A temetés írta: bloody rose

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---


Eredeti cím: The Wedding
Írta: theblacksocks
Thank you again for your permission!
Páros: RyoDa
Figyelmeztetés: angst!! (én szóltam...)
béta és segítő: Jarith (itt is köszönöm a segítséget!)
Tartalom: Ueda meghalt... Ryo pedig képtelen nélküle megmaradni összetört világában.
Fordítói megjegyzés: A tördelés miatt elnézést, próbáltam tartani magam az eredeti formához.



Az első temetés, amin Ryo részt vett,
szerelme temetése volt.
Szívszorító volt.
Megesküdött volna, hogy érzi, ahogy szíve darabokra hullik,
megesküdött volna szerelme nevére.


...


Aznap a levegő hűvös volt.
Havazott...
A múltban, egy ehhez hasonló napon Tatsuya nevetett, miközben Mr. Hóembert készítette,
de
nincs többé Tatsuya, aki Ryora mosolyogna.
Lehullt egy könnycsepp...





Ott volt Kamenashi,
jól láthatóan sírt, ahogy a barna koporsót elkezdték leereszteni a sírba,
s majdnem hisztérikussá vált, mikor azt elkezdték földdel megtölteni.
Tanaka is ott volt.
A szemei vörösek voltak,
de a sírást abbahagyta.
Nem mintha a szomorúsága elmúlt volna…
Ryo észrevette,
ahogy Tanaka szorosan tartotta Kamenashit,
talán attól félt, hogy őt is elveszíti,
és a vállához húzta a fejét, hogy beletemethesse, mikor tudta: a másik már nem bírja tovább,
látva, ahogy barátjukat mélyre elnyeli a sír.
Taguchi is ott volt persze.
Ryo úgy gondolta, szokatlanul néz ki,
mivel az arca olybá tűnt, mintha nem tudná, hogyan kell mosolyogni.
Emlékezett ré, hogy Tatsuya egyszer azt mondta,
néha fájt Taguchira néznie,
mert fényesebben ragyog, mint a na teszi.
Ryo eltűnődött, vajon a másik képes lesz-e még valaha mosolyogni...
Számára ez már teljesen lehetetlen volt.
Messziről látta Yuichit is,
az egyedülit, akit valaha is riválisának tekintett.
Yuichi nem sírt -
egyetlen könnycseppet sem ejtett.
Ez mutatta, mennyire szereti Tatsuyát:
senki sem láthatta,
de Ryo tudta:
Yuichi szenved,
legalább annyira, mint ő, ha nem jobban;
mert azért a férfiért,
ahelyett, hogy kisírná a szívét,
inkább néma könnyekbe fojtja azt.


...


Ryo emlékezett az esküvőjére,
a napra, aminek élete legjobb napjának kellett volna lennie.
A napra, amit egy új világ felépítéséhez választott.
Az volt a nap,
mikor a saját világa összeomlott...
Jól emlékezett rá,
de nem az öröm volt az, ami emlékeztette,
sem az idegesség, ami elfogta, mikor megtette fogadalmát.
Az a pillanat volt, mikor látta szerelmét
békésen aludni
Taguchi karjaiban,
miközben menyasszonya boldogan kuncogott a karjaiban.
Emlékezett Yuichi csalódott tekintetére, ami az övével találkozott,
Taguchi vádló tekintetére,
Kamenashi szinte néma zokogására,
arra, hogy Tanaka ökle keményen találkozott az arcával...
Az orra eltört,
és a fájdalom szétterjedt,
abban a pillanatban, hogy meghallotta Yuichi halk hangját a füleinél.
Csak egy szó...
A világa összeomlott.
„Elment.”


...


Ryo tudta,
még ha tengernyi véres könnyet is hullat,
Isten nem küldi vissza a szerelmét.
Jól értette. Sem könnyek,
sem jajgatás
nem ígérheti neki, hogy még egyszer látni fogja őt.
De akkor
már nem tudott megállni.
Túl sok volt...

a gyilkos sóvárgás,
a megbánás,
mind megölte lassan.


...


Annyira hiányzott neki,
olyan átkozottul!
Eljutott arra a pontra, hogy minden mást elfelejtett.
Az utolsó alkalom, mikor nézhette Tatsuyát, az a nap volt, mikor a férfi utoljára vett levegőt,
ennek már egy hete volt,
ez pedig lassan megölte őt.
Azt sem engedték meg neki, hogy utolsó tiszteletét leróhassa a szerette előtt.
Fenébe, abban is megakadályozták, hogy részt vegyen a temetésen,
őt hibáztatták Tatsuya haláláért!
Nem mintha ezt tagadhatná.
De most, még mindig nem értik?
Azt,
hogy Tatsuya őt is megöli?


...


A nap majdnem lenyugodott a horizont határán,
mikor elhagyták
Tatsuya végső nyughelyét.
Ryo mindenki másnál jobban tudta,
hogy mennyire utált a másik egyedül lenni.
Ez volt az oka annak, hogy megvárta, míg senki nem tudja elkergetni onnét.
Minden megtett lépéssel egyre könnyebb lett,
mintha dróton húzták volna a lábait,
mintha látta volna, hogy Tatsuya vár rá,
arra vár, hogy újra az ölelésében lehessen.


...


Térdre zuhant,
félig sírva,
félig nevetve,
durva megjegyzéseket vetett a fehér sírkőre,
míg ujjai belemélyedtek a friss földbe az oldalánál,
abban a reményben, hogy Tatsuya valahogy visszavág,
vagy talán hallani fogja újra, ahogy a másik sír,
és mikor tudatosodott benne, hogy nem lesz válasz,
könyörögni kezdett.
Kisírta a szívét,
mígnem már képtelen volt rá, hogy valaha is kinyissa...
Ameddig el nem fogyott az utolsó könnycseppje is...
Amíg el nem ment a hangja...
S amíg a szíve újra és újra ugyanazokat a szavakat nem kántálta.

„Kérlek, gyere vissza hozzám!”

De akkor már nem volt visszaút Tatsuyának.
Ryo lehunyta a szemét
fejét a sírra hajtva,
hagyva, hogy a hűvös levegő megfagyassza a már amúgy is zsibbadt testét,
megdermesztve az utolsó leheletét.


...


„Ryo!”

Hallotta a gyengéd suttogást a fülénél.
Nagyon gyengéd...
Elmosolyodott
és
elment
hozzá repülve~



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)