|
Íme a Merengő Táborban született NAGY MŰ, amiben mindenki beleadta vérét... Sok vérét.
A táborban nem résztvevők számára jópár utalás sajnos nem mondd majd semmit, de a "történet" így is magáért beszél.
Azoknak, akik nem voltak ott, egy kis útmutatás:
Az írósfüzet kb. 5 mondatonként került továbbadásra (ez nem volt kőbe vésve). Nehezítésként viszont, csak mindig maximum az előző oldalt látták, a korábbak kivételre kerültek a füzetből. Azaz a legszerencsésebb író az előtte lévő kb. 3-4 bejegyzést látta csupán, a pechesebbje csupáncsak egyet. Ez meg is látszik a történeten XDDD
A csillagos részek az íróváltásokat jelzik (habár néhány helyen nem volt egyértelmű, így lehet benne hiba).
ÍME:
______________________________________________________________
Merengő tábor story
Figyelmeztetések: (nagyon) OOC karakterek, szereplő halála, gyilkosság, random megjelenések, és általános őrültség
Főhősünk unatkozva üldögélt a cseréptetőn. Innen mindig belátta a várost: a deszkásokat, a görkorisokat, a babakocsit tologató anyukákat, a szobrokat telibe találó galambokat…
De hiába próbált megfeledkezni róla, a szomszéd idióták már megint felgyújtották a grillsütőt, és még tovább tetézve a bajt, a kerti slaggal próbálták lehűteni a lángoló olajat.
***
Ez persze nem segített a dolgon. Csupán azt érték el vele, hogy főhősünk kertjébe is átcsapott a tűz. Ezt látva szitkozódva felpattant, leverve jópár cserepet. A kárral mit sem törődve, sietve mászott be az ablakon, ahol újabb szerencsétlenség érte: sikerült felrúgnia az egyik szekrényt. Azonban a vészhelyzetre való tekintettel, hagyta a szekrényt, és annak tartalmát, és kicsörtetett a kertbe.
***
Mivel csúcstechnológiás okostelefonja viszont a házban maradt, rájött, hogy elveszett, hisz segítséget nem tud hívni. Kerítéskapujának kulcsa pedig a kulcsszekrényben pihent, szintén odabent. Főhősünk érezte, ahogy az egyre magasabbra csapó lángok mindent felforrósítanak körülötte, tüdeje megtelik füsttel… Majd váratlanul a gyújtogató szomszéd macskája landolt a tarkóján.
***
A nyamvadt dög végigkarmolta nyakát, majd leszökkent a padlóra, és iszonyatos sebességgel kezdett a bejárat felé sprintelni. Minthogy hősünk ereiben főszereplő vér csörgedezik, így komolyabb gond nélkül kitért a lángoló akadályok elől, és épségben kijutott az utcára. Különböző szitkokkal illette a szomszéd fel- és lemenőit, miközben dühödt ábrázattal csörtetett a retardált idióták felé.
***
- Maguk meg mi a jó merlini búbánatost képzelnek magukról?!
- Nem mi voltunk – válaszolták kórusban.
Hősünknek ekkor gurult el végképp a gyógyszere, s előkapta kedvenc feszítővasát a hátizsákjából, majd látványosan megsuhogtatta.
- Ne, kérem ne! Csak vicc volt. Egy buta tréfa – próbált mentegetőzni a most már igencsak ijedt ábrázatú szomszéd.
***
- Sajnálom, de én nem igazán értékelem a vicceket – villantotta fel legveszedelmesebb mosolyát főszereplőnk.
Lassan lépkedett a már holt fehérré vált szomszéd felé.
Szerencsétlen férfi remegve várta, hogy immár támadója a feszítővassal odaérjen hozzá. Fehér arca fokozatosan változott zölddé, amin a korábban sértett fél jól szórakozott. Magasba emelte támadóeszközét, és lesújtott az előtte állóra. Azonban pár centivel mellette suhant el az eszköz.
