokolba, amíg Harry életben és biztonságban van. Azután mogorván meg is kérdőjelezte a saját épelméjűségét, hiszen nem pusztán a fiú érintett ebben a kérdésben. Amíg Harry nem kezdeményezte a kapcsolatukat, sokáig elment volna a győzelemért, de most… most olyan mélyen elmerült a fiatalemberben, hogy csak őt látta.

Mindez túl sok volt neki, kibaszottul sok ahhoz, hogy ezt mind egyszerre érezze, s ami szinte már kezdte megfullasztani őt. Ordítani akart, ordítani, vagy elbújni egy rejtett barlangban, erőt adni és találni Harrynek, ahogy végignézhette, miként harcol, akár egy oroszlán, Voldemort ellen. A fiú érzelmei olyanok voltak, mint a jeges, tomboló óceán, hevesen ostorozott, támadott, míg a szíve és önfeláldozása elég lett volna arra is, hogy körbefogja az egész brit szigetet. Harry, akit arra rendeltek, hogy megmentsen mindenkit, hősiesen helytállt, és küzdött, míg Sirius fejében csak annyi égett: a szeretője, a szerelme, élnie kell!

Végül minden, amit tehetett, hogy félreállt, mikor eljött Harry végzetének órája, és szemben állt Voldemorttal, hogy megsemmisítse. Az idő, mely egyben Sirius végzetét is jelentette, azzal a feladattal, hogy eggyé kovácsolja majd mindazt, ami Harryben összetört, egy idősebb férfi, támogató odaadó szerepében. Mint ahogy Harry ösztönösen átvezette őt az ezt megelőző poklon keresztül, ideje, hogy valamit visszafizessen belőle.

Két szót ejtettek ki, amit Harry ezúttal mindennél jobban komolyan gondolt, és vágyott, s a Sötét Nagyúr, egy olyan átkot követően, melynek színe hasonlatos volt Harry szeméhez, elesett. Csend támadt, és míg a rendtagok azonnal mozdultak, hogy védjék őket, Harry vakító reménnyel, és tapintható szomorúsággal fordult Sirius felé, hogy megkérdezze:

- Még most is szeretsz engem?

- Igen, Harry, szeretlek.


************************************


Siriusban kifejlődött egy egészséges gyűlölet a riporterekkel szemben, különösen azok iránt, akik Voldemort veresége után egy évvel is örökös készenlétben álltak, hogy Harry minden lépését követhessék. Részletes forgatókönyveket dolgozott ki, hogy miként is tűzné őket a kerítés tetejére, hogy aztán alaposan megdobálhassa őket kővel, vagy bármilyen keze ügyébe kerülő tárgyal, ami lehetőleg minél nagyobb és keményebb. Az utálatát olyan sokrétűen fejezte ki, hogy Harry – aki az eltelt időt az élete rendezésére és felejtésre áldozta -, kinek volt ideje és alkalma neheztelni a kiválasztottságával őt üldöző bosszantó emberek hordájára, most nem tehetett mást, mint nevetett Sirius morgolódásának intenzitásán.

- Úgy gondolod, hogy ez rossz? Tapasztalnod kellett volna, hogy a Trimágus Tusa alatt mit műveltek, vagy mikor senki nem akarta nekem elhinni, hogy Voldemort visszatért. Aztán jött a nagy hátraarc, mikor végre hajlandóak voltak felfogni, és belátni, hogy újra itt van, s folyton a nyakamra jártak elvárva, hogy Kiválasztottként…

Harry azonban nem folytathatta, Sirius ugyanis az ajkait az övére nyomva elhallgattatta. A fiatalember iránt érzett elsöprő szenvedélye mit sem változott azóta az első, dicsőséges éjszaka óta a Grimmauld téri ház kanapéján. Minden egyes alkalommal élvezettel csókolta, érintette, soha meg nem unva közelségét.

- A haragom pusztán a te képviseletedben fejlődött ilyen mértékűre – mondta Sirius megszakítva az ajkaik játékát, miközben már húzta is ki Harry ingét a farmeréből, hogy az ujjaival hozzáférhessen, és simogatni kezdje hasa finom bőrét. – Tulajdonképpen, akár meg is ölhetném neked őket.

- Igazán? Megtennéd értem? – kérdezte zihálva Harry, ahogy a mellkasa egyre sűrűbben emelkedett a testét eluraló vágytól.

- Ennél sokkal többet is – érkezett a válasz az idősebb férfitól, akinek nehezére esett beszélni tevékenysége közben. Éppen kedvese nyakát ízlelte, szájával bejárva annak ívét, apró csókokat lehelve rá.

- Utálom, hogy félbe kell szakítanom mindezt, de indulnunk kellene. Megígértük Mollyéknak, hogy ebédre odaérünk, és gondolom, abban egyetértünk, hogy nem szívesen kereszteznénk az útját, ha sikerül feldühítenünk – mosolyodott el vidáman Harry, az ujjait eltemetve Sirius hosszú, selymesen fekete hajában.

- Attól tartok, hogy határozottan igazad van – mondta a férfi egy sóhaj kíséretében, és mielőtt ellépett volna a másiktól, mély lélegzetet vett az illatából. – Tehát, készen állsz rá, hogy szembenézz a házunk előtt várakozó keselyűk hordájával?

- Készenléti állapotba helyeztem a védelmet – felelte Harry vigyorogva, s megvonta a vállát. – Amint elhoppanálunk, itt semmihez nem fognak hozzáférni, ahogy az úti célunkhoz sem követhetnek. Legutóbb, mikor Ronhoz és Hermionéhoz mentem, az Odú környékén is biztonságosabbá tettem a pajzsokat, ami azonnal jelez, ha megpróbálnának beosonni. Semmi esélyük, drágám – mondta gúnyolódó mosollyal, mire Sirius azonnal magához ölelte.

- Nagyon helyes – csókolta meg a finom ajkakat. – Bár továbbra is fenntartom az ajánlatomat. Kiváló halálnemeket eszeltem ki a számukra.

Nevetve, egymásba kapaszkodva sétáltak ki, hogy a védelmen kívül hoppanálhassanak. A riporterek azonnal lecsaptak rájuk fényképezőgépeikkel, s egy arcátlanabb máris nekik szegezte a kérdést:

- Mr. Black, az olvasóink régóta szeretnék tudni, miként érez azzal kapcsolatban, hogy elnyerte A Fiú, Aki Túlélte szívét? – kiáltotta egy gyorsan elhalványuló hang, ahogy a két férfi máris távolodott tőlük.

- Átkozottul szerencsés vagyok – válaszolta Sirius a szeretője fülébe mormogva, anélkül, hogy bárki másra tekintettel lett volna, miközben Harryt ölelve végleg eltűntek az újságírók látómezejéből.



Vége





Szerző: Remélem ez a más szemlélet, és inkább mesélés jellegű előadásmód is élvezhető volt mindenki számára. Gondoltam, egyszer én is megpróbálkozhatom egy ilyennel. Talán így kifejezőbb. A szavak sokszor üresek, nem mondják el azt, amit a gondolatok és tettek igen. Ebben a történetben sok helyütt feleslegesek lettek volna.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)