- Csak vicc volt. Egy buta tréfa – ismételte meg a korábban elhangzott szavakat.
***
- Ilyenekkel nem viccelünk! – válaszolt széles mosollyal hősünk, miközben újabb támadásra lendítette fegyverét.
A fiú ekkor realizálta a helyzet komolyságát, rohanni kezdett. Nem tudta, hová fusson, meddig meneküljön, csak annyit, hogy itt most az élete forog kockán.
- Ez jó móka lesz – jegyezte meg magának a főszereplő, majd üldözésbe kezdett.
***
Ám a szomszéd „bűntársa” sem riadt vissza a tettlegességtől. Felkapott egy darab fát, majd társa segítségére sietett.
A járókelők szinte csak három elsuhanó foltot láttak, akik kiabálva rohantak végig az utcákon.
Tudták mindhárman, hogy a hajsza nem tarthat soká, és igazuk is lett. Hamarosan egy kihalt zsákutcában találták magukat, ahonnan már nem volt menekvés.
***
Főhősünk, nevezetesen P. Piton professzor kétségbeesetten tapogatózott a téglafalon, rémülten konstatálva, miszerint innen már nincs menekvés.
McGalagony, aki a szomszéd volt, fenyegetően közelített felé harci eszközével, egyre inkább sarokba szorítva szerencsétlen áldozatát.
- Az enyém vagy, Piton! – kiáltotta teli torokból.
- Ki másé? – lihegte Perselus.
McGalagonyt és a férfit már csak egy lépés választotta el egymástól.
***
- Az apád elvette tőlem azt, akit én legjobban szerettem. Itt az ideje, hogy Perselus is elveszítse az ő „szeme fényét” – fenyegetőzött McGalagony.
Ahogy főhősünk elérte a sarkot, a lába beleakadt valamibe. A fémes hang, amit a cipője hallatott, ráébresztette őt, mi is volt az.
- Úgy látszik, szerencsés fordulat, hogy ide szaladtam be – mondta Piton, és mielőtt McGalagony reagálhatott volna, Piton meghúzta a kart, ami egy csapóajtót nyitott a lába alatt.
***
De a csapóajtó nem nyílt ki.
Minerva magasba emelte fegyverét, hogy lesújtson, dühösen rámordult Perselusra, aki újra, meg újra a kart próbálgatta.
- Szerencsés fordulat? Igen, nekem az, Perselus. Megbűnhődsz végre. Szerencsésen véget érsz a mai napon!
Perselus még egyszer utoljára megpróbálkozott a karral.
- Legyen, Minerva, úgysem fogsz jobb belátásra térni.
- Tudtam, hogy beismered!
Ám ekkor Piton, kezében az épp letört indítókarral eltűnt a padló alatt rejlő sötétbe.
***
Perselus percekig zuhant a feneketlennek hitt mélységben. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, de hiába. Végső elkeseredésében arra gondolt, hogy még mindig gyorsabb és fájdalom mentesebb halál az, ha kitöri a nyakát, mintha a bosszúszomjas McGalagony karjai közé szaladna. Ám a várt becsapódás elmaradt, Perselus egy gyönyörű mezőn találta magát. Nem messze egy kis patak csordogált, amiben egy apró, vörös hajú lány áztatta a lábát.
- Lily? – hallatszott a döbbent bájitalmester hangja.
***
- Nem. Én Titánia vagyok, a tündérhercegnő. Ki vagy te, és hogy kerülsz ide, idegen? – kérdezte barátságtalanul a lány.
- Perselus Piton vagyok. Hol vagyok?
- Tündérországban, bár nem értem, hogy kerülhetett ide, erre a csodás földre egy ilyen vén denevér, mint maga. Ide általában csak a jóképű, délceg hercegek, nemes grófok és úri bárók fiai illetve lányai léphetnek be, nem pedig zsíros hajú, igénytelen középkorban lévő férfiak. Mint például maga.
***
- Tündérország? Ne nevetessen – húzta fel az orrát megvetően Piton.
- Ugyan miért volna ez nevetséges? – állt fel Titania, és közelebb sétált az őt gyanakodva méregető férfihez.
- Egyértelmű, hogy mi történt. Zuhanás közben bevertem a fejem, és elvesztettem az eszméletemet. Bár arról sejtelmem sincs, mekkora sérülést kellett elszenvednem ahhoz, hogy efféle bugyuta álomképek zavarják össze az elmémet – felelte a professzor hűvösen.
A lány csilingelő kacagására Piton csupán egy gyilkos pillantással felelt, és elhatározta, hogy azonnal véget vet ennek az őrületnek.
***
- Nem, kedves professzor, egyértelmű, hogy egy fonots momentum fölött elsiklott a figyelme – vágott elébe a lány a professzor további hitetlenkedésének. – Az alkohol ártalmas hatású. Sőt, a különféle bájitalgőzök is azok.
Perselus csúnya fintort vágott.
- Nem elég, hogy hallucinálok, de a hallucináció még ki is akar oktatni a mesterségemről – morogta.
- Hallatlan, nemde? – szórakozott remekül a Titania bőrébe bújt Hermione Granger.
Kíváncsi volt, mikor eszmél rá egykori tanára, hogy a Százfűléfőzet is érdekes játéknak bizonyul.
***
- Tíz pont a griffendéltől a szemtelenségéért – morogta a fogai között Piton.
Tudja – gondolta Hermione hirtelenjében, de aztán rájött, hogy ha tanára átlátna a szitán, valószínűleg nem úszná meg pontlevonással. Remélte, hogy a professzor nem vette észre szeme ijedt villanását.
- Honnan veszi, hogy egyáltalán griffendéles vagyok? – kérdezte élesen.
- Ugyanolyan arrogáns, mint az összes többi – vágta rá a bájitalmester. – És egyébként is sosem hagyom ki az alkalmat, hogy pontot vonhassak le tőlük. Nekem is jár valami szórakozás.
***
- Nem gondolja, hogy kissé túl diszkriminatív? Nem kéne a gyermekkori sérelmeit olyan ártatlan diákokon kiélni, akik aztán tényleg nem tehetnek semmiről.
- Tudja, Miss Granger…
Szóval rájött! – gondolta ijedten göndörke.
- …Csupán éreztetem velük, honnan jöttek, szembesítem őket az örökségükkel.
- Úgy, hogy megkeseríti az életüket?
- Úgy – válaszolta hidegen a karvalyorrú professzor.
- Akkor ez esetben félreismertem önt.
- Lehet – és azzal tolakodóan és erőszakosan megcsókolta a lányt.
***
A lány egy határozott mozdulattal ellökte a férfit, majd pálcát rántott.
- Fus Ro Dah – használta a „sárkányüvöltés” (szerk.: Elder Scrolls V – Skyrim játék) bűbájt.
Hát így került a falra a P.P., azaz a Piton-Paca.
***
Az eredmény egészen meglepő volt. Az ugyan nem döbbentett meg senkit, hogy Neville Longbottom még a Piton-paca előtt is heveny remegési rohamot produkált a félelemtől. A síró mardekárosok látványa sem okozott túl nagy meglepetést. (Pláne miután kiderült, hogy Gilderoy Lochart is jelentkezett a megüresedett házvezetői posztra.) Ám a kölcsönös depresszióba esett Harry Potter és az óriáspolip gyásza feldolgozhatatlan sokknak bizonyult. Náluk talán csak a gondnok tűnt vigasztalhatatlanabbnak, aki tudta, hogy sosem lász már ugyanolyan a folyosó fala…
***
Ez pedig elsősorban Argus Frics volt – elvégre gondnokként az ő feladata volt a kastély tisztántartása. A falpucolás pedig még véletlenül sem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. A másik tennivalója azonban…
- Akasszuk fel! – dörzsölte tenyerét izgatottan, ugyanis őt jelölték ki Hermione Granger hóhérjának.
Élete egyik legszebb napja volt a kivégzés – egyszerre akaszthatott és láthatta zokogni Harry Pottert és azt a koszos, vörös haverját, akinek a nevére gondnokunk már nem emlékezett.
***
Ron Weasley élete szerelme elvesztése után, Harry Potterrel együtt, olyan mély depresszióba süllyedt, hogy kénytelenek voltak őt elszállítani a Szent Mungóba.
Eközben azonban a Roxfortban egy újabb tragédia történt: a könyvtárban Colin holttestére bukkantak.
A tanári kar eme események után fokozottan szigorította a szabályokat, de úgy tűnt mindez édeskevés, másnap ugyanis még egy halálesett történt. A gyilkos leleplezésének feladatát három tanár kapta meg: Remus Lupin, Hagrid és McGalagony, akik minden eszközt bevetettek a brutális mészároló kézre kerítéséért. Miután Harry és Ron a Szent Mungó zárt osztályára került, Fred és George vette át a vezetést Dumbledore serege fölött.
***
- Mit kőne most csinálni? – kérdezte Hagrid.
- Azt, ami a feladatunk, kedves Hagrid. Nyomozni.
- Mi van akkor, ha a híres roxforti rém volt? – szúrta közbe állát vakargatva Lupin.
- A baziliszkusz már halott – emelte fel a kezét figyelmeztetően a kompánia női tagja.
- Ti nem is hallottatok még a rózsaszín guminyúlról? – vetette fel elmésen Hagrid.
- Hát te meg mit szívtál?
***
Fred és George egymást túlharsogva hahotázzak, pedig tóluk az egész társaság azt feltételezte, hogy ismerik az említett lényt.
Hagrid arca elsötétült, és mesélni kezdett:
- A rózsaszín guminyúl látszólag teljesen ártatlan, kistermetű lény. Legtöbbjük valóban veszélytelen, azonban egy ritka fajtájuk – néma guminyúl – igazi halálos fegyver. Ha valaki meglátja, az rögtön halál fia lesz. Persze ellene is vannak bizonyos óvintézkedések. Ugyanis ha többen vagytok, és ugyanarra néztek, akkor hiába látod, egy átok hatástalanítja a képességét. És éppen ezért van szükség rátok – nézett Hagrid Fredre és George-ra, akik pontosan egyszerre kapták fel a fejüket.
***
- Ne őrülj meg! – méltatlankodott Fred. – Mit vársz? Vezényszóra forgassuk a fejünket? Mik vagyunk mi, robotok?!
- Erről én is hallottam valamikor – hajolt előre Remus. – A néma guminyúl tényleg nagyon veszélyes lény, de rendkívül ritka. Már évek óta nem hallani ilyen gyilkosságokról. De még az ártalmatlan csipogó alfaj is a kihalás szélén áll. Valószínűtlen, hogy egy példány pont a Roxfortot választotta vadászterületének.
- A valószínűtlen még nem lehetetlen, Remus – ráncolta homlokát McGalagony. – Hagrid, hogy különböztetsz meg egy néma és egy csipogó alfajból származó guminyulat, ha nem hallod csipogni?
***
- Ha jobban belegondolok, csak egyvalaki tudta beazonosítani, aki még túl is élte, de az illető egy évszázada meghalt. Az egyik utalás a naplójában olvasható, miszerint „…a háta mögött voltam, még nem vett észre, majd a szélirány változott, és kiszagolt. A rohanás közben egy mosolyra húzódott szájat, és egy vörös szempárt láttam…”. Ami ezt illeti ezek után híre kelt egy ámokfutó példánynak, amely egész Európában vérengzett, és több ezer áldozatot szedett.
***
- Azt javaslom, hogy a falakra kerüljenek tükrök, és a minimális csoportlétszám legyen három – lépett előtt az árnyékok közül Gandalf. – Ha nem készülünk fel egy esetleges támadásra, akkor talán a Roxfort örökre Guminyúl járta lesz. – A távolban mály dobogó hangok hallatszottak, mintha egy elefántcsorda masírozna a kis társaság irányába. – Közeledik, és rosszabb, mint egy Balrog… - mondja halkan és lassan a fehér varázsló.
- Akkor nincs vesztegetnivaló időnk! Siessünk a toronyba!
A kis csapat Gandalffal és Hagriddal az élen elindultak a Roxfort felé. Sejtésük, miszerint a Guminyúl üldözi őket, egyre biztosabbnak látszott.
***
Közel a vég. Egyre hangosabb volt a csipogás.
- Fussatok, bolondok! – kiáltott Gandalf, amint két rózsaszín fülecske bukkant fel a mögöttük lévő domb tetején, ő pedig fura védekező állásba vágta magát, és előrántotta a pálcáját.
Ekkor derült ki mindenki számára, hogy a szakállas, bölcs öreg, aki velük futott, tulajdonképpen Dumbledore.
- A sok egyforma aszott tata… - mormogott bosszúsan Harry.
***
– Elegem van már belőle, hogy az öregek mindig megmondják, hogy mit tegyek.
A levegőben ekkor előbukkant Harry feje, majd teljesen előbújt a láthatatlanná tévő köpeny alól, és a Guminyúlhoz futva, boldogan megölelte.
- Lépj odébb, Harry! Régóta várok erre a pillanatra. Mu-ha-ha! – kacagott fel valaki hátulról.
***
A Tiltott Rengeteg fái közül egy sötét alak indult meg a Roxfort kapui felé.
Dumbledore tekintete egyre jobban elsötétült, ahogy az alak közeledett.
- Vader, mit akarsz itt? – kérdezte fojtott hangon.
- Rég találkoztunk, Albus… Most pedig tűnj az utamból!
A sith lord gúnyos kacajjal folytatta útját Harry és a Guminyúl felé, akik szorosan összebújva figyelték a fenyegető lépteket.
- Ne tedd, Vader! – könyörgött Dumbeldore, de nem mozdult. Szemében félelem tükröződött.
A Kis Túlélő nem bírta tovább, idegesen felkiáltott:
- Mi folyik itt professzor? Ki ez a… valami?
Darth Vader már alig két méterre állt tőlük, úgy válaszolt.
- Én vagyok az apád, Harry. Most pedig engedj, hadd végezzek Guminyúllal!
A fiú, ahogy körbenézett, látta, hogy Dumbledore és Hagrid lehajtott fejjel bólogatnak. Kedvesére nézett.
- Te tudtad, Nyuszi?! – kérdezte csalódottan, mikor látta, hogy kedvese zavartan kerül tekintetét, de nem kapott választ.
Harryben ekkor valami megváltozott, tekintete elsötétült. Lassan zsebébe nyúlt, és előhúzta az ajándékot, amit pár hónapja kapott egy muglitól.
Körbenézett. Tudta, hogy utoljára látja ezeket az arcokat.
- Többet nem fogtok hazudni nekem! Nem fogtok irányítani!
Csendben beszélt, alig hallhatóan.
Még egyszer rájuk nézett, eldobta a kezében lévő tárgyat, majd hoppanált.
Még hallotta, ahogy az atombomba hatalmas robajjal felrobbant, aztán végleg eltűnt a varázsvilágból.
THE END
_________________ Macskák hatalmon! MyAnimelist
|
Belépés
Regisztráció
GyIK
Keresés
ezer köszönet a használható zseblámpáért, és kávéééé, meg Holdszüzek! 
)
SLASH Főosztályvezető
De az tuti, hogy a Nagy Merengős Társasjáték, és az Amőba vitte a prímet.
Miért, mindig Lio volt a pillangó? 